Az együttélés jelene és jövője

(Előadás a „Kötődések és szakítások” című történészkonferencián, Balatonfenyves, 1995. augusztus 3.)

Nagy örömömre szolgál, hogy történészek, történelemtanárok körében tarthatok előadást a társadalmi együttélés azon kérdéseiről, amelyek a jelenünket foglalkoztatják, de az önök történész utódjainak lesz a kutatási témája. A történelemtudomány ugyanis – többek között – azt kutatja, hogy egy adott időben hogyan tudtak együtt élni egymással a különböző társadalmak, nemzetek, országok, államok, népek, milyen zavarai voltak az együttélésüknek, vagy mennyire volt harmonikus az együttélésük.

A háborúk, konfliktusok, egyezségek és közös tervek tükrözik a nemzetek és államok együttélésének vagy egymás mellett élésének a lehetőségeit. Végül is ezek a viszonylatok irányítják a történelem folyamát. Mindez a napi politika következménye, tehát a politikát alakító, különböző képességű és adottságú politikusok napi munkájának az eredménye. De a nemzetek együttélésének filozófiai kérdéseivel mégis leginkább a költők, az irodalmárok, az értelmiség foglalkozott a múltban, és foglalkozik valószínűleg ma is. Ha felidézzük emlékeinket, nyilván mindenkiben elsősorban azok a szavak, azok a mondatok visszhangoznak, melyek a nemzeteknek az óhajtott harmonikus együttéléséről szólnak – erről kell tehát beszélgetnünk a történelmi események kapcsán.

Századfordulónk (1900) nagy magyar költője ma már szinte közhellyé vált verssorában így fogalmazott: „magyar, oláh, szláv bánat mindig egy bánat marad”. Erről a verssorról lelkiismeret-furdalás nélkül kijelenthetjük: ez nem költői kép, hanem bölcseleti óhaj, amely a nemzetek közötti kapcsolatoknak egy olyan kívánt ideális állapotát vetíti elénk, amely talán nem is válhat valóra.

Olyan esetekben ugyan beteljesülhet a költő óhaja, amelyekben a nemzetek közötti kapcsolatokra nincs befolyással a nemzeti eszme, a hatalmi vagy a gazdasági érdek. A költő igazát senki sem cáfolhatja, ha jön az árvíz és elsodorja a román és a magyar vagy a szlovák és a magyar ember házát, vagy jön az aszály, és egyformán károsítja a szlovákot, a magyart, a románt. Ilyen esetben biztos, hogy egy gondja van szlováknak, románnak, magyarnak.

Kérdés: ha nem ilyen természeti csapásokkal összefüggő ügyekről van szó, akkor egy bánat-e a magyar, oláh, szláv bánat? Ha történészi módszerekkel kutatjuk a félmúltat, akkor majdnem minden esetben kiderül, hogy az, ami az egyiknek örömet szerzett, a másiknak bánatot okozott.

Ha visszamegyünk a huszadik századnak ahhoz a sorsfordulós és államfordulatokat hozó időszakához, amely a magyar nemzet számára a legtragikusabb volt – az első világháború utáni békeszerződéshez -, akkor már nem igaz „Ady igaza”. A magyar tragédia ugyanis a másik oldalon nem tragédiaként, hanem történelmi igazságtételként, győzelemként, vagy politikusi trófeaként jelenik meg.

Az első világháború végét mindenki ünnepként élte meg, mert véget vetett a fizikai szenvedésnek. Ugyanakkor az első világháború befejeztével megszerzett társadalmi és nemzeti élmények egyik nemzetben össztársadalmi negatívumként, a másik nemzetben pozitívumként csapódtak le. Ezek az ellentétes élmények egymásnak ellentmondó érzelmeket váltottak ki a különböző nemzetek fiaiban itt, Közép-Európában. Ha ez így van, akkor kétségbe vonható a költő megállapítása. Ösztökélő hatását azonban nem zárhatjuk ki: keressük tehát azokat a lehetőségeket, amelyek erősítik a költő óhajának, vagy a költői felkiáltásnak a valóságtartalmát.

Lehetséges ez, vagy sem? Elméletileg lehetséges, hiszen oly módon, ahogyan a költő elmondhatta, hogy egy bánat a magyar, az oláh, a szláv bánat, az elméleti szakember, a társadalomfilozófus, de a politika tudósa is elmondhatja, lehetségesek az olyan helyzetek, amelyekben kielégíthető a költői óhaj.

Ennek kapcsán egy meghatározó élményestről kell beszámolnom az ezerkilencszáznyolcvanas évek második feléből (1986), abból az időszakból, amikor – az akkori Csehszlovákiában – a kommunista hatalom ellen különböző szerveződések léteztek. Én azzal a néhány szlovák emberrel tartottam a kapcsolatot, akik az akkori politikai rendszerrel nyíltan szemben álltak. Ezek között a szlovákok között voltak kozmopoliták és nemzetiek, történészek, jogászok, filozófusok, költők. Szlovák kollégáim elhatározták, hogy rendeznek egy emlékező összejövetelt a cernovái sortűz nyolcvanadik évfordulója alkalmából. A černovái sortűz lényege, hogy a magyar állam rendőrei szlovák parasztok életét oltották ki. Ne kutassuk, mi volt az oka, ez pillanatnyilag nem lényeges. A fontos az, hogy a hatalmi erőszak alkalmazása nyomán emberek élete hunyt ki. Az eseményt nem a szlovákellenesség irányította, hanem a butaság – ebben az esetben a római katolikus egyház számláját terheli a felelősség. Tény, hogy a fegyveres konfliktusban a magyar állam állt az egyik oldalon és a szlovák parasztember a másik oldalon. Lehet, hogy a csendőr szempontjából, aki kioltotta a parasztok életét, teljesen lényegtelen volt, hogy a puskája célkeresztjébe vett ember szlovák volt, vagy sem. Szlovák ellenzéki kollégáimat az évforduló közeledtével arra kértem, hogy ezt a megemlékezést töltsük meg egy időfeletti értékkel, és menjünk Černovára együtt – ők szlovákként, én magyarként -, hogy a mindenkori állami erőszak áldozataiként emlékezzünk az ott elhunytakra.

Javaslatom azonban nem járt sikerrel. A szlovák ellenzéki kollégák ezt a megemlékezést úgy szervezték meg, hogy lehetőségem sem adódott elmenni velük a színhelyre. Nem veszem ezt tőlük rossz néven, mert ők voltak a kezdeményezők, tehát joguk volt így dönteni. Azt viszont én ítélem meg kritikusan, hogy egy ilyen eseményről szóló megemlékezésben nem ismerték fel az idők fölötti üzenetet, és azon az állásponton maradtak, amelyet Andrej Hlinka képviselt 1906-ban, miszerint nincs lehetőség a magyarok és a szlovákok együttélésére egy állam keretében.

Két ember vagy két nemzet együttélésének problémái akkor mélyülnek el, ha az egyik fél nem tudja felismerni saját fájdalmainak azt a síkját, amelyet megoszthat a másikkal. Az előbb említett esetben ezt a síkot az állami erőszak jelentette, történetesen az, hogy a magyar állam csendőrei, akik ebben az esetben szintén szlovák emberek voltak, szlovák parasztokat öltek meg. Az esemény maradandó üzenete arra vonatkozott, hogy az állami erőszak védtelen embereket ölt meg. A történelemnek ezt az üzenetét éppen abban az időszakban kellett volna megérteni, amikor Csehszlovákiában az állami erőszak a nemzeti és a vallási identitás elnyomását tartotta egyik fontos céljának. Igaz, hogy ezt a célt akkor már nem sortüzekkel igyekezett elérni, de a XX. század végéhez mérten és európai viszonylatban brutális eszközökkel: börtönnel, rendőrök gumibotjának ütéseivel, nagynyomású vízfecskendőkkel.

Kérdés, hogy a nemzetek normális együttélése érdekében megtalálhatók-e azok az elemek, amelyek kibírnak különböző erőpróbákat? Lehet-e találni ebben a vonatkozásban – azaz, román, magyar és szlovák vonatkozásban – legkisebb közös többszöröst, vagy vannak-e közös román-magyarszlovák paradigmák? Mert ha vannak, akkor ezek alapján megkereshető az együttélés természetessége és megteremthető a tartóssága is.

Az 1989-es rendszerváltozás előtt legkevesebb két paradigma létezett. Az egyik az volt, hogy körülbelül azonosak voltunk annak az óhajtásában, hogy a kommunista rendszer megbukjon. A másik paradigmát pedig az a közös meggyőződés jelentette, hogy helyre kell állítani a demokráciát.

Az első paradigmához kapcsolódott az a félve megfogalmazott cél is, hogy a kommunizmus bukásának az óhajtásával menekülni akartunk a szovjet érdekszférából. A másik paradigmához pedig az a viszonylag elterjedt óhaj kapcsolódott, hogy fel kell zárkózni Nyugat-Európához.

A rendszerváltozással, illetve a Szovjetunió bukásával az egyik paradigma mindenképpen megszűnt, mert elértük a célt. A Nyugat-Európához való felzárkózással és a demokrácia ütegteremtésével kapcsolatos korábbi paradigmális állapotot azonban az előbbi cél elérése gyengítette. A helyzet inkább egy preparadigmális állapotra kezdett hasonlítani, mert a demokrácia kialakításával és a Nyugathoz való felzárkózással kapcsolatban egymással ellentétes, sőt szögesen ellentétes nézetek is kialakultak. Például a szlovák politikában ma is elég nagy bizonytalanság uralkodik az állampolitika orientációját illetően. A politikai többség meggyőződése szerint kiegyensúlyozottan kellene kapcsolatot tartani Oroszországgal és a Nyugattal. Ezzel a felfogással nem akarok vitába szállni, mert magam is azt vallom, hogy Oroszországgal nem kell rossz viszonyban lenni. Ugyanakkor a politikusnak egyértelműen kell állást foglalni az állam politikai irányultságával kapcsolatban. Többek között azért is, mert a nyugat-európai orientációhoz az Európai Unióba való csatlakozás és a NATO-ba való felvétel kapcsolódik. Egy kelet-európai orientáció esetében azonban a nyugat-európai és az észak-atlanti kapcsolatok csak lazán képzelhetők el.

A rendszerváltás pillanatától kezdve a demokrácia építéséről is ellentétes elképzelések alakultak ki. Egyik oldalon egy liberális és majdnem individualista felfogás, a másik oldalon pedig egy kollektivista, nemzetállami felfogás áll. Szlovákia esetében a nemzetállami felfogást képviselő politikai tábor szerzett kormányzati pozíciót. Magyarországon a két szélsőség közötti különböző nézetek viaskodnak egymással. Romániát nem kívánom jellemezni, mert az ottani ortodox hagyományok miatt kicsit minden más, mint Európának a nyugati kereszténység által befolyásolt övezetében.

Megszűnt tehát az „ideális” helyzet, amely az 1989 előtti időszakra volt jellemző. Akkori egyetemes óhajunk a rendszerváltozás következtében a napi politikai gyakorlat részévé vált. Az eszme megvalósítása során azonban sorra kiderül, hogy számos kérdésben egymással szembenálló nézeteket vallunk – főleg a hatalmi és a nemzeti kérdést illetően.

Engedjék meg, hogy elmondjam egy további személyes tapasztalatomat az 1970-es évek végéről és a nyolcvanas évek elejéről. A csehszlovák kommunista hatalom 1978-ban megtervezte azt az oktatáspolitikai koncepciót, amelyet 1995-ben alternatív oktatásként ismert meg főleg a magyar újságolvasó Kárpát-medence szerte. Az akkori tervezet ellen létrejött a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága. Ez a bizottság különböző felméréseket végzett, amelyekből kiderült, hogy az akkori Csehszlovákiában élő magyarságra súlyosabb elnyomás nehezedik, mint a társadalom többi részére, mert a kommunista rendszer elnyomó intézkedésein túl a magyarokat nemzeti elnyomás is sújtja.

Nem meglepő, hogy a hivatalos kommunista hatalom ezt a megállapítást a politikai rendszerrel ellenséges szemléletként értelmezte, képviselőit a politikai rendszer ellenfeleinek tekintette, akiket akár börtönbe kellett zárni. Az viszont meglepő volt, hogy az amerikai politikai emigrációban élő szlovákok, akik magukat a kommunista hatalom ellenfelének tekintették, a magyar kérdésben a kommunista csehszlovák hatalom oldalára álltak, és az akkori magyar jogvédőkel szemben foglaltak állást. Ebből azt a következtetést tudom levonni, hogy már az 1970-es és nyolcvanas években is létezett legalább egy olyan szlovák paradigma, amely pártállástól függetlenül fogta össze a szlovák politikai és szellemi élet képviselőit, és ez a magyar kérdéssel volt kapcsolatos. Ez a paradigmális állapot azóta sem változott meg. A mai gyakorlatban ez úgy mutatkozik – függetlenül attól, hogy valaki kormánypárti vagy ellenzéki -, hogy a magyar iskolákban csökkenteni kell a magyar nyelven történő oktatást a szlovák nyelvű javára.

További hasonló, közös meggyőződése a szlovák politika képviselőinek, hogy magyar politikai párt nem vehet részt Szlovákiában a kormányzati munkában. Amikor ugyanis 1994 tavaszán megbukott Vladimír Mečiar kormánya, az új kormányt alakító szlovák politikai erők ugyanarra a meggyőződésre jutottak, mint a bukott kormány politikusai: magyar politikusok nem kerülhetnek a kormányba. Ez a meggyőződés az új kormány alakítói részéről nem volt logikus, mert 1994 tavaszán Szlovákiában csak a magyar politikai erők támogatásával lehetett kormányt alakítani. A magyarok nélkül csak kisebbségi kormányt lehetett létrehozni. A magyarok elutasítása azzal a kockázattal járt, hogy emiatt a magyar politikai erők nem támogatják a megalakuló új kormányt, ami Szlovákia kormányozhatatlanságát jelentette volna. Ez természetesen nem következett be, mert a két magyar politikai párt kirekesztettsége ellenére támogatta az új kormányt a parlamentben, így hét hónapon keresztül kormányozható volt az ország. Ennek ellenére továbbra is közös szlovák politikai meggyőződés, hogy magyar politikai erők nem vehetnek részt az ország kormányzásában. A magyaroktól való félelem irracionális, lehet, hogy csak ,szellemriasztással” lehet leküzdeni. Ez előítélet, nem logikus politikai meggyőződés. Az előítélet nyilván egy immagináris bizalmatlanságból ered, nem bízunk egymásban. De okozhatja az is, hogy a szlovák nemzet preparadigmális állapotban van, és a magyar kérdéshez való negatív viszonyulásán kívül nem tud megegyezni pozitív célokban, azaz nincs jövőképe, nincs legkisebb közös többszöröse a jövőjét illetően.

Csehszlovákia megszűnése előtt azonban még létezett egy szlovák paradigma a jövőt illetően: államilag függetleníteni kell Szlovákiát. A közvélemény-kutatások szerint ez ugyan nem látszott paradigmális állapotnak, de a szlovákság belső meggyőződése szerint már az volt. