Kutyaszorító (a teljes könyv)

 

1951-ben kerültem első elemibe. Természetesen magyar iskolába kezdtem járni. Nővéremet 1946-ban íratták be a „Národni skola” – nemzeti iskola – első osztályába, de így is egy év késéssel, remélve, hogy akkorra talán megnyílnak a magyar iskolák. Így ő szlovákul kezdett tanulni. Ez normális körülmények között nem borzasztó, de kényszerként nyomasztó, és pillanatnyi, sőt hosszabb távra kiható lelki sérüléseket is okozhat. Nővérem bizalmát nem növelték sem az iskola, sem a kényszerített nyelvet beszélő emberek iránt a magyar anyanyelve miatt elszenvedett pofonok. Persze tréfát tett a sors. Most szlovák nyelvet és irodalmat tanít a füleki közös igazgatású – szlovák–magyar – gimnázium magyar osztályában.

Az iskola első nyolc osztályát Losoncon jártam a Nyolcéves Magyar Tannyelvű Középiskolában. Ide járt nővérem is előttem, mert 1950-ben, mikor megnyílt Losoncon is a magyar iskola, azonnal átíratták őt ide. Nővéremet közben megkedvelték a szlovák tanítók és igyekeztek lebeszélni szüleimet arról, hogy lányukat magyar iskolába adják, mert kár érte. Észbontó! Még a jóindulatú tanács hátterében is megnyilvánult a magyarellenesség. Ekkor azonban az egyszerű magyarellenességet már a magyarok lenézése kezdte felváltani, mert az ötvenes évek elejére a csehszlovákiai magyarok elvesztették mindenüket, értelmiségüket, értük szót emelni képes politikusaikat és csak lenézést kiváltó hordaléknéppé váltak. A lenézésnek azonban sokkal mélyebbre ható társadalmi következménye lett, mint a durva elnyomásnak, mely „csupán” fizikai félelmet váltott ki az emberekből. A többségi „uralkodó” nemzet részéről megnyilvánuló lenézés fokozatosan ásta alá a csehszlovákiai magyarok társadalmi tudatát és számolta fel identitását. Ennek következménye lett az a kényszerképzet, hogy a társadalmi felemelkedés és a szlovákságba való asszimiláció elválaszthatatlan egymástól.

*

Szüleim apró gyerekkorom óta beavattak minden fontosabb gondjukba. Nem titkolták előttem – pontosabban: előttünk – annak az őrült korszaknak nehézségeit, erkölcstipró igazságtalanságait és értékfelforgató gaztetteit. Hiszen nem is tehették volna, mert minden annyira mélyen hatolt a családi életbe, hogy nem lehetett színészkedni vagy hazudni.

