Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
Még a hatvanas években, mikor a klubmozgalom lapját szerkesztettük, újraébredtek bennem a középiskolás koromból megmaradt irodalmi ambíciók. 1967-től rövid prózákat publikáltam a pozsonyi „Irodalmi Szemle” „Vetés” rovatában. Ezzel párhuzamosan írtam politikai publicisztikát is, mely talán nem volt túlságosan harcos, de soha nem találta el a cenzor ízlését, s ezért többször személyes ellentétbe kerültem a hivatalos sajtófelügyelővel. Szépirodalmi írásaim elég rosszak voltak. Ezt ma már biztosan tudom, s ezért régi írásaim zömét átfogalmaztam. Igaz, ez sem biztosítja a minőségi javulást, csupán a szemléletváltozásról tanúskodik és a szószátyárságomról.
Ugyanabban az időben joggal kérdezte tőlem több ízben is egyik Párizsba járogató költőbarátom: „Eldöntötted-e végre, hogy mi akarsz lenni: politikus, író vagy geológus?” Valóban nem döntöttem el, habár ez a hármas konfliktus végig üldözött csaknem a mai napig, és választani talán nem is tudok. Ha a körülmények parancsa követeli, az ember nem rejti el politikai meggyőződését, sőt erkölcsi kötelessége nyilvánosságra hozni, vagy aszerint cselekedni. Ha tud írni és van mondanivalója, akkor írjon, mert ez nem csupán önmegvalósítás, hanem szolgálat is. De az erkölcsi magatartás függetlenségét erősíti a politikai szférán kívül álló szakma, főleg akkor, ha erkölcsi normái szembeállítják az embert a hivatalos politikai követelményekkel és kénytelen kivonulni a közéletből, vagy ha írói becsülete nem engedi a szolgálatot kiszolgálássá alázni. Ekkor kell a függetlenséget biztosító szakma, hogy csökkenthető legyen a kiszolgáltatottság mértéke, hogy ne legyen ráutalva a kegyelemkenyérre, hogy ne kelljen kereskednie erkölcsének megszaggatott rongyaival, hanem legyen egy olyan szilárd pont, ahol a kő kő marad, még a politikai és hatalmi érdekek billegő hintájáról csorgó savas okádékban is.
A költőbarátom által mellemnek szegezett kérdés azonban rátapintott a kisebbségi sorsban élő értelmiségi alapvető dilemmájára: hogyan teljesedhet ki az ember élete a kisebbségi körülmények között. Ne darabolja fel szellemi létét, és mégis helytálljon az alapvető kérdésekben. A kisebbségben élő ember korántsem rendelkezik a többségi létbiztonságával és kiegyensúlyozottságával. Főleg akkor nem, ha izgalomba hozzák őt a társadalmi kérdések, mert a kisebbségben élőkre személyenként nagyobb terhet rak a közösség. A felajzott szellemi állapot a koncentráció megoszlását eredményezi, mert a kisebbségi értelmiséginek egyszerre kell politikusnak, társadalmi gondolkodónak, szakembernek, kultúraszervezőnek lennie. Azt kell egyszemélyben és többnyire amatőr módon elvégeznie és megteremtenie, amivel a többségi automatikusan rendelkezik a jólszervezett társadalomban. Ez a helyzet sokoldalúságot eredményez, de torzókat is. Mert nem az örökké újraálmodott reneszánszi teljesség a következménye, ahol minden pontosan a helyén találtatott, hanem inkább egy gótikus korcs ideges kapkodása a végeredmény. Szomorú mérleg.
