Kutyaszorító II. – 5.fejezet – Szabadlábon

(1983)

5. Szabadlábon

A tárgyalás elnapolásával az vált a leglényegesebb kérdéssé, hogy a halasztás magyarázható-e jogilag, vagy csupán (esetleg: főleg) az ügy jellegével összefüggő politikai oka van. A cellában erre a kérdésre nem kaphattam választ. Ezért a tárgyalás folytatására kellett készülődnöm. Felidéztem és leírtam a marxista intézet állásfoglalására adott válaszomat, amit éppen a titokzatos szőke nő megjelenésének idején adtam elő, hogy február 11-én – ha kell, és ha lehet – megismételhessem korábbi szavaimat, kérve annak szó szerinti jegyzőkönyvezését. Majd írásban összefoglaltam a két tárgyalási napon elhangzottakat, főleg a saját szavaimat. Az első nap délutánjával nem voltam megelégedve. Janics tanúvallomása alatt egy-két percig nem tudtam összpontosítani és elvesztettem a vezérfonalat. Egy részlet kiesett az emlékezetemből, amit nem tudok felidézni. A védekezési módszeremmel azonban meg voltam elégedve. Nem tértem el eredeti elhatározásomtól.

A per folytatására való előkészület során Fodor Zoltánnak szánt kérdéseken dolgoztam. A tizenkét kérdést olyan célzattal fogalmaztam meg, hogy a válaszokból egyértelműen lehessen bizonyítani a magyar iskolák elsorvasztását. Úgy gondoltam, ha Fodor megjelenik a bíróság előtt, ellenem és a magyar iskolák ellen fog vallani. A rendőrségen elmondott tanúvallomása szerint nem volt várható, hogy a Sziegeléhez hasonló magatartást tanúsít a bíróság előtt. Azt azonban nem értettem, hogy miért nem jelent meg a bírósági idézésre. A bíróság Fodort csak a miniszterhelyettes vagy a miniszter jóváhagyásával idézhette be. Ezért úgy gondoltam, hogy távolmaradása is legkevesebb miniszteri döntéssel magyarázható. A hatalom nyilván nem akarja, hogy szóbeli vallomást tegyen a bíróság előtt, hiszen ott válaszolnia kellene a védelem kérdéseire is.
Az elnapolás miatt időt nyertem védőbeszédem megírására. Az első tárgyalási nap után megfogalmazott pontok szerint sikerült megírnom a védelmi zárszót és az utolsó szó jogán elmondandó beszédemet. Mivelhogy előadásukra nem került sor, ezúttal teszem közzé:

Tisztelt Bíróság!
A tárgyalás végeztével szükségesnek tartom megismételni korábbi szavaimat: nem érzem magam bűnösnek, és nem azonosulok a váddal.
A vád bűnömül rója fel, hogy – állítólag a társadalmi rendszerrel és az államrenddel szembeni ellenséges magatartásom miatt – védelmére keltem a szlovákiai magvar kisebbségnek, torzítva mutattam be helyzetét, s ezzel izgató és felforgató tevékenységet folytattam.

Mindenek előtt le kell szögeznem, hogy cselekedeteimet sosem vezérelte, ma sem vezérli, s a jövőben sem fogja vezérelni ellenséges szándék azzal az állammal szemben, amelynek polgára vagyok, amelynek területén élek, amelynek a területén van a  szülőföldem, amely állam emiatt objektív, materiális hazaként jelenik meg tudatomban. Nem az ellenségkeresés, hanem az ellentettje: az ország felemelése, belső egyensúlyának erősítése volt tetteim mozgatórugója. Éreztem, hogy szükséges amit teszek, mert a többnemzetiségű Csehszlovákia csak akkor válhat az országok és népek nemzetközi közösségének erős láncszemévé, ha az országban enyhül a nemzeti sokféleségből eredő feszültség. Az a feszültség, amely a különböző nemzetiségű népcsoportok fejlődésére eltérően kialakított feltételekből származik, s amely a nemzeti kisebbségnek a beolvadástól való félelmével függ össze. Ez utóbbi abból a társadalmi stressz-állapotból fakad, amelybe a magyar kisebbség is került azáltal, hogy a többségi nemzet részéről megnyilvánuló társadalmi nyomásra a szükségszerű alkalmazkodást megalkuvással, meghunyászkodással és félelemmel cserélte fel. A nemzeti kisebbségnek e társadalmi csapdában kialakult lelkiállapotát azonban csak az értheti meg igazán, aki maga is kisebbségi, vagy képes magát beleélni a kisebbség helyzetébe, lelkiállapotába.

Amint azt a tárgyalás legelején, 1983. január 31-én említettem, tevékenységemhez a magyar iskolák nyelvi átalakításának tervezete adta az indítékot. Olyan terv volt ez, amely alapjaiban rendítette meg a nemzetiségi politika terén elért összes eddigi vívmányba vetett hitünket. Csakhogy, mielőtt napvilágot látott volna a nyelvi átalakítás tervezete, egyre több, a szlovákiai magyar iskolarendszer roskatagságáról tudósító hír vált közkeletűvé. Szórványosan újságcikkek is megjelentek arról, hogy Dél-Szlovákiában az élet minősége és feltételei bomlasztóan hatnak a társadalomra, az ott élő családok harmonikus életére, elsősorban a magyar nemzetiségű földművesek és munkások családjaira. Ezekből a hírekből főleg az derült ki, hogy a mezőgazdasági termelés modernizálása eredményeképpen egyre több ember kénytelen lakóhelyétől nagyon távol eső helyeken munkát keresni, ezért a családok belső kötelékei lazulnak, sőt maguk a családok is széthullanak. Nagyon jól tudjuk, ha egyszerre bomlik föl a család és az iskolarendszer, a nemzeti kisebbség elveszíti nemzeti létének minden szellemi, lelki és anyagi támaszát és keretét. Így nemcsak a nemzettudat egyik legfontosabb alakítójának, az iskolának a helyzete rendül meg, hanem – a szervetlen fejlődés miatt – a szociális környezet is. Ez pedig törvényszerűen a nemzeti kisebbség társadalmának széthullásához, a kisebbség fokozatos felszámolásához vezet.
Tisztelt Bíróság, fontolja meg: híve-e ennek a folyamatnak? Én ugyanis ezzel szegültem szembe. Tehát nem az volt a helyzet – ahogy arra a kihallgatások során, és az előkészületi eljárás, majd az önrendelkezés általános elvét kizárólagossá torzító körülmények és elméleteka főtárgyalás elején feltett kérdések többször is utaltak –, hogy elleneztem volna a szlovák nyelv elsajátítását. Ilyen kijelentéseket tőlem soha senki nem hallott, s nem is olvasott. Hanem azt akartam elérni, hogy a magyar nemzetiségű fiatalok a teljes alapfokú, s ma már többe-kevésbé elengedhetetlen középfokú végzettséget anyanyelvükön szerezhessék meg, mert az anyanyelv nemcsak a modern nemzethez való tartozás legfőbb ismérve, hanem az emberi érintkezés legfontosabb szellemi eszköze is. Ezenkívül azt akartam elérni, s akarom ma is, hogy ezek a fiatalok, de a felnőttek is, szüleik nemzedéke, élhessék a maguk nemzeti életét, ne kelljen állandóan azon töprengeniük, hogyan alkalmazkodjanak a többségi nemzethez, hogyan különbözzenek tőle minél kevésbé, hogyan védhessék ki hatékonyabban a többségi nemzet társadalmi nyomását.
Kétl célt akartam tehát elérni:

1.  –  a/ A nemzeti hovatartozás legfontosabb eszközének, a nyaqlvnek a megmentését,
b/ a társadalmi körülmények szerves átalakítását, valamint  azt, hogy

2.  – a/ a magvar kisebbség problémái ne vesszenek el a globális tervezésben, ill.
b/ az állami és pártszervek közreműködésével olyan szocializációs folyamat jöjjön létre a többségi nemzetben, amely enyhítené a többség részéről a kisebbségre nehezedő nyomást.