1949-ben szüleim tagjai lettek az akkor alakuló CSEMADOK-nak (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete). Ez volt az első és utolsó szervezeti tagságuk, mert soha semmilyen pártnak és tömegszervezetnek nem voltak tagjai. Apám rövidesen bekapcsolódott Losoncon a CSEMADOK munkájába. A helyi szervezet elnöke Sinka Gyula lett, régi losonci magyar kommunista, aki 1945 után szlovák nemzetiségűnek jelentkezett és másokat is erre buzdított. Ez volt az ára annak, hogy bennmaradhasson a pártban, mert a magyar nemzetiségű tagokat kizárták a CSKP-ból. A leginternacionalistábbnak hirdetett párt az első válságos helyzetben elárulta alapelvét és a sovén nacionalizmus szolgálatába szegődött. Ehhez szolgál adatként a CSEMADOK országos elnöki tisztsége körüli bonyodalom. Magyar részről – feltételezhetően taktikai megfontolásból – Major Istvánt, az első Csehszlovák Köztársaságban üldözött magyar néptanítót javasolták. Börtönből való kiszabadításának érdekében akkoron internacionalista összefogás alakult ki. Clementis is síkraszállt az érdekében. Major István ezt azzal hálálta meg, hogy 1946ban szlováknak vallotta magát, amiért kutyakoncként megkapta Csehszlovákia magyarországi diplomáciai képviseletének vezetését, ahol aztán egyszeriben elfelejtett magyarul is, és csupán a szlovák, esetleg az orosz nyelvet fogadta el társalgási nyelvként. Csodák csodájára Bacilek – 1948 után Szlovákia teljhatalmú helytartója, pártvezetője – közbelépésére visszavonták Major jelölését, éppen reszlovakizálása miatt. Ugyanis a CSEMADOK alapítására kiadott irányelvek szerint reszlovakizáltak nem léphettek a szervezet tagjainak sorába. Igaz, nem tartották be következetesen ezt az elvet, de a körülményektől függően alkalmazták. Major István magatartására talán magyarázatként szolgál az a tény, hogy a második világháború idején tagja volt a moszkvai csehszlovák kommunista emigrációnak. Egy szűk körű beszélgetésen vallotta be Major István, hogy magyarsága miatt örökös rettegésben élt kommunista elvtársai között, főleg 1944-től, és ekkor döbbent rá, hogy ha az újjáalakuló Csehszlovákiában meg akarják menteni a magyarok fizikai életét, akkor szlovák nemzetiségűnek kell jelentkezni. Ezt a meggyőződését az is megerősítette, hogy az emigrációban úgy hírlett, hogy a Szovjetunióban szerveződött és Ludvik Svoboda – 1968-as köztársasági elnök által vezetett csehszlovák hadtest a mai Dél-Szlovákia területére bevonuló Ukrán Hadsereg nyomában vonulva a magyar lakosság likvidálásával lett megbízva. Hogy ez nem következett be, tulajdonképpen Malinovszkij marsall magatartásának köszönhető. Malinovszkij azért vetette el ezt a tervet, hogy ne keletkezzen zűrzavar a front hátában. Ezért volt viszonylag nyugalmas 1945 első hónapjaiban a szovjet katonai közigazgatás.

A kultúrmunka a CSEMADOK-ban az ötvenes évek elején pontosan a korszellem megszabta keretek között zajlott. A CSEMADOK-osoknak (már aki hajlandó volt erre) mezőgazdasági termelőszövetkezeteket kellett szervezniük, csirkéket oltottak, jártak baromfit összeírni, szervezték a szocialista építést népszerűsítő kultúrbrigádokat és csasztuskákat énekeltek a végét járó, rothadó kapitalizmusról meg az áruló láncoskutya Titóról; énekkarokat alapítottak, melyek forradalmi dalokat énekeltek egy szólamban; színdarabokat játszottak, főleg szovjet íróktól, meg újkeletű szocreál förmedvényeket.

A CSEMADOK alapításának elvei és tevékenységi programja alapján nyilvánvaló, hogy csupán azért alakult, mert valamiképpen vissza kellett csalogatni a társadalmi életbe az elmúlt négy év viszontagságai következtében a társadalom perifériájára szorult és passzivitásba süllyedt magyarokat. Ugyanis az új ideológiát csak ezen az úton lehetett elhinteni a kommunista párt által hirdetett internacionalizmusban nem hívő magyarok között. A kommunista párt 1945-48 között osztályszempontra való tekintet nélkül tartotta háborús bűnösnek a magyarokat, de miután hatalomra került, meg kellett változtatni a taktikáját és tanúsítani kellett a „szülőpárti” gondoskodást. És a magyarok zöme kezdett hinni ennek, mert már a magyar beszédért nem büntettek, Sztálin elvtársat magyarul lehetett éltetni, és a magyar gyerekek ismét anyanyelvükön készülhettek a szocialista haza méltó állampolgárának feladataira. És mivel mindezt magyarul tehették, fokozatosan kezdték elfelejteni, hogy a háború utáni magyarellenes posztfasizmus egyik legodaadóbb támogatója a CSKP volt.

