Kutyaszorító (a teljes könyv)

 

A magyar kisebbségi közélet demokratizálódása, kissé post festam ugyan, 1969 márciusának második felében érte el csúcspontját. Ekkor már volt egy magyar tárca nélküli miniszter az SZSZK kormányában, aki a nemzetiségi ügyekkel foglalkozott, egy oktatásügyi, mezőgazdasági, és egy egészségügyi miniszterhelyettesi poszt, alakulóban volt a nemzetiségi titkárság a kormány hivatala mellett, valamint az SZSZK kormányának nemzetiségi tanácsa is, továbbá a Szlovák Nemzeti Tanács elnökhelyettese is magyar volt. Ebben a légkörben ült össze a CSEMADOK X. rendkívüli országos közgyűlése. Ez a közgyűlés két vonatkozásban is igen jelentős volt. Jóváhagyta a CSEMADOK új programnyilatkozatát, valamint a kulturális szervezetet társadalmi és kulturális szövetséggé nyilvánította, ami alapot adott rá, hogy új művelődési programot fogalmazzon meg és érdekvédelmi programja is legyen, másrészt megválasztotta az új központi bizottságot, mely összetétele alapján biztosítéka lett volna a programban meghirdetett elvek valóráváltásának. Csakhogy már jelentkezett a bizonytalanság előszele is, s ez adott okot egy jelentéktelen, de jellemző konfliktusra.

A múltbeli tapasztalatoz azt igazoltak, hogy a közfelkiáltásos szavazások – a demokrácia látszatának betartása mellett – százszázalékos összhangot biztosítanak. Az országos elnöki tisztségre két jelöltet állított a jelölő bizottság. A régi elnököt, aki húsz éven át vezette a CSEMADOK-ot, és sok alapvető fontosságú kérdésben nem állta meg a helyét, valamint az 1968-ban a dunaszerdahelyi központi bizottsági ülésen megválasztott új elnököt. Az új központi bizottság összetétele különbözött ugyan a régitől, mégsem látszott egyértelműnek, hogy a tagok többsége kire szavaz egy titkos választás folyamán. A régi módszerek hívét választja, vagy pedig az új mellett adja le voksát. Ugyanis járási szinten nem sikerült úgy megújítani a CSEMADOK-ot, hogy az biztosítéka legyen az elindult új hullám sikerének, és ez érződött a központi bizottság összetételén is. Ezért született az a taktikus megoldás, hogy kézfeltevéssel válasszunk elnököt. Csak az új jelölt volt jelen, így egyértelmű lett volna a döntés. Ez még mindig elfogadhatóbb volt, mint a régi gyakorlat, hogy ti. megjelent az SZLKP KB képviselője és bejelentette, kit javasol a párt elnökének és főtitkárának, mire lelkes tapsban kellett kitörni és így fölöslegessé vált a szavazás is. De a közfelkiáltásos szavazás sértette a demokrácia elvét, s ezért másodmagammal követeltem a titkos szavazást. Ennek következtében először arról szavaztunk, hogy hogyan válasszunk, majd következett a titkos választás. Végül a szavazócédulák számlálása igazolta az előzetes aggodalmamat, mert az új elnök nem szerzett fölényes többséget. Ennek az volt az oka, hogy a balszárny újra aktivizálódott, és a járási titkárságon keresztül agitált a régi elnök személye mellett, aki újra megszilárdította volna a régi garnitúra helyzetét.

Ismét tagja lettem az elnökségnek. A hivatalos aktus végeztével a CSEMADOK központi titkársága pártbizottságának elnöke, aki mind a klubmozgalomnak, mind a politikai megújhodásnak ellenzője volt, majd a konszolidáció inkvizítora lett, hozzám lépett, és elismerését fejezte ki: „Maga kegyetlenül következetes, még azokkal szemben is, akikkel egy követ fúj…” Ekkor kezdtem érezni, hogy önvédelmi szempontból nem előnyös az elvhűség.