A főtárgyalás folyamán elhangzottak olyan vélemények, miszerint a magyar kisebbség helyzetének romlását közvetlenül összefüggésbe hozom a csehszlovák állam föderalizálásával. Ezek a vélemények gondolataim félreértelmezéséből erednek. A magyar kisebbség helyzetének áttekintésében 1968 történelmi fordulópontjából indultam ki. Ezt a fordulópontot a kisebbség számára a múlthoz képest azonban nem a föderalizálás jelenti, hanem a nemzetiségek helyzetének alkotmányos szabályozása. A 1968. október 27-én elfogadott alkotmánytörvény Csehszlovákia történetében első ízben szabályozza a nemzeti kisebbségek alapvető jogait. Az ilyen alaptörvény elfogadásának olyan kedvező hatással kellett volna lennie a kisebbség életére, hogy annak tíz – sőt most már tizenöt – esztendő elmúltával a nemzeti kisebbségek látható fejlődésében kellene tükröződnie. Egy évtized után azonban a magyar iskolák tervezett nyelvi átalakítása felhívta a figyelmet arra, hogy a most érvényben lévő alkotmány végzetesen deformálódik és kátyúba juttatja a kisebbség fejlődését. Itt már jogosan merül fel a fentebb érintett kérdés, hogy ezek a torzulások véletlenül nem függenek-e össze az állam föderalizálásával is. Erre sajnos azt kell felelnünk: összefüggenek azzal is. Azonban nem Csehszlovákia államjogi rendezésének elfogadott elvével, hanem azzal, hogy az ország szövetségi átalakítása nyomán olyan – politikailag kevésbé fejlett – elemek jutottak jelentős hatalomhoz, amelyeknek valóban szándékukban áll a magyar kisebbség fokozatos felszámolása. Másképp ugyanis lehetetlen megmagyarázni a magyar kisebbség globális – szociális, gazdasági, műveltségbeli és demográfiai – hanyatlását az elmúlt tíz év alatt. Látván ennek tüneteit, úgy döntöttem, hogy hozzáférhető adatokra támaszkodva fokozatosan feldolgozom és értékelem a magyar kisebbség helyzetét jellemző mutatókat, s figyelmeztetem rá az ország vezető párt- és állami szerveit. Mert lehetséges, hagy ezekről a tényekről nem volt tudomásuk.
A témával kapcsolatos forrásokmunkák tanulmányozása során az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a szlovák többség és a magyar kisebbség között tapasztalható fejlődési aránytalanságok a globális terveknek területi egységekre, ill. ágazatokra való lebontásából erednek. Pl.: az alkotmány biztosítja a nemzeti kisebbségeknek az anyanyelven való művelődés jogát, de a tervezett nyelvi átalakítás éppen ezt a jogot vonta volna kétségbe, ill. gyakorlati alkalmazását csökkentette volna a minimumra. A nyelvi átalakításhoz kellőképpen előkészítették a talajt a már korábban jelentkező iskolasorvasztási intézkedések Szlovákiában. A gazdasági életben az egységes tervgazdálkodás globálisan egyforma fejlődést biztosít egészen a kerületek szintjéig, és mégis az a helyzet áll fenn, hogy Dél-Szlovákia magyarlakta járásai az 1970-es években gazdasági árnyékba kerültek mind az állami beruházásokban, mind a munkalehetőségekben és egyben a kereseti lehetőségekben is a tisztán szlováklakta járásokhoz képest. Ez a helyzet azonban összefügg a magyar nemzetiségű állampolgárok alacsonyabb műveltségi fokával és szociális viszonyaival. Végül is ez az állapot hátrányosan befolyásolja a magyar lakosság népesedési tendenciáit. Természetes szaporulata 1970-hez képest 60 százalékkal csökkent, és nyolcszor volt alacsonyabb, mint a szlovák nemzetiségű lakosságé 1970 és 1980 között. Ezt bizonyítják az 1980-as népszámlálás adatai. A magyar kisebbség gazdaságilag aktív részében a legnagyobb az ingázók részaránya, tehát azoké a munkásoké, akik naponta vagy hetente – olykor még hosszabb műszakokra  is – járásukon kívülre utaznak dolgozni. A nagy építkezési vállalatok számára  előnyösek az ingázók,  mert elvállalják a heti és a nyújtott műszakokat. Fokozatosan kialakult egy olyan vélemény, hogy „ha a magyarok kihalnak Dél-Szlovákiában, nem lesz, aki heti műszakot vállaljon”. Így nyilatkozott jelenlétemben az egyik közép-szlovákiai építkezési vállalatnak a tervezésében dolgozó vezető alkalmazottja. (A Doprastav híd- és útépítő vállalat zólyomi üzemében.) Ez nem más, mint a magyar kisebbség tervezetten alakított hátrányos helyzete és a vele való visszaélés.

A vád indoklása abból a nyilvánvalóan célirányos állításból indult ki, amelyet ellenem a CSKP KB Marxizmus-Leninizmus Intézete fogalmazott meg. Eszerint a szlovákiai magyar kisebbség helyzetét leíró adatokat szándékosan torzítom, és a valóságban nem létező képet rajzolok róla. Ebből következik az állammal szembeni állítólagos ellenséges magatartásom, valamint felforgató tevékenységem is. Nem akarom ismét felsorolnia a forrásmunkákat, amelyekből adataimat merítettem, de újból el kell mondanom, hogy ezek a dolgozatok Csehszlovákiában jelentek meg és mindenki számára hozzáférhetőek. Ezeknek az adatoknak az alapján szereztem tárgyilagos áttekintést a dél-szlovákiai viszonyokról, tehát nem találtam ki semmit. A bizonyítási eljárás folyamán ezeket a tényeket senki sem cáfolta meg. Tárgyilagosan nem cáfolták azokat a folyamatokat sem, amelyekre rámutattam a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetét bemutató dokumentumokban. Épp ellenkezőleg: a tanúk kihallgatásakor és a tanúvallomások felolvasásakor ezek mind igazolást nyertek. Ezt bizonyítják pl.: a Galántai Járási Nemzeti Bizottság Iskolaügyi Osztályának vezetője, Vojtech Zuzák által ismertetett számadatok is.
Úgy vélem, a magyar iskolák nyelvi átalakítósával még külön is szükséges foglalkozni. Beigazolódott, hogy valóban létezik egy ilyen terv, Dr. Sziegel Ferenc tanú röviden ismertette velünk a nemzetiségi kérdésben szakmailag legilletékesebb szervnek, a Szlovák Kormány mellett működő nemzetiségi tanács titkárságának álláspontját. A nyelvi átalakítás tervét ez a szerv 1979 januárjában elutasította. Ennek ellenére újraéledtek a szándékok, sőt a legelterjedtebb, legolvasottabb szlovákiai napilapban, Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának sajtóorgánumában, a Pravdában ennek érdekébven propagandatevékenység is indult. A tervezetről a magyar pedagógusokat hivatalosan nem tájékoztatták – ez tanúvallomásaikból ugyanis kiderül – s a szlovákiai magvar sajtóban sem tettek róla említést. Ezért a terv elleni egyedüli lehetséges tiltakozási formát a vádiratban említett dokumentumaim jelentették. Bornayová tanútól azonban megtudtunk más körülményeket is – azon túl, hogy a magyar iskolák tanítási nyelvének megváltoztatásával kapcsolatos, 1981-ben megjelent javaslata teljesen megegyezik azzal a tervezettel, amelyet a Szlovákia Kormánya mellett működő nemzetiségi tanács egyszer már elvetett. Bornayová a Rimaszombati Gimnázium Igazgatója. Ez vegyes típusú iskola, párhuzamos szlovák és magyar osztályokkal. Azonban az iskola igazgatója nem tud magyarul, ugyanakkor annak érdekében agitál, hogy a magyar iskolákban szlovákul oktassák a különböző tantárgyakat. Ez figyelemre méltó körülmény, ebben nem lehet nem látnunk a nemzetiségi politika elveinek a megsértését. Ebben az esetben az is figyelemre méltó, hogy Bornayová Szlovákia Kommunista Pártjának járási konferenciáján is előadta javaslatát, ami a konferencia után nyomtatásban is megjelent. Hogyan tűrhet meg a világ proletariátusának internacionalista pártja ilyen soviniszta magatartást? Hogyan adhat teret ilyen nézeteknek? Hogyan lehetséges, hogy a párt nyilvánosan nem utasít el ilyen nézeteket? A nemzetiségi kérdés a legérzékenyebb politikai és társadalmi problémák közé tartozik s benne nem a konfrontációt, hanem a párbeszédet kellene elősegíteni. Ez a mostani viszály csak árnyékot vethet egész társadalmunkra. A szégyen árnyékát? Sajnos nem. Hanem az elmaradott politikai kultúra árnyékát. Erről a fórumról, a vádlottak padjáról én, a vádlott szólítom fel Önöket az alkotó párbeszédre ebben a kérdésben, amely minden társadalomban a minőség próbaköve. Sajnos a nemzetiségi politikában eddig bekövetkezett megtorpanások és ballépések visszamenőleg is befolyásolják a nemzetiségi politika alakulását a legfelsőbb párt- és állami fórumokon. Negatív hatással vannak a nemzetiségi politika egészére és további alakulására. Ez számtalan ellentétet vált ki az együttélés területén. A kisebbségben pedig félelmet. A beolvadástól való félelmet, a többségi néptől való félelmet. Attól való félelmet, hogy saját sorsára nem lesz befolyása. Emiatt a kisebbségben az elnyomottság érzése alakul ki; ez nem álérzés, mert a valódi helyzetből következik: az emberi jogok hiányából. Ezek az általánosan elfogadott elvek tiltják a megkülönböztetést és biztosítják mindegyikünk jogát a sokoldalú fejlődésre a magunk faji, vallási vagy etnikai közösségében. Az elnyomottság érzetét a valóságos elnyomás váltja ki. Ez azok műve, akik – visszaélve a hatalmukkal – torzítva valósítják meg az alapelveket. Ezekre – de nemcsak rájuk – vonatkozik Thomas Mann megállapítása:
„Botor és halált hozó erejük felett
bízni az emberekben és föltételezni
bennük azt, amelyet nem óhajtanak
vagy amiről hallani sem akarnak.”

