Kutyaszorító (a teljes könyv)

 

Érettségi előtt egy évvel megválasztottak a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség (CISZ) iskolai alapszervezete elnökének. Nem voltam példás tisztségviselő, mert elhanyagoltam a hivatalos teendőket. Fölöslegesnek tartottam a rendszeres taggyűléseket, mert ezeken úgysem lehetett megoldani semmilyen problémát, és nem tartottam be a politikai propaganda előírásait sem. Ennek ellenére aktív korszaka volt ez az iskolai szervezetnek, mert nagy volt a nyüzsgés. Alakítottunk tánccsoportot, játszottunk színdarabot, volt irodalmi körünk, rendeztünk műveltségi vetélkedőket stb.. de azért lényegesebb társadalmi kérdések soha nem kerültek szóba nyilvánosan.

Az ifjúsági szervezet már a 60-as évek elején is az ifjúság érdekeitől eltérő mellékvágányon futott, és elsősorban a „párt aranytartalékát” nevelte. Nem ifjúsági érdekvédelemmel foglalkozott, hanem a párt politikáját valósította meg az ifjúság körében. Ha valaki véletlenül az érdekvédelmi funkciót kérte számon a szervezettől, a demagóg válasz mindig arra hivatkozott, hogy a szocialista társadalomban nincs szükség érdekvédelmi szervezetekre, mert a párt az egész társadalom érdekeit képviseli. Az ifjúsági szervezet pártpolitikai jellege miatt nélkülözhetetlen volt az érettségi utáni továbbtanuláshoz az aktivitás bizonyítható volta. A Cisz-tagság nélkül reménytelen volt a főiskolai felvétel (akárcsak 1968 után egészen a mai napig). A numerus clausus alapvető kritériuma volt ez. Az érettségiző diákról az iskolai alapszervezet vezetősége is véleményt adott. Természetesen mindenkinek igazoltuk az aktivitást és a rendszerhez hű, „pozitív” magatartást. Egyik érettségiző iskolatársnőm mégis bajba keveredett: elvesztette a tagkönyvecskéjét. Az ügy intézése sokáig húzódott, mert az ifjúsági szövetség járási titkársága nem akarta kiadni az új igazolványt. Az idő gyorsan telt, már egy hét múlva kezdődött az érettségi és röviddel utána pedig a főiskolai felvételi vizsgák. És ekkor a lány kétségbeesett lépésre szánta el magát, mert azt hitte, hogy igazolványának kiadását én késleltetem. A studiumhét első szombatján kitervelt körülmények között felajánlotta magát nekem. Feküdjek le vele, ha másként nem akarom elintézni a pótigazolványát. Prostitúció egy CSISZ-tagkönyvért? Képtelen voltam kihasználni a kínálkozó alkalmat férfiasságom kipróbálására.

Iskolai CSISZ elnökségem fő tapasztalata az volt, hogy a magyar ifjúság mint csoport, önmagát képviselve nem vehet részt hivatalosan az ország ifjúságának életében, mert különböző machinációkkal kizárják belőle. Belterjesen működhet, saját kis közösségében. Az iskolai alapszervezetben nagyobbára azt tehet, amit akar, mindaddig, míg nem avatkozik közbe egy felsőbb instancia: a párt, valamelyik közbeeső végrehajtó állami szerv közvetítésével. De kilépve ebből a körből, csak egyénenkét számíthat érvényesülésre, vagy beépülésre más, nem magyar, azaz szlovák közegbe. A nemzeti kisebbség kollektív jogait tagadták meg ezzel is. Következménye pedig vagy a felszívódás volt, ami elősegítette az egyéni érvényesülést, vagy az asszimiláció ellentettje, a közegellenállás miatti visszahúzódás, elszigetelődés. A harmadik alternatíva, az ellenállási reakció, a kollektív jogok követelése fel sem bukkant lehetőségként, sem az egyén gondolatában, sem szervezett körülmények között.

