Adalékok a kisebbségi politikához (Bibó István emlékkönyv, 1979)

1979. szeptember 09. vasárnap 00:00
A kisebbség kifejezés jelentéstani értelme mennyiségi viszonyt tartalmaz. Ám a kisebbség és többség kapcsolatában elsősorban nem ezt kell vizsgálni, hanem a birtokon belüliség és birtokon kívüliség, a hatalmon belüliség és hatalmon kívüliség viszonyát.
A kisebbségi kérdés társadalmi konfliktus, amely a másság – a csoportosan megnyilvánuló másság – jelenlétéből születik. A másképp gondolkodók, a más politikai elveket vallók, és a más társadalomszervezetre törekvők, a más vallásúak, más hitűek, más fajúak, más nyelvűek, más kultúrájúak, más nemzetiségűek képezik a kisebbséget. Az ő ellentétük a hatalmon lévőkkel vagy a számszerű többséggel teremti a konfliktus, azaz a kisebbségi kérdést.

Minden eddigi társadalomban létezett és a jelenlegi társadalmakban is kivétel nélkül létezik kisebbségi kérdés. Okunk van feltételezni, hogy emberek által szervezett társadalmakban mindig is lesznek kisebbségek. Feltételezhetjük ugyanis, hogy nem lesz kizárólag csak az egyedre, az individuumra épülő társadalom, és talán remélhetjük azt is, hogy nem ismétlődik meg a fasiszta totalitarizmus sem, amely felszámol minden individualitást. Az individualista társadalom megszüntetné a kisebbségek csoportlényegét, kölcsönösen elidegenítené tagjaikat, a totalitárius társadalom pedig a létüket szüntetné meg, tagjaik fizikai megsemmisítésével.

Azt reméljük, hogy nem fenyeget bennünket a társadalomszervezésnek ez a két monista véglete. S nem pusztán a kisebbségek létének megóvása miatt: általában az emberiség emberi arculatának megőrzése múlik ezen. Úgy véljük, számos köztes lehetősége adódik a társadalomszervezésnek. Azt keressük, hogy ezek közül mely változatok hozzák létre a kisebbségeket, és váltják ki a kisebbségi kérdést, és hogy mely változatokban jönnek létre a modern nemzetek kialakulásának Bibó István által leírt feltételei. Azokat a kereteket kutatjuk, amelyeket ki lehet tölteni a csoportok és tömegek demokratikus érzelmeivel, amelyek az önmegvalósítás csoport-, illetve tömegélményeiből erednek, és többé-kevésbé megfelelnek az ilyen élmények és érzelmek tartalmának.2

A kisebbségi kérdés a totalitárius és az individualista társadalomszervezés között helyezkedik el, s az általa létrehozott társadalmi feszültségek természete az átmenet fokozatától függ. A totalitárius rendszer politikailag, nemzetileg, fajilag, vallásilag vagy valami egyéb szempont szerint egyöntetűen szervezett, s ezért tagadja a kisebbségek önálló létének bármilyen formáját. Ilyen helyzetben tulajdonképpen nincs kisebbségi kérdés, az elv az egyediség teljes elvetése, tehát az ember tagadása. Ilyen körülmények között az embernek csak titkos, önmaga előtt is alig bevallott óhaja maradhat rejtett saját arcának megtartása. Ilyen körülmények között nem jöhetnek létre igazi feszültségek, mert nem szerveződhetnek feszültséggócok. Hasonló állapot lenne, csak ellenkező előjellel, a másik véglet is, a Stirner individualista filozófiája alapján elképzelhető szélsőséges individualizmus. A teljesen monista társadalomszervezés – totalitárius vagy individualista – természetesen sosem valósul meg tiszta formában. Mégis figyelembe kell venni, mert a kisebbségek kialakulásának csírája abban a helyzetben jön létre, amikor a társadalomszervezés valamelyik végletéhez közelít. Az alapvető torz bségi kérdés mindig olyan helyzetben vetődik föl, amely mind a két végletes társadalomszervezési típus elemeit magában foglalja.
Az emberek szeretnek mindent a saját képükre formálni, ezért minden társadalomban megnyilvánulnak monista törekvések. De az ember szellemi sokrétűsége, dinamikus egyedisége folytán pluralista is, ezért az emberek szabad társulása a pluralista törekvések monisztikus kiválasztódásán alapul. Különös élességgel nyilvánul meg ez az ellentét az olyan államokban, ahol voltaképpen szó sincs szabad társulásról. Az ilyen társadalmak keretszervező elvei nem vagy kevéssé pluralisták, ám belső mozgatórúgói annál inkább azok. S ha ez a pluralizmus nem érvényesülhet szabadon, akkor a törékennyé váló társadalmat csak diktatúrával lehet összetartani. Az ilyen társadalmakban az esetlegesen, de elkerülhetetlenül megnyilvánuló pluralista törekvések és a monista keretszervező elvek közötti ellentét folytán alakul ki a kisebbségi kérdés. Ám kialakulnak kisebbségek azokban a társadalmakban is, amelyek pluralista szervezési elveket követnek, mert pluralizmusuk a jelzett okból rendszerint következetlen.