*

1969 március 15-én kísérletet tettünk a szlovák és a magyar történelemszemlélet közötti szakadék politikai áthidalására. Március 15 ünneplése már hagyományossá vált számunkra. Bár hivatalos engedélyünk nem volt soha, eddig megtűrték az évente egyre nagyobb számban összesereglő tömeget. Ez a politikai nyomás fokozatos enyhülését tanúsította. A Pozsony-ligetfalui Petőfi szobornál 1965-től én tartottam minden évben az ünnepi beszédet. Ezek a „szónoklatok” szemléletem fejlődéséről is tanúskodnak. 1 965-ben még a római mitológia állhatatosságukról híres hőseivel példálóztam, de 1968-ban – a forradalom százhuszadik évfordulóján – már a forradalmak okairól és jelenlegi aktualitásáról beszéltem. Este a JAIK-ban rendezett emlékesten felolvastuk a két évvel ezelőtt betiltott lapunkban megjelent vezércikk többedmagammal fogalmazott eredeti, cenzúra előtti változatát. (A cenzúrára azért került sor annakidején, mert az új politikai áramlatok csak késve érték el a kisebbségi magyarság állóvizét, s 1968 március 15-én még felforgatási kísérletnek tartották megmozdulásunkat.)

1969-et a forradalom leverésének százhuszadik évfordulóját – a bukás tanulsága és közép-európai aktualitása miatt jó alkalomnak tartottuk közös, magyar–szlovák megemlékezésre. A CSEMADOK KB, a MISZ KT, a JAIK, a CSEMADOK városi bizottsága és a Szlovákiai Gyermek és Ifjúsági Szervezetek Társulása közösen hirdette az ünnepélyes koszorúzást. Magyar részről felvonultattuk ekkori politikai elitünket, de a szlovákok nem vették komolyan a lehetőséget és a Társulás egyik központi titkárát – Vl. Brodovcák mérnököt – küldték, akinek politikai súlya egyre csökkent, mivel következetesebb volt, mint környezete, és nem értett egyet sok mindenben a társulás alapításának elveivel, egyebek között a mi diszkriminálásunkkal sem. Igaz, hogy emberi és politikai magatartása miatt ő volt a legméltóbb a koszorúzáson való részvételre, de a társulás az ő kiküldésével vétett a diplomáciai illemszabályok ellen. A CSEMADOK Központi Bizottsága elnökének – aki egy személyben miniszter is volt – a társulás elnöke lett volna a partnere. A koszorúzási ünnepélyt én vezettem, és bevezető beszédem két pontra építettem. A soviniszta nemzeti indulatok demokráciaellenes voltára, az ebből adódó ellenforradalmi lehetőségekre, valamint az 1848–49-es forradalom katonai leverésére az orosz csapatok által. Most is alapelvként hangoztattam az összekötő tényezőket, mert politikai egyezség csak ilyen feltételek mellett lehetséges.

Hasonló elv alapján igyekeztünk megteremteni a kapcsolatot a CSEMADOK Városi Bizottsága és a Matica Slovenská azonos szintű szervezete között. A küldöttség egyik tagja én voltam, és ekkor is az előbb jelzett meggyőződésemnek adtam kifejezést: A CSEMADOK és a Matica között csak akkor alakulhat ki kapcsolat, ha a Matica elismeri a csehszlovákiai magyarok kollektív jogigényét és nem kohol olyan álproblémákat, hogy Dél-Szlovákiában a magyarok elnyomják a szlovákokat. A közös múlt és a közös jelen közös érdekeit kell tisztázni. A múltban az emberi jogokért folytatott harcok közös hagyománya, a jelenben pedig a demokrácia védelme a közös gond. Végül nem egyeztünk meg semmiben. A Matica képviseletének egyik tagja a Pozsony-vidéki körzeti kórház orvosa – betegeinek zöme magyar volt – dühös kirohanásában oda vetemedett, hogy elvitatta azon magyar betegek orvosi ellátásra való jogát, akik nem tudják leírni szlovákul betegségük tüneteit. A többi maticás pedig, mint a süketek, csak ismételgették az ún. évezredes elnyomást. A találkozót a

Szlovák Nemzeti Front pozsonyi városi bizottságának titkára vezette, aki kénytelen volt úgy zárni ezt a kísérletet, hogy elmarasztalta a maticásokat. „A CSEMADOK fiatal képviselői megvédték magukat” – mondta. Nem került sor több ilyen találkozóra, és magasabb szinten is ilyen csődbe torkollott a CSEMADOK és a Matica Slovenská kapcsolatfelvétele.