A szervezeti felépítés következtében iskolai alapszervezetünk közvetlenül kapcsolódott a járási bizottsághoz, ahol már nem úgy tartottak számon bennünket, mint magyar diákokat csoportosító alapszervezet tagjait, hanem csupán mint CSISZ-tagokat. Még annyi figyelmet sem fordítottak a nemzetiségi ifjúságra, hogy magyar nyelven közvetítsék a hivatalos propagandát. Annak ellenére, hogy a losonci járás szervezett ifjúságának csaknem fele magyar anyanyelvű volt. Igaz csak 1960-ig, mert ekkor nyilvánították szocialista köztársasággá Csehszlovákiát, és ezzel együtt járt a közigazgatási területek átszervezése. A területi átszervezések a Köztársaság keletkezése óta szerepet kaptak a nemzetiségi politikában. Az 1920as évek a közigazgatási területek átszervezésének jegyében teltek el, mivel érvénybe lépett a nyelvi törvény, melynek értelmében azon a területen, amelyen több mint egy nemzetiség élt és valamelyik arányszáma elérte a 20%-ot, kötelezővé vált a kétnyelvűség. Ezért a tisztán magyar területekre csehszlovák lakosságot kellett telepíteni, a többi területet pedig olyan közigazgatási nagyegységgé igyekeztek alakítani, hogy minél korlátozottabban érvényesülhessen a kétnyelvűség. Ez alkalommal is hasonló helyzet állt elő. Az 1960-ban létrehozott új járásokban Dél-Szlovákiában két kivétellel kisebbségbe kerültek a magyarok. A „sokoldalúan fejlett szocialista társadalom” építése a csehszlovákiai magyarok nemzeti élete szempontjából újabb visszaesést jelentett. Elsősorban azért, mert 1960-ig már sikerült fellazítani és szétzilálni a magyar területek társadalmi struktúráját (kitelepítéssel, eltelepítéssel, a terület fejlett mezőgazdaságának lezüllesztésével, a felszabaduló munkaerő eláramlásával a jobb megélhetési lehetőségeket kínáló szlovák vagy cseh vidékek irányába stb.). Másodsorban pedig a nemzetiségi lakosság számarányának megváltoztatásával és a vertikális társadalmi struktúra kedvezőtlen alakulásával. Az új nagy járások területét általában kettészelte a magyar–szlovák etnikai (nyelvi) határ. A „fejlett szocialista társadalom” építésének programja szerint települő dél-szlovákiai ipar azonban kis kivétellel a járások szlovákok által lakott területére került. Az ötvenes években még a terület gazdasági pangása és a kemény osztályharc volt a jellemző. Az osztályharc mellett pedig néha érvényre jutott a „proletár internacionalizmus” is, s ennek az elvnek hangoztatása időnként védelmet is jelentett a nemzeti kisebbség számára. 1960-tól kezdődően azonban egyre nagyobb teret kapott a nemzeti elv, mely az erősödő szlovákosításban és az ezzel párhuzamosan kezdődő ipartelepítésben nyilvánult meg Dél-Szlovákiában. Azonban az ipari telepítés ahelyett, hogy stabilizálta volna a magyar lakosság települési struktúráját, inkább tovább lazította azt, és segítette a magyar nemzetiségűek nemzeti életének hanyatlását. Az állam megváltozott nemzetiségi politikáját megéreztük az ifjúsági szervezetben is. Az 50-es években a szervezetnek még volt nemzetiségi programja, ám ez a 60-as évek elejére teljesen elsikkadt, az ifjúsági szervezet jobbik esetben közömbössé vált a magyar ifjúság irányában.

A magyar nemzeti kisebbség kollektív jogainak kiharcolását, illetve érvényesítését az állami gépezetbe beépült CSEMADOK is akadályozta. Főleg azzal, hogy harcot hirdetett a nemzeti elszigetelődés ellen. Ez alapjában helyes elv volt, de feldarabolta a magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok problémáit szociális kérdésre, munkahelyi problémákra, lakáskérdésre, közlekedésügyi problémákra, területfejlesztésre, oktatásügyre stb., holott ezek szinte kivétel nélkül összefüggtek egymással és valójában a nemzetiségi kérdés részeit alkották. Persze, akkor még nem láttam ezt ennyire világosan, de láttam és éreztem az internacionalizmus álköntösébe bújtatott diszkriminációt az ifjúsági szövetség szintjén is. Nem volt egyetlen képviselője sem a magyar ifjúságnak, akihez bizalommal fordulhatott volna. Tehát a csehszlovákiai magyarság megfosztása a politikai kultúrától itt kezdődött, a pionír és az ifjúsági szervezetben és többszörös erősséggel hatott mint a szlovákok vagy a csehek esetében, mert nem csak általános társadalmi és politikai síkon faragta le a természetes reakciókat és vezette félre a szellemi kibontakozásuk korszakában lévő fiatalokat, hanem nemzeti tudatában csonkította a kisebbség tagjait. Később, mikor Pozsonyba kerültem és megismertem azokat a személyeket, akik az ötvenes évek folyamán hivatalosan képviselték a magyar ifjúságot a CSISZ Központi Bizottságában és apparátusában, megdöbbenve vettem tudomásul, hogy az ő tevékenységük sem volt más, mint személyi ügyeskedés, a gépezet kiszolgálása, és jelenlétük nem hatott lefelé a tagok irányába.