A pluralista szervezési elv az egyéniség tiszteletén alapul, ezért emberi és demokratikus. A monista elv épp az egyediség tagadása miatt antidemokratikus. Tehát a kisebbségek kialakulása és maga a kisebbségi kérdés is a demokrácia mértékétől függ. A következetlen demokrácia, illetve a demokrácia hiánya hozza létre a kisebbségeket szülő társadalmi és politikai helyzeteket.
*  *  *
A demokrácia az emberiség régi álma, ezért a monista elvű rendszerek is többnyire demokratikusnak hazudják magukat, miként a pluralista rendszerekről is gyakran kiderül, hogy csak áldemokráciák. A következetlen demokrácia pedig – függetlenül a megközelítés irányától – kisebb-nagyobb horderejű hazugságok építményén alakul. Bibó István erről alkotott véleményét mottóként írhatnánk a világon mindenütt a kormányépületek bejárata fölé: „…a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságot mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot építeni.”3

A politikai hazugság többnyire jelentős következményekkel járó társadalmi állásfoglalás. Ezért nem csupán intellektuális ellentmondásként jelentkezik, hanem erkölcsi konfliktusként is. A politikai hazugság próbahelyzetet teremt. Az igen vagy a nem kimondásának helyzetét. Bretter György tétele szerint: „A nem kimondásában realizálódik az erkölcsi autonómia. Az igen kimondásában realizálódik az erkölcsi heteronómia…. A nemet én mondom ki, az igent ki kell mondanom.”5 Így az igen elsősorban nem is az elfogadás és a megtagadás közötti választásnak egyik lehetősége, hanem többnyire a tagadás megtagadásának kényszere, vagy a tagadásnak, mint lehetőségnek a feladása, esetleg nem ismerése. Ezért a nemet csak az a tudatos lény képes kimondani, aki az igen következményeit is felmérte. Az igen kimondásához viszont elég az önmegtagadás, a behódolás, a paszszivitás.

A nem kimondása a személyiség önállósulását és önazonosulását erősíti. Az autonóm személyiség pedig képes az ellenállásra is, ami az ellentmondás társadalmi megnyilvánulása. Ezért a kisebbségi kérdés is az egyén – vagy a csoport – öntudatának és önazonosulásának erősödésével függ össze. A kisebbségi kérdés az öntudatos vagy az öntudatra ébredő társadalmi egységek konfliktusa a hatalommal. A konfliktus jellegét és nagyságát az eddigiek alapján az határozza meg, hogy mennyire emberszabású a hatalmi szerkezet.