Anyám a CSEMADOK losonci helyi szervezetének énekkarában énekelt, mivel régen is tagja volt a magyar nőegylet dalárdájának. Apám pedig a színdarabok műszaki rendezője lett. Nővérem és én 1950–51 telén előfizetéseket gyűjtöttünk a Népnaptárra, mely mai szemmel olvasva biztosan förtelmes szöveggyűjtemény volt, de magyarul írták és ezért szerettük, mivelhogy 1945-től magyar nyelven nem jelent meg nyomtatott szöveg Csehszlovákiában. Aztán szánkón kolportáltuk a Népnaptárt. Ha a nővérem reggel ment iskolába, akkor délután egész estig hordtuk szét az előjegyzett köteteket, ha délutános volt, akkor délelőtt. Téli estéken, a színdarabpróbák idején jártam apámnak segíteni kulisszákat szögezni, és úgy általában nyüzsögtem körülötte. Igen tetszett ez nekem, csak a smink szagát nem szerettem. Apám tevékenyen vett részt a CSEMADOK losonci helyi csoportjának szervezésében egészen a hatvanas évek közepéig. Ekkor visszavonult, tekintettel egészségi állapotára.

Az ötvenes évek elején volt még egy olyan tömegakció, amelyben részt vettem én is. Összefogtak a losonci magyar szülők, főleg a magyar iskola idősebb növendékeinek szülei, hogy kiharcolják gyermekeik számára az anyanyelvi oktatás további lehetőségét: a magyar gimnáziumot, melynek akkor Losoncon már háromszázötven éves hagyománya volt, ami 1945-ben megszakadt. A magyar alapiskola mellett működő Szülők és Iskolabarátok Szövetségében apám volt az egyik kezdeményezője a kérvényezésnek, melynek rövidesen hatszáz támogatója akadt, akik aláírásukat adták az iskolaügyi főhivatalhoz intézett levelekre. A kérvényezett tizenegyéves iskola – gimnázium – kilencedik osztályába tizenöt tanuló jelentkezett. A küldöttségek napokat töltöttek a pozsonyi oktatásügyi megbízott hivatalának és a prágai oktatásügyi minisztériumnak előszobáiban, tébolyogva a bürokrácia útvesztőiben, ahol Kafka Kastélyának meghatározhatatlan hangulata kísértett. A végeredmény visszautasítás volt, melyet természetesen nem írásban, hanem szóban hoztak tudtára a kérvényezőknek. Akkor is ez volt és azóta is ez a bevett szokás a politikai jellegű döntések esetében. Így kevesebb nyom marad. Külön csodának kell tartani, hogy az ötvenes évek elejének monolit sztálinista szocializmusában nem esett bántódása senkinek a kérvényezés miatt. Megnyugtatásként megígérték, hogy 1960-ban megnyitják az iskolát, mert addigra már minden feltétel meglesz hozzá. Akkor talán el is hitték ezt az ígéretet, melyet természetesen sem a megjelölt időben, sem későbben nem váltott be a szavát adó hivatal. Az én szerepem ebben az akcióban koromhoz képest elég fontos volt, mert részt vettem a támogató aláírások gyűjtésében.

Annak ellenére, hogy az ötvenes évek elején konstruált perek folyamán a kommunista párt félreállította soraiból a nacionalizmus fő hangadóit – az un. burzsoá nacionalistákat Clementis, Husák, Novomesky, Okáli stb. személyében –, mégsem szabadult meg a magyarok ellen táplált félelmi reakcióktól. Valójában a párt nem a nacionalizmust üldözte, mert a szlovák „nemzeti kommunistákat” (akik a nemzeti szocialisták kommunista megfelelői voltak) cseh „nemzeti kommunisták” ítélték el. Ugyanis a perbefogott szlovák vezető párttagok zömmel kezdeményezői voltak Szlovákia nagyobb alkotmányjogi önállóságának, mely még a Kassai Kormányprogramban nyert kifejezést. Így a gyakorlatban élő nacionalizmus különböző sztálinfiúi köntösbe bújva élte túl tevékenyen a perek korszakát. Ennek volt következménye az is, hogy Losonc a szlovákosítás egyik kiszemelt pontja lett. Ezért nem hagyták jóvá az iskolakérelmet. Losonc is azon városok sorába tartozott, ahol gyors ütemben és erőteljesen kellett végrehajtani a magyartalanítást. Kassa, Rozsnyó, Tornalja, Rimaszombat, Losonc, Léva, Érsekújvár, Vágsellye, Galánta, Szenc – fel kellett számolni ezt a magyar övezetet. Kezdetben nem telepítettek ipart erre a vidékre, s emiatt jóval az 1918-as gazdasági szint alá süllyedt Dél-Szlovákia városainak zöme. Majd mikor teljesen fellazult a régi szerkezet, megkezdődött az új iparosítás: szlovák vidékről telepítettek „honfoglaló” munkásokat és szakembereket.