Elvileg nem értettem egyet a Matica és a CSEMADOK kapcsolatával, mivel nézetem szerint a Matica a csehszlovák állam megalakulásával, 1918-ban, elvesztette létjogosultságát. Amikor a szlovákság még nem tömörült politikai határokkal, alkotmánnyal valamint állami és politikai szervekkel rendelkező saját felségterületen, addig valóban szlovák nemzeti érdek volt a Matica Slovenská. Igaz ugyan, hogy a Maticát 1875-ben a magyarok feloszlatták a pánszláv ideológia és oroszbarátság terjesztése miatt, amely már az 1830-as lengyel forradalom leverése óta a magyar nemzeti politika legszörnyűbb réme volt. Azonban az akkori feloszlatás ténye még nem adott okot arra, hogy mindenáron újra kelljen éleszteni a nemzeti eszmék terjesztésének ezt a múlt századi eszközét. Ugyanis, midőn az érdekvédelmet és a kultúra ápolását magára vállalta a nemzeti állam, a Matica mint társadalmi szervezet fölöslegessé vált. Kettősséget jelentett. Ilyen kettősség jött volna létre például akkor is, ha Dél-Szlovákia 1938-as visszacsatolása után rövidesen nem szűnt volna meg a Magyar Nemzeti Párt. Igen furcsa lett volna, ha Magyarországon magyar nemzeti párt működött volna. A pártnak a visszacsatolással megszűnt a funkciója, mivel megszűnt a kisebbségi magyarság. Szlovákia területén azonban megmaradt a Magyar Párt, és ez logikus volt, mint ahogy logikus lenne a magyarországi szlovákok esetében a Matica slovenská. Tehát a Maticát Szlovákia területén történelmi anakronizmusnak tekintettem, mely csupán arra szolgált, hogy tömörítse a volt Hlinka-párt és a régi Slovenská Liga által meghirdetett fasisztoid, magyarellenes nézeteket valló szlovákokat, s a nemzeti kizárólagosság elvében nyomást gyakoroljon az állami és politikai szervekre. Ezért nem lehetett a Matica a CSEMADOK partnere, hanem kizárólag politikai ellenfele. Viszont a tények realitása arra ösztökélt, hogy mégis a kapcsolatfelvételt szorgalmazzam, s ezt már 1968-ban is kifejtettem az ún. dunaszerdahelyi KB-ülésén.

A Matica Slovenská nyílt aktivizálódása egészen 1970-ig fokozódott. A belügyminiszter által jóváhagyott új statútuma értelmében megalapították az alapszervezeteket, mindenekelőtt Dél-Szlovákia azon magyar falvaiban, ahonnan nem kergették ki őket, a dél-szlovákiai városokban, az itt létesült gyárakban, a járási közigazgatási hivatalokban, majd az oktatásügyi és kulturális minisztériumban, a kormány hivatalában. Végül meghirdették, hogy Szlovákia területén mind a politikai, mind az államhatalmi szervek döntéseit előzőleg a Matica vezetőségében kell megtárgyalni, s csak az ottani jóváhagyás után lehet érvényesíteni, valamint minden Matica-tag köteles alárendelni magát a szervezet döntéseinek. A miniszterek és a vezető pártfunkcionáriusok zöme pedig már tagja volt a Maticának. Majd kiagyalták a kollektív tagságot, aminek értelmében a Matica tagjai lehettek közösségek, tömegszervezetek is. Ezzel a Matica tulajdonképpen átvette Szlovákiában az ideológiai és politikai vezető szerepet és a Nemzeti Front hatáskörével ruházta fel magát. Innen hirdették meg a 68 augusztusa utáni konszolidáció politikai koncepcióját is, melyet – hallgatólagosan – magáévá tett Husák is, annak ellenére, hogy Husák – színleg – nem értett egyet a Matica Slovenská látványos túlzásaival.

A Matica nacionalista programjával maga mellé állította Szlovákia Kommunista Pártjának vezető funkcionáriusait, valamint a katolikus és az evangélikus egyház klerikálisnacionalista szárnyát. A Matica programjában meghirdetett intenzív szlovákosítási elvek az egységes, nemzetiségek nélküli Szlovákia megteremtését célozták a magyarok és a csehek ellen. Ez a nacionalista program egyre feszültebbé tette 68 és 69 légkörét, ami hovatovább egy ulsteri konfliktus veszélyével fenyegetett. Hogy mégsem ilyen megoldás született, az a centralizáció politikai következménye, melynek taktikája ellenkezett a Matica taktikájával. Ugyanazakat a stratégiai célokat követte, de más módszerekkel akarta valóra váltani őket. Így a konszolidációs politika, bár nem valósította meg a Matica meghirdetett céljait, de végsőleg ma is elfogadja , s igyekszik érvényesíteni is. Ez magyarázza azt, hogy a Matica keretében kifejtett szélsőséges nézetek következmények nélkül maradtak, a magyarellenes uszítás nem nyerte el büntetését, csupán a szovjetellenességet minősítették nacionalizmusnak a konszolidáció időszakában.

