Ismét kutyaszorítóban

(Gyurcsík Iván beszélgetése a szerzővel, megjelent: Szivárvány. Chicago–Budapest, XV. évfolyam, 42. szám, 1994.)

FORRADALOM? ÖSSZEOMLÁS? LEMONDÁS? TÁRGYALÁSOS MEGEGYEZÉS?

— Néhány héttel Csehszlovákia megszűnését követően jelent meg az Egyesült Államokban egy tanulmány, amely a “bársonyos forradalom” történetével foglalkozott. Szerzője az 1989. november–decemberi csehszlovákiai eseményekről szólva megállapítja: Forradalom volt? Összeomlás? Lemondás? Tárgyalásos megegyezés? Valójában mindegyik ezek közül. (New History of the Velvet Revolution. Theodore Draper. New York Review, January 14, 1993.) Hogyan látod, hogyan értékeled az 1989 novemberét követő változásokat? Mi történt a demokrácia értékeihez való visszatérés és a nemzeti kérdés terén?

— Jogos az a feltevés, hogy több lehetőség játszott közre a kommunista rendszer megszűnésében. A tisztább képalkotás végett azonban vissza kell mennünk az időben, és két olyan mozzanatra kell felhívnom a figyelmet, amely mindenképpen érthetőbbé teszi a kommunizmus összeomlását Közép-Európában és a Szovjetunióban.

Az egyik az 1975-ös Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, a helsinki folyamat startja, amely új szellemet hozott az észak-atlanti térség politikai életébe. Az első nagy rést ez ütötte a világot keleti és nyugati félre osztó falon. Az ott elfogadott együttműködési elvek és a kizárólagos belügy elefántcsonttornyának lerombolása a kommunista rendszert is rombolni kezdte.

A másik az 1982 és 1985 közötti időszakhoz fűződik, amelynek jelenségeit a kemény amerikai politika váltotta ki. Ennek a történelmileg fontos időszaknak az egyik pontja Brezsnyev halála, a másik pedig Gorbacsovnak a sztár-főtitkári funkcióban való megjelenése.

Brezsnyev halálával kezdődött az a folyamat, amelyben már szemmel láthatóvá vált a kommunista rendszer ingatagsága, melyet Gorbacsov föllépése csak megpecsételt.

Amikor a Brezsnyevet követő második utód is meghalt és Gorbacsov jelent meg a színen, éppen második alkalommal voltam börtönben. Miután a cellában elolvastam Gorbacsov első nyilatkozatait és első beszédét, számomra egyértelművé vált, hogy a Szovjetunió lemondott a világuralomról, sőt az is kódolva volt ezekben a szövegekben, hogy vissza fog húzódni a lehetőségeinek a keretei közé. Cellatársaimnak akkor azt mondtam: meglátjátok, rövidesen szabadlábra kerülök. Így történt.

A kommunizmus varázspálcaütésre történő összeomlása 1989-ben azonban mégsem kizárólagosan a rendszer gyengeségéből következett. Mai napig nem tudok szabadulni az akkori benyomásomtól, miszerint a kommunista vezetők szinte már várták, hogy valakinek átadhassák a hatalmat, a kormányzást. Mintha érezték volna, ha továbbra is kézben tartják, az összeomló hatalom romjai őket is maguk alá temetik. A gyors összeomlás miatt lehet feltenni a jogos kérdést: kiegyezés volt-e ez a régi hatalom és a fellépő új hatalom képviselői között, vagy pedig megakadályozhatatlan hatalomátvétel.

Ha egyszerre tanulmányozzuk a magyarországi, a lengyelországi, a csehszlovákiai és a kelet-németországi eseményeket, akkor az a benyomásunk támad, hogy valóban kiegyezés történt. Nem vonták felelősségre a kommunista rendszer azon politikusait, akiknek a kezéhez vér tapadt, vagy közbűntényként minősíthető cselekedet. Nem voltak politikai perek, sőt a volt kommunista rendszer nómenklatúrájának második vonalát, illetve az onnan korábban kibukott, de kommunista módon gondolkodó személyeket minden akadály nélkül beengedte soraiba az új hatalom.

Ez mindenképpen arra enged következtetni, hogy a rendszerváltozás mechanikusan következett be. Az egypárti hatalmi struktúrát egy többpárti politikai szerkezet váltotta fel, de nem zajlott le a forradalmi átalakulás katarzisa — az új rendszer nem határolta el magát mindenben és egyértelműen a régitől. Észlelhető a folyamatosság a gondolkodásmódban is. A gazdasági rendszerváltozás lassúsága mutatja, hogy rengeteg gazdasági hatalom maradt a korábbi rendszer képviselőinek a kezében, ennek következtében továbbra is jelentősen érvényesül a befolyásuk.

Országonként azonban különböző a helyzet. A volt Kelet-Németországról most már ilyen összefüggésben nem érdemes beszélni, mivel azt szinte teljesen asszimilálta a volt Nyugat-Németország. Magyarországon sokkal hamarabb kezdődött a rendszer átalakítása, mint a térség egyéb országaiban. Ott tehát a változás előrehaladottabb, ezért ott maradt meg a volt kommunista rendszer legkevesebb képviselője a politikai hatalomban.

Ami a volt Csehszlovákiát, de főleg e Trianon alkotta ország megszűnésével utódállamként fellépő Szlovákiát illeti, a közép-európai országok közül itt maradt meg a legtöbb kommunista elem az államigazgatásban. Romániában talán még rosszabb a helyzet.

Ezekből a megállapításokból különböző következtetéseket lehet levonni. Megítélésem szerint annak a mértéke, hogy hol mennyi maradt meg a volt kommunista rendszerből, attól függ, hogy milyen volt a politikai fejlettsége az adott ország társadalmának — mennyire készült fel a társadalom a rendszer megváltoztatására. Eszerint a magyarországi társadalom volt a legfelkészültebb, és legkevésbé a szlovák és a román társadalom.

— Ha ragaszkodunk az említett négy lehetőséghez — forradalom, összeomlás, lemondás vagy tárgyalásos megegyezés –, véleményed szerint is mindegyik lehetőség számításba jöhet?

— Igen, de talán a legmarkánsabban a politikai hatalomról való lemondás és a tárgyalásos megegyezés lelhető fel a rendszerváltozásban.

A DEMOKRÁCIA ÉS A NEMZETI KÉRDÉS

— Az 1989 novemberében és decemberében bekövetkezett politikai fordulat és a rendszerváltozás kezdeti időszaka hozott-e valamilyen lényegbevágó változást a demokrácia értékeihez való visszatérésben és a nemzeti kérdés megítélésében?

— Testközelből voltam tanúja az eseményeknek — és az első három hét kivételével résztvevője is. Már december elején az volt a benyomásom, hogy a Csehszlovákiában zajló politikai eseményeket két, egymástól elkülönülő síkon kell követni.

Az egyik síkon figyelhetők meg maga a hatalomátvétel és a rendszerváltozás egyes fázisai, tehát az átmenet az egypártrendszerből a többpárti politikai szisztémába.

A másik sík pedig annak a jelenségnek az áthagyományozása, illetve fennmaradása, túlélése, amelyet a volt Csehszlovákiában a nemzethatalmi politika kérdéskörébe kell sorolni.