A konfliktus helyben és időben meghatározottan keletkezik, s ez tovább bonyolítja a helyzetet. Ha az ember úgy dönt, hogy vállalja az állásfoglalást és annak földrajzilag is meghatározható helyét, akkor is még két alapvetően különböző magatartás között kell választania. Ezek lényegét ugyancsak Bretter György tárta fel a második világháború utáni közép-európai gondolkodás egyik korszaknyitó tanulmányában. Bretter szembeállítja a hatalom által hangozatott „itt és most” elvével az „itt és mást” elvét.6

Az előbbinek a hívei a kompromisszum szükségességét hangoztatják, csakhogy általában nem kerül megfogalmazásra, hogy mi a szükséges kompromisszum ismérve. Kompromisszumot az erőszak elkerülése végett szabad kötni. De ez sem mindig lehetséges, mert a kompromiszszum feltételit általában nem a kisebbség önvédelmi reakciói alakítják ki, hanem a többség, illetve a hatalom kényszeríti a kisebbségre. Ezért a kisebbség nem képes kompromisszummal megelőzni az elnyomásra irányuló erőszakot, hacsak nem ad fel valamit lényegéből, a másságot meghatározó történelmi, kulturális és elvi jellemvonásokból. Ez azonban már nem kompromisszum, hanem az önfelszámolás folyamata.

A cselekvő részvételnek az „itt és most” nevében megfogalmazott elvárása a kisebbségben élő állampolgárral szemben teljesen illuzórikus. Nem lehet számon kérni a kisebbségi emberen „a szabad ember jellegzetes erényeit: a spontán lelkesedést, a tudatos önfeláldozást és a felelős aktivitást”. Mindezt „egy olyan közösségért, mely nem biztosítja a szabad ember kifejeződésének elemi feltételeit”.2 A kisebbségben elő egyén és csoport kötelessége időben és fontossági sorrendben minden mást megelőzően az, hogy a mindenkinek egyenlő jogot és lehetőségeket biztosító demokráciáért, a kisebbségi kiszolgáltatottságnak, magának a kisebbségi helyzetnek a megszüntetéséért igyekezzék tenni valamit. Csupán ehhez a társadalmi-politikai helyzethez való közeledés reális reménységével és érdekében szabad kompromisszumot kötni. Ez az értelme és lényege a Fábry Zoltán által magasztalt kisebbségi vox humanának is.

Minden más kompromisszum az önfelszámolás akut veszélyét idézi föl, s ezért elfogadhatatlan. Az önmegsemmisítés joga –bár ez is vitatott – csak az egyént illeti meg, egy közösséget már nem. Csak az egyénnek van joga lemondani a kisebbségi helyzet vállalásáról. Az egyén önmagának alkotta ezt a jogot, melyet csak hallgatólagosan kodifikál a társadalmi kapcsolatok íratlan szabálya. Az ember fél a konfliktushelyzetektől, ezért ha teheti, menekül belőlük, és inkább a többségi közegbe húzódik, ahol a változatlanság biztonsága, de az egyéniségről való lemondás kényszere is várja.

Természetesen a hatalomgyakorlás folyamatában számon tartják az egyén félelmét a konfliktustól; igyekszenek különböző módszerekkel leválasztani az egyéneket a kisebbségi közösségről. A felkínált csalétek mindig a széles körű érvényesülési lehetőség tétje, azaz a hatalomban való osztozkodás lehetőségének felcsillantása. Bibó öszszegzésében: „karriert kínál a legtehetségesebbeknek, börtönt és akasztófát a legigazabbaknak”.2 A kisebbség belső megosztásának folyamatát a kisebbség teljes szegregációja kíséri, mégpedig a leválni nem akarók fokozatos politikai elszigetelésével és az asszimilációt elfogadó egyénekkel való szembeállításával. Téves minden olyan elképzelés, mely a kisebbség és a hatalom között fennálló konfliktushelyzetben az asszimilációt természetes, nem erőszakos folyamatnak tekinti.