*

Az érettségi előtti évben még újságíró akartam lenni; újságírói szakon szerettem volna tanulni. Szerencsére hamarosan kiűzték a fejemből ezt a gondolatot. Végül régészetre jelentkeztem a pozsonyi Comenius Egyetem bölcsészkarára. Felvételi vizsgám nem sikerült. Nem helyszűke miatt utasítottak vissza, hanem tudásom hézagossága miatt. Főkérdésként a Nagy-Morva Birodalmat kaptam, mely a szlovák történettudomány egyik leghomályosabb problémaköre. A kérdés kétségkívül célzatos volt. Ha egy magyar iskolában végzett felvételizőnek ilyen témát adnak, akkor a válasz csak elégtelen lehet. Egyébként is csak négyet vettek fel húsz jelentkező közül. Ezután kérvényt adtam be, helyezzenek át néprajz szakra. Kínos lassúsággal kaptam meg a választ, valamikor szeptember elején: a bizottság nem javasolta felvételemet néprajzra sem. Közben kértem a CSEMADOK Központi Bizottsága főtitkárának közbenjárását is, mert akkor még azt hittem, hogy az egyetlen magyar társadalmi szervezet – mely akkor még csak kulturális szervezet volt – segítséget tud nyújtani. Ennek révén jutott tudomásomra, hogy a felvételi vizsgabizottság arrogánsnak tartott. Pár hónapig tengtemlengtem. Megpróbáltam elszegődni autószerelő ipari tanulónak, de a losonci autójavító üzem nem vett fel; végül rakodómunkás lettem a műszaki vasárúk losonci központi raktárában, ahol jól éreztem magam. Itt dolgoztam 1963. júliusáig. Közben ismét jelentkeztem főiskolára. A bölcsészkari felvételi vizsgán okulva, a természettudományi karra nyújtottam be jelentkezésemet. Geológiára, ahová most már fel is vettek mint munkáskádert. Az ásványoknak és kőzeteknek egyébként sincs különösebb szerepük egy nemzet történelmében. Egyetemi tanulmányaim során, a geológia szakon tanító szakelőadók részéről soha nem tapasztaltam ellenem irányuló ellenséges elfogultságot, bár egyik tanárom sem volt kozmopolita vagy nemzeti érzésében közömbös.

Az egyetem első évfolyama roppant nehéz volt számomra. Tulajdonképpen itt tanultam meg aktívan alkalmazni passzív szlovák nyelvtudásomat, mert addig nem kényszerített senki és semmi az intenzív szlovák beszédre. Természettudományi szakom miatt áttájoltam addigi humán érdeklődésemet. Szinte mindent újra kellett tanulnom. Az aktív szlovák nyelvhasználatból adódó töbletterhelés mellett a cseh nyelvű szakirodalom is tovább nehezítette a tanulást. Az első évfolyamot harmincan kezdtük, s ebből hárman voltunk magyarok. Az év végére egyharmadával csökkent az évfolyam létszáma, a három magyar közül pedig én maradtam egyedül. Az elsők között tettem le a vizsgáim, és azok közé tartoztam, akik első nekifutásra vették a legnehezebb akadályokat. Matematikából, vegytanból és kristálytanból az elsők között vizsgáztam. Sajnos nem tartott soká ez a lendület, mert később egyre inkább más irányba terelődött a figyelmem.

Az első évfolyam idején kollégiumban laktam. Jó volt ez, mert könnyebben tudtam áthidalni a nehézségeket, és úgyahogy segített beilleszkedni az új közegbe. Szert tettem két szlovák jóbarátra, és ma, tizenöt év távlatából is megértjük egymást. Az egyik Lubomi, vegyész, tudományos kutató Pozsonyban, a másik Dusan, geológus, aki 1968 óta Bázelben él, kultúrgeográfiával foglalkozik és szépirodalmi recenziókat ír. Az első évfolyam tanulsága számomra elsősorban az volt, hogy az egyetemi tanulmányok sikertelenségének nem lehet oka a nyelvi nehézség, mert ez áthidalható és csupán kezdeti akadály. A második tanulság pedig az, hogy a gyakorlatban csaknem összeegyeztethetetlen a szlovák–magyar kulturális kettősség: a szlovák közeg – ritka kivétellel – csak addig tudott befogadni, amíg nem észlelte a magyar orientációt. Ezt az akadályt csak intellektuális fölénnyel lehetett átlépni, de nem leküzdeni.