Ezért erősödött bennem az elhatározás az iránt, hogy föltárjam a nemzetiségi politikában lévő torzulásokat és a gyakorlatban mutatkozó fonákságokat, s figyelmeztessem erre a legfelsőbb illetékes hivatalokat. Nem konfrontációra szántam el magamat, hanem párbeszédre, hogy ezzel hozzájáruljak országunk nemzetiségi politikájának pozitív alakulásához, ugyanakkor segítsek a csehszlovákiai magyar dolgozóknak, földműveseknek és értelmiségieknek. Attól tartottam, s tartok továbbra is – ahogy ezt dokumentumaimban is kifejezésre juttattam –, hogy a magyar kisebbség és a többségi nemzet viszonya még a jelenleginél is kedvezőtlenebbül fog alakulni, ha a kisebbség továbbra is a többségi nemzet társadalmi elnyomása alatt fog élni, s érezni fogja társadalmi és szociális helyzetének elmaradottságát. Az 1945-49-es időszakban elszenvedett sérülések – melyek részben már behegedlek – ismét kiújulhatnak. Ez a jövőre nézve nem biztató távlat. Sem a szlovákok számára, sem a magyarok, sem Csehszlovákia számára.

Tisztelt Bíróság! Még egyszer hangsúlyozom: tevékenységemet egész társadalmunk érdekében fejtettem ki, s a csehszlovákiai magyar kisebbség érdekében, amelynek jelenlegi helyzete nem teszi lehetővé egészséges fejlődését. Mivel sem most, sem azelőtt nem éreztem magam bűnösnek, tevékenységemből nem titkoltam el semmit.

Tisztelt Tanácselnök úr! Tisztel! Bíróság!

Itt állok Önök előtt, s rövid idő múlva bűnösségemről vagy ártatlanságomról fognak dönteni. Én azt mondanám: áratlanságomról. Mert elítélhetnek-e olyan tevékenységért, amelyet polgártársaim érdekében fejtettem ki? Nem, nem ítélhetnek el! El lehet-e valakit ítélni azért, mert nem akart sírást és jajgatást, félelmet és kétségbeesést látni maga körül? Nem, nem lehet. Tudatomat s egész lényemet a gyöngéknek és megfélemlítetteknek, felebarátaimnak és családom tagjainak évszázados tapasztalatai hatják át. Mindig a gyöngék oldalán álltunk. Apám 1944-ben Losoncon, faji alapon üldözött zsidó polgártársait segítette a gettóból való menekülésben. Hála Istennek, segíthette őket, mert bennünket már nem érintett ez a gyalázatos fajvédő törvény. Hamarosan azonban neki magának kellett menekülnie a nácik utolsó nekirugaszkodása elől. Családostul kellett menekülnie, s vele nekem is, hiszen anyám teste magzatként már engem is hordozott és csempészett a menekülésben az élet fénye felé. A szinóbányai hegyek és a partizánok bunkerei megmentettek bennünket. De hová jutottunk a háború befejeződése után? A frissen jött béke ellenére a társadalom kitaszítottjai lettünk. A nemrég legyőzött nácizmus föltámadásának szörnyű látomása volt ez. És miért? Csak azért, mert elődeim egykor úgy döntöttek, hogy sorsukat a magyar nemzettel kötik össze, szüleim pedig kitartottak ebben az elhatározásban. Ezért hát! De nehogy azt gondalja valaki, hogy az áldozatok haragja a szlovák nép és Csehszlovákia ellen fordult. Már csak ezért sem, mert akadt köztük legalább egy igaz. Akadtak köztük igaz emberek, akik bebizonyították, hogy hűek maradtak a humanizmus eszményeihez. Az emberi megőrzése az embertelenségben a vox humana legmélyebb megnyilvánulása, írta Fábry Zoltán. Én is ebben a szellemben igyekeztem cselekedni. Akkor is, amikor 1968-ban egyesek – köztük ma ünnepelt személyiségek is – újra föl akarták éleszteni a háború utáni jogfosztottságunkat. Amikor tollat ragadtam önvédelemből, fokozatosan veszítettem el kollégáimat, ismeretlen szlovák emberek pedig fizikai megsemmisítéssel fenyegettek meg. Kérdem én: miért? S kérdem: miért van az, hogy azok többsége, akik magyar nemzetiségű emberként el is fogadnak, azonnal elkezdenek idegenkedni tőlem, mihelyt rájönnek, hogy a magyar nemzetiségem a magyar kultúra egyetemes világához való kapcsolódásomat is jelenti. Amit ezért éreznem kell, bánatot és gyötrődést okoz nekem. Ennek ellenére nem táplálok ellenséges érzületet a szlovák vagy a cseh nemzet iránt, amellyel együtt élek, s él együtt a csehszlovákiai magyar kisebbség. Hogyan is táplálhatnék, hiszen a népi kultúra területén szerzett legmélyebb élményem a szlovák néphez fűződik. Az énektől zengő Vrátnai-völgy hegykoszorújához, ahol a Grúň oldalán népdalokat (Trávnice-kat, szénagyűjtés közben énekelt dalokat) éneklő szlovák leányok fenyőpalántákat ültettek. Ilyen érzések, kellemes és örömteli pillanatok emléke, amelyeket szlovák barátaimnak és munkatársaimnak köszönhetek, de az ész hűvös józansága és a történelmi szükségszerűség is kísérik törekvéseimet, amelyeket a csehek, szlovákok és magyarok együttélése érdekében igyekeztem kifejteni. Tudom jól, sőt meg vagyok győződve, hogy ebben nem állok egyedül. Tudom, hogy az ellentétek feloldásánál egyedül a tudós tárgyilagosság segíthet abban, hogy a résztvevők egyike se érezhesse, hogy sérelem érte. Hogy senki se távozzon a képzelt küzdőtérről a legyőzöttség szörnyű érzésével. Azonban a múlt bennünk élő emlékképei ennek nem nagyon kedveznek. Nemcsak azért, mert a történelemmel kapcsolatos nézetek olykor szubjektívek, tudománytalanok s politikai hátterű hipotézisekkel terheltek. Hanem főként azért, mert a múlt látóhatárán valóban sok negatív élmény árnyéka jelenik meg. Elég Štúrékra  gondolnunk, a szlovák nép küzdelmére nemzeti létéért, amelyet főleg a tizenkilencedik században folyatott. Én sokat tanultam tőlük, hibáikból is, s nagyra becsülöm nemzeti érzésüket. Csakhogy századunkban, a huszadik században a magyar kisebbség tudatában s az egész magvar nemzet tudatában is a megélt negatív élmények vannak túlsúlyban. Meg lehet-e vajon oldani ezt az összegubancolódott Dunamenti csomót? De nem a Nagynak nevezett macedóniai Sándor módjára, hanem türelemmel, kölcsönös igyekezettel. Ennek az összebogozott fonalnak az egyik végét most Önök tartják kezükben, Tisztelt Bíróság! Olyan erők hatnak itt, mint az anyag mozgásának és a tér görbülésének kölcsönös viszonyában (amelyet Albert Einstein írt le). A tér az anyag mozgását követi, az pedig hatással van a tér görbületére. Az együttélésben is megvan ugyanez a kölcsönös szükségszerűség. Az ember – közösség – társadalom összefüggésrendszerében meglévő kapcsolatok szabályozásában. Az önök által most tárgyalt ügy is ebbe a rendszerbe tartozik. S az olyan társadalmi-történelmi kategóriák, mint a haza és a nemzet, szintén ebben a rendszerben jönnek létre. Renart felfogásában ezeknek az értékeknek a beteljesüléséhez szükség van közös múltbeli élményekre és közös tervekre a jövőt illetően. Azt mondjuk, hogy a modern nemzetek kialakulásának nagy korszakában szerzett élményeink közül sok – azt mondhatnám zömük – ellentmondásos. Ezért  mérhetetlenül fontos, hogy legalább a jövőt illető tervek haladjanak egy közös cél felé. Tevékenységem, amely a bírósági tárgylás témáját képezte, éppen erre irányult: a közös tervekre. Az emberek érdekében, magyarok, szlovákok, csehek érdekében, az ország javára, sőt még általánosabb, egyetemes érdekek képviseletében. S ezen érdekek szolgálatában nem olykor, hanem mindig tudni kell megmondani az igazat. Akkor is, ha kellemetlen vagy leleplező. Említsük meg az igaz-mondásnak egy réges-régi példáját – anélkül, hogy összehasonlítást akarnánk tenni. Ábrahám nemzetségéből származó Jákob fia, József esetére gondolok. Józsefre, akinek a történetét Mózes első könyvéből ismerjük. Innen tudjuk, hogy testvérei kútba vetették. Erre fő okuk a bosszúállás vágya volt, azért, mert József testvérük nem másította meg a gondolatait. Ami a szívén volt, az a száján is. És minősítette a történéseket. Ezért ítélte őt el a testvérek önbíráskodása. Megjegyzem, ezt az esetet nem példaként említettem meg, hanem ellenpontként, hogy világosabban utalhassak mostani helyzetemre. Itt állok Önök előtt, Tisztelt Bíróság. Feltételezem: független és igazságos bíróság. Az én esetemről fognak dönteni. Bízom benne, hogy ártatlannak nyilvánítanak, és nem vetnek a kútba. Lehetővé teszik, hogy visszatérjek a családomhoz és geológusi hivatásomhoz, amelyet közös társadalmunk érdekében végeztem. Köszönöm a figyelmüket