*

Tíz-tizennégy éves kori élményeim legmaradandóbb haszna az volt, hogy megtanultam szervezni. Barátaimmal örökké szervezkedtünk, amiből nem hiányzott sohasem a romantika, de alapvető vonása az önálló gondolkodás és cselekvés óhaja volt. Az iskolában ránk erőszakolt pionír szervezetből menekültünk, ahogy csak lehetett, mert a pionírgyűlések és a szervezett foglalkozások ellenkeztek szándékainkkal. 1953 tavaszán Sztálin és pár nappal később Gottwald kötelező szimbolikus temetését csupán hivatalos bohóckodásnak tekintettük. A rendszerrel szembeni cinizmus már menthetetlenül belénk gyökerezett. Most már nem tudom lemérni, hogy mennyiben hatott az otthoni nevelés, amely nem buzdított lojalitásra az állam és a rendszer iránt, és mennyiben döbbentünk rá önmagunk a hazugságokra, melyek mint sűrű közeg áramlottak körülöttünk nap mint nap, de a számunkra hivatalosan egyedül lehetséges szervezetnek, a pionír mozgalom programjának egy szavát sem hittük (hittem) sőt, inkább igyekeztem ellene tenni. Általában ez jellemezte barátaim – ennek alapján válogattam őket – és osztálytársaim magatartását is. Nagyon elevenen é1 emlékezetemben egy pionírgyűlés, amelyen rajtanácselnököt kellett választanunk. Sejtettük, hogy kit fog javasolni a pionírvezetőnk, és mivel a feltételezett jelölttel nem értettünk egyet, elhatároztuk, hogy mást javaslunk, vagy pedig nem szavazunk. Egyébként a pionírgyűléseken is úgy kellett szavazni mint a pártgyűléseken: kézfelemeléssel. Megegyezés szerint először javasoltuk a saját jelöltünket, de amikor ezt nem engedték, mert rosszabb volt az átlagelőmenetele, mint az eredeti jelöltnek, megtagadtuk a szavazást. Végül mégis az lett a rajtanács elnöke, akit a vezetőnk javasolt. Volt a szavazásnak egy furcsa mozzanata, mely felnőtt szemmel nyer nyomatékos jelentőséget. Az osztály zöme nem mert az eredeti javaslat ellen szavazni, mert féltek a következményektől. Megdöbbentő, hogy milyen korán kezdődik és milyen apróságokból tevődik össze az ember bábszerű irányíthatósága. Olyan mély gyökerekből táplálkozik ez a magatartás, hogy felnőtt korban már szinte nem is tudatosítja az ember. A szabad akarat érvényesítése kelt inkább feltűnést. Ha jól emlékszem, ezzel a számomra mélységes csalódással megszakadt a kapcsolatom a pionírsággal s barátaimmal együtt szerveztünk egy „csapatot”, szabályos vérszerződést kötöttünk, saját igazolványt készítettünk és ezentúl magunk szerveztük foglalkozásainkat. Tehát frakciót alapítottunk. Kilenc-tíz éves voltam ekkor. Pionír pályafutásom másik emlékezetes bonyodalma egy nyilvános városi tömeggyűlésen történt, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom valamelyik évfordulójának előestéjén, mikor a városi méltóságok szemeláttára megtörültem a cipőm a pionírnyakkendőmmel. Annyi eszem azért volt, hogy elfutottam a következmények elől, mert tudtam, hogy nem nekem származik majd bajom ebből, hanem szüleimnek.