A legkirívóbb példával 1968-ban találkoztam, egy térképészeti gyakorlaton, abban az időben, amikor a szlovák sajtóban is publikáltam. Éppen akkortájt jelent meg egy hosszabb cikkem az SZLKP KB kultúrpolitikai hetilapjának, a „Predvoj”-nak a 20. számában. A szlovák hivatalos közvéleménynek azt a törekvését bíráltam benne, hogy rehabilitálni igyekeznek a magyarok 1945-48 közötti kitelepítését, melyet a hivatalos pártpolitika időközben igyekezett elfelejteni. Az ebben az időben sajtóvisszhangot kapott szlovák soviniszta nézetek újraélesztették az 1945–48 közötti gyilkosan magyarellenes hangulatot, és valóban felvetették az akkor félbemaradt kitelepítések folytatását. Én ezzel szálltam vitába. A kollégáim – évfolyamtársak, szakmabeliek –, akikkel együtt töltöttem a gyakorlatot egy kiskárpátokbeli erdészházban, nyilván olvasták írásomat. Éppen inni készültünk, és mit sem sejtve mondtam, hogy én fizetem az első üveg bort. Erre felpattantak az asztaltól, kijelentették, hogy nem hajlandók inni az én boromból, és azt sem kívánják, hogy egy asztalnál üljünk. Nem sokkal később már a fasiszta gárdisták dalait énekelték. Hol tanulták? Benne volt a légkörben, levegőben, a családi nevelésben, a szlovákok nemzeti emlékezetében. Gondolkoztam, hátha eszembe jut legalább egy irredenta nóta, de nem tudtam felidézni egyet sem. Kezdődő geológusi pályafutásom sikertelenségét is ezeknek az évfolyamtársaimnak köszönhetem. A Növénytáp- és Talajtani Kutatóintézet agrokémiai osztályán dolgoztam Pozsonyban; a talajok mikrostruktúráját vizsgáló laboratóriumban szándékoztak állandósítani mint tudományos segédkutatót. Az ő magánvéleményezésük miatt kellett otthagynom állásomat.

*

Elsőéves egyetemista koromban megismerkedtem a velem egy kollégiumban lakó magyar diákokkal. Így tudtam meg, hogy 1964. február 21-én, pénteken lesz a pozsonyi magyar főiskolások és egyetemisták diákklubjának alapító összejövetele. A bölcsészkar magyar tanszékének hallgatói szervezték a gyűlést. Talán hetvenen voltunk az első klubesten. Ezután minden héten találkoztunk. Ezek a kezdeti összejövetelek még az alakulás forrongásában teltek el. Vezetőséget választottunk, helyiséget kerestünk, engedélyt kellett szerezni, névadás, program, tervek stb. Életemben itt hallottam először nyílt fórumon kimondani nem a hivatalos séma szerint megfogalmazott politikai és társadalmi kérdéseket. Igaz, éreztem mindezt én is, de nem jutottam el odáig, hogy így összefoglaljam gondolataimat. Nem hiszem, hogy véletlen volt ez. A közeg teremtette hangulat gondolkodásra ingerelt, és ha az ember képes volt a logikus eszmefuttatásra, akkor törvényszerűen eltért a hivatalos propaganda szövegétől. Itt bizonyosodtam meg afelől, hogy a gondolkodásmód finomodásához nem elég a csendes elmélkedés, hanem ki kell mondani a gondolatokat, és nem csupán a konfrontáció végett. A gondolat, ha kimondják, fizikai valósággá válik, ezzel vonz és taszít, tisztul, épül és közeget teremt. Irigyeltem a magyarszakos és a többi bölcsészkari diáktársakat. Mi többiek, a különböző más szakokon és főiskolákon szétszóródva, csak a klubban találtuk meg ezt a szellemet, amelyben ők egész egyetemista életüket élhették. És ekkor kezdtem rádöbbenni arra is, hogy milyen mérhetetlen bűntettet követtek el a csehszlovákiai magyarsággal szemben, amikor felszámolták az értelmiségét. Hogy a viszonylag gyenge színvonalú alapiskolákon és a néhány középiskolán kívül semmilyen más intézményes lehetőség sincs a magyar kisebbség szellemének fejlesztésére. A műkedvelői mozgalom pedig csak silány pótlék, mert nem tud versenyképes feltételeket teremteni. Ha egy csehszlovákiai magyar sokoldalúan és magas szinten akarja megszerezni a műveltségét, akkor vagy elképesztően nagy többletmunkát kell kifejtenie, vagy asszimilálódni kényszerül, vagy Magyarországra kell átköltöznie. Elsőéves egyetemista koromban – tizennyolcévesen – úgy döntöttem, hogy az első módozatot választom. És vitathatatlanul hozzásegített ehhez engem a klub is.

Természetesen a klubesti beszélgetések, melyek mindig nyílt viták voltak, még nem tanúskodtak érett, átgondolt elképzelésekről. Az sem derült ki egyelőre, hogy milyen irányt vesz a klub, még kevésbé, hogy másfél-két év elteltével mozgalommá válik. De a vitázók közül fokozatosan kitűntek azok, akik később meghatározták a klub, majd a klubmozgalom irányát.