A per után két napig – szerdán és csütörtökön —  fabrikáltam ezt a terjengős, a kor szóhasználatának többé-kevésbé megfelelő, demagógiától sem mentes szöveget. Akkor azonban híven tükrözte lelkivilágomat.  Úgy éreztem, ha február 11-én folytatódik a per, így kell védekeznem. Végig kell játszanom az összes  lehetőséget. Amikor elkezdtem, erre esküdtem fel.
Pénteken, február 4-én látogatási nap volta a vizsgálatiban. Kíváncsian vártuk, kap-e valaki a cellaból beszelőt. Délelőtt tíz tájban megzörrent az ajtónk rugóskilincse. Engem hívtak ki. Tévedésből ugyan nem hívhattak, de kizártnak tartottam, hogy beszélőre vigyenek. Úgy látszik, az ügyvédem jött ilyen szokatlan időben. Kezembe kaptam hivatalos irataimat és siettem a felvezető őr után. Az egyik földszinti kihallgatási helyiségbe vezetett, ám ott nem az ügyvédem vart rám, hanem a spicliképű bírósági gyakornok, aki a tárgyalásomon a terem ajtaját őrizte.

„Mit jelentsen ez?” – kérdeztem önmagamtól. De amint megpillantottam az asztalon az AB Független Kiadónál 1981 őszen megjelent Szlovákiai jelentés egy példányát, azonnal sejtettem, hogy mit akar a gyakornokocska.

„A városi bíróság megbízásából jöttem. A biztonsági szervek átadták a bíróságnak a „Szlovákiai jelentés a magyar kisebbség helyzetéről” c. kiadványt, amelyet a vádirat 9. dokumentumként említ – közölte velem a fickó, amint leültem. „Jövetelem oka az, hogy megmutassam önnek a szöveget. Olvassa el és mondja el a véleményét! Elhoztam a magyar és a szlovák változatot. Magyarul Budapesten jelent meg illegális kiadványkent. Szlovákra a biztonsági szervek fordíttatták le.

Melyiket óhajtja elolvasni?”

Kezembe vettem a két terjedelmes anyagot. Belelapoztam. Közben azon gondolkoztam, mit jelent ez a látogatás. Rutinvizsgálat, vagy a büntető perrendtartással összefüggő előkészület a tárgyalás folytatására? Kezemben tartva a két szöveget megkérdeztem:

„Felvihetem a cellába elolvasni?”

Sajnos nem, most kell elolvasnia” – mondta vigyorogva a jogászgyakornok. „Ez Ön számára nem lehet gond, hiszen Ön írta. Vagy talán tévedek?”

„Amíg nem olvastam, erre nem tudok válaszolni.” – mondtam.

„Akkor lásson hozzá, ne húzza az időt!”

„A szlovák változatot fogom olvasni. Ezt a nyelvezetet jobban ismerem szlovákul, mint magyarul” – mondtam képmutatóan. Aztán olvasni, azaz inkább lapozgatni kezdtem a jól ismert, oly sokszor végigrágott, javítgatott szöveget. Szinte betéve tudtam. Ezért csak arra voltam kíváncsi, hogyan sikerült a fordítás. Meglepően jó volt. Úgy látszik, jó fordítói vannak a rendőrségnek. Közel egy óráig forgattam a xerox eljárással sokszorosított példányt. A bírósági segéd unatkozott, de nem siettetett. Én is untam. Majd, mikor úgy gondoltam, hogy már eleget húztam az időt, lemondóan letettem az asztalra a vaskos dossziét.
„Nincs értelme tovább foglalkozni vele, úgysem tudnám végigolvasni.”

„Ön írta ezt a szöveget?”

„Sok ismerős gondolatot fedeztem fel benne, de ilyen terjedelmes, kilencvenoldalas anyagot nem lehet rövid idő alatt olyan alaposan átolvasni, hogy felelősségteljesen nyilatkozhassam róla.”

„Mi a véleménye a dokumentumról?”

„Mondom, vannak benne ismerős gondolatok. 1979-ben sok adatot és cikket tanulmányoztam. Ezek visszaköszönnek a szövegből. Nem tartom kizártnak, hagy az összeállításnál felhasználták az én jegyzeteimet is.”

„Ezt jegyzőkönyvezhetem?”

„Természetesen.”

„És még mit tud mondani?”

„Ez minden.”

„Akkor hívom a parancsnok urat, vezesse vissza a cellájába.”

„Valóban ez lenne a legjobb” – válaszoltam és felálltam.

A fickó megnyomta a hívócsengő gombját, de a felvezető őr csak többszöri csengetés után jött. Addig beszélgettünk. Elmondta, hogy Dél-Szlovákiából származik, Nagykürtös környékéről. Ért magyarul is, de beszélni nem tud ezen a nehéz nyelven. A nevét is megmondta, de már nem emlékszem rá. Nagyon-nagyon csóválta a fejét az ügyem felett.
„A munkahelyén jóhírű geológus, mégis ilyen kérdésekkel foglalkozik? Hogyhogy nem tudta fölmérni a következményeit?”

„Fel tudtam mérni. Lehet, hogy nem hiszi, de tudtam, hogy bebörtönöznek miatta.”

„Akkor miért tette? Mártír akart lenni?”

„Nem gondolja, hogy lehet más oka is? Eszébe sem jut, hogy lehet valakinek  meggyőződése is, sőt hite abban, hogy helyesen cselekszik? Miért nem úgy teszi fel a kérdést: micsoda rendszer az, amelyben az állam polgárait meggyőződésük miatt bebörtönzik vagy népcsoportokat megfosztanak alapvető jogaitól? Azt hiszi, azzal eleget tett a bíróság a jognak, hogy megengedte a magyar nyelv használatát a tárgyaláson?” Közben bejött a felvezető őr, ezért az alakuló párbeszéd abbamaradt. Visszakísértek a cellámba.

Nem sokkal ezután ismét nyílt az ajtó. Megint engem hívtak. „Hát ez mit jelenthet? Most már valóban csak az ügyvédem jöhetett.” De a folyosói őr mellett álló felvezető kezében egy kartonlapot pillantottam meg. Az egyik Marian odasúgta: „Beszélőre visznek.” Beszélőre? Hihetetlen. Megengedték, hogy találkozzam a feleségemmel? Vagy kivel? Káprázott a szemem az izgalomtól. Valamit szólt hozzám az őr. Azt hiszem a törzsszámomat és a nevemet kérdezte. Talán a születési adataimat is. Csak dadogva tudtam válaszolni.

Lekísértek a földszintre. A kupolacsarnokban arccal a falnak fordulva már állt két barna melegítős. Melléjük állítottak. Majd terpeszbe kellett támaszkodnom. Megmotoztak, lábam köze nyúltak. Le kellett vernem a papucsomat, és meg kellelt ráznom szájával a föld fele tartva. Belenéztek a számba és megtapogatták az arcomat a fogsorom tájékán.

„Mehetünk” – mondta a felvezető. Mindhármunkat betereltek a kupolacsarnokból nyíló folyosóra. Elhaladtunk a kihallgatási cellák előtt. A börtönépület udvari főbejárata felé tartottunk. Túlmentünk a rácsos falon, de mielőtt a bejárat felé vezető lépcsőhöz értünk volna, a napos tiszt helyiségével szemben nyíló terembe vezettek. A terem közepén hatszemélyes, téglalap alakú asztalok voltak kettesével szorosan sorba állítva. A terem végében, az „asztalfőn” ült a bírósági és az ügyészségi felügyelő. Az asztalsornak az ablakok fele eső oldala üres volt. Bennünket az ellenkező oldalra ültettek. Én a középső széket foglaltam el. Az őrök a hátunk mögé álltak. Majd egy másik ajtón, amely a várakozóból nyílt, beengedték a látogatókat az asztalsor üres oldalára. Először a mellettem ülő két vizsgálatis hozzátartozói jöttek be. Majd az ajtóban utolsóként felbukkant édesanyám szürkéssápadt arca és mögötte a feleségemé. Anyám igyekezett mosolyogni, de nem nagyon sikerült neki. Feleségem látszólag vidámabb volt. Mikor az összes látogató bejött az őrség parancsnoka felszólított bennünket, hogy ne tegyünk kísérletet egymás megérintésére, tilos a bűnüggyel és börtönviszonyokkal kapcsolatos kérdésekről beszélni és csak szlovákul beszélgethetünk. Ha az utasítások valamelyikét megszegjük, azonnal véget vetnek a beszélőnek.
„Hát hogyan fogok anyámmal szlovákul beszélni?” – rettentem meg. Hiszen még soha sem beszéltünk egymással más nyelven, csak magyarul. És miről fogunk beszélgetni, ha éppen arról nem szabad, amiről leginkább kellene? Feleségem oldotta meg a helyzetet. Azon a rejtjeles szlovák nyelven szólalt meg, amelyen néha otthon szoktunk szórakozni. Ezt a szlovák nyelvet egyetlen szlovák sem érti, noha csak szlovák szavak füzére alkotja a mondatokat. Így tudtam meg, hogy a letartóztatásomnak és a tárgyalásnak nagy nemzetközi visszhangja volt. Ezt a következő módon adta tudtomra a feleségem:
Magyarul: a letartóztatásnak és a tárgyalásnak hatalmas nemzetközi visszhangja volt, szlovákul – helyesen: väzba a pojednávanie malo veľký medzinárodný ohlas szlovákul – rejtjelezve: dole-podržanie a vec-podrýva šesť-jablkový oplodnil medzný vodný zvuk napätie.
a mondat keletkezésének módja:
dole-podržanie = lent-megtartás (letartóztatás)
vec-podrýva = tárgy-aláás (tárgyalás)
oplodnil medzný = nemzett-köztes (nemzetközi)
šesť-jablkový = hat-almás (hatalmas)
vodný zvuk = víz-hang (visszhang)
napätie = volt (mint villanyáram feszültség)

E hibrid nyelvnek van már klasszikus példamondata is: keresztanyám leesett a lépcsőn = krížová mama dole pršala po slezinovej rúre. Szabályos szlovák nyelven: krstná mama spadla na schodoch.

Tehát ezen a hibrid nyelven mondta el a feleségem, hogy szolidaritási akciók voltak Magyarországon, nyilatkozott Prágában

Charta ’77 és neves nyugati értelmiségiek is tiltakoztak (Kurt Vonnegut, Susann Sontag, Irving Howe stb.) Ezek az információk rendkívül fontosak voltak számomra. Növelték bennem a bizakodást és éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Anyám főleg azt mondogatta, csendesen suttogva, nehogy az örök meghallják a magyar szavakat: „Csak tarts ki fiam, és légy erős!”

A beszelő után egy-két napig nagyon jó lelkiállapotban voltam, de a következő hét elején nyugtalankodni kezdtem: hogyan folytatódik majd a tárgyalás? Hány évre ítélnek el? Nem nagyon bíztam a nemzetközi szolidaritásban, hiszen az öt prágait 1979-ben a nagy nemzetközi tiltakozás ellenére négy-öt évre ítélték.

Talán mégis kellene tanúkat állítanom, akik bizonyíthatnák a Bizottság dokumentumaiban leírt tényeket. Főleg az iskolaüggyel kapcsolatban, hogy ellensúlyozzam Fodor tanúvallomását. Lánczosnéra gondoltam Ipolybalogról, akit eddigi megalkuvás nélküli állásfoglalásai miatt, de miattam is sokat zaklatott a politikai rendőrség. Az 1970-es évek végen a közép-szlovákiai kerület magyar tanfelügyelője volt, de meg kellett válnia az állásától. Lánczosnénak rengeteg anyaga volt a magyar iskolák felszámolásáról és a szlovák iskolaügyi szervek képviselőinek magyarellenes náci beállítottságáról. A Nyitrai Tanító és Tanárképző Főiskola egyik volt magyar pedagógusát is szerettem volna tanúkent beidéztetni, hogy beszámoljon a magyar pedagógusképzés felszámolásáról. Ez személyes élménye is volt, hiszen emiatt kellett otthagynia főiskolai állását. Mindkettőjüknek kiüzentem a börtönből. Lanczosné vállalta. Szegény, azóta rákban meghalt. Fiatal volt, alig túl a negyvenen. A volt nyitrai pedagógus azonban visszautasította a tanúságtételt, sőt családja meg is haragudott rám, mert a felkérést úgy értékelte, hagy bajba akarom őket sodorni.

Február 9-én este azonban ezek az előkészületek időszerűtlenekké váltak. Levelet kaptam a városi bíróságról, amelyben értesítettek, hogy a február 11-re elnapolt tárgyalás időpontját törlik további okirati és tárgyi bizonyítékok beszerzése végett. Újabb időpontot azonban nem jelöltek ki.

Ismét egy új helyzet, amelynek az okát meg kellene tudnom.

Másnap berobogott az ügyvédem, ellenőrizni, hogy megkaptam-e a bírósági értesítést. Az újabb elnapolás okát azonban ő sem ismerte. Azaz lehet, hogy tudta, csak nem akarta megmondani. Mosolya azonban sokatmondó volt. Az ügyfél és az ügyvéd nehéz helyzetben van a vizsgálatiban. Az ügyvédek attól tartanak, hogy az ügyfélfogadó helyiséget lehallgatják. Ezért nem mernek beszélni az üggyel kapcsolatos információkat tartalmazó kérdésekről. Ez nagyon megnehezíti a vádlottak védelmét.

Az ügyvédem helyeselte, hogy ismét kérvényezzem a szabadlábra helyezésemet. Utoljára december 2-án nyújtottam be szabadon bocsátási kérvényt, amelyet december 11-én elutasított az ügyészség, de az erről szóló döntést csak január 18-án kaptam kézhez. Négy nappal a vádirat kézbesítése után. Akkor fölöslegesnek és értelmetlennek tartottam fellebbezni ellene. Most azonban az új helyzet új reményt keltett. Ezért csütörtökön, február 10-én este, pénteki, 11-i dátummal új kérvényt írtam, ezúttal a városi bíróságra, mivel december 28-tól, a vádirat benyújtásától a bíróság volt az illetékes az ügyemben:

„Alulírott dr. Duray Mik/ós, szül. 1945, július I8-án Losoncon. Állandó lakóhelyem Pozsony, Alagút sor 161, kérem vizsgálati fogságom megszüntetését és szabadlábra helyezésemet.

1982. június 10-én bűnvádi eljárást indítottak ellenem, majd november 10-én letartóztattak és vizsgálati fogságba vettek. A fogságom idején zárult le az ügy nyomozása és kezdődött a bírósági eljárás. Az ügyet 1983. január 31-én és február 1-én tárgyalták.  A tárgyalást a második napon elnapolták február 11-re, amely időpontot február 9-én törölték anélkül, hogy új időpontot tűztek volna ki. Tekintettel arra, hogy a nyomozási eljárás során a tevékenységemmel kapcsolatos tényekre kellő fény derült, valamint a nyomozásnak a vizsgálati fogságomat megelőző szakaszában a tényfeltárást semmilyen eszközzel nem akadályoztam, nem rejtőzködtem, mindig pontosan megjelentem a kihallgatáson, a tanúkat semmilyen módon nem befolyásoltam, a nekem bűnül felrótt tevékenységet még a büntetőeljárás megkezdése előtt abbahagytam, ezért a további vizsgálati fogságom teljesen alaptalan.

Eddigi életvitelem és magatartásom az előkészítő eljárás soron elegendő kezesség arra, hogy a bírósági eljárás folytatását nem fogom akadályozni és az ügyben illetékes szerv előtt – annak felszólítására – megjelenek.

Erre való hivatkozással kérem a Pozsonyi Városi Bíróságot, szüntesse meg vizsgálati fogságomat és helyezzen szabadlábra.

Kérvényem pozitív elbírálását előre köszönöm.”

A kérvényt a péntek reggeli hivatalos postával küldtem el. Aztán napokig nem történt semmi.
Február 18-án, a következő péntek délelőttjén váratlanul ránk nyitották a cella ajtaját. Engem hívott az őr. Kezében kartonlap volt. Ismét beszélőt kaptam? Szinte hihetetlen. Egymás után kétszer?
Ezúttal egyedül jött a feleségem. Nagyon vidám volt. Jó jelnek vélte, hogy a bíróság engedélyezte a látogatást. Én is annak tartottam. Arra hivatkozva kérte, hogy 19-én lesz a születés- és névnapja, ezért szeretne látni. A bíró kedélyesen aláírta az engedélyt. Ez valóban nem rossz jel. De mi következhet ezután? Enyhe ítélet? Vagy netán más fordulat? Nem mertem végiggondolni.

Visszafele menet a cellába, a földszint és az első emelet közötti lépcsőn megkérdezte tőlem az őr:

„Mi a foglalkozása?”

„Geológus.”

„És az iskolai végzettsége?”

„Egyetemet végeztem.”

„Maga doktor?”

„Igen.”

„A felesége is az?”

„Igen.”

„Hol dolgozik a felesége?”

„Egyetemen tanít.”

„Érthetetlen…”

Február 21-ről 22-re virradóra különös álmom volt. Losoncon voltam a régi, Kossuth Lajos (a csehszlovák okkupáció óta: Vajanský) utcai házunkban. Az egyik szobánk kétszárnyú ajtaja a vadszőlővel befuttatott folyosóra nyílt. Ebben a szobában álltam, amikor megnyílt az ajtószárny és kintről apám nézett be. Nem hasonlított magára. Szakálla volt, holott sohasem viselt szakállat. Megtört tekintettel nézett rám, de mosolygott és szó nélkül intett felém. Hívott, hogy menjek ki. Többször megismételte ezt a mozdulatot. Erre felébredtem és már nem tudtam elaludni. Apámmal halála óta nem álmodtam. Mit jelenthet ez? Halálának napja jutott eszembe. Írógépem előtt ültem. A „Tegnap alighanem bolondgombát etettek velünk” c. kötetem egyik írását gépeltem. Mikor leírtam a meghalt szót, valami miatt megszakítottam a gépelést. Vagy háromnegyed óra múlva csengett a telefon az asztalomon. Az unokabátyám hívott. „Édesapád meghalt” – mondta. „Mikor” – kérdeztem, mintha ekkor ez lett volna a legfontosabb tudnivaló. „Háromnegyed órával ezelőtt.”

Február 22-én délelőtt az álom hatása alatt gyötrődtem. Nemigen beszélgettem a cellatársaimmal. A többiek is csendes foglalkozást űztek.

Az egyik Marian azon törte a fejét, ha kiszabadul milyen nagy léggömböt készítsen, hogy átrepülhessen Ausztriába. A másik Marian gondolatban az óceániai szigeteken kalandozott. Egyszer már útnak indult. Átúszott a Dunán Magyarországra. A budapesti Osztyapenko-szobornál kapták el őt a rendőrök. Pechje volt. Az autópályán stoppolt, és azt nem szabad. Ezen bukott le. Emiatt volt most vizsgálatiban. A fogorvos napok óta házakat rajzolt. Most is ezzel szórakozott. A saját álomházát rajzolta a súri mocsarak közelében levő víkendtelkére, ahol egyszer csaknem belefulladt a lápba. Megígértette velem, hogy kutat ások neki, ha kiszabadulok. Volt két új cellatársunk. Az egyik egy hete érkezelt, a másikat egy órával ezelőtt zárták hozzánk. Ők egymással beszélgettek. Az egyik tizennyolc eves volt Szomolányból, a Kis-Kárpátok tövéből. Izgatás gyanúja miatt tartóztatták le tíz nappal ezelőtt. Egy évvel korábban a faluban ugyanis valaki rámázolta az egyik kerítésre, hogy „Česi a Slováci, robte jak Poláci”, azaz: „szlovákok és csehek, tegyetek úgy, mint a lengyelek”, célozva a lengyelországi szabad szakszervezetre. A rendőrség megállapította, hogy a festéket, amivel a feliratot írták, a szomolányi festékgyárban készítették. A fiú egy évvel ezelőtt ott volt inas, most pedig ott dolgozott. Elolvastam a letartóztatását elrendelő ügyészi végzést. Eszerint egyedüli bizonyíték ellene a festék gyártási helye volt. Ezenfelül, állítólag két másik barátjával, akiket szintén letartóztattak – Husák-ellenes kijelentéseket tett. Ebből állt a gyanú. A nyomozóknak eszébe sem jutott, hogy egész Szlovákiában csak szomolányi gyártású festéket lehet kapni.