Ebben az időben kezdődtek éppen a munkahelyi átigazolások, amelyek „preverálás” néven vésődtek az emberek emlékezetébe. Az átigazolások következtében sokan elvesztették eddigi beosztásukat, állásukat, és a férfiakat főleg bányába irányították – átnevelésre. Az állásból való elmozdítás okának hátterében mindig a politikai megbízhatatlanság szerepelt. Apám ekkor már csökkent teljesítőképességű rokkant volt, tehát őt ez a korszak nem érintette fizikailag. A kárpitos üzem és a kórházi kezelés után raktárosként dolgozott egy kisipari cipészszövetkezetben, majd midőn megismerkedett a bőrös- és cipészszakmával, szervezője és mindenese lett a szövetkezetnek, rövid ideig pedig műszaki vezetője. Anyám is ott dolgozott, és tíz év elteltével ő is hasonló „karriert” futott be ebben az üzemben. Időközben felőrlődött apám idegrendszere, átesett két operáción, trombózist kapott stb. Először rokkantnak nyilvánították, végül idő előtt nyugállományba helyezték, természetesen alacsony nyugdíjjal.

*

Az ötvenes évek elején, bár mind Csehszlovákiában, mind Magyarországon a sztálinizmus hívei uralkodtak, és itt is, ott is kommunistának nevezték magukat, mégis rendezetlen volt a két ország kapcsolata. 1951-ben meghalt Balassagyarmaton apám egyik fiútestvére, de a temetésre nem utazhatott el sem apám, sem nagyanyám, mert a csehszlovák nemzetbiztonsági hatóság nem adta meg a határátlépési engedélyt. Még 1960-ban is hasonló állapot uralkodott. Barátaimmal kerékpártúrát terveztünk Magyarországra, de nem fogadták el útlevélkérvényünket, és „hóbortos franciáknak” neveztek bennünket, mivel utazni akarunk. 1955-ben híre terjedt, hogy a határövezetben adnak háromnapos határátlépési engedélyt családi eseményre hívó távirat bemutatása ellenében. Mi is kaptunk egy ilyen sürgönyt, hatóságilag láttamozva, hogy valakink férjhez megy Balassagyarmaton. Így jutottam át apámmal és nővéremmel első ízben Magyarországra. Hihetetlen volt számomra, hogy mindenütt magyarul beszéltek. Ez csodálatos volt. Csupán az okozott szomorúságot, hogy anyámat nem engedték velünk, nehogy teljes legyen az öröm. Remélem, annak az ismeretlen valakinek a házassága olyan boldog lett, mint amilyen én voltam akkor. Azóta is ha, Magyarországra utazom, ünnepélyesség hangulata vesz erőt rajtam, úgy érzem, hogy rendkívüli esemény történik, és ilyenkor tudatosítom, hogy egy külföldön élő magyar számára talán a legnagyobb büntetés az, ha nem utazhat haza, Magyarországra. Egyik budapesti tartózkodásom idején, már felnőtt koromban, 1973 őszén pedig olyan élmény részese voltam, melyre nem voltam lelkileg felkészülve, mely érzelmi világom számára teljesen idegen volt. A pasaréti református templomban unokabátyám legkisebbik gyermekét keresztelték, és a szertartás végén a gyülekezet énekelni kezdte a magyar himnuszt. Ekkor hallottam élőben énekelni első ízben a Himnuszt. És sírni kezdtem.

A Csehszlovákia és Magyarország közötti utazások korlátozásának mértékével az ötvenes években arányos volt a határkiigazítás óhaja. Gyakran röppent fel suttogva a hír, hogy az Ipoly völgyét visszacsatolják Magyarországhoz, vagy a Fülek és Bánréve közötti vasúttal határolt dél-gömöri rész ismét magyar fennhatóság alá kerül. Ilyenkor mindig az esetleges költözésről beszéltünk. Az emberek önmaguk ámítására ötlötték ki mindezt, hogy legyen miben reménykedniük a sok-sok reménytelenségben.

Tudatom fejlődésére nemcsak közvetlen családi környezetem hatott, hanem az a széles körben elterjedt neurotikus hangulat is, mely viszolygást váltott ki mindennel szemben, ami idegen. Szüleim igyekeztek szlovákul tanítani, főleg iskolás korom előtt, de én nem mutattam hajlandóságot, sőt inkább félelemmel teli csökönyös ellenállást tanúsítottam. Ebben a korban hebegtem is. Beadtak óvodába is, hogy együtt legyek szlovák korosztályombeliekkel, de onnan megszöktem, mert nem viseltem el az idegen környezetet. Viszont az első elemiben, ahol az osztályban csak magyarokkal voltam együtt, jól éreztem magam, holott ekkor még nem volt semmilyen nemzeti öntudatom. A kényszerített idegen nyelv nyomasztó következménye megnyilvánult később is, más idegen nyelvvel szemben. Mikor már felnőtt koromban ésszel és akarattal elnyomhattam volna ezt a reakciót, akkor sem sikerült. Néha szinte lázas betegségérzet kerített hatalmába a nyelvóra közeledtével. A kényszerű kétnyelvűség azonban nem csupán az idegen nyelv irányába hatott fékezőleg, hanem visszafelé is, mert csökkentette az anyanyelvi készségemet. Érzem, hogy nemcsak szlovákul és csehül bizonytalan a gondolatalkotásom, hanem magyarul is gyakran elbizonytalanodom. Ez nem egyedül abban nyilvánul meg, hogy sok esetben nem érzékelem a nyelvek közötti különbséget. Nem tudatosítom hirtelen, hogy anyanyelvemen vagy idegen nyelven beszélek vagy hallok beszélni. A károsabb hatása ennek a két, esetleg többnyelvűségben élő ember számára az, hogy kis kivétellel tulajdonképpen egy nyelvet sem beszél tisztán, anyanyelvi szinten. Még az anyanyelvét sem. Azonos műveltségű magyarországi magyarok és a szellemi kibontakozásukat külföldön megérő magyarok között az anyanyelvi készség nem azonos szintű.

Tudatom további fejlődése szempontjából jelentős évszám 1954. A magyar válogatott veresége a svájci labdarúgó világbajnokság döntőjében hosszú ideig nem múló szomorúságot okozott. A vereséget már nacionálisan érzékeltem. Kilenc éves voltam ekkor. Hasonlóképpen különleges hangulatemlék Nagy Imre 1953-as parlamenti beszéde. Már nem emlékszem egy szóra sem, és talán akkor sem értettem belőle semmit, de ott kuksoltam a rádió előtt és hallgattam. Nem tudom, miből éreztem meg, hogy ez valami más, mint ami addig volt. Tény az, hogy rendkívüli érzés volt. Aztán 1956 ősze. Azt hiszem, tizenegyéves koromban sokkal érzékenyebb voltam a politikai eseményekre, mint kortársaim. A gyilkos szovjet ágyúk dörgése áthallatszott Losoncra is. Éjjel pedig vonult a csehszlovák hadsereg a magyar határ irányába, hogy esetleges parancsra beavatkozzon az eseményekbe, természetesen a szovjetek oldalán. A volt zsidóiskola udvarán, a szőlőhegyen és a Losonc környéki erdőkben gyűjtöttük a kis duplaszárnyú dongóformájú magyar repülőgép által dobált röplapokat. úgy emlékszem, hogy a Szabad Nép különkiadása volt ez, s az új magyar kormány összetételét és kiáltványát közölte. A rádió ebben az időben csaknem olvadáspontra hevült, mert az iskolai tanítási idő kivételével reggeltől késő estig, amíg csak magyar nyelvű adást fogni lehetett valamelyik adóállomáson, a híreket hallgattam és a hírek alapján naplót vezettem az eseményekről. Az öröm és a félelem időszaka volt ez, és november 4 a teljes reményvesztés napja. Ez is vasárnap volt, és hátborzongató segélykiáltást sugárzott a rádió. Mindannyian sötét ruhába öltöztünk, mert családi gyásznap volt ez nálunk. Napokig alig szóltunk és lábujjhegyen jártunk otthon, mintha a forradalom halottjai lettek volna kiterítve lakásunkban.

Ebben az időben nagyon vallásos voltam, naponta jártam imádkozni a templomba, hogy segítse az Isten a magyar forradalmat. Nem hallgatta meg kérésem, de nem ez volt az oka, hogy fokozatosan elfordultam az istenhittől. A magyarországi októberi események visszhangja sajátságosan, de jellemzően alakult Szlovákiában. A propaganda épp a legérzékenyebb pontjára tapintott a szlovákságnak. A magyarok visszafoglalják Szlovákiát, suttogta a hivatalos forrásokra hivatkozó propaganda. Ez tendenciózus pánikkeltés volt, és termékeny talajra lelt, mert alig akadt szlovák ember, aki ellentmondott volna ennek a józan ésszel hihetetlen hírnek. Ha nem is hitte el mindenki, de a szándék lehetőségével egyetértettek. Így vették elejét, hogy a szlovákság körében nagyobb méretű szimpátia fejlődjön ki a forradalmukat vívó magyarokkal. Például a losonci gyerekgyógyászt saját felesége jelentette fel, hogy a magyar forradalom pártján áll. Mi azonban azzal tüntettünk a forradalom mellett, hogy minden összebeszélés nélkül már november 5-én, hétfőn gyászszalaggal a kabátunkon jelentünk meg reggel az iskolában. Tanítóink megtiltották a gyász jelének viselését, persze nem elvi okokból, hanem félelemből, hiszen akkor hétfőn mindannyian falsápadtan léptek be az osztályokba. Talán október 27-én vagy 28-án megjelentek Losoncon a Csehszlovákiába szökött ávósok, akiket politikai menekülteknek tekintettek és az állam teljes támogatásban részesítette őket. Majd 57 tavaszán Csehszlovákia Kommunista Pártjának propaganda különítményét vetették át Magyarországra, segíteni a pártmunkában. Vagy az akasztásokban? Ismerve egy-két személyt közülük, nem csodálkoznék ezen sem. A párt mindenre kész szolgái voltak, hiszen csak ilyenek vállalkozhattak akkor erre az undorító feladatra. A különítmények egyik tagja – Szarka Béla, a CSEMADOK pozsonyi járási bizottságának volt titkára – 1979 januárjában halt meg. Magyar vagy magyarul beszélő csehszlovákiai kommunistákból (párttagokból) állították össze a tagokat. Olyanokból, akik már több ízben bizonyították hűségüket a párthoz, főleg azzal, hogy mindig készek voltak elárulni az általános emberi értékeket a párt vagy a pártkarrier érdekében.

*

1959 szeptemberében a füleki középiskolába kerültem, hogy három év múlva megszerezzem a magyar érettségit. Füleken nagyobb igényességgel tanítottak és szigorúbban ellenőrizték az ismeretanyagot, mint Losoncon. Ez kissé szokatlan volt számomra, mert az iskolapolitikának épp abban a korszakában voltam losonci diák, amikor nagy hiány volt magyar tanítóban, a hiányt gyorstanfolyamokon képzett emberekkel pótolták, elemi iskolai tanítók oktattak a felsőbb osztályokban is. Bár tanított engem anyám egy-két volt kollegája is, azok, akik megalkudtak az új társadalmi és politikai követelményekkel. Ezek valóban jó pedagógusok voltak, és ilyen szempontból helyes volt, hogy ismét tanításra szánták magukat. De akkori oktatóim zöme vajmi keveset értett a pedagógiai munkához, hiszen hat hét alatt nem sokat lehetett elsajátítani a pedagógia művészetéből. Persze akadtak közöttük is kivételek, akik képesek voltak továbbfejlődni. Füleki tanáraim egy része szintén nem rendelkezett megfelelő képesítéssel, de nagyobb volt az igyekezetük.

Gimnazista korszakom, 14–17 éves korom volt az az időszak, amikor megismertem képességeimet, számomra is nyilvánvalóvá váltak szándékaim, és fokozatosan kezdtem érezni, hogy mit akarok. A „dolgozó mérnöki” álmokról már letettem, mert egyre inkább a humán művelődés vonzási körébe kerültem. Elsősorban a történelem és az irodalom érdekelt. Érdeklődésem változását környezeti ártalomnak tartom. Ugyanis azért támadt fel bennem a társadalmi jelenségekre irányuló figyelem, mert érdekelni kezdtek gyermekkorom rossz emlékeinek okai. No meg a folytatás. Furcsa módon, talán éppen tizenöt éves voltam, mikor egy lány jelenlétében, akibe szerelmes voltam, első ízben fogalmaztam meg jövendőbeli szándékaimat: életemet a csehszlovákiai magyarságnak akarom szentelni, böktem ki pátoszosan egy lappangó szexualitású párbeszéd végén.

A romantika persze még ekkor sem hagyott cserben. Csakhogy a három-négy évvel azelőtti kirándulások, táborozások pontosan kidolgozott tervei helyett, melyek becsületére váltak volna vezető cserkészeknek is, most már egy „tudományos társaság” tervén dolgoztunk: múzeumot akartunk alapítani nálunk a kapu alatt, és elkezdtem írni az első csehszlovákiai magyar általános lexikont. Írtam elbeszéléseket, karcolatokat is, és egy pályamunkám a komáromi országos alkotóversenyen díjat nyert. Valamilyen Verne Gyula ihletésű fantasztikus elbeszélés volt ez. Regényt kezdtem írni, melyből elkészült egy füzetnyi kézirat, de abbahagytam. Írtam akkor mindenfélét, újságcikkeket, melyek borzalmasan rosszak voltak, mert utánozni igyekeztem a csehszlovákiai magyar újságírást; szirupos szerelmes verseket, de tűzbe dobtam maradéktalanul; egy egészen érdekes útinaplót stb.. A publikálásig nem jutottam el soha. Mi okból? Elsősorban azért, mert rossz kísérletek voltak irományaim. Még éretlen voltam érzéseim és szándékaim kifejezésére. A közeg sem kedvezett, mert a hajlamok nem önmaguktól törtek fel, hanem mindig valamilyen külső ösztönzés hatására. Túl sok olyan élmény adódott, mely nem tisztulhatott le, mert az időszerűség minduntalan újakat dobott felszínre. Nem tudtam valós mivoltukban elmondani magukat az élményeket sem, hisz gyerekkorom óta gondolataim eltitkolására neveltek, mert az őszinteség életveszélyes volt. Bevehetetlen akadályok, megküzdhetetlen harcok voltak ezek. Nem volt kihez tanácsért fordulni, nem segített senki, ami szintén a minket körülvevő szellemi élet sivárságáról vall. Nemcsak én küszködtem ezzel, hanem egész nemzedékem, sőt a tőlem tíz-tizenöt évvel idősebbek is, majd a tőlem valamivel fiatalabbak is, kiknek azonban egy csipetnyivel szerencsésebb volt a pályakezdésük, mert a társadalmi kibontakozás futamában indultak a 60-as évek utolsó harmadában. Persze az egyéni küzdelem azért meghozta apró gyümölcseit számomra is, mert mindig a felszínre jutott valamennyi az óhajtott igazmondásból. Hogy ez mennyire lépte át az egyezményes határokat, csupán akkor döbbentem rá, mikor ismerőseim alkalomadtán a fülembe súgva fejezték ki elismerésüket a „merészségemért”. Ugyanis két éven keresztül én voltam az iskola fogalmazója, én írtam a nyilvánosan elhangzó beszédeket, melyekbe mindig belecsempésztem valamit, amit más nem mondott volna.

*