Bennünket elsősorban az érdekelt, hogy ez a két sík tud-e együtt, illetve párhuzamosan alakulni, és a korábbiakhoz képest megváltozik-e az új hatalom viszonyulása a nemzeti kérdéshez. A kommunista hatalom, de azt megelőzően is a hagyományos érdekfelállás a nemzeti kérdést két nemzet érdekére leszűkítve értelmezte. Az alkotmányt is a csehek és a szlovákok államának alapdokumentumaként fogalmazta meg, és a két nemzet kizárólagos érdekeinek szempontjából építette fel az államot. A csehszlovák hatalom a két világháború között sem vette tekintetbe, hogy a 13 millióból kb. 4 millió lakos sem a szlovák, sem a cseh nemzethez nem tartozik, és a kommunisták is elhanyagolhatónak vélték, hogy legkevesebb 1 millió állampolgár más nemzetiségű, illetve megközelítőleg 3 milliónak a csehekétől és a szlovákokétól eltérő az identitása.

A politikai fordulat első két-három hetében úgy tűnt, mintha a nemzeti kérdés megítélésében is fordulat állt volna be. Hiszen a bársonyosnak nevezett forradalomban — amely valójában nem forradalom volt, hanem, mint említettem, inkább csak hatalomváltás — elmosódni látszottak a hagyományos ellentétek, amelyek hét évtizeden keresztül rongálták Csehszlovákia államiságának alapjait, és váltottak ki félelmet a mindenkori hatalom képviselőiből és az államhatalmi eszközökkel rendelkező nemzet tagjaiból.

A kezdeti eufória lecsengése után azonban kiderült, hogy mindez csak látszat volt, és semmilyen változás sem következett be. A hatalmat átvevő garnitúra kormányalakításának előkészületi fázisában mutatkozott az első ilyen irányú jelzés. A korábbi hatalom kinevezett embere és az új hatalom várományosának kinevezettje — a kommunista Èalfa és a disszidens Havel — az új kormány összetételéről folytatott utolsó tárgyaláson arról döntöttek, hogy az új hatalmi struktúrába szövetségi szinten nem kerül olyan elem, amely nem szlovák vagy nem cseh. /1/

Az új struktúra emberei ugyanis megegyeztek abban, hogy az újonnan felállítandó szövetségi kormányban létre kell hozni egy nemzetiségi minisztériumot. Havel tárgyalóbizottsága a megalakítandó tárca élére engem javasolt. Az utolsó egyeztető tárgyaláson azonban a leköszönő kommunista hatalom képviselője visszautasította egy ilyen miniszteri poszt létesítését, másrészt kizártnak tartotta, hogy én, magyarként ezt a minisztériumot vezethessem, amennyiben mégis megalakulna. A Havel vezette tárgyalóbizottság rövid véleményváltás után letett a javaslatról, és ez azóta szóba sem került.

AZ EGYÜTTÉLÉS SZÜKSÉGESSÉGE

— Miért tartottad szükségesnek az Együttélés politikai mozgalom létrehozását, amely alapításától kezdve a nemzeti kisebbségek politikai érdekeinek a képviseletét vállalta fel? Támadóid gyakran nemzeti alapon történő politizálással vádolnak, s felrótták, hogy nem valamely szlovák demokratikus párt keretében, esetleg az ilyen szlovák politikai erőkkel szorosan együttműködve léptél fel. Mennyire megalapozottak ezek a vádak?

— Ez több felismerés következménye. Az egyik felismerés éppen ahhoz a naphoz kötődik, amelyiken az említett első prágai kormányt összeállították. A jövendő kormány miniszteri tárcáinak várományosaival beszélgettem néhány órán keresztül, és az ott elhangzottakból számomra teljesen világossá vált, hogy azok, akik nem fogalmazzák meg magukat önálló politikai alanyként, egyszerűen nem kerülnek be a politikai életbe, vagy ha mégis, rövidesen kiszorulnak belőle. Ezt legegyértelműbben a cseh Václav Klaus fogalmazta meg, de a szlovák Miroslav Kus[E253] kivételével gyakorlatilag mindenki véleménye ezt sugallta. Tehát 1989. december 9-én már meg voltam győződve arról, hogy önálló pártot, esetleg egy lazább szerkezetű politikai mozgalmat kell szerveznem. Láttam, hogy nem lehetséges a társutas politizálás, sem a kommunista időszakból öröklött hajlam: egy nagy struktúrán belül létrehozni egy kisebb alstruktúrát.

A másik felismerés alapja empirikus volt. December folyamán több nagygyűlésen, népgyűlésen vettem részt, ahol sok ezer ember megjelent. Ezek zömmel azon a véleményen voltak, hogy a Szlovákiában élő magyarság mások akaratától függetlenül, önállóan fejezze ki politikai aktivitását. Ez a tömegóhaj vezetett arra, hogy megvizsgáljuk annak lehetőségét: képes-e a szlovákiai magyarság önálló pártba tömörülni.

Két hónappal a rendszerváltozás kezdetét jelentő napot követően hirdettük meg az önálló politikai szervezet programját. Abban az időben a szlovákiai magyarság egyetlen csoportosulása sem lépett fel az önállóság igényével. A november 18-án megalakult Független Magyar Kezdeményezés is az új szlovák gyűjtőpárt keretében működött, melynek az enyémmel ellentétes felismerés adta meg az okát.

A választási eredmények mind 1990-ben, mind 1992-ben az önálló politikai alanyként való fellépés helyességét igazolták.

Az is bebizonyosodott, hogy nem lehet szorosan együtt politizálni a szlovák pártokkal. Egyrészt azért, mert nem tudják elfogadni a mi valós érdekeinket — ez kitűnik mind programjukból, mind a magatartásukból. Másrészt nem is merik felvállalni azokat, még részben sem, mert attól félnek, hogy ezek elriasztják a szlovák választóikat. Ezt az elmúlt csaknem négy év is bebizonyította.

A NYELVTÖRVÉNY CSAPDÁJA

— A szlovákiai magyarság számára az 1989 novembere utáni első év legkritikusabb eseménye 1990 októberében játszódott le a nyelvtörvény elfogadását kísérő zavargások nyomán. A magát kulturális szervezetnek valló Matica slovenská tömegtüntetéseket szervezett a szlovák nyelvet kizárólagos hivatalos nyelvként elismerő törvény elfogadása mellett. A korábbi kommunista nómenklatúra s a volt titkosrendőrség tagjai a nemzeti érzés militáns szításával manipulálták a szlovák társadalmat, és konfrontációt igyekeztek teremteni a nemzeti és a “nem nemzeti” erők között. Milyen előzményei voltak ennek, és miért éppen a nyelvhasználat jogi szabályozása körül alakult ki ez a törékeny helyzet? Az Együttélés milyen álláspontot képviselt ebben a kérdésben? Mi a jelenlegi helyzet a nyelvi jogok terén?