A másik fiú, az új jövevény, idősebb volt. Majdnem húszéves. De már tizennyolc hónapot lenyomott a vizsgálatiban Besztercebányán. Most a fellebbviteli perére hozták őt tolonccal. Politikai színezetű rongálással vádolták. A munkahelyén, egy Breznóbánya környéki fűrésztelepen ünnepeltek valamit az alkalmazottak, és istentelenül berúgtak az otthon gyártott lavórpálinkától. (Lavórpálinka: egy nagy edénybe beöntik a cukorból és élesztőből készített cefrét, belehelyeznek egy fatuskót, erre egy edényt tesznek, majd a nagy fazék tetejét lezárják egy hideg vízzel teli üsttel, körbetapasztják tésztával, és az egészet csendes lángra teszik. Az elpárolgó cefre alkoholos gőze lecsapódik az üst fenekén és a kondenzátum belecsepeg a tuskóra állított edénybe.) Az egyikük részegen a richtoló gépbe dobott egy megvasalt fadarabot. A gépet azonban valaki megindította, és a vasdarab összetörte a forgácsoló késeket. Az eset – a kár miatt – először munkaügyi bíróság elé került. Mivel ez a fiú volt a legfiatalabb, az egész ügyet rákenték gondolván, kora miatt megússza. Valójában azonban senki sem tudta, hogy ki a tettes, mert annyira részegek voltak. Ennek ellenére akadt egy alkalmazott – a szakszervezeti bizalmi, a pártvezetőség tagja – aki azt vallotta, hogy a fiú – midőn bedobta a bajt okozó tárgyat a gépbe – a kommunista pártot szidta. Ezért emeltek ellene vádat. A besztercebányai kerületi ügyész – a fiú rendszerellenes elvetemültségére hivatkozva – hét év büntetést követelt a bíróságtól. A kerületi bíróság nyilván felismerte, hogy mennyire zavaros az ügy, mert „csak” három évre ítélte a fiút. Az ügyész fellebbezett. Emiatt került az eset a legfelsőbb bíróságra.
A fogorvos nyilván fél füllel hallgatta a két fiatal beszélgetését, mert közbeszólt. „Tudod, engem mivel vádolnak? Az ország illegális elhagyására tett kísérlettel. Csupán azért, mert letartóztatásom után bevallottam az ávósnak, hogy egyszer már gondoltam arra, hogy külföldön maradok. Emiatt emeltek ellenem vadat. Reggel az utcán tartóztattak le. Éppen azon a napon, amikor Svédországba akartam utazni a feleségemmel az utazási iroda által szervezett társasutazással.” A léggömbtervezéssel foglalkozó Marian azonban közbeszólt: „Ilyen marha is csak egy értelmiségi lehet. Elmondja a hekusnak, mire gondolt. A feleséged helyében azonnal elválnék tőled. Hogyan lehet együtt élni egy ilyen ökörrel.” (Szabadulása után valóban elváltak.) A fogorvos nem válaszolt csak az orrát szívta és remegni kezdett a keze. De ha akart is volna válaszolni, nem tehette volna, mert vigyázz állásba kellett merevednünk. A cellaajtó ugyanis felpattant; és a narancsnak csúfolt smasszer állt meg a küszöbön. Az előírás az volt, hogy ilyenkor vigyázzba kell állni. És ha az őr átlépi a küszöböt, a cellaparancsnoknak jelentést kell adni a legénység állományáról.

A vöröshajú börtönőr értem jött. „Gyorsan, gyorsan!” – siettetett. Biztosan a börtönorvoshoz citálnak, mert panaszt tettem az elégtelen orvosi ellátás miatt. „Az orvoshoz kell mennem?” kérdeztem, de választ nem vártam. Azonban mégis felelt foghegyről: „nem, lemegyünk”. Ez azt jelentette, hogy a földszintre a kihallgatási helyiségek valamelyikébe. Ezek szerint az ügyvédem jöhetett. Gyorsan összekaptam az irataimat és rohantam utána. Ha az ügyvédem jött, csak a kérvényem miatt jöhetett. Vagy már megtudta a tárgyalás folytatásának az időpontját? Megállás nélkül mentünk át a kupolacsarnokon, ki a folyosóra. Narancs, akit délszaki gyümölcsnek is neveztünk, azonnal balra irányított az első helyiségbe. Ott azonban nem az ügyvédem várt, hanem Ľubomír Hudák bíró és a tárgyalásról ismert gépírónő. „Ez megint mit jelent?” De alig léptem be a helyiségbe, Hudák hellyel kínált.

„Üljön le, doktor úr!”

„Nocsak, ismét változott a helyzet?” – és kerekre nyílt szemmel néztem Hudákra.

„A Pozsonyi Városi Bíróság ma, 1983. február 22-én tartott zárt ülésén foglalkozott az ön és ügyvédje által benyújtott kérvénnyel, és úgy döntött, hogy jóváhagyja azt. Ezúttal bejelentem, hogy a Városi Bíróság szabadlábra helyezte önt.”
Belémszorult a szusz. Hirtelen remegni kezdett a kezem, majd az egész testem. Igyekeztem uralkodni magamon. Nem akartam, hogy lássák, menynyire felizgatott a hír. Hudák szavaira csupán annyit tudtam válaszolni:

„Bizony, ideje volt már.”

„Először olvassa el a városi bíróság határozatát – mondta Hudák – majd nyilatkozzon, hogy egyetért-e vagy fellebbezni akar ellene.”

Kezembe adta az iratot. Olvasni kezdtem:

„A Pozsonyi Városi Bíróság dr. Duray Miklós vádlott ellen a Btk 98. cikkelyenek 1. és 2. bekezdése értelmében a köztársaság felforgatásának bűntette miatt folytatott bűnvádi eljárás ügyében a vádlott és védőügyvédje által benyújtott szabadlábra helyezési kérvényről 1983. feb-ruár 11- én
Döntött.
A Büntető Perrendtartás 72. cikkelyének 2. bekezdése értelmében dr. Duray Miklós vádlottat, aki szülelett Losoncon 1945. július l8-án, lakik Pozsonyban, Alagút sor 161, hivatása geológus, munkáltatója Doprastav nemzeti vállalat Vállalati Igazgatósága, Pozsonyban
a vizsgálati fogságból szabadlábra helyezi.

Indoklás
Pozsony város ügyésze az 1981. 12.11-én 1 Kv 343/82 ügyviteli szám alatt benyújtott vádiratában dr. Duray Miklós vádlottat a Btk. 98. cikk. 1. bek. és 2. bek.  b) pontja értelmében a köztársaság felforgatása bűntettének elkövetésével gyanúsítja.

Pozsony város ügyészének 1982. 11. 12-én 1 Kv 343/82 ügyviteli szám alatt hozott határozata alapján a büntető perrendtartás 68. cikk. értelmében a perrendtartás 67. cikk. a) és c) pontja alattii okokból 1982. 11. hó 10-én vizsgálati fogságba vétetett.

A Pozsonyi Városi Bíróságra 1982. 12. 18-án érkezett meg a vádirat. 1983.1.31-én és 1983.1.1-én tartott főtárgyaláson ki lett hallgatva a vádlott, valamint elő lett terjesztve és le lett tárgyalva az előkészítő eljárás folyamán felhalmozott bizonyítékok zöme. A további bizonyítékok beszerzése véget a főtárgyalás 1983.2.11-re lett elnapolva. A bizonyítékok szükséges volta, jellege és beszerzése miatt törölve lett ez az időpont és a tárgyalás bizonytalan időre el lett napolva.
Dr. Durav Miklós vádlott élve a Büntető Perrendtartás 72. cikk. 1. bek. által biztosított jogával 1983.1.11-én írásos beadványban kérvényezte a vizsgálati fogságból való szabadon bocsátását. Védőügyvédje 1983.1.18-án ugyancsak önálló beadványban kérvényezte ügyfele szabadlábra helyezését. A kérvényekben rámutattak, hogy a büntetőeljárás jelenlegi állapotában megszűnt a fogva tartás oka, mivel az ügy le lett tárgyalva, mely során elő lett terjesztve az előkészítő eljárás soron felhalmozott bizonyítékok zöme. A szabadlábra helyezése esetére a vádlott a beadványában kijelentette, hogy a kifogásolt tevékenységét, amely miatt eljárás indult ellene, nem fogja folytatni, be fogja tartani a bíróság vagy a büntetőeljárásban illetékes más szerv intelmeit és semmilyen irányba és semmilyen módon nem fogja me
Tekintettel a beterjesztett kérvény tartalmára és a bennük előadott okokra, valamint fontolóra véve az ügy jelenlegi állását, a Városi Bíróság azon a véleményen van, hogy a vádlott fogva tartása a továbbiakban nem szükséges. A további bizonyítékok beszerzése végett a  tárgyalás bizonytalan időre el lett napolva. Ezek a bizonyítékok azonban jellegüknél és tulajdonságuknál fogva olyanok, amelyeknek a befolyásolására és beszerzésük megakadályozására a vádlottnak objektíve nincs módja, vagy csak rendkívül korlátozottan nyílna rá lehetősége. Ezenfelül a Városi Bíróság hisz a vádlott azon kijelentésének, hogy szabadlábra helyezése után nem fogja folytatni azt a kifogásolt tevékenységet, amely miatt indíttatott ellene a mostani bűnvádi eljárás, továbbá fegyelmezetten tiszteletben fogja tartani a bíróság felszólítását és semmilyen eszközzel nem fogja akadályozni a büntetőjogi eljárás további folyamatát. A vádlottnak kötelessége jelenteni a bíróságon tartózkodási helyének minden egyes megváltozását.

Amennyiben a vádlott szabadlábra helyezése után nem tartaná be ezeket a kötelezettségeket és nem tartaná magát adott ígéretéhez, amelyet a kérvényben foglalt nyilatkozatában tett, magára vonja a vizsgálati fogságba való visszavétel veszélyét.

A Városi Bíróság ezzel indokolja e végzés határozati részében foglalt döntését.

Dr. Ján Račko
tanácselnök

Miután elolvastam, néma és mozdulatlan maradtam. Szabad vagyok. Valóban szabad vagyok? A kérvényemben nem azt ígértem, hogy nem fogom folytatni a jogvédelmi tevékenységet, ha kiszabadulok, hanem azt írtam, hogy a büntetőjogi eljárás megkezdése előtt abbahagytam. A döntés indoklása annyi kötelezvényt tartalmaz, hogy akár a kiszabadulásomat követő napon újból letartóztathatnak. De ez most mellékes. Ha engednek, menni kell, függetlenül a feltételektől. Kint majd kiderül, mi lesz. Legrosszabb esetben ismét letartóztatnak. Ettől nagyobb baj nem érhet.
„Óhajt fellebbezni a bíróság döntése ellen?” – kérdezte Hudák, midőn látta, hogy elolvastam a szöveget.
„Ne vicceljen, doktor úr! A saját szabadlábra helyezésem ellen fellebbezzek?”
„Ha nem fellebbez, a bírósági határozat azonnali hatállyal jogerőssé válik.” Ezután dr. Hudák néhány mondatos jegyzőkönyvet diktált a gépírónőnek, amelyet alá kellett írnom annak jeléül, hogy nem élek a fellebbezési jogommal, majd a bírósági végzésre ráütötték a jogerősséget igazoló pecsétet.
„Még ma hazaengednek?” – kérdeztem.
„Egy órán belül otthon lehet. Minden jót, doktor úr. Igyekezzen nem visszakerülni ide!”
Kezet fogtunk. A felvezető őr visszakísért a cellába. Nem tudom, tudta-e, hogy utoljára. Rövid időre meg kellett állnom a kupolacsarnokban, arccal a falnak fordulva. Már nem éreztem kötelezőnek magamra az előírásokat. Forgolódtam, nézelődtem. Az emeletről rám ordított egy fegyőr, hagy forduljak a fal felé. Közben balról mellém állítottak egy barna melegítős rabnőt. Csinos volt. Valószínűleg sikkasztó lehetett vagy „kitartott”, azaz szajha. Közben az egyik Marian cellatársamat vezették lefelé a lépcsőn. Jobbról állították mellém. Odasúgtam neki: „hazaengedtek”. Csak vigyorgott. Lehet, hogy nem értette szavaimat, vagy nem hitte. Azóta nem találkoztunk.

A cellában füst gomolygott, amikor visszaérkeztem. A másik Marian, aki a óceániai őserdőkről álmodozom, ki akarta próbálni az egyik Marian ötletét a hőléggömbbel. Egy szájával lefelé fordított plasztik zacskó alá újságpapír szeletekből máglyát rakott. Mikor a papír lobogó lángot fogott, megijedt és eltaposta a tüzet. Az üszkös papírdarabok szanaszét hevertek a cella padlóján és füstölögtek.

„Srácok, nagy baj van” – mondtam, mikor becsukták a cella ajtaját. Csak rámnéztek és sejtelmük sem volt, mi lehet a baj. „El kell válnunk egymástól. Azonnali hatállyal szabadlábra helyeztek.” Azonnal az orruk alá nyomtam a bírósági végzést, nehogy azt higgyék, ugratom őket.

Megmerevedett a csendtől a cella levegője. Vagy öt percig senki sem mukkant. A fogorvos szeme az irigység, csodálkozás és a fájdalom vegyes érzésétől csillogott. Marian tenyerével az ágyakat csapkodva rohangált fel-alá a cellában. A két fiatal értetlenül szemlélte a helyzetet.
Csomagolni kezdtem. Közben kicsapódott a tátika és a Csigának csúfolt körletparancsnok szólt be vontatott hangján:
„Duray, zbalte si veci!” (Duray, csomagoljon.)
„Už to mám. (Már összecsomagoltam.)
Az ügyeletes tiszt visszazárta a tátikát és elment. Nem volt mit csomagolnom az ágyneműn kívül. Az élelmet otthagytam a cellatársaknak, csak a jegyzeteimet hoztam magammal.

„Fiúk, búcsúzzunk. Nemsokára jönnek értem.”

„Irigyellek, hogy hazamész. De örülök is. Te megérdemled.”

„Majd megmondjuk a körletparancsnoknak, hogy csak nemdohányzókat helyezzen a cellánkba… Ugyan kit kapunk a helyedbe?”

Szemem találkozott a fogorvos tekintetével. Szomorúan nézett.„ Ne félj, nem ítélnek el. Ilyen szamárság miatt nem lehet elítélni senkit” – igyekeztem bátorítani őt. (Később megtudtam, hogy egy évet kapott. Csupán azért, mert bevallotta, hogy megfordult a fejében a külföldön maradás gondolata.)

Csattant a rugós kilincs. Csiga jött értem. Intett. Gyorsan kezet fogtam a fiúkkal, a volt cellatársaimmal.

„Majd írj” – kiáltották utánam a bezáródó ajtó mögül.

(Valóban írtam nekik, mindkét Mariannak és a fogorvosnak is, de nem tudom, megkapták-e a levelemet.)

A civilbe való visszaöltözés gyorsan ment. Az öltözőben már ki volt készítve a ruhám. Gyorsan felöltöztem és átvettem az értéktárgyaimat. A pénztárban kiadták a maradék pénzemet. A napos tisztnél visszaadták személyazonossági igazolványomat és aláírattak velem egy kötelezvényt, hogy nem fogok nyilatkozni a börtönviszonyokról. Aztán elindultam kifelé. Délután három óra lehetett. Napos téli délután volt. Fagyott. Vászonzakó volt rajtam és lyukacsos nyári cipő. Amikor letartóztattak, meleg volt. A kapus keze kinyúlt a kapusfülke ablakán. Ellenőrizte az elbocsátó levelemet. Majd megnyomta a villanyzár gombját. Felberregett az ajtó, és rés nyílt rajta. Kicsusszantam az utcára. A szemem fokozatosan szokott hozzá a börtönben megszokott szűkös tér után a táguló térhez. A hónom alá szorítottam kis csomagomat, egy batyuvá gyűrt szakadt reklámtáskát, és elindultam hazafelé*. Százöt napja nem voltam otthon.

* 1983. február 22-én