Ennek ellenére nem vetjük el a spontán asszimilációt, mely erőszakmentes közegben az ember szabad választásának egyik megnyilvánulása. Önszántából csatlakozik valamelyik politikai párthoz, vagy kilép a kötelékéből, meggyőződése alapján tagja egy egyháznak vagy meggyőződése alapján kiválik belőle, saját akaratából sajátítja el egy másik nemzet nyelvét, vagy ha úgy tetszik, akár egy másik nemzet tagjává is válik. De hangsúlyozzuk, ez is csak az egyén esetében elfogadható. Mert például két politikai párt fúziója még a meggyőző hazugságok tömkelegével sem tüntethető fel kényszermentes helyzetnek, vagy pedig a mai nyelv-nemzet-állam ideál mellett nem hihető a kényszermentesség, ha nemzedékek vagy egész népcsoportok válnak kétnyelvűvé, vagy tömegesen nyelvet és öntudatot cserélnek. A cuius regio eius religio elvének újraalkalmazása nemcsak óriási politikai feszültségek okozója lehet, hanem egyértelműen embertelen is, mert olyan elfogadhatatlan helyzetet teremt, melyben a döntés emberi felségjogától fosztja meg az egyént. A tömeges asszimilációt kiváltó helyzetek egyenesen bizonyítják egy rendszer elnyomó, antihumánus voltát. Éppen a felkínált érvényesülési lehetőségek bizonyítják a rendszer diszkriminációs szándékait, mert politikai feltételekhez köti az érvényesülést, s ezáltal erőszakosan befolyásolja az egyén magatartását.

A kisebbség számára nincs egyezkedési alap ilyen feltételek mellett. Maga a társadalom politikai felépítését támogató jogrend teremti meg a kisebbség elnyomásának kereteit. A kisebbségnek minden olyan törekvése, mely az alkotmány és a törvények betartását sürgeti, ilyen körülmények között végül is csak ábránd, mert ezzel tulajdonképpen saját elnyomásának a törvények által is támogatott módszerességét követeli. A kisebbség döntésre kényszerül: egyezkedik a hatalommal, vagy pedig szembehelyezkedik. Előrebocsátjuk: naivitás azt hinni, hogy a kisebbség követeléseit, bárhogyan is fogalmazódnak meg, a hatalom, illetve a többség a lojalitás megnyilvánulásának tekinti. Hiába nyilvánítja ki a kisebbség, hogy nem tartja magát ellenzékinek, a hatalom mégis annak tekinti, hacsak le nem paktál vele. A hatalom mint ellenzékkel jár el a kisebbséggel szemben, és a törvényekkel összeegyeztethetetlennek tekinti hivatalos hatalom elképzeléseivel összeegyeztethetetlen szerveződését. Egy öntudatra ébredt kisebbség a monista vagy ilyen hajlamú hatalom természetes reakciói szerint inkább megsemmisítendő. Bár a hatalom korlátozni is kényszerül természetes reakcióinak kiélését, mert a kisebbségellenes rendszabályok nyílt ellenállást válthatnak ki, s így veszélyeztetik a politikai stabilitást.

Nem lehet tehát felmenteni a megalkuvás vádja alól a kisebbséget, ha egyezkedi. Csupán az életmentési akciók az elfogadhatók, mert a mártíromság, ha megannyira mozgósító erő is, nem lehet célja egyetlen kissebségnek sem. Tárgyalási alapnak egyedül a hatalom, illetve a többség által kezdeményezett közeledés tekinthető. Előbb a hatalom részesévé kell fogadni a kisebbséget, vagy el kell ismerni törvényes ellenzéknek, vagy legalább ténylegesen tolerálni kell, mint ellenzéket. Ilyen gesztus hiányában minden spekuláció hiábavaló, mely az iránta tanúsított hűséggel igyekszik meggyőzni az államot, hogy a kisebbség megérdemli a jogrészességet. Hűséggel nem törvényes jogot, hanem csak féltett koncot lehet szerezni. Ráadásul a hatalom az ilyen helyzetbe került kisebbséget fel fogja használni más szerveződő kisebbségek elnyomására. Ezért leszögezhetjük, hogy a kisebbségi helyzet és a kisebbségi létforma vállalása egyenlő a politikai következetességgel. A kisebbség törekvésének célja nem lehet önmaga felszámolása, sem a hatalom birtoklása, hanem kizárólag a teljes társadalmi és politikai egyenjogúsítás.
*  *  *
Tulajdonképpen oda lyukadtunk ki, hogy elsősorban politikai tényezőnek kell tekintenünk a nemzeti kisebbséget is. Felfogásunk szerint minden kisebbség gyökere a politikumban található, mert a társadalom politikai, jogrendi és ideológiai okaival függ össze esetleg ilyen okú torzulásai ellen igyekszik felvenni a harcot, követelve a demokrácia játékszabályainak betartását. A nemzeti kisebbségek, csakúgy mint a politikai kisebbségek tétje elsősorban az általános társadalmi egyenjogúság. A következetes politikai kisebbségnek – ma divatos szóval: a polgárjogi vagy emberi jogi mozgalomnak – már csak önös érdekből is el kell ismernie, hogy a polgárjogok az emberi jogi normák alapján oszthatatlanok.

A politikai kisebbség a hatalom szuverenitásából adódó torzulásokat a népszuverenitás irányából bírálja, de a népet többnyire nacionális egységnek tekinti, egy nemzetként fogja fel. Ez egyáltalán nem is baj akkor, ha a politikai kisebbségek a következetes pluralizmus talaján áll, mert akkor a nemzet a politikai nemzettel egyenlő a számára, ez pedig tudvalévően nemzetiségekre – nyelvi nemzetekre – oszlik. Viszont áthidalhatatlanná szélesednek a nemzetiségek közötti szakadékok, ha a politikai pluralitást monista nemzeteszme övezi, vagy monista nemzeti ideológia támogatja. Persze ebben az esetben a pluralizmus csak hazudott elve a politikai kisebbségnek. A következetes politikai pluralizmusból nemzetiségi pluralizmus fakad, és viszont.

A tárgyalás sorrendje nem jelent fontossági sorrendet, mivel a kisebbségek létrejöttében tulajdonképpen nincs elsőség. Csupán a kisebbségek célkitűzéseitől és elvi következetességüktől függ, hogy melyik melyiket gerjeszti életre, illetve attól, hogy a hatalom által gyakorolt nemzeti, politikai vagy vallási elnyomás tűrhetetlenebb-e az adott időben. Mind politika, mind a nemzeti, nyelvi és faji, valamint a vallási kisebbségek közös célkitűzése az, hogy fogadja be őket a társadalom, és biztosítson egyenjogú, de meghatározott helyet számukra, hogy tartsa tiszteletben az emberi sokrétűséget, és biztosítsa az ember érvényesülésének egyenlő lehetőségét, a meggyőződés szabad megvallását. Ezért a különféle kisebbségek között folyékony átmenetek alakulhatnak ki, akár a teljes azonosulásig. A kisebbségek közötti ellenségeskedés elveszi a hitelét az egyenjogúsági törekvéseknek. A demokrácia elveinek értelmében kizárhatjuk az olyan kisebbségi törekvések jogosultságát, melyek nem ismerik el egy másik kisebbségek jogos törekvéseit, nem tisztelik a másik kisebbség alanyiságát.

A legtöbb hasonlóság, egészen az alapelvek teljes egyezéséig, a politikai és a nemzeti kisebbségek között alakulhat ki. A nemzeti kisebbségi kérdés megoldásában ugyanis a politikai torzulások eltávolítása és a politikai elvek tisztázása a legfőbb feladat. Másrészt nem elhanyagolható az a veszély sem, hogy a nemzeti kisebbségek politikai opportunizmusból szembefordulnak a politikai kisebbségekkel, vagy a politikai kisebbségek hasonló okból a nemzeti kizárolóság alapjára helyezkednek. Sok példát hozhatnánk erre a térség országainak történetéből. Itt azonban inkább egy újabb keletű, a kisebbségek öntudatra ébredésének és megszerveződésének mai kezdetleges fokával összefüggő veszélyére hívjuk föl a figyelmet, amely abból adódik, hogy a nemzeti kisebbség ellenzékiségének kialakulása megelőzheti az általános politikai kisebbség – ellenzék – létrejöttét. Ez a politikai kultúra mai eltorzult állapotában olyan hisztérikus reakciót válthat ki, hogy a többségi nemzet politikailag aktív része – hegemóniájának biztosítása érdekében – a hatalom cinkosává válik, és feladja saját demokratizálási törekvéseit. Ilyen esetben aztán nem lehet csodálkozni rajta, hogy a nemzeti kisebbség is a demokrácia fölé helyezi a nemzeti eszét, noha ez voltaképpen ellenkezik alapvető érdekeivel. A politikai tudatnak ezt a hisztérikus állapotát csak a demokrácia alapvető elveihez való visszatérés gyógyíthatja, ennek útját pedig csak a politikai kisebbség képes egyengetni, mégpedig a többségi nemzet politikai kisebbsége.
*  *  *
A nemzeti kisebbségnek azonban – a végső elvek minden hasonlóság ellenére – van egy olyan sajátossága, mely a politikai kisebbségek számára ismeretlen. Ez a kisebbségi érzés, a kisebbségi öntudat ellenpólusa. A kisebbségi érzés vagy komplexus társadalom-lélektani megnyilvánulásait a többségi nemzet és a hatalom, kulturális ostroma, a kiszolgáltatottság és alacsonyabbrendűség éreztetése, az állandó megfélemlítése váltja ki a kisebbségi helyzetbe taszított népcsoportból. Kialakulása a történelmi kisebbségek esetében az erőszakos felszámolás kísérletével, az új nemzeti kisebbség esetében pedig az erőszakos bekebelezéssel vagy a nemzet törzséről való erőszakos leválasztással kezdődik.
A hatalom legfőbb eszközei e téren a nyelvi és a civilizációs hatások. Azt a meggyőződést igyekszik meggyökereztetni a kisebbség tagjaiban, hogy nyelvük a műveletlenek a felműveltek nyelve, a többség nyelve viszont a társadalmi emancipáció és a fölemelkedés eszköze. E cél eléréséhez meg kell szüntetnie vagy át kell szerveznie a nemzeti kisebbség szellemi és társadalmi életének kegyhelyeit. Mindenekelőtt az anyanyelv templomai: az iskolák esnek áldozatul. Feladatuk a kisebbség nemzeti tudatának és történelmi emlékezetének kitörlése lesz; ennek helyébe új tudatot – új hazafiaságot – és új történelmi emlékezetet –átfogalmazott történelmet – kell ültetni. Másodsorban az oktatási nyelv fokozatos megváltoztatása a cél, hogy az új hazafiaság és új történelem az új nyelvvel együtt alakítsa az új tudatot. Harmadsorban az anyanyelven folyó magasabb képzés részleges vagy teljes korlátozása, hogy így megfosszák értelmiségétől a nemzeti kisebbséget. Ez egyúttal annak a rendkívül embertelen fikciónak a tudatba rögződését is szolgálja, amely szerint műveltséget csak a többség nyelvén lehet szerezni.

A cél tehát a nyelvkorlátozás, amiről Fábry Zoltán az írja, hogy „az emberség körét kisebbíti a kultúra rádiuszát rövidíti, és a gondolatteremtést akadályozza”.8 A végcél pedig a nyelvváltás, a kultúraváltás. Ezzel kapcsolatos Vasile Goldis jogos nyelvvédő indulatból fakadó kijelentése: „Soha a világon kétnyelvű nép nem élt és nem élhet…” Nagy éleslátással állapítja meg, hogy ha egy nép összessége megtanulja a többség nemzeti nyelvét, „ez a nép saját nyelvét idővel elfelejti”.10 Mivel a kisebbségi konfliktus lényege a nemzeti kisebbségek esetében az, hogy a hatalom elnyomja a kisebbség nyelvét és kultúráját, a kisebbség pedig védelmezni igyekszik, ezért elmondhatjuk, hogy ilyen esetben a kultúrát az erőszak ejti hatalmába, s az uralkodik fölötte. A kultúra és az erőszak szimbiózisának torzszülötte pedig a fasizmus, amelynek Illyés Gyula szerint „tömör megfogalmazása ma tán úgy hangozhatnék: fasiszta az, aki a maga nyelvi, nemzeti közösségének több jogot szán, erőszakkal is, mint a többinek”.12

Az állandó nyomás csökkenti az anyanyelv használatát a társadalmi érintkezésben, visszafejleszti és primitív szinten tartja az anyanyelv szókincsét. A kisebbségi egyre nehezebben fejezi magát ki, kialakul benne az alacsonyabb rendűség szubjektív érzése, s ettől csak még inkább gátlás alá kerül az anyanyelv használata. Kezdetben ez pusztán a nyelvromlásban nyilvánul meg, de hovatovább valóban a félműveltség vagy a műveletlenség jellemzője lesz, mert az iskolában megszerezhető műveltség vagy a munkahelyen elsajátított szaknyelv csak korlátozottan tükröződik a nemzeti nyelvhasználatban, s a kisebbségi végül nem tudja azonosítani saját anyanyelvének szókincsével a többségi nyelv szókincsét. Ezen a ponton már hatástalan riasztás a nemzeti nyelvművelő mozgalom vészharangkongatása, mert a nyelvrombolásnak ez a folyamata nem nyelvészti kérdés, hanem politikai. Az ilyen nyelvromlás Fábry Zoltán szavaival „a nemzetrontás elmaradhatatlan kísérőjelensége”.8 Tehát ahhoz, hogy a nemzeti kisebbség tagjai helyesen beszéljék anyanyelvüket, elsősorban nem az szükséges, hogy több gondot fordítsanak az egyéni nyelvművelésre, hanem hogy anyanyelvükön részesüljenek iskolai oktatásban minden szinten, és használhassák nyelvüket a közéletben, a munkahelyükön, a különböző hivatalokban. Ennek érdekében pedig a többséggel, a hatalommal kell szembeszállni.

A kisebbség anyanyelvének intézményes elnyomását kiváltó fő ok a Bibó István által is elemzett nyelvi nacionalizmus. Gyökerei a XIX. századba vezetnek: az egy állam, egy nemzet, egy nyelv elvéhez. Lévén ez az elv a közép- és kelet-európai nemzetek tudatában úgy rögződött, hogy a más nyelvűek az állam létét veszélyeztetik.2 Ezért nemcsak a többségi hatalom intézményei által nehezedik nyomás a kisebbség nyelvi kultúrájára. A többségi nemzet egyes tagjai is kezdeményezően lépnek föl, önállóan továbbfejlesztik az állam intézkedéseit, aminek hatására a nemzeti kisebbség anyanyelvének roncsaiból összeálló hibrid nyelv csendes mormogássá válik a kisebbség ajkán. A nagyothallóktól megszokott hangos beszéd a kisebbségi félsüketek esetében suttogássá módosul, ismeretlen idegen vagy a többségi nemzethez tartozó ismerős közeledtével a beszélgető kisebbségieknek ajkukra fagy a szó, vagy átváltanak a többség nyelvére. A többségi nemzet nyelvén tanuló gyerekek szüleiket intik anyanyelvük elhagyására, a családtagok pedig egymás közötti társalgás nyelvét a többség nyelvére váltják át, ha nyilvános vagy hivatalos helyről hívják fel egymást telefonon. A nemzeti kisebbségek tagjait kötelezik, hogy saját nevüket a többségi nemzet nyelvi törvényei szerint írják, s ennek betartására gyakran felhívják figyelmüket a többségi nemzet tagjai, még a nem hivatalos megnyilvánulások alkalmával is. A hivatalokban előszeretettel ferdítik a többségi nyelv helyesírása szerint a kisebbségi nemzet tagjainak családnevét. Keresztnevet pedig csak a többség nemzeti naptára szerint választhatnak gyermekeiknek a kisebbségi szülők, hacsak nem rendelkeznek más név választását engedélyező hivatalos irattal. Viszont az ilyen engedély elintézését éppen a többség elmarasztaló közvéleménye miatt általában nem vállalják. Falvaik, városaik és földrajzi helyeik történelmi gyökerű nevét el kell hagyniuk, csak a többségi nemzet által megszabott új elnevezéseket használhatják. S az információs környezetszennyezés a hangszórókon, képernyőkön, az egyre szaporodó közterületi feliratokon keresztül kizárólag a többség nyelvén gyakorol nyomást.
A kisebbség történelmi városainak központját a hatalmon belüliség jogcímén a többségi nemzet sajátítja ki magának, nagymértékű telepítési akciókkal. Átformálják a városképet, hogy ne is emlékeztessen a kisajátítás előtti múltjára, nem sajnálják a műemlékek pusztulását sem. Az odatelepedett többségi nemzet arculatára alakított város a nemzeti kisebbség által lakott, kevésbé civilizált vidék asszimilációs tégelyévé válik. Ez törvényszerű, mert a vidéktől elidegenedett város azért továbbra is a vidék központja marad. A többségi városlakó civilizációs előnyeivel a vidéki kisebbség fölé kerekedik, s ez visszahat a nyelvhasználatra is: a többségi nyelv felé vonz, majd asszimilál. A hatalmon belüliséggel összefüggő fejlettebb civilizáció a biztonság érzetét növeli, a hatalmon kívüliséggel összefüggő elmaradottság a fokozódó bizonytalanság érzetét mélyíti.

A civilizációs elnyomás körébe tartozik a nemzeti kisebbség által lakott terület gazdasági visszafejlesztése vagy fejlődésének gátlása, még nagy nemzetgazdasági áldozatok árán is. Ennek oka nem annyira a területi status quo bizonytalansága, azaz hogy a kisebbségek által lakott területet még nem érzi teljesen a maga felségterületének a többségi nemzet, hanem inkább az, hogy a terület települései és társadalmi szerkezetének fellazítására törekszik. A gazdaságilag aktív lakosság jelentős része, főleg a termelésbe frissen bekapcsolódó fiatalság munkalehetőségek híján elvándorol a kisebbség területéről. Így először demográfiai űr keletkezik. Majd amikor ez az űr állandósult, elkezdenek a kisebbségi területre is ipart telepíteni, csakhogy a fellendülő gazdasági élet most már a többségi nemzet munkaerő-feleslegét és szakkádereit vonzza ide. A munkalehetőségek ilyen mozgatásával a nemzeti kisebbség különösen intenzív kapcsolatba kerül a többségi nemzet civilizációs vonzáskörével. A vándorlás fő mozgató ereje a többségi nemzet gazdasági nyomása, de szerepet játszik benne a kisebbségi nemzet körében fokozatosan kialakuló virtuális hősiesség is; az, hogy az elköltözést merész szerencsepróbálásnak kezdik tekinteni, az otthon maradást meg gyávaságnak bélyegzik. Az ilyen magatartás pedig a kisebbségi érzés szülötte, ennek az érzésnek demonstratív semlegesítését szolgálja.