Mikor ifjúsági politikusi pályafutásom csúcsán álltam, akkor nem tudtam foglalkozni sem geológiával, sem szépirodalommal, csupán politikai publicisztikát műveltem. Midőn tudományos igénnyel kezdtem foglalkozni a geológiai alapkutatás rám mért témakörével, akkor éppen nem politizáltam, de írni sem igen tudtam. Jelenleg szakmám már nem köti annyira szellemem szabad vegyértékeit, és nem vehetek részt a politika nyilvános gyakorlásában sem, így ismét a szépírással foglalkozom. 1978 januárjától megírtam egy széppróza kötetet és csaknem befejeztem egy inkább felnőtteknek szánt meséskönyvet. Lelkiismereti kérdésként kezelem a politikai és művészeti publicisztikai írásaim kötetté szerkesztését, mely főleg számomra lesz tanulságos élmény. De hogy ne üssem túl a partvonalon a geológus szakmát sem, szeretném megírni a dél-szlovákiai ásvány- és gyógyvizek monográfiáját, mely jelenleg az anyaggyűjtés stádiumában van.
Mindezt megelőzve, a magyar kisebbség műveltségi bázisának erőtlenségét és nyelvhasználati problémáit tudatosítva, 1972-ben benyújtottam a Madách könyvkiadónak egy szótártervet. A javaslat egy magyar–szlovák–cseh, cseh–szlovákmagyar természettudományi és műszaki szótár tervét tartalmazza. A kiadó még válaszra sem méltatott.
1971 óta nem publikálok. Visszaadták a közlésre szánt írásaimat, joggal bírált fogyatékosságaik miatt, de sajnos más szempontok is befolyásolták ezt a döntést. „Aki ma Csehszlovákiában ilyen témákkal foglalkozik, gondolkozzon el önmaga fölött” – mondta az „Irodalmi Szemle” főszerkesztője 1978-ban. Visszautasított a csehszlovákiai magyar sajtó többi („Hét”, „Új Szó”) szerkesztősége is. A magyarországi „Új Tükör” képes hetilap főszerkesztője szintén visszautasította írásaimat, annak ellenére, hogy az irodalmi szerkesztő három elbeszélésemet kiválasztotta közlésre – a visszautasítást irodalmon kívüli okokkal indokolta.
1973-ban állást változtattam, mert nem állandósítottak a Talajtani Kutatóintézetben. Ennek okát már említettem. Ez év nyarán megnősültem. Ősztől a Szlovák Tudományos Akadémia Földtani Intézetének ösztöndíjasa lettem, s a környezetvédelem geokémiai és ásványtani tényezőinek alapkutatásával kezdtem foglalkozni, majd a kőzetek málástermékeinek geokémiájával és ásványtanával bajlódtam. Ebből a tárgykörből írtam doktori szigorlati munkám is, melyet 1977-ben megvédtem. Ennek ellenére 1977 december elsejétől ismét megváltozott a munkaadóm, mert az Akadémia sem állandósított. Közben jelentkeztem tudományos aspiránsnak, de rövidesen visszavontam kérvényemet, mert alapfeltételként szerepelt a kommunista párttagság, vagy a párttagjelöltség, vagy az ún. párttagutánpótlási státus. Nem feleltem meg ezeknek a feltételeknek. De visszalépésem fő oka a félelem volt, mert minden jelentkezőt többszintű politikai ellenőrzésnek vetettek alá, s ezt az illetékes pártapparátusok végzik, visszamenőleges véleményezéseket kérnek, s én attól tartottam, hogy felelevenített múltam nem csupán a tudományos aspiránsi pályázatot teszi lehetetlenné. Jelenleg egy híd- és útépítő vállalat műszakitervezési osztályán dolgozom Pozsonyban és mérnöki geológiával foglalkozom.
Mind egyetemista koromban, mind utána hiába igyekeztem kibújni a kényszerű katonai szolgálat alól. 1973 őszén megkaptam a behívót, melynek engedelmeskedni kellett. Ekkor már huszonkilencedik életévemben voltam, és a hadsereg primitív reguláját sokkal nehezebben viseltem, mint tíz évvel fiatalabb katonatársaim. Ez rövidesen visszatükröződött magatartásomon is. Hirtelen leromlott egészségi állapotom, epe-, máj- és gyomorbántalmak léptek fel, majd egyre ingatagabbá vált lelkiállapotom is – melyet az 1969 után kialakult politikai légkör sem erősített –, s ezért a katonai szolgálatom negyedik hónapjában bekerültem a brünni katonakórház lélektani osztályára. Az innen kapott orvosi véleményezés alapján felmentettek a katonai szolgálat alól. Először egy évre, majd háromszori felülvizsgálat után véglegesen. Jelenleg obsitos vagyok. Katonai szolgálatom élményeit feleségemnek írtam le száztizenkilenc levélben.
*
Az 1968–69-es csehszlovákiai események forgatagából csupán a szlovákság került ki győztesen. Látszólagos diadal ez, és nem irigylésre méltó, mert a szűklátókörű nemzeti elfogultság tébolyában az emberi kultúra alapvető értékeit, az emberi jogok eszméjét és a demokráciát, valamint a szlovák kultúra időtálló értékeit is bele kellett dobni a mérleg átelleni serpenyőjébe.
A mai szlovák nacionalizmus régen túllépte az önvédelmi reakciók határát, s alapjában véve embertelen, rendőrhatalmi fogantatású és totalitáriánus. Már a demokratikus keretek között is abszolutikus törekvései voltak, s e mögé csekély kivétellel felsorakozott az egész szlovák szellemi élet. Még a szlovák európéerek között is csak két igaz akadt, akik számára összeegyeztethetetlen volt a demokrácia és a másik nemzet (nemzetiség) létérdekeinek megtagadása. Csak ketten adtak hangot ezen meggyőződésüknek 1968-ban. Az egyik volt Zora Jesenská műfordító, akit kitagadott a szlovák politika, és még a temetését is titokként kezelték, a másik pedig Dominik Tatarka, a legintellektuálisabb szlovák író, aki a Charta 77 polgári nyilatkozatot is aláírta. Mindkettőjük elhallgattatásának oka európaiságuk volt, mert éppen ez az, ami összeegyeztethetetlen a Husák által képviselt politikával.
A magyar kisebbség jogvédő harcainak kudarca az eddig felsorolt tényezőkből érthető, és nem szorul magyarázatra. Ennek ellenére hibaként kell felróni, hogy nem tudatosodott eléggé a csehszlovákiai magyarság széles rétegeiben, de társadalmi képviseletében sem, hogy területi otthonossága többre jogosítja, mint amit igényelni merészel. Ez a bátortalanság azóta terjed egyre erősebben, mióta a kisebbségi magyarság csupán beilleszkedni igyekszik a csehszlovák keretek közé és nem a saját kereteit próbálja megteremteni. A beilleszkedési magatartás a számszerű kisebbségi helyzetben megszülte a kisebbségi gátlásosságot, mely nem a politikai és jogi igényekben megnyilvánuló szerénységben fejeződik ki, hanem sutaságot eredményez, félelmeket vált ki és bűnös megalkuvásra kényszerít. Fokozza a másodrendűség érzését és erősíti a valóságos másodrendűségi helyzetet. Ezt hatványozza a szlovák történelemtudomány harci tevékenysége is, mert a szlovák történetírás a magyarság alacsonyrendű voltát igyekszik bizonyítani. Amennyiben ez valóban csak a történelmi vitafórumok körében maradna, szót sem érdemelne, csakhogy valójában a mindennapi politikai gyakorlat része, mely gyakorlat életbevágó jogaitól fosztja meg a csehszlovákiai magyarokat. Ezzel szemben kell feltámasztani a kisebbségi magyarság politikai aktivitását, s ennek az aktivitásnak egyik megnyilvánulása az igények meghirdetése. Csakhogy az antidemokratikus és totalitárius rezsim a deklarált jogos igényeket negatív stimulusként építi be a nemzetiségi politika programjába. Ha a kisebbség legálisan fogalmaz meg igényeket, akkor ez az elnyomó rendszer aktivizálódását eredményezi, azt, hogy növelik az elnyomás súlyát, alattomosságát és hatásfokát. Amivel szemben talán a kisebbség konkréten meg nem fogható ellenállása az egyedüli fegyver, mely a legális keretek határán túlról igyekszik politikai nyomást gyakorolni az elnyomó rendszerre, minduntalan életben tartva a jogfosztottság elleni harcot, s ezzel idegességben tartva a hivatalos reakció frontját.
A magyar nemzeti kisebbség elleni politikai és kulturális diszkrimináció, másfelől a politikai nézetek miatt a hatalomból és a közéletből, sőt a morális polgári életből kizártak polgárjogi harcának aktivizálódása között szoros összefüggés áll fönn. A magyar kisebbség elnyomását ugyanaz a politika valósítja meg, mely kiváltotta a Charta 77 polgárjogi nyilatkozatot. A szlovák nemzet zöme elhatárolta magát a Chartától; nemcsak csoportosan, hanem egyénileg is, és nemcsak politikailag, hanem nemzetileg is – a már ismert képlet szerint: „ez a csehek ügye, ehhez semmi közünk”. Tíz ujjon meg lehet számolni azokat a szlovákokat, akik kiálltak a Charta mellett, és nem paktáltak le nemzeti meggondolásból a Husák-féle politikával. A Chartával szembeni nemzeti megoszlás várható volt, hiszen a dokumentumot az ellen a politika ellen fogalmazták meg, mely pillanatnyilag kedvező a szlovák nemzeti érdekeknek. Viszont éppen emiatt érthetetlen, hogy a magyar kisebbségi irodalom képviselői között alig akadt valaki, aki 1977 tavaszán nem adta aláírását a Charta-ellenes írószövetségi nyilatkozathoz. Igaz, a magyarok csupán akkor ratifikálták volna fenntartás nélkül a Chartát, ha az foglalkozik a nemzetiségi kérdéssel is. De mivel az emberi jogok tárgyilagos értelmezése elvileg magában foglalja a kisebbségi kérdést is, ezért alapvető tévedés és politikai szűklátókörűség volt állást foglalni a Chartával szemben. Ezt olyanok is megtették, akik 68–69-ben egyértelműen a demokratizálás mellett álltak. Elvesztette volna megtartó erejét a magyar kisebbség vox humánája az azóta eltelt tíz év alatt? Ha a csehszlovákiai magyarság következetes marad 68-as helytállásához, s az abból levonható tanulsághoz, akkor a kisebbségi jogi harcot össze kell kapcsolnia Charta 77 törekvéseivel. Ez így helyes, és ezzel léphet be a demokratikus arcvonalba a csehszlovákiai magyarság. Mind a cseh és a szlovák demokratikus gondolkodók, mind a kisebbségi magyarok egymás jogainak és közös jogainak közös követelésével nyerhetnek csak jogcímet a demokrácia igényére.
A demokratikus front megosztására felhasznált szlovák nacionalizmus 69 után szükségszerűen szövetkezett a cseh politikában felszínre jutott kollaboráns baloldallal. Így közös erővel nyomják el az országban a demokratikus szellemet, és a magyar kisebbséget. Csehszlovákiában a magyarok elnyomásának már hatvanesztendős múltja van, de olyan tökélyre nem jutott soha, mint 1945–48 között és az 1968 utáni tíz évben. A két korszak közötti különbség csak látszólagos, mert az elvek megegyeznek: a fő cél a magyar nemzetiség felszámolása. Ennek egyik leghatékonyabb eszköze az, hogy a magyarságot mint kollektívát kizárják a politikai életből, csupán nyomorúságos egyéni jogokat biztosítva a magyarok számára, holott a szovjetmintájú szocializmusban a nyilvános politikai élet csak szigorúan intézményes keretek között lehetséges. Annak ellenére ez a helyzet, hogy alkotmánytörvény ismeri el a nemzeti kisebbségeket, és elvileg biztosítja egyenjogúságukat.
A magyar közművelődés legális kereteit a bürokrácia alsó szintjére helyezték, s ezzel korlátozták az önálló döntések lehetőségét. Ez a hetvenezer tagot számláló CSEMADOK-ban úgy nyilvánul meg, hogy a választmányokkal rendelkező tömegszervezet határozatait egy minisztériumi referens szentesíti vagy veti vissza. Ezzel a kisebbség egyedüli nemzeti keretet biztosító szervezetét tanácsadói szintre süllyesztették. Hozzáláttak a magyar oktatási intézmények módszeres visszafejlesztéséhez a magyar iskolák sorozatos összevonásával, az osztályok számának korlátozásával. A magyar alapiskolások egynegyede nem tanulhat saját anyanyelvén. Legutolsó alkalommal az anyanyelvi oktatás átszervezését kísérelték meg, az anyanyelvi tanítást a magyar nyelv és irodalom, történelem és földrajz oktatására korlátozva. Szerencsére sikerült megvédeni magunkat ezzel az utolsó merénylettel szemben, de ki tudja meddig, és ki tudja, hogy mit eszelnek ki ismét ellenünk.
Az általános lélektani háború, melynek eszközei a suttogó magyarellenes propagandától a magyarok etnikai létbizonytalanságán keresztül a magyar nyelvhasználat rendeleti korlátozásáig és – az akadályok következtében – a törvényszerű társadalmi degradálódásig vagy épp az erőszakolt asszimilácóig terjednek, kihasználja az összes lehetőséget egészen a gazdasági diszkriminációig. Egy ország, melynek magyar nemzetiségű állampolgárai hivatalokban intézményekben és saját munkahelyükön csak suttogva vagy egyáltalán nem merik használni nyelvüket, a nemzeti lét és az emberi szabadság legalapvetőbb atribútumát, az az ország csupán hamis papírokkal bizonyíthatja internacionalizmusát. Mindezek a körülmények érthetővé teszik, hogy a közelmúltban egyre inkább erősödik a magyar kisebbség illegális ellenállása, földalatti szervezkedése, amiről időnként, különböző tiltakozások formájában a felszínre is jelzések érkeznek. Az ilyen jellegű ellenzékiség a csehszlovákiai magyarság elmúlt hatvan éves történelmében ismeretlen volt, s az emberi jogok totális hiányáról tanúskodik.
*
Rövidesen harmincnégy éves leszek és eddigi életem egyetlen napját sem tette derűssé az állam – ország – irányomban tanúsított jóhiszeműsége, mert minden rendeletével, intézkedésével, titkos és nyilvános döntésével, politikusaink gondolkodásmódjával, ideológiájával, hamis internacionalizmusával, nemzeti propagandájával, hazug demokráciájával ellenem dolgozott. De én még egyszer sem fordultam ellene. Több százezer sorstársammal együtt hatványozott kisebbségi helyzetben élek, s ez elkerülhetetlen alakítója lett gondolkodásmódomnak.
A kisebbségi létélmény tudatom legfőbb meghatározója. A kisebbségi sorsban egyedül az öntudat és az általa irányított cselekvés nyújt védelmet, mert minden más irányú cselekvés az önfeladáshoz vezet. Az embernek joga van megváltoztatni meggyőződését, megtagadni anyanyelvét, elhagyni nemzetiségét, vallását. Válhat ateistává vagy nemzetietlenné, de elvitatatlan emberi joga, hogy – ha akarja, megtarthassa nemzetiségét, anyanyelvét, kultúráját, vallását, s ne hasson rá semmilyen félelemkeltő külső kényszer, ami erre késztetné. Már az ilyen spekulációra okot adó körülmények is a fasizmus árnyékával rémisztenek. És én úgy érzem, hogy 1979-ben Csehszlovákiában egyre gyakrabban vesz üldözőbe ez az árnyék.
Ilyen körülmények között élek ma, mikor nincs nyilvános lehetőségem védeni sem magam, sem magyar kisebbségi sorstársaimat. A kiút ebből, a lehetséges kiút, ismétlem: önmegtartó cselekvés.
1979. január–február