A klubot hosszas viták tüzében József Attila Ifjúsági Klubnak – JAIK – neveztük el. Nem csupán és nem elsősorban azért, mert nagy költőnek tartottuk József Attilát, ugyanis az iskolában tanított, egyoldalúan bemutatott proletárköltő nem volt egyértelműen rokonszenves személyiség. A választás fő oka, hogy szinte lappangva, suttogva és természetesen a klub adta lehetőségek következtében döbbentünk rá sokan: József Attila igazi nagysága a következetesség volt. Az a következetesség, amellyel kommunista létére bírálta a kommunista párt hibáit, szinte predesztinálva magát egy későbbi mártíromságra – az ötvenes évek elején –, ha önmaga nem vet véget életének idejekorán.

Tehát ez a klub lett a legendás JAIK, melynek 1964 őszétől én voltam az alelnöke, 1965-től 1968-ig az elnöke, és irányításában részt vettem 1970-ig.

Társadalmi elköteleződésem természetes következménye lett, hogy alábbhagyott az egyetemi tanulmányaim kezdeti lendülete. A klubban óhatatlanul belezökkentem a gyerekkorom óta mélyülő vágányba, és alkalom adódott az addig szerzett élmények és tapasztalatok ellenőrzésére és valós beváltására. Zavaró mellékzöngéje ennek csupán az volt – miként ez minden belterjes társadalomban lenni szokott –, hogy engem is elért a karrierizmus vádja. Ezt csupán az 1969 után bekövetkezett „konszolidáció” oszlatta el, amikor megszűnt számomra a nyilvános politikai szereplés összes lehetősége.

A JAIK kezdettől fogva küzdött a legalizálódás problémájával, melyet 1965-re sikerült úgy-ahogy megoldanunk. A klubalapítástól kezdődően tárgyaltunk a CSEMADOK Központi Bizottságával patronálásunk ügyében, de a CSEMADOK is azt a nézetet képviselte, hogy az ifjúság tartozzon a hivatalos ifjúsági szervezethez. Ezt a nézetet a klubon belül is támogatta egy csoport, de a zöme ellenezte, főleg azok, akik már funkcionáriusként is megtapasztalták a CSISZ lehetőségeit. Így mindaddig engedély nélkül, tehát illegálisan működött a klub, amíg a mi kezdeményezésünkre nem alakították újra a CSEMADOK pozsonyi szervezetét. Ezt tartottuk a leghelyesebb megoldásnak. Nálam nyilván közrejátszottak a CSEMADOK-hoz fűződő gyermekkori és későbbi élmények is, mert 1962–63-ban tagja voltam a losonci helyi szervezet vezetőségének. De fel kellett ismernünk, hogy minden opportunizmusa ellenére a CSEMADOK az egyedüli keret, amelyen belül a Szlovákiában élő magyarok nyilvánosan találkozhatnak. A pozsonyi helyi szervezet újraalapításával megnyertük az idősebb pozsonyi magyarok támogatását is, és ez csökkentette a klub sebezhetőségét a politikai színezetű támadásokkal szemben. Ugyanis a helyi szervezet vezetőségének idősebb tagjai több ízben kényszerültek felelősséget vállalni értünk, de a klub programjának kialakításában teljes szabad teret engedtek és mindenben maximális segítséget nyújtottak. Az újraalapítással egy időben én is tagja lettem a helyi szervezet vezetőségének, és ezzel hivatalos keretet is kapott a JAIK és a CSEMADOK kapcsolata. Ez a jogi rendezés tulajdonképpen csupán Téllegalitás volt, mert a klub mindenben megtartotta függetlenségét.

Miután megválasztottak a klub alelnökévé, majd elnökévé, fokozatosan az én kezemben összpontosult a klub és később a klubmozgalom irányítása. Természetesen elkövettem hibákat is. Én voltam az egyik hangadója a klub vezetőségében azoknak, akik felléptek a klubot „elit” csoporttá alakítani szándékozók ellen. Az volt a meggyőződésem, hogy a Pozsonyban élő magyar fiatalok széles rétegének kell találkozási lehetőséget biztosítani, nem csupán a főiskolások és egyetemisták viszonylag szűk és kisszámú csoportjának. Az eszményünk az volt, hogy munkásfiatalok is járjanak a klubba, ezt azonban nem sikerült elérni. A hibánk és erőtlenségünk abban volt, hogy nem tudtuk fenntartani az elit és a tömegbázis kettősségét. A klub tömegmozgalmi jellege mellett a szellemi tisztulást biztosító, gondolatébresztő társadalom-politikai kört.