— Ez a kérdés a köztársaság keletkezése óta létező probléma Csehszlovákiában a szlovákok és a nem szlovákok, a volt csehszlovákok és a nem csehszlovákok kapcsolatában. Önmagában véve a probléma megoldhatatlansága, állandó napirenden való tartása egy teljesen anakronisztikus nyelvi imperializmus bizonyítéka, amelynek az a meggyőződés a mozgatórugója, hogy a nemzeti államalkotás és az állam egynyelvűsége a hatalomszerzés egyetlen lehetősége. Csehszlovákia létrejöttekor (1918) a fellépő új politikai erők nemzeti eszközökkel igyekeztek biztosítani hatalmukat. A szlovák nemzet önálló hatalmi törekvéseinek pedig kezdettől fogva a nyelvi kérdés volt az egyik fő szimbóluma. A szlovák nemzet államalkotási törekvéseiben ez úgy jelent meg, hogy politikai vagy erőszakos eszközökkel nyelvileg homogén országot kell teremteni — minden más nyelvet kiszorítva a közhasználatból. Ez a törekvés jellemzi évtizedek óta a szlovák politikát, de legmarkánsabban éppen az 1989-es rendszerváltozás óta jelenik meg.

Megnyilvánulásai különbözőek: a szlovák nyelv kizárólagos bevezetéséért folytatott éhségsztrájktól kezdve a Szlovák Nemzeti Párt politikusainak arra vonatkozó kijelentéséig, hogy azok, akik a türelmesség európai példáit emlegetik Szlovákia előtt, Európával ijesztgetik a szlovákságot. A legmegdöbbentőbb az, hogy a szlovák nyelvi imperializmus mozgalmának élére egy olyan szervezet állt — a Matica slovenská –, amelynek hagyománya a szlovák kultúra védelme. Ez a szervezet, ezzel a hagyománnyal, egy másik kultúra elnyomásának kezdeményezője lett.

Az összefonódás a Matica slovenská, a második világháború alatti szlovák fasiszta eszmék, a kommunista nómenklatúra, a jelenlegi hivatalos hatalom és egyes szlovák nacionalista politikai pártok között egyre nyilvánvalóbbá válik. A kormány kezdeményezésére különleges törvényt fogadtak el a Matica slovenská státusának védelmére, ami azt jelenti, hogy a többi hasonló jellegű kulturális szervezet fölé emelték. Most, amikor a Matica slovenská fennállásának 130. évfordulóját ünnepelték, a köztársaság elnöke úgy nyilatkozott, hogy a demokratikus Szlovákiában ez a szervezet a nemzet lelke. Ezáltal a pragmatikusat egy misztikusnak rendelte alá. Ugyanezen a napon pedig, éppen a Matica slovenská rendezésében, a második világháború egyik nemzetközileg nyilvántartott háborús bűnösét (Jozef Tisót) temették újra ünnepélyes, nemzeti ceremóniával.

A Matica slovenská hívta létre az első nagy válságot a kommunizmus bukása után, mind Szlovákia politikai fejlődésében, mind a szlovákiai magyarság körében. A rendszerváltozással ugyanis mindannyian a demokratikus fejlődésben bíztunk. A beköszöntő demokráciának azonban az egyik első jelentős törvénye az állampolgárok egy csoportjának a jogait csonkította. A demokrácia jegyében a nyelvtörvény elfogadásával demokráciaellenes törvényt hozott a Szlovák Nemzeti Tanács, s a törvény megteremtése érdekében az egész szlovák nemzetet mozgósították. A törvényjavaslat fő kezdeményezője a Szlovák Nemzeti Párt volt, de magát a javaslatot a kormány dolgozta ki, és előterjesztője a kereszténydemokrata Ján Èarnogurský volt, aki azzal a hazugsággal indokolta a törvény szükségességét, hogy a magyarlakta területekről a magyarok nyelvi türelmetlensége miatt menekülni kényszerülnek a szlovákok.

A nyelvtörvény körül kialakult vita és a magyarellenes tüntetések a kisebbségben élő magyarságban új félelmeket ültettek el. Ennek a félelemnek köszönhető, hogy a parlamentben néhány magyar képviselő is megszavazta a nyelvtörvényt. Ez válsághelyzetet teremtett a magyar politikai életben. Szembe kellett nézni ugyanis azzal a helyzettel, hogy a félelmi állapotban nem tudjuk következetesen felvállalni programunk képviseletét és választóink érdekeinek védelmét. Ebben nagyon hasonlított az új helyzet a kommunista időszakra, amikor a totalitárius hatalom által keltett jogos vagy alaptalan félelmek miatt az emberek nem merték felvállalni még saját identitásukat sem.

A VÁLASZTÁSOK TEREMTETTE LEGITIMÁCIÓ

— Az 1990-es és az 1992-es parlamenti választások, valamint az 1990 novemberében lezajlott helyhatósági választások eredménye alapján a szlovákiai magyar politikai mozgalmak, azokon belül pedig meghatározó módon az Együttélés képviseli az ország lakosságának több mint 11%-át kitevő 600 ezer magyart, akik összefüggő lakóterületen, 437 településen élnek többségben. Hogyan foglalt állást a szlovákiai magyarság zöme olyan alapvető kérdésben, mint a jogállamiság megteremtése, a gazdasági átalakulás, a szövetségi állam léte vagy nem léte és az emberi, valamint a kisebbségi jogok kérdése?

— Már említettem: a választási eredmények igazolták, hogy önálló politikai alanyként kell megjelennünk a politikai életben. Az a tény, hogy 1990-ben és 1992-ben is viszonylag jó eredményt ért el az Együttélés, mindenképpen annak tulajdonítható, hogy a szlovákiai magyarság nagy hányada valóban önálló politizálásra vágyik, önmagát közösségként, önálló politikai szubjektumként értelmezi, amelynek van saját társadalmi és politikai szerkezete, kultúrája, tudata. Tulajdonképpen rendelkezik mindazzal, ami az önálló jogi alanyisághoz is kell. Ez a háttér biztosította a jó választási eredményeket is.

Választási szereplésünket természetesen más tényezők is befolyásolták. A Szlovákiában élő magyarság nem volt elválasztható sem Csehszlovákiától, sem Szlovákiától. Tehát az országos érdekek csakúgy lecsapódtak programunkban, mint a választópolgáraink sajátos érdekei. Ezért tényszerűen és elsődlegesen a jogállamiság megteremtéséért kell küzdenünk. Ahol a jogállamiság alapjait veszély fenyegeti, ott a legkiszolgáltatottabbak, a kisebbségben élők jogai megsemmisíthetők. Erre építettük szervezetünk gazdasági programját is, mert a gazdasági helyzet szorosan összefügg az állampolgári biztonsággal és a jövőbe vetett bizalommal.

Különleges kérdéskört alkotott az 1992-es választások során a magyarságnak Csehszlovákia létéhez vagy nemlétéhez fűződő érdeke. Tény, hogy a magyaroknak alig volt pozitív élményük Csehszlovákiával kapcsolatban. Az első negatívum az volt, hogy Csehszlovákia egyáltalán megalakult 1918-ban. Ezzel az aktussal ugyanis a magyarság egy része államhatárral lett elszakítva a magyarság többi részétől. A következő nagy negatívum az volt, hogy 1945 és 1948 között teljes jogfosztottságban élt itt minden magyar. A harmadik negatívum pedig az volt, hogy folyamatosan ki volt téve olyan identitásromboló hatásoknak, amelyek természetszerűen ellenérzést és tiltakozást váltottak ki a szlovákiai magyarságból.

Ugyanakkor Magyarország irányából számos pozitív benyomás érte. Látta, hogy Magyarországon sokkal hamarabb kezdett lebontódni a kommunista rendszer, sokkal hamarább kezdett demokratizálódni a közélet, és nagyobb tér nyílt a magánkezdeményezések előtt is. Ennek következtében kialakult az a természetes érzése, hogy a Szlovákiában élő magyarság társadalmi élete, szellemi és gazdasági fejlődése fékezett, és elmarad a magyarországiakétól. Ezek a negatív élmények fűzték Csehszlovákiához a szlovákiai magyarságot. Ennek ellenére az itt élő magyarok — ha tehették volna — Csehszlovákia fennmaradására szavaztak volna.

Érezhető volt, hogy az elmúlt évtizedekben a közvetlen elnyomás már a szlovák politika részéről fenyegette a felvidéki magyarságot, és nem a csehszlovák politika irányából. Ezt konkrét tapasztalatok is bizonyították. A prágai politikai központ ugyanis megpróbált bizonyos egyensúlyi rendszert fenntartani az országban. Igaz, hogy nem teremtette meg a szlovákiai magyarságot védő jogi rendszert, de amikor eldurvultak a magyarok elleni támadások, megfékezte azokat. Ez persze kizárólag államérdekből történt, mert a prágai politikusok tudták, ha a magyarok durva elnyomása egyértelműen bizonyítható lesz, ez az ország rossz hírét fogja kelteni a világban, aminek lehetnek akár gazdaságilag hátrányos következményei is. Ezt a mérsékelt védettséget próbálta oltalmazni a szlovákiai magyarság azzal, hogy inkább a gyűlölt Csehszlovákia híveként lépett fel, mintsem a rengeteg bizonytalanságot, veszélyt és láthatóan durva magyarellenességet ígérő önálló Szlovákia pártolójaként.

A szlovákiai magyarság az önállósuló Szlovákiával szemben tehát nem a Magyarországhoz való visszacsatolást választotta alternatívaként, hanem Csehszlovákia fennmaradását. Beivódott ugyanis a tudati mélyrétegekbe, hogy a visszacsatolásnak csekély, szinte semmi az esélye, másrészt az 1938-as visszacsatolás miatt 1945 után elszenvedett üldöztetés emléke visszariasztotta a magyarokat ennek még a gondolatától is.

AZ ÖNRENDELKEZÉS PARADOXONA

— Az állam kettéválására az 1992-es parlamenti választásokat követően a győztes csehországi és a győztes szlovákiai politikai párt egyezsége alapján került sor. A lakosság nem döntött, nem dönthetett ebben az alapvető kérdésben — nem lett kiírva népszavazás az ország felosztásáról. A közvélemény-kutatások szerint Szlovákia lakosságának többsége nem kívánta az ország szétesését. A Szlovákiában hatalomra jutott politikai elit a szuverenitás és a nemzetközi jogalanyiság fontosságának hangoztatása mellett a Szlovák Köztársaság létrejöttét a szlovákság nemzeti önrendelkezési jogának megvalósulásaként tüntette fel. Mi a véleményed az önrendelkezési jog érvényesítéséről ebben az összefüggésben, és hogyan viszonyult az Együttélés ehhez a kérdéshez?

— Ez azért bonyolult kérdés, mert ha a Szlovákiát többségben lakó szlovákság szemszögéből ítéljük meg, akkor legkevesebb három szempont alapján kell értékelnünk.

Ha a közvélemény-kutatások valóban hitelesek, akkor Szlovákia lakosságának, pontosabban a szlovák nemzetiségűeknek a nagyobb része a szövetségi állam megmaradása mellett szavazott volna. Tehát nem óhajtotta Csehszlovákia megszűnését.

Ugyanakkor a szlovákság nemzetként lelkileg felkészült az állami önállóságra. E két állítás között látszólag ellentmondás van, melyet az old fel, hogy a Csehszlovákia megmaradása melletti lehetséges szlovák szavazók zöme elsősorban az államfordulattal összefüggő változásoktól félt. Ezzel szemben áll az a valóság, hogy végül is nem népszavazás döntött Csehszlovákia megszűnéséről és ezt mindenki, vita nélkül elfogadta.

A létrejött kész helyzet elfogadásában jelentkező különbségek a jellemzők. Annak ellenére, hogy a cseh országrészben mélyebb volt az érzelmi kötődés Csehszlovákiához, mégis nagyobb megelégedéssel fogadták az önálló Csehország létrejöttét. Szlovákiában, noha a szétválás gondolata ott született, borúsabb volt az önállóságból fakadó öröm. Ez a különbség nyilván abból adódik, hogy Csehországban nagyobb volt a jövőbe vetett biztonság érzete, mint Szlovákiában. Később beigazolódott, hogy ez nem volt alaptalan.

Az Együttélés egyértelműen viszonyult Csehszlovákia felbomlási folyamatához. Mi azon a véleményen voltunk, hogy tiszteletben kell tartani a szlovákság önállóságvágyát, de nem szükségszerű, hogy ez Csehszlovákia megszűnéséhez vezessen. Az volt a véleményünk, hogy a belső önrendelkezés mértékét kell növelni az egyes területek nagyobb önállósága érdekében. Elképzelésünk az volt, hogy ez ne csak Csehországra és Szlovákiára vonatkozzék, hanem Morvaországra és Sziléziára (tehát a történelmi területekre) is, és nyíljon lehetőség az autonóm régiók (kantonok) kialakítására is. Tehát megnyíljon a tér a regionalizmus érvényesülése előtt.

Mi tényként fogadtuk el a szlovák nemzet önállósulási törekvéseit, mert az erőszakos és antidemokratikus kísérőjelenségek ellenére demokratikus folyamatnak tartottuk. Az önállóságra, az autonómiára való törekvés ugyanis a demokrácia megnyilvánulása.

Kezdetben — 1990 tavaszán — még nem volt nyilvánvaló, hogy a szlovák önállósági törekvések mikor érnek révbe. Viszont később — 1992-ben — már tapintható volt a közelsége, ezért lassítani igyekeztünk ezt a folyamatot. Mi ugyanis tudtuk, hogy Szlovákia sem politikailag, sem gazdaságilag nincs felkészülve az önálló állami létre. Az önállóság elnyerése pedig egyértelműen a demokráciát és a jogállamiságot veszélyeztetné.

A lassítási törekvésünk — melyet a szlovák nemzeti erők a szlováksággal szembeni illojalitásként minősítettek — sikertelen volt. Szlovákia állapota nyolc hónappal az önállóság elnyerése után azt bizonyítja, hogy megalapozottak voltak a félelmeink. Az ország politikai és gazdasági felkészültsége az önálló államszervezésre olyan alacsony fokú, hogy az valóban veszélyezteti a legalapvetőbb demokratikus intézményeket is.

Meg kell jegyeznem: mi az önrendelkezés folyamatát nem úgy értelmezzük, mint a szlovák politikusok, akik ezt kizárólag egy nemzet állami önrendelkezésére való jogként értik. Nem feltétlen szükséges ugyanis, hogy az önrendelkezés önálló állam megvalósulásához vezessen. Minden egységes identitású csoportnak joga van az önrendelkezésre. Éppen emiatt kell hangsúlyozni, hogy ez nem szükségszerűen vezet az állami önállósuláshoz. Az önmeghatározásnak, az autonómiára való törekvésnek elégséges feltétele az is, hogy egy-egy csoport az ország határain belül önmaga dönthessen saját ügyeiben, saját maga szabályozhassa életét. A nyugati demokráciákban ez az elv már régen megvalósul a községi önkormányzatokban.

— Azok, akik a szlovák önrendelkezés eddigi élharcosai voltak és a legtöbb érdemet szerezték az önállóság elérésében, egyúttal szinte militáns módon utasítják el a magyar politikai képviselet korlátozott önrendelkezési igényét, autonómiatörekvését — nem paradoxon ez?

— Ezzel kapcsolatban vissza kell utalni a korábban mondottakra. A Matica slovenská állt a legszélsőségesebb szlovák nemzeti program megvalósítóinak élére. Az a Matica slovenská, amelynek 130 évvel ezelőtt az volt a küldetése, hogy védelmezze a szlovák nemzet kultúráját. Most olyan programot képvisel, amely egy másik nemzeti közösség elnyomására irányul. Ez oly módon jelenik meg a politikában, hogy a Szlovákia önállósulását szorgalmazók az önrendelkezést kizárólagos szlovák nemzeti jogként fogják fel. Nem ismerik el a kölcsönösen korlátozott önrendelkezés elvét, miszerint egy országon belül a különböző csoportok, az állam egységének tiszteletben tartásával, önrendelkezési jogukat érvényesíthetik. Ezt a lehetőséget ők kizártnak tartják.

KONFERENCIA A NEMZETI KISEBBSÉGEKRőL

— A demokratikus változások során a volt szocialista országok zömében a nyugati közvélemény jelentős része számára érthetetlenül kapott túlzott hangsúlyt a nemzeti kérdés. A rendszer megváltozását a térség konglomerátum államai (a Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia) nem élték túl. Ezen államok szétesésének tragikus következményei előtt is értetlenül és tehetetlenül áll az európai államok közössége. A térségben élő kisebbségek a régi-új nemzetállami türelmetlenséggel szembesültek. Gyakorta sértik alapvető emberi és nemzeti jogaikat. Az államhatárok kérdése, újragondolása is felvetődött. A délszláv konfliktus következményeként pedig a volt határok egy részét át kell majd rajzolni. Az Együttélés 1991 októberében elfogadott Memorandumában (Merre tart Csehszlovákia?) javaslatot tett egy közép-európai békekonferencia összehívására. Ennek célját a térség stabilizációjában határozta meg, a kisebbségi jogok biztosítása és a kölcsönös garanciák vállalása által. A Memorandumot eljuttatták a legfelsőbb lengyel, csehszlovák és magyar politikai vezetőknek. A magyar kormányfő két alkalommal is felvetett egy ehhez hasonló javaslatot a Közép-Európai Kezdeményezés keretében, de eddig nem sok sikerrel. Ez a javaslat — kissé más keretek között — napjainkban ismét felbukkant a francia kormányfő jóvoltából. Az ún. Balladur-terv egy hasonló konferencia összehívását kezdeményezi az Európai Közösség szervezésében. Hogyan látod egy ilyen konferencia esélyeit, mit oldhat meg, s mit nem lehet tőle elvárni? Mennyiben felel meg az Együttélés által megfogalmazott igényeknek a Balladur-terv?

— Mi a tárgyalásos és a politikai megoldások hívei vagyunk. Ezért javasoltuk 1991 októberében az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet szellemében, hogy az elsősorban a volt kommunista országokban megoldatlanul maradt nemzetiségi kérdést a korábbi rendszer összeomlása és egy új épülésének határán nemzetközi erőfeszítéssel igyekezzünk valamilyen normák közé szorítani.

Már a kommunista időszakban látható volt annak veszélye — főleg a kommunista pártokban sajátosan megnyilvánuló nemzetállami érdekek vetületében –, hogy ha megszűnik a kommunizmus, akkor a továbbiakhoz képest sokkal nagyobb erővel fognak fellángolni a nemzeti ellentétek. A kommunista rendszer összeomlása sajnos bebizonyította feltételezésünket. Láthatóvá vált ugyanis, hogy a hatalommal párosuló nemzeti érdekek képesek akár megsemmisíteni a hatalmi eszközökkel nem rendelkező vagy a békés módon megnyilvánuló közösségeket. Javaslatunkkal tehát egy elemi összecsapást szerettünk volna megelőzni. Hangsúlyoznom kell, javaslatunk megfogalmazásakor még nem tört ki a délszláv háború. Azóta kitört az etnikai hatalmi harc a Balkánon, Romániában és Szlovákiában pedig vértelen etnikai tisztogatás folyik — ha a marosvásárhelyi véres eseményeket nem tekintjük.

Mi ezt a veszélyt érezve juttattuk el javaslatunkat a visegrádi hármakhoz annak érdekében, hogy ők kezdeményezzék egy olyan közép-európai konferencia összehívását, melynek fő célja a nemzetiségi kérdés normalizálása lenne. Helsinki óta ugyanis ez a kérdés már nem tartozik az államok kizárólagos belügyei közé, hanem egyre inkább biztonságpolitikai problémává válik. Javaslatunk azt is tartalmazta, hogy a konferencián részt vehessenek az egyes érintett kisebbségi közösségek legitim képviselői is.

A Balladur-terv valóban nagyon sokban hasonlít a mi javaslatunkhoz, és nagyon valószínű, hogy megszületésének egyik oka azonos a mi felismerésünkkel. A Balladur-terv nagy hangsúlyt fektet a kétoldalú tárgyalásos megegyezésre és ennek nemzetközi kodifikálására. Az elképzelésnek ezt a részét nagyon jónak tartom, a további részekben azonban vannak kifogásolható elgondolások. Például nem számol az érintett kisebbségi közösségek részvételével a folyamatban, és nagyon rövid idő alatt szeretné lebonyolítani azt. A helyzetet ismerve nem tartom valószínűnek, hogy egy év leforgása alatt el lehet jutni olyan megegyezésekhez, amelyek ki tudják elégíteni mind a három felet: a két tárgyaló kormányt és az érintett kisebbséget. Valószínűleg fel kellene gyorsítani az európai együttműködési fórumokon és az ENSZ-ben is a kisebbségi közösségek jogi helyzetének szabályozását célzó normák kidolgozását. Vagy minden egyes esetre külön megoldást kellene találni.

SZUVERENITÁS, ALKOTMÁNY, KORMÁNYPROGRAM

— Az önálló Szlovákia megalakulása és működési feltételeinek kialakítása szempontjából több alapvetőnek tekinthető dokumentum született 1992 második felében. Ezeket a magyar pártok egyértelműen bírálták, sőt parlamenti képviselőik nem szavazták meg sem a szuverenitási nyilatkozatot, sem a kormányprogramot, sőt az alkotmány szavazásánál kivonultak az ülésteremből. Mi volt az alapvető kifogás ezen dokumentumokkal szemben?

— El kell egymástól választanom a három dokumentumot.

Szlovákia szuverenitásának kinyilatkoztatását elsősorban azért nem szavazták meg képviselőink, mert az érvényben lévő csehszlovák alkotmány tartalmazta a két tagköztársaság szuverenitását. Ezt tehát nem kellett ismét kinyilatkoztatni. Ez azonban csak formális kifogás volt. A lényegi kifogásunk az volt, hogy a nyilatkozat Szlovákia szuverenitását a szlovák nemzet szuverenitásából vezette le. Mi ezt eleve elutasítottuk, mert a szuverenitás nem a nemzetből, hanem az egyénből ered, azaz az állampolgároktól származik. Képviselőink ellenjavaslatot nyújtottak be a kizárólagosság csökkentésére, de ezt a parlament nem fogadta el.

Hasonló kérdések és kifogások merültek fel részünkről az alkotmánnyal kapcsolatban is, mivel az Szlovákiának nemzetállami jellegét domborította ki. A preambulum meghatározása szerint ugyanis az alkotmány a szlovák nemzet és választott képviselőinek akaratából fogant. Hogy az országban vannak más nemzetiségű állampolgárok, sőt azoknak parlamenti képviselőik is, azt csak éppen sejteti. Az alkotmány két cikkelye teljesen képlékennyé teszi a kisebbségben élők jogait. Gyakorlatilag kétségessé teszi a politikai alanyiságuk kifejezésére való jogot, és az identitásuk védelme szempontjából egyik legfontosabb jogot — az anyanyelven való oktatás jogát.

A kormányprogrammal kapcsolatban elsősorban szakmai ellenvetések merültek fel. Az előterjesztett anyag ugyanis éretlen volt arra, hogy kormányprogramként el lehessen fogadni.

Az említett dokumentumok elsősorban két fontos értéket vontak kétségbe: a civil társadalom alapjait /2/ és a jogállamiságot. Ez utóbbit főleg az alkotmány, mert lehetőséget ad arra, hogy a végrehajtó hatalom a törvényhozás fölé kerekedjen. A kormány határozattal visszautasíthatja a parlament által elfogadott törvényt, és ezzel kötelezi a köztársasági elnököt, hogy azt visszaadja újratárgyalásra a parlamentnek. Ha a kormány elnöke nem írja alá a törvényt, azt nem lehet kihirdetni.

A jogállamiság szempontjából tartom veszélyesnek a szabadságjogok és az emberi jogok sajátos, az európai gondolkodásmódtól messze elmaradó felfogását. Ennek néhány vetületére már kitértem, de a napokban feltűnt egy újabb jelenség. Az egyik szlovák parlamenti párt — a Szlovák Nemzeti Párt — népszavazást kezdeményezett a halálbüntetés visszaállítására. Az Európai Emberjogi Konvenciót aláíró országokban azonban sehol sem lehetséges a halálbüntetés törvényesítése. Ráadásul a szlovák alkotmány is tartalmaz egy meghatározást, miszerint az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat érintő kérdésekben nem lehet kiírni népszavazást. Ennek ellenére ez a parlamenti párt, amely a kezdeményezés idején éppen a kormányba való belépésről tárgyalt a kormánypárttal, szorgalmazta mindezt. Szinte súlyosbító körülményként azzal tetézte a kezdeményezést: tudatában van annak, hogy az alkotmány nem teszi lehetővé ilyen kérdésekben a népszavazás kiírását, de a nép érdekében meg kell változtatni az alkotmányt. Amint a korábbi említésekből kiderült, ez a párt a Matica slovenská legfőbb támogatója, felvállalja az általa megfogalmazott fasisztoid eszmék propagálását és parlamenti előterjesztését. Az egyik ilyen kezdeményezése a köztársaság védelméről hozandó politikai motiváltságú törvényjavaslat. Ezt — törvényként — azokkal szemben kellene alkalmazni, akik pl. elutasítják a nemzetállami felfogást vagy a szlovák nemzeti kizárólagosságot.

Hozzá kell fűzni: mindez akkor történik a szlovák politikában, amikor a szülőföldjükön mintegy ezer éve élő magyaroknak azt is megtiltják, hogy településeik ősi eredetű elnevezését használják, s az engedetlenekkel szemben a kormány kivezényli a rendőrséget.

A HATALOM ÉS A KISEBBSÉG

— Az 1992-es parlamenti választások után kialakult szlovák politikai vezetés elveit és módszereit Miroslav Kusý neves szlovák politológus, Havel elnök egykori tanácsadója ellenforradalomnak minősítette egyik írásában. Ezt azzal támasztja alá, hogy a jelenlegi kormány kizárólag az 1989 novemberében bekövetkezett fordulat nyomán fellépő politikát bírálja és nem a negyven évig tartó kommunista uralom nómenklatúráját és politikáját marasztalja el. A jelenlegi kormányzat mindenekelőtt ellenségképgyártással foglalkozik és nem a valós problémák megoldásával. Az ellenséget pedig szinte egyedül a magyarokban találja meg. A mai kormány praktikái ebben is hasonlítanak a kommunista kormányokéhoz. A magyarság politikai vezetőinek lejáratása, politikai képviselete legitimitásának megkérdőjelezése, az alapvető jogok degradálása, a névhasználat személyiségsértő korlátozása, a községek névtábláinak eltávolítása, az önkormányzati érdekeket és a magyarokat sújtó közigazgatási területi felosztás tervezése és a kisebbségek anyanyelvi oktatásának leépítése nyílt célként jelenik meg a kormány politikájában. Az Európa Tanács ajánlásainak semmibevétele is azt jelzi, hogy a párbeszéd helyett a kormányzat az erő politikáját igyekszik érvényesíteni a kisebbségi közösségekkel szemben. Erre utal az is, hogy a kormány messzemenően támogatja azt a Matica slovenskát, amelynek fő tevékenysége a magyarellenes fondorlatok kiötlésében merült ki. Véleményed szerint mi a célja és mi lesz az eredménye ennek a politikának? Meddig lehet így politizálni?

— Röviden ki kell térnem arra, hogy mennyire szavahihető ez a kormány és a szlovák politika. A szavahihetőség megkérdőjelezhetőségét leginkább az Európa Tanácsba való felvétel körüli bonyodalmak illusztrálják.

A felvétel előtt több ígéretet tettek arra, hogy az Európa Tanács ajánlásait betartják. A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsában nehezen, de elfogadtak egy határozatot, mely szerint tiszteletben fogják tartani az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201. ajánlását, mely a kisebbségek jogállására vonatkozik. Június 30-án megtörtént Szlovákia felvétele, de már aznap este úgy nyilatkoztak a szlovák kormánypolitikusok, hogy számukra a felvételi határozat kötelezvényei betarthatatlanok. Tulajdonképpen az egész Európa Tanácsot, melynek tagja az összes nyugat-európai ország, tehát a G-7-ek is, a szlovák politikusok lóvá tették.

Ez a sunyi gondolkodásmód jelenik meg lépten-nyomon a jogok értelmezésében és gyakorlásában is. Jellemző példa erre a szlovák parlament elnökének a jogértelmezése, aki többek között jogi professzor is. Többször tett olyan kijelentést, hogy amit a törvény szó szerint nem engedélyez, azt tiltja. Tehát nem a római jogra visszavezethető jogértelmezésből indul ki, miszerint amit nem tilt a törvény, azt szabad. A restriktív jogértelmezés vörös fonálként húzódik végig a jelenlegi szlovák jogrendben is. Ez a gondolkodásmód egyértelműen a kommunista rendszerhez vezet vissza. Ezért nem tartom véletlenszerűnek, hogy a jelenlegi szlovák politikai vezetés elsősorban az elmúlt két év politizálását tekinti ellenségesnek a maga számára, és nem a volt kommunista rendszertől akar elhatárolódni.

További figyelemre méltó mozzanat a jelenlegi szlovák politikában az ellenségkeresés és -képzés. Ezzel valóban szervesen kapcsolódik a kommunista elődökhöz, akik szintén állandóan ellenségekkel — osztályellenséggel, imperialista ellenséggel stb. — viaskodtak, így próbálva kialakítani a belső összetartást, az egységet a rendszer védelmére. Jelenleg az ellenségkeresés kizárólag nemzeti síkon zajlik.

Az ellenségkeresők három irányba céloznak: a csehekre, a zsidókra és a magyarokra. Jelenleg leginkább a magyarok állnak a fonálkereszt középpontjában. Az elképzelhető legsúlyosabb politikai vádakat szórják a magyar közösség és a magyar politikusok fejére: veszélyeztetik a szlovák nemzeti érdekeket, az állam területi egységét, rágalmazzák az országot külföldön, a magyar kormány ötödik hadoszlopa stb. De Magyarországot sem kímélik, mely ellen a legsúlyosabb vád, hogy Szlovákia részbeni vagy teljes annektálására készülődik, katonailag fenyegeti Szlovákiát stb. A magyarellenes rágalomhadjárat egyik legtipikusabb példáját a Szlovák Katonák Szövetségének szóvivője produkálta, aki egy sajtóértekezleten bejelentette, hogy Dél-Szlovákiában a magyarok izraeli fegyverekkel szerelkeznek fel. Ebben az egy mondatban csokorba van szedve az ellenségkeresés szinte összes eleme: a magyarellenesség, az állam integritásának veszélyeztetettsége idegen elem által és az antiszemitizmus, hiszen zsidó fegyvereket kapnak a szlovákiai magyarok. Kész a zsidó–magyar szlovákellenes összeesküvés rémképe. A jelenlegi szlovák politika saját gyengeségéről és államszervezői alkalmatlanságáról kívánja elterelni a figyelmet és átirányítani a népharagot azok irányába, akik ellen érzelmileg könnyen fel lehet hangolni a szlovák lakosságot.

BőS — POLITIKAI KÉRDÉS

— A szlovákiai magyarság legnagyobb települési tömbjét veszélyezteti a Bősnél épült dunai vízi erőmű. Egyrészt a fizikai veszélyeztetettség időzített bombája van elrejtve az erőmű műtárgyaiban, másrészt a természeti viszonyok folyamatos és megállíthatatlan átalakulása, romlása, ugyanakkor a politikai feszültség egyik góca is itt alakult ki. Ez utóbbi főleg azzal kapcsolatos, hogy a Duna Magyarország és Szlovákia közötti határfolyó, melyet 1992 októberében egyoldalúan, a másik fél hozzájárulása nélkül Szlovákia felségterületére terelték át. A Duna elterelése nemzetközi feszültségforrás. A bősi kérdést a határ két oldalán eltérően ítéli meg a kormányzat és a politika. Az okfejtésben azonban meghatározó szerepet játszik az is, hogy a két országban másként zajlott le a rendszerváltozás. Magyarországon az ellenzékhez tartozó szervezetek közösen léptek fel már 1980-tól kezdve a vízi erőmű építése ellen. Az építkezés leállítására tett erőfeszítései a kommunizmus elleni küzdelem szimbólumává váltak. Szlovákiában pedig éppen fordítva zajlottak az események: az építkezéssel szemben gyakorlatilag semmilyen ellenállást nem fejtettek ki, és az erőmű fokozatosan a nemzeti büszkeség szimbólumává és egyúttal a nacionalista szlovákság magyarellenességének egyik jelképévé vált. Véleményed szerint miért vált a bősi kérdés politikai üggyé, milyen hibát követett el az egyik és milyet a másik fél, s ha még egyáltalán létezhet, akkor mi az elfogadható megoldás?

— A bősi építkezés nem most vált politikai üggyé, hanem kezdettől fogva az, mert az építkezés megkezdése is politikai döntés és nem tudományos elemzés következménye volt.

Még abban az időben döntöttek ily módon, amikor a sztálinizmus elve élte virágkorát, az ötvenes évek elején. Akkor is a csehszlovák fél volt a kezdeményező ebben az ügyben, s szándéka találkozott a Szovjetunió expanziós érdekeivel. A szovjet fél tehát a csehszlovákokat bízta meg a tervek fő kivitelezésével. A magyar fél akkor is másodrangú szerepet játszott ebben a kérdésben, és már akkor is a terv ellenzőjeként lépett fel. Az ötvenes évek elején, a Rákosi idején lévő Gerő-kormány sem akarta fölépíteni ezt az erőművet, mert már akkor lehetett látni, hogy ez nem jó megoldás sem az árvízvédelem, sem az energiatermelés, sem a hajózhatóság szempontjából, a katonai stratégia szempontjából pedig kimondottan veszélyes, hiszen esetleges felrobbantásával sok százezer embert pusztítana el a tizenkilenc méter magasságból kiömlő sokmilliónyi köbméter víz. A kivitelezést tehát szovjet és csehszlovák részről egyaránt szorgalmazták, egészen a nyolcvanas évek elejéig. Ekkor kezdett háttérbe szorulni a szovjet érdek, mely most már nem is létezik. Viszont a csehszlovák, illetve a szlovák oldalon egyre fokozottabb támogatottsága van az erőmű építőinek.

A dunai erőmű ügye azzal került át egy másik dimenzióba, azóta jelenik meg a volt Csehszlovákia és Magyarország közötti bilaterális problémaként, amint kivonult belőle a szovjet érdek. Magyarországon az építkezés elleni tiltakozás polgári kezdeményezésként, a rendszerváltozást megelőző ellenzéki politikai tevékenység körében zajlott. Az erőmű építésének leállítása érdekében kifejtett demokratikus óhajt végül is elfogadta a kommunista kormányzat. Többek között emiatt került sor Magyarországon 1984-ben az építkezési munkák felfüggesztésére. Később újraindították a munkálatokat, de végül is megint leállították, ekkor már véglegesen. Ezzel a gesztussal a magyar kormány teljességében felvállalta a lakosság demokratikus óhaját.

A csehszlovák, illetve a szlovák oldalon viszont ennek az ellentettje történt. Csehszlovákiában a kommunista rendszer teljes totalitásában létezett még az 1989 novemberét megelőző napokban is, tehát alig volt lehetőség arra, hogy az építkezés ellenzői megnyilvánulhassanak. Akik pedig mégis hangot adtak nézetüknek, azok a politikai rendőrség kezére kerültek. Ugyanakkor már a kommunista időszakban arra törekedtek, hogy nemzeti színbe öltöztessék a vízi erőmű ügyét.

Emlékszem, amikor másodszor voltam börtönben (1984-ben), egyik cellatársam, akiről később kiderült, hogy a politikai rendőrség konfidense volt, azt a véleményt közvetítette felém megbízóitól, hogy a magyarság pipogya nép, mert még arra sem képes, hogy felépítsen egy vízi erőművet. Ez akkor történt, amikor a magyar kormány először állíttatta le a munkálatokat.

Az 1989-es rendszerváltozás után Szlovákiában egyértelmű nemzeti üggyé, sőt a magyarellenesség egyik eszközévé vált a bősi erőmű. Például az 1991–92-ben kormányon lévő kereszténydemokraták környezetvédői úgy nyilatkoztak, hogy mindazok, akik ellenzik az építkezést, a szlovák nép ellenségei. Szlovákia területén a magyar lakosság szinte kivétel nélkül tiltakozott az építkezés ellen, hiszen az a magyarok által lakott területen folyt. A szlovák kormány és a nacionalista szlovák politikai erők pedig az építkezés ellenzőit a magyar kormány ötödik hadoszlopának nevezték ki, mely Szlovákia területén a szlovák érdekek ellen tevékenykedik.

A politikai megoldás lehetősége ma szinte egyenlő a nullával. Ezért jutott el az ügy a nemzetközi bíróságra. A kiutat az jelentené, ha Szlovákiában megváltozna a kérdés politikai megítélése. Ezt azonban nem lehet elvárni, hiszen mind az elmúlt két év, mind a mostani időszak kormánya teljes egészében azonosul a kommunista gigantománia szüleményével.

Magyar részről nyilvánvalóan akkor hibáztak a legnagyobbat, amikor nem hitték, hogy Szlovákia nemzetpolitikai ügyet kreál a vízi erőműből és akkor is felépíti, ha a magyar fél ettől eláll.

Szlovák részről az alapvető ballépés akkor történt, amikor az ügyből kizárták a környezetvédelmi szempontokat és a helyi lakosság létbiztonságának szempontját. Olyannyira, hogy 1991 őszén a kereszténydemokrata kormány rohamrendőrséget vezényelt ki a békésen tüntető magyar lakosság és a szlovák környezetvédők ellen.

A Duna egyoldalú elterelése Szlovákia felségterületére durva erőszaknak tekinthető, nemcsak a természettel szemben, de a nemzetközi politikában is nagyon veszélyes lépés. Ilyenből a múltban háborúk robbantak ki. Tulajdonképpen a magyar fél önmérsékletének köszönhető, hogy ebből nem keletkezett nagyobb konfliktus.

— A fait accompli, a kész helyzet politikája, úgy tűnik, pillanatnyilag jutalmat nyer. Ennek két vetülete van. Az egyik a nemzetközi jogot érinti és a Dunának mint határfolyónak az elterelésével kapcsolatos. Ez az ügy már a hágai nemzetközi bíróság elé került. A másik vetülete nemzetközi politikai színezetű. A szlovák megítélés szerint ugyanis a folyó elterelésével biztosították Szlovákia déli határának védhetőségét. Ez azonban egyértelműen azt sugallja, hogy az ott élő magyarságot a szlovák politika túszként kezeli.

— Arra kell figyelni, hogy a Duna elterelésének a szlovák politikában eluralkodott értelmezése, miszerint ezzel egy új határbiztonsági elem keletkezett Magyarország és Szlovákia között, egy idejét múlt stratégiai és nemzetközi politikai szemlélet megnyilvánulása. Arra a korra emlékeztető szemléletet tükröz, amikor várakat építettek az emberek, hogy annak a falai mögül lövöldözzenek, amikor Maginot-vonalat vagy ehhez hasonló erődítményvonalakat építettek fel az országhatárok mentén, hogy onnan lőhessék a határon túl lévő területet. Ezt a gondolkodást tükrözik a bősi erőműhöz és a Duna eltereléséhez kötődő szlovák elképzelések. Rendkívül veszélyes gondolkodásmód ez, mert nem veszi számításba a nemzetközi biztonság legfontosabb elemeit és az államok közötti együttműködés alapelveit: a jószomszédi kapcsolatot, a regionális együttműködést és az állampolgár biztonságérzetének megteremtését. Ezeket az elemeket hanyagolja el a szlovák politika, ami miatt rendkívül veszélyes helyzet alakulhat ki a nemzetközi biztonság szempontjából is.

A JÖVő VESZÉLYEI ÉS REMÉNYEI

— Ebben a feszültségekkel teli régióban és történelmi időszakban melyek a legnagyobb veszélyek, és mi adhat okot az optimizmusra? Van-e “megoldás” ebben a helyzetben?

— Szlovákiában több olyan veszély leselkedik ránk, amelyek közül akár egy is végzetes lehet. Az egyik veszély az állami vagyon privatizációjának a késleltetése, illetve gyakorlati leállítása. A másik veszély a jogállamiság aláásása. A harmadik veszély az ellenségkeresés, mely a nemzetközi biztonság szempontjából is vizsgálható. A negyedik veszély az etnikai feszültség, elsősorban a szlovák politika és a magyar nemzeti közösség között. Ez utóbbi azért figyelemre méltó, mivel egy többségben lévő nemzeti közösség minden represszív eszköz birtokában akarja érvényesíteni túlsúlyát a kisebbségben lévő közösséggel szemben, annak demokratikus önvédelmi, jogvédelmi és kiegyezési lehetősége nélkül. Ezeket a tényezőket látom Szlovákiában a legnagyobb veszélyforrásnak mind a belbiztonság, mind az európai biztonság és az európai integráció szempontjából.

Ami a reményeket illeti, szerényebb lesz a felsorolásuk, és inkább az elméleti lehetőségek közé tartoznak. A legjelentősebbnek azt tartom, hogy nem lehet hosszú távon félrevezetni a népet, mert bizonyos időn túl fény derül minden hazugságra. Hosszú távon nem lehet az alapvető problémákat elfedni azzal, hogy a magyarokat a szlovákok ellenségeként tüntetik fel, ha a racionális gazdasági és szociális problémákról irracionális irányba próbálják elterelni a figyelmet. Ha a figyelemelterelés eszköze az ellenségkép-gyártás, akkor ez rövid távú és rövidlátó politikáról tanúskodik. Miután a gazdasági problémák elviselhetetlenné válnak, megszűnik a mesterséges elemek figyelemelterelő hatása.

Bizonyos reményt az is ad, hogy a szlovák politikai palettán találhatók más, toleránsabb színezetű elemek is, amelyek súlya ugyan még jelentéktelen, de törvényszerűen növekedni fog.

De ezek a lehetőségek és jelenségek csupán ingatag remények. Ha nem látnánk más kiutat, le kellene mondanunk a tervezésről is.

Le kell azonban szögeznem, hogy nem a demokrácia klasszikus megvalósulásában bízom, mert ennek egyfajta derivátuma Szlovákiában működik. Ez a nemzeti demokrácia, mely a többség diktatúrájaként jelenik meg. Olyan hosszú távú megoldást keresünk, amely fel tudja oldani a szlovákok és a szlovákiai magyarok között a gerjesztett és a spontán kialakult etnikai ellentétet. Megítélésünk szerint ez csak egy módon lehetséges: a különböző etnikumok partnerségének, államalkotói egyenrangúságának a megteremtésével. Azzal, hogy a politika és az ország törvényei teret biztosítanak az egyéni szabadságjogok és az identitásukban különböző közösségek jogainak érvényesülésére. Olyan kapcsolatrendszer kiépítésére gondolok az ország különböző etnikumai között, amely társi, társnemzeti kapcsolatot teremt közöttük. Ez a politikai cél csak megfelelő törvények elfogadásával érhető el. Minden más megoldás a hagyományos feszültségek fokozását eredményezné.

— Köszönöm a beszélgetést.

Jegyzetek

  1. A tárgyalásról magnetofonfelvétel készült, melynek részletei napilapokban csehül és magyarul is megjelentek.
  2. Ennek kifejtését lásd: A nemzeti és etnikai kissebbségek hátrányos megkülönböztetésének veszélyei a Szlovák Köztársaság Alkotmányában. In: Duray Miklós: Önrendelkezési kísérleteink. 59-66. p.