Sajnos a CSEMADOK is kölcsönzött a Matica primitívizmusából. Az 1969-es országos közgyűlésen jóváhagyott szervezeti szabályzat szintén tartalmazza a kollektív tagságot, mely ellen egyedül én léptem fel, még a statútum szerkesztése idején. Ezt a Matica által meghirdetett elvet a nemzeti totalitarizmus megnyilvánulásának tartottam, mely az inviduális elhatározást az egyén beleegyezése nélkül kollektív akarattá változtatja, s ezzel az egyént csoportos manipuláció áldozatává teszi. Ez ellen nem lehetett hasonló fegyverrel harcolni, ezt csak alapjaitól kiindulva lehetett volna támadni és elvetni.

A kollektív tagság miatt meggyűlt a bajunk az ifjúsági mozgalomban is, mert elsőként a pionír szervezet határozta el a kollektív belépést a Maticába, holott ötvenezer körül volt a magyar tagok száma. Tiltakozásunkat elutasították. Ekkor ismét kezdtük sürgetni a pionír szervezet magyar szekciójának megalakulását, mellyel el lehetett volna választani a magyar úttörőket a Matica tagságtól. Sürgetésünkre formálisan megalakították a magyar pionírvezetők tanácsát, és kilátásba helyezték, hogy a magyar nemzetiségű pionírok kollektív tagjai lehetnek a CSEMADOK-nak.

Hasonló akadályba ütköztünk a magyar cserkészet újjáalakításánál is. A szlovák cserkészetet elismerte a belügyminisztérium a „Slovensky Junák” – szlovák legény – név alatt. 1969 tavaszán összehívtuk a régi pozsonyi magyar cserkészeket, akik az első Csehszlovák Köztársaság idejében saját magyar cserkészegyesületben tömörültek, majd meghívtuk a hivatalosan elismert szlovák cserkészet képviselőit is, és megkezdődtek a tárgyalások. Erre is az volt a jellemző, mint minden más magyar–szlovák kapcsolatfelvételre. Hajlandók lettek volna elfogadni a magyar cserkészeket, de kollektív jogok nélkül, nem alakíthattak volna saját cserkészcsapatokat, sem cserkésztanácsot. Mikor azonban a Slovensky Junák is kollektív tagja lett a Maticának, félbeszakadtak a tárgyalások, és többé nem folytatódott az egyezkedés. Ez a kudarc a nacionalizmus elrettentő példája volt, mivel a nemzeti és vallási sajátságokat mindig következetesen tiszteletben tartó, de egyértelműen internacionalista elveket hirdető cserkészmozgalmat is deformálta. A szlovák cserkészek a MISZ–nek is ádáz ellenzői voltak, ezen a téren egy követ fújtak a többi, már engedélyezett ifjúsági szervezettel, noha ideológiailag más – keresztény – platformon álltak. Nacionalizmusuk miatt azonban a keresztényi elvek nem hangzottak őszintén a szlovák cserkészek szájából. Ideológiai idegensége miatt a Slovensky Junákot oszlatták fel elsőként a hat szlovákiai ifjúsági szervezet közül, és tagságát beolvasztották a pionír szervezetbe. A cserkész vezetőket pedig sok esetben állásukból való elbocsátással büntették.

*

1969 április 1-től függetlenített vezető titkára lettem a MISZ Központi Tanácsának, mely a társulás költségvetésében a Magyar Ifjúság Központi Tanácsaként szerepelt. Rajtam kívül még egy előadói és titkárnői állást szereztünk. Ez megkönnyítette a munkát, de az ügyintézés valójában nem gyorsult, mert egyre több politikai akadályba ütköztünk. Két ízben felfüggesztettek állásomból, de ezt mindkétszer visszavonták.