A klubot kezdetben találkozási lehetőségnek tartottuk csupán, de később többünk számára nyilvánvaló lett, hogy társadalmi ellenzékké válunk. Ezt természetesen nem hirdettük meg, hanem a szórakozva tanulás langyos jelszavát hangoztattuk. A társadalmi ellenzékiséget azonban nem az elméleti művelés terén akartuk megvalósítani, hanem elsősorban a hivatalos szervezeti kereteken kívül álló, saját szervezeti felségterület megteremtésével. Tevékenységünket ezen a saját területen a szembenállás jellemezte. Mivel szemben? A hivatalos társadalmi és politikai gyakorlattal szemben, melynek középpontjában számunkra a nemzetiségi kérdés állt. Csupán később jutottunk el arra a magasabb szintézisre, mely szerint az alapvető kérdés a demokrácia és az emberi méltóság, mert ennek a mértékétől és tiszteletben tartásától függ minden egyéb.

Az a tény, hogy a szervezett mozgalom mellett döntöttünk, jellemezte a múlttal és a mával szemben kialakuló kritikai álláspontunkat is. Igyekeztünk kivonni magunkat a hivatalos szentesített struktúrából, melynek hierarchiájában legalul az ember, az egyén van, illetve a hatalomból kizártak csoportja, majd a különböző társadalmi szervezetek, majd a politikai szervezetek és legfelül a párt, mely a szovjet mintájú szocializmusban szent és sérthetetlen, sőt, tévedhetetlen – akár az egyház –, csak papjai, azaz funkcionáriusai lehetnek esetleg gyarlók. Persze annyira naivak nem voltunk, hogy ezt a különállást teljesen reálisnak tartsuk, de arra képesek voltunk, hogy a klubon és a klubmozgalmon belül minimálisra csökkentsük a befolyást. Az nyilvánvaló volt mindannyiunk előtt, hogy a párthoz kapcsolódik minden rendelkezés, mely bennünket’ sújt, és a párt ad teret mind a határozatok megvalósításának, mind szabotálásának, attól függően, hogyan kívánja a taktika. Kialakult ebben az időben egy tévhit a pártvezetés jóhiszeműségéről és a végrehajtó famulusok gonoszságáról. Ezt a hitet életveszélyes lett volna vitatni, mert azonnal eljutottunk volna az alapkérdésekhez. Ezért egy racionálisabb képet igyekeztünk teremteni a klubmozgalmon belül: a nemzetiségi kérdés pozitív rendezésére hozott párthatározatok, ha nem nyilvánulnak meg a gyakorlatban, akkor számunkra nem is léteznek.

*

Szembenállásunk a jelen hivatalos politikájával meghatározta a múltról kialakuló véleményünket is. Ezért nem tartottuk egyértelműen követendő példának azt a múltat, melyet a hivatalosan jóváhagyott „haladó” hagyomány, a Sarló mozgalom jelentett. Kezdetben még elfogadtuk a Sarlót, amíg nem ismertük eléggé, és amíg ki nem alakult klubmozgalmunk saját koncepciója. Később viszont egyre inkább bíráltuk is. A Sarló nem volt tömegmozgalom, hanem elméletileg fogalmazta meg a nemzetiségi kisebbség problémájával összefüggő kérdéseket, melyek nagyfokú tisztánlátásról tanúskodtak ugyan, de két alapvető tévedést is magukban foglaltak. Az egyik az volt, hogy elhanyagolták a tömegmozgalom jelentőségét – a kisebbségi kérdés megoldására tett elméleti javaslatok csak papíron maradtak –, és ezért eltávolodtak a valós politikai és társadalmi igényektől. Tulajdonképpen nem a jogokért folytatott harcban vettek részt, hanem csak sajtóvitákban és receptgyártásban. Emiatt nem válhatott valódi mozgalommá a Sarló, hanem megrekedt a csoportosulás szintjén, lényegesebb tömeghatás nélkül. A másik, sokkal szerencsétlenebb tévedésük pedig azon alapult, hogy a nemzetiségi kérdést osztályproblémaként kezelték, és megoldhatónak tartották azáltal, hogy a különböző nemzetiségű osztályharcosok egy frontba állnak. Mindemellett vitathatatlan, hogy volt osztálytartalma is a nemzetiségi kérdésnek, mert a magyar munkásság, parasztság és általában a magyar proletariátus háromszorosan is kiszorult a hatalomból (mint magyar, mint proletár vagy földnélküli, és mint magyar proletár vagy földnélküli). A húszas években végrehajtott földreform sem juttatta művelhető területhez a magyar agrárproletariátust, mert – mint már említettük – a dél-szlovákiai nagybirtok felszámolásakor kizárólag a cseh légionáriusok és a szlovák telepesek részesültek a földből. Meg kell említeni ezzel kapcsolatban a magyar nagybirtokosok nép- és nemzetáruló politikáját, mert egy tolsztoji gesztussal megelőzhették volna a hivatalos földosztást, és akkor valóban saját zselléreiket, béreseiket, napszámosaikat juttatták volna földhöz. De vak ragaszkodásuk a birtokhoz az állami önkény kezébe adta a kezdeményezést, és épp azokat rekesztette ki a juttatásból, akik a legjogosultabbak lettek volna rá: a magyar nincsteleneket.

A magyar kommunisták a két világháború közötti időszakban tapasztalatok hiányában még nem ismerhették fel, hogy a kizsákmányoló vagy elnyomó hatalom elleni összefogás azonmód megszűnik, amint legyőzik a vélt vagy valódi ellenséget. És ez volt a harmadik oka annak, hogy nem fogadhattuk el fenntartás nélkül a Sarlót. A csoportosulás ugyanis ` éppen amiatt oszlott fel, mert egyes vezetői bele akarták olvasztani a kommunista pártba. A Sarlót némely vezetőjének kommunista szimpatizáns volta, majd a párthoz való átállása miatt kiáltották ki a hivatalos „haladó hagyomány”-nak. És így nyilvánvaló, hogy miért nem kellett nekünk: a jelen tapasztalatok egyértelműen bizonyították a belépés helytelenségét.

*

Akkor is, később is több oldalról támadtak és bíráltak bennünket. A bírálatok fő pontjai az ellenzékiségünket, a szlovák-magyar kapcsolatteremtés hiányát és a programnélküliséget vetették szemünkre.

Idősebb bírálóinkkal szemben mi már akkor felismertük, alig huszonévesen, hogy termékeny politikai kapcsolat csak egyenrangú társadalmi helyzetben lévő, hasonló szándékú és érdekű felek között alakulhat ki. A magyar baloldal szót érthetett az első csehszlovák köztársaságban a szlovák vagy a cseh baloldallal, mert közös volt az ellenségük. 1924-től, de főként a köztársaság második évtizedének vége felé a kommunista párt taktikájában részt kapott a magyar munkások és parasztok (agrárproletárok) nemzetiségi jogainak védelme. Azonban a magyar kommunisták nem vették észre, hogy a cseh és szlovák elvtársaik más irányba is tájékozódnak. Erre csak 1945-ben döbbentek rá, amikor már késő volt. Midőn a győzők között foglalt helyet a baloldal, a magyar harcostársak számára nem jutott hely a hatalom galériáján, sőt kiebrudalták őket a párt soraiból is. És ha nem akartak teljesen kiszorulni a hatalom gyakorlásából, akkor kénytelenek voltak elárulni addig hirdetett vagy vallott elveiket és az üldözöttségben osztozó sorstársaikat. Ellenük acsarkodó harcostársaikkal kellett kollaborálni sorstársaik ellen, azzal a hatalommal, mely megfosztotta őket alapvető emberi jogaiktól, csupán azért, hogy részesüljenek a megálmodott munkáshatalom gyakorlásából. Tébolyító helyzet. Nos, ez ellen irányult a mi ellenzékiségünk, a múlt e haladónak kikiáltott hagyománya ellen.

Hogyan jutottunk erre az álláspontra? Bírálóinkkal szemben igyekeztünk kritikusan értékelni az első köztársaság idején alakult kapcsolatokat a magyar és csehszlovák baloldal között. A Csehszlovák Kommunista Párt „nacionalizálódása” a háború kitörése előtti években ment végbe. A párt kezdetben ugyan nem fogadhatta el a Komintern által imperialista békediktátumnak nyilvánított Párizs melletti béketárgyalások végeredményét, amelyből logikusan következik, hogy az új Csehszlovákia területi integritásával sem érthetett egyet. Azonban a fasiszta veszély közeledtével a köztársaság védelmére szólította fel a párt a proletariátust, és egyúttal a nemzetiségi kérdésben fennálló feszültségek leföldeléséhez is hozzá kívánt járulni azzal, hogy zászlajára tűzte a nemzeti kisebbségek jogsérelmeinek orvoslását. Ez így elég logikus álláspont volt és érthető is, hogy a fasizmussal szemben inkább az imperialista békekötés eredményét védelmezte. Csakhogy az internacionalista párt (vagy csak látszólagosan internacionalista?) ettől kezdve egyre inkább jobbra tolódott, a sovinizmus irányába, ami 1943 december és 1948 februárja között teljesedett ki. Ebben az időben vált nyilvánvalóvá, hogy a köztársaságot a háború előtti területi státusába visszaállítani, valamint a megközelítőleg négy és fél millió német és magyar lakosságtól megszabadítani csak Moszkva hozzájárulásával lehetséges. Ehhez azonban kompromisszumokat kellett kötni, melyeknek már hatalmi aspektusai voltak. Be kellett venni a kommunistákat a kormányba, és ez a beneši emigráció számára nagyon keserű pirula volt. A nacionalista célok érdekében Benes mégis vállalta ezt, aminek két döntő következménye lett: végleg kiszolgáltatta az országot a sztálini politika befolyásának, s előkészítette a polgári demokrácia teljes vereségét. A kommunistáknak tulajdonképpen csak egy elvi pontot kellett feladniuk a hatalomban való részvétel érdekében: az internacionalizmust. Igaz, hogy ezzel feladták a kommunista mozgalom egyik legfontosabb alapelvét is. Ez a lépés azonban úgy látszik, nem jelentett számukra lelkiismereti kérdést, hiszen kezdeményező végrehajtói lettek Szlovákiában a magyarok üldözésének, és mind a mai napig megvalósítói a magyarellenes nemzetiségi politikának.