Első felfüggesztésemre közvetlenül belépésem után került sor, mikor kiderült, hogy a prágai konferenciát követően – az említett interjú alapján – tiltakozásra felhívó körleveleket terjesztettünk és ellenkampányt indítottunk. Az előzményeket tekintve ez az akció tulajdonképpen sikerrel zárult, mert a MISZ-t ekkor fogadták el tárgyalópartnerként, és ekkor kezdtünk egyezkedni – vitatkozni – a Magyar Ifjúság Központi Tanácsának alapszabályairól. Ugyanis a szlovákiai konferenciát követően úgy alakult a helyzet, hogy megszakadt minden kapcsolat a társulás és a MISZ között. Csak a szervezettségünkből fakadó erő demonstrálásával tudtuk tárgyalóasztalhoz kényszeríteni a társulás elnökségét. Követeléseink a következők voltak: legyen külön nyilvántartva a magyar nemzetiségű fiatalság az egyes szervezetekben; a magyar fiatalok alakíthassanak saját klubokat; külön választhassák meg képviselőiket a nemzetiségi tanácsokba, melyek a központi tanácson kívül alakulnának – a nemzetiségileg vegyes lakosságú járásokban – a társulás járási tanácsai mellett; a Magyar Ifjúság Központi Tanácsa ellenőrizhesse a szervezetek nemzetiségi politikáját és a nemzetiségi ifjúságot érintő kérdésekben ne csupán tanácsadói, hanem vétójoggal is rendelkezzék. Tulajdonképpen autonómiát akartunk elérni, ha már le kellett mondanunk az önálló szervezetről. Abban reménykedtünk, hogy az ifjúsági szervezetek újabb összevonása esetében is megmaradhatnak a nemzetiségi ifjúság tanácsai, legalábbis központi szinten. Elképzelésünk naív volt, mert az új ifjúsági szervezet – a Szocialista Ifjúsági Szövetség – a párt felépítését követi, és megalakulása után rövidesen felszámolta a nemzetiségi ifjúság korcs formában létrejött testületét. A tárgyalások folyamán a mi autonóm elképzelésünkkel szemben a társulás a kinevezéses tanácsadói testület koncepcióját szorgalmazta és arra akart rávenni bennünket, hogy önként vonjuk vissza a belügyminisztériumtól a MISZ regisztrálási kérvényét. A társulás úgy tüntette fel a még mindig a MISZ talajáról kiinduló álláspontunkat, hogy ez a megegyezés fő kerékkötője. Mi azonban azzal igyekeztünk nyomást gyakorolni, hogy minduntalan éreztettük a MISZ szervezeti erejét, illetve kilátásba helyeztük, hogy a mi általunk javasolt autonóm elvek elfogadása esetén visszavonjuk regisztrálási kérvényünket. Egyébként is, ha megegyeztünk volna a Magyar Ifjúság Központi Tanácsának – helyesebben a magyar ifjúság tanácsainak – jogkörében, szervezeti kettősség keletkezett volna, ami kézenfekvő okot adott volna a belügyminiszternek kérvényünk elutasítására. Nem is kellett volna önként visszavonnunk. Észjárásunk azonban még mindig jogi helyzetekkel számolt, és nem igazodott az erejét egyre jobban éreztető diktatórikus rendszerhez.

A jogkörről folytatott tárgyalásoknál gyakran kellett egyedül képviselnem álláspontunkat, mert többször megtörtént, hogy villámülésre hívták össze a társulás elnökségét és ekkor tizennégy ellenében kellett védenem követeléseinket. Alacsony színvonalú tárgyalások voltak ezek, telve ellenünk irányuló indulatokkal, káromkodásokkal, veszekedésekkel. Egyszer sem jutottunk megegyezésre. A szlovákiai ifjúsági társulás jogi érzékét tekintve is teljesen komolytalan partner volt. És sajnos ennek nem csupán az volt az oka, hogy sokan átmentették magukat a régi, monolit ifjúsági szervezetből, hanem a társadalmi méretű politikai kulturálatlanság is.

A társulás központi tanácsának elnöksége közben azzal fenyegetőzött, hogy majd külön megegyezik az ukránokkal, és azt tekintik érvényesnek ránk is. Ekkor elutaztam Eperjesre, hogy az eddig passzív és a mi uszályunkba kapaszkodó ukránokat megnyerjem a közös állásfoglalásnak. Ok nem kiáltották ki az önálló ukrán ifjúsági szervezetet, hanem kezdettől fogva azonosultak a központilag meghirdetett elképzeléssel, s létrehozták az ukrán nemzetiségű CSISZ funkcionáriusokból az Ukrán Ifjúság Központi Tanácsát. Ezzel az új struktúrában ugyanarra a szintre emelkedtek, ahová minket szándékoztak degradálni. Reméltem, hogy megnyerem az ukránok vezetőit. Látszólag mutattak is hajlandóságot. Átadtam nekik a mi követelésünk pontjait, majd megegyeztünk, hogy egymás tudta nélkül nem lépünk egyezségre a társulással. Ezután kezet szorítottunk és visszarepültem Pozsonyba. Ezt követően függesztettek fel másodszor is állásomból, mert az ukránok elárulták a náluk tett utam, és külön megállapodást kötöttek a társulással. A társulás és a mi képviseletünk között nem jött létre megegyezés a Magyar Ifjúság Központi Tanácsának jogköréről, hanem a MISZ betiltása után a társulás önkényesen döntött.

A régi funkcionáriusi hagyományokkal rendelkező ukrán kollégák magatartása nem ért meglepetéssel bennünket. A szlovákiai ukránoknak mind nemzeti, mind társadalmi tudata messze elmaradt az ország többi nemzetének tudati szintje mögött. A második világháború utáni években olyan pressziók érték ezt a pár tízezernyi keleti szlávot, hogy teljesen elvesztették identitásukat. Nemzeti tudatuk összekuszálódott, mert az eredetileg kisorosz származású ruténeket (ruszinokat) hivatalosan ukránná nyilvánították, s görög katolikus ritusukat rendeletileg pravoszlávra változtatták. Politikailag felhasználták őket a „spontán” szovjet-barátság erősítésére, sőt egy esetben Kelet-Szlovákia Szovjetunióhoz való csatolásának kérvényezését is kikényszerítették belőlük – ami azonban megmaradt a politikai kísérlet szintjén. Mindazáltal bennük alakult ki a legnagyobb félelem a Szovjetunió közelsége miatt, hiszen egyáltalán nem óhajtottak oda tartozni. Emiatt sokuk megvált rutén-ukrán nemzetiségétől, és inkább szlovák lett; sokan elköltöztek hagyományos területükről. Társadalmi rétegződésük is erősen eltért az országos jellemzőktől, mert a zömmel alacsony társadalmi státusú rutén-ukránok csupán elhanyagolható középréteggel rendelkeztek, de aránylag nagy számú értelmiség települt rájuk, akiknek zöme azonban konjuktúra-lovag volt, és a szovjet orientációjú politika árnyékában ügyeskedett. Vezetőjük, oltalmazójuk és inspirátoruk Vasil Bilak, aki már évtizedek óta a párt szlovákiai ideológiai titkára, és tíz esztendeje az országos főideológusa is. A rutén-ukrán értelmiségnek az a töredéke, amely tudatilag és magatartásban is kiemelkedik ebből a közegből, a kiúttalanság és a céltalanság mezsgyéjén lebeg, mert nincs bázisa a rutén-ukrán lakosság között. Sorsuk a szétszóródás az egész ország területén, főleg Csehországban, illetve a nyugati ukrán emigráció irányába tájékozódik.

*

Fokozatosan világossá vált mindannyiunk számára, hogy az önálló szervezet nem védhető semmilyen úton, de nem adtuk fel ifjúsági mozgalmunk hagyományait. Ezt nyilvánosan is demonstráltuk. 1969 július végén és augusztus elején megrendeztük az V. Nyári Ifjúsági Találkozót. A táborozáson több mint négyszáz magyar fiatal vett részt az ország különböző részeiből, még Csehországból is. A részvételi lehetőséget nem kötöttük szervezeti tagsághoz, teljesen szabadon lehetett jelentkezni, ez is mozgalmunk saját hagyománya volt, és ebben is különböztünk a hivatalos ifjúsági mozgalom eddigi módszereitől. Az V. NYIT hivatalos ünnepélyes megnyitóján megjelent a társulás elnöke, és ígéretet tett a nemzetiségi ifjúság követeléseinek teljesítésére, azonban nem önálló szervezet formájában, hanem a Magyar Ifjúság Központi Tanácsának megalakításával. Az igazsághoz tartozik, hogy nem a társulás elnöke volt a megegyezés legfőbb kerékkötője, annak ellenére, hogy ő közvetlenül a párt álláspontját képviselte, lévén ebben az időben az SZLKP KB Elnökségének tagja. 0 hajlandó lett volna több kompromisszumra is, azonban az egyes szervezetek képviselői hajthatatlanok voltak jogaink elismerésének kérdésében. A társulás elnökét rövidesen – a „konszolidáció” előrehaladtával – kibuktatták minden tisztségéből, legnagyobb ellenfelünk viszont rövid politikai továbbképzés után felfelé bukott, és jelenleg a szakszervezetek szlovákiai tanácsának titkára. De az V. NYIT idején még hatalmának teljében volt a társulás elnöke, ezért az ünnepélyes megnyitóról beszámolt a szlovák televízió is. A táborozás résztvevői a megnyitón a gaudeamus igiturt énekelték – nem a munka dalát, sem az internacionálét, és nem a csehszlovák himnuszt –, és az állam lobogójával egyidőben felvontuk a régi táborozási zászlónkat is. Nem voltunk hajlandók engedményt tenni egyetlen alapvető – főleg a kollektív jogok és az önigazgatás terén –, mert tudtuk, hogy minden visszalépés további megalkuvásra kényszerít.

1969 augusztus végén és szeptemberében folytattuk a vérre menő jogköri vitát, azonban októberben megszakadtak a tárgyalások és novemberben személyesen vehettük át a belügyminiszter elutasító döntését, azzal a sztereotip megokolással, hogy a nemzetiségi ifjúság maradéktalanul megtalálja helyét a fennálló ifjúsági szervezetben. A döntést a jogszabályok értelmében megfellebbezhettük volna, azonban nem tettük, hogy most már ne csökkentsük tovább, főleg vidéken, mozgalmunk maradványainak beépülési lehetőségét a fokozatosan egységesülő ifjúsági szervezetbe. Mert ezután is élni kellett valahogy, és a falvakban, a kisvárosokban a mi embereinknek kellett volna tovább vinni a magyar ifjúság képviseletét a hivatalos szervezeten belül. Menteni akartuk, ami menthető még. Azonban ez a szándékunk csak részlegesen sikerült, mert a ,MISZ hangadóit nagyon sok helyen félreállították, a társulás járási tanácsaiba beépülő embereinket kizárták onnan, és pedagógus szervezőink közül többen elvesztették állásukat is. Még november folyamán átalakították a szlovákiai társulás központi tanácsát, leváltották elnökét, kizárták néhány tagját – természetesen bennünket is – ezzel megteremtve az alapot az ifjúsági szervezetek ismételt egyesítéséhez. Ezt követően átszervezték a Magyar Ifjúság Központi Tanácsát – mely eredetileg a MISZ Központi Tanácsa volt –, és rövidesen meghatározták degradált tanácsadói jogkörét. Kizárták tanácsunk eredeti tagjainak zömét, és új, számunkra ismeretlen személyeket neveztek ki a tanácsadói testületbe, mely tudomásom szerint csupán egyszer vagy kétszer ülésezett. Később megszüntették titkárságunkat és Dunaszerdahelyről hoztak egy járási ifjúsági funkcionáriust, akire rábízták a magyar ifjúsági mozgalom maradványainak felszámolását. Ez az alapjában véve becsületes ember abban a hiszemben dolgozott, hogy a körülményekhez képest igyekszik a maximumot elérni. Munkája végeztével azonban őt is menesztették, amikor már nyoma sem volt a magyar ifjúság mozgalmának, illetve amikor maradék mozgalmunk visszahúzódott a régi félillegalitásba. Végül az új Szocialista Ifjúsági Szövetségben 1972-től ismét azok az elvek érvényesültek, mint a CSISZ-ben, csak erősebb politikummal, veszélyesebb következményekkel, s a nemzetiségi ifjúság ismét kiszolgáltattatott a hatalomnak. Sőt, jobban, mint a hatvanas években, mert csaknem felbomlott a klubmozgalom is.

*

1969 november elsejével felmondtam állásomat és visszamentem diáknak az egyetemre, de még folytattam a rám bízott vezető-titkári teendőket. Nem sokáig, mert egyre erősödött az ellenem irányuló bírálat. Elvakult nacionalizmussal vádoltak, mondván, hogy az én nacionalizmusom miatt nem jöhetett létre az egyezség a társulás és a magyar ifjúság képviselete között. Ezután a Magyar Ifjúság Központi Tanácsa elnökségével kötött csendes megállapodás értelmében félrevonultam, majd a MIKT átalakításával elsőként engem zártak ki a tanácsból. 1969 decemberében a CSEMADOK országos elnökével jutottam hasonló egyezségre, és önként lemondtam a CSEMADOK KB Elnökségi tagságáról, mivel engem támadtak leginkább, majd a következő évben kizártak a CSEMADOK Központi Bizottságából is, és 1973-ban megvonták tőlem a CSEMADOK szervezeti tagságot is. A CSEMADOK-ban ellenem felhozott fővád a szovjetellenesség’ és a jobboldali elhajlás volt, amivel a sajtóban is megvádoltak. Majd a nacionalizmus és kozmopolitizmus bélyegét is rásütötték. Így lett teljes az akkoriban elképzelhető vádak gyűjteménye: Nacionalizmus, kozmopolitizmus, szovjetellenesség, jobboldaliság.

1970-ben és 71-ben még engedélyezték a VI. és VII. NYIT-et. A táborokat a mozgalmunk töredékeiből kikerült önkéntesek rendezték. Az 1970-es NYIT engedélyezésének egyik feltétele az volt, hogy én nem lehetek jelen. Természetesen elfogadtam a feltételt, mert az volt az álláspontom, hogy minden pozíciót tartani kell az erkölcsileg elfogadható legvégső határig. Tehát ha lehet NYIT, akkor lennie kell, mert hozzájárulhat a mozgalom maradványainak átmentéséhez. Erről a találkozóról kaptam egy „biztató” üzenetet a pártközpont részéről kirendelt tábori ideológiai biztostól: ne reméljem, hogy befejezem egyetemi tanulmányaimat, mert úgyis kidobatnak. Ezt azonban nem váltották valóra, mert 1971-ben megszereztem az egyetemi diplomát általános geológiából. Hogy miért maradt el kidobatásom az egyetemről, máig sem tudom. Több oka lehet. Lehet, hogy nem gondolták komolyan a fenyegetést, csupán ijesztgettek, vagy azért, mert nem pártvonalon futott az ügyem – ugyanis nem voltam tagja a kommunista pártnak. De lehet, hogy az volt az oka, hogy az egyetem természettudományi karának voltam hallgatója, és ott politikailag igen józan viszonyok uralkodtak – nem volt inkvizíciós hangulat, egy diák sem látta negatív következményeit 68-as magatartásának. Közben kimaradtam a József Attila Ifjúsági Klubból is, mert a CSEMADOK központi titkársága azzal vádolta a klubot, hogy a klubvezetésben továbbra is érvényesül a befolyásom. Ez a vád elégséges okot szolgáltatott volna arra, hogy feloszlassák a JAIK-ot. Végül annyira visszavonultam, hogy már halálhírem keltették. Elterjedt a híre, hogy öngyilkos lettem.

Egyetemi tanulmányaim befejeztével egy pozsonyi kutatóintézetben kezdtem dolgozni, ahol a mezőgazdasági altalajok nyomelemvizsgálatát végeztem és vegyelemzési módszertani kutatással foglalkoztam. Tudomásul vettem, hogy politikai pályafutásom végetért: talán nem örök időre, de mindenképpen hosszantartó hallgatásra kényszerít a „politikai realitás”. Újraaktivizálódásomra egyelőre nem adódik lehetőség, mivel hivatalos magyar kisebbségi körökben tilos volt kimondani a nevem, hacsak nem bírálva. Az ismét posszibilissá vált magyar konzervatív funkcionáriusok dühöngő harci kedvvel igyekeztek megtorolni 68-ban elszenvedett csaknem végzetes vereségüket – hatalom és pozicióvesztésüket. A régiek oldalán megerősödő új szervilizmus zsandárhajlamú képviselői pedig éberen ügyeltek az új rend biztosítására. Sőt, teljesen deformált erkölcsük következtében minden magyar progresszió árulói és besúgói lettek. Mind a konzervatívok, mind az új szervilisek egyetlen törekvése a pozíciószerzés és a megszerzett pozíciók megtartása volt.

*

Megszakítás