A háború utáni nemzeti újjáéledés korszakára való felkészülésben jelentős szerep hárult Szlovákiára. Itt szervezték meg 1944-ben a németellenes felkelést, és ennek révén a szlovák autonomista körök – melyeknek a kommunisták között is sok lelkes támogatója akadt, p1. Gustáv Husák, Ladislav Novomesky, Clementis stb. – szintén igyekeztek elérni pozíciókat. A Szlovák Állam részéről induló békülési közeledést Moszkva nemcsak azért nem fogadta el, mert ekkor már jogilag nem ismerte el az önálló Szlovákiát, hanem azért sem, mert ekkor már rendelkezésére álltak az ott tartózkodó szlovák kommunisták, akik a háború előtti csehszlovák koncepciót képviselték – mert úgy sem volt más választásuk. Azonban a háború alatti – fasiszta – Szlovák Állam eredményeiből és az autonómia eszményéből ők is menteni akarták azt, ami menthető. Ennek következtében bizonyos nemzeti kollaboráció alakult ki a szlovák kommunisták és a szlovák fasiszták között, ami abban nyilvánult meg, hogy a felkelés – immár nemzeti felkelés – kitörésekor a szlovák propagandaminiszter, Alexander Mach, szélnek eresztette a parancsnoksága alatt álló fasiszta Hlinka-gárdát, mely nagy érdemeket szerzett a szlovákiai zsidók, demokraták és baloldaliak felszámolásában. Erős a gyanúnk, hogy a baloldaliak közül elsősorban azok estek áldozatul a fasiszta uralomnak, akik nem illettek bele a nemzeti szocialista-nemzeti kommunista kollaborációba. A feloszlott Hlinka-gárda nagy részét a felkelésben alakult partizánbrigádok fogadták magukba. Így nem lehet csodálkozni azon sem, hogy a németek által felperzselt Kaliste községet a tanúk a partizánok áldozatának tekintik. Ugyanis a község lakói a hegyekben rejtőző zsidókat élelmezték. Mikor a partizánok is hasonló szolgálatot követeltek a falu lakóitól, amit azok további élelmiszerforrások híján nem tudtak teljesíteni, három napon belül német büntető akció áldozatai lettek. A szlovák felkelés partizán csapatai egyébként közvetlen szovjet irányítás alatt működtek.

A háború után, midőn a háborús bűnösök pere folyt, mind a volt propaganda miniszter, mind a volt gárdisták elnyerték a nemzet szolgálatában szerzett érdemeikért jutalmukat. Alexander Machot, ellentétben a német csatlós államok hasonló funkciókat betöltő politikusaival, nem végezték ki, hanem csupán életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, melyből később kiszabadult. A Hlinka-gárda volt tagjainak zömét pedig, hogy a nemzet számára hasznos szolgálattal vezekeljenek, Dél-Szlovákiába irányították a magyarok üldözésére.

Minél jobban a kezükben tartották a kommunisták a felkelés irányítását, illetve minél sikeresebben tört előre a Vöröshadsereg, annál inkább erősödött a párt befolyása a háború utáni rendezésre. Így az ő túlnyomó befolyásuk alatt került megfogalmazásra a Kassai Kormányprogram is, amely megfosztotta a szlovákiai magyarokat – még a magyar kommunistákat is – minden emberi jogától és, teret adott a népirtásnak is. Így hát a párt az internacionalizmus helyett a nemzeti „érdekek” hirdetését vállalta magára, aminek Szlovákiában két fő szempontja volt: egy demokratikus – Szlovákia államjogi egyenjogúsítása a cseh területekkel, és egy fasiszta, soviniszta – a magyarok illetve a németek kiűzése egész Csehszlovákia területéről. Csodálatos egységbe állt össze az ország politikai erkölcsének minden vonása. Egységfrontba tömörültek a polgári pártok, s fasiszta elemek és a baloldaliak is. Azok a baloldaliak, akikkel olyan jó kapcsolatban álltak a két világháború közötti időszakban a magyar baloldaliak! Az eszmék csődje volt ez, tehát igazán nem lehetett számunkra példamutató, hiszen a mai napig ennek érezzük következményét és élő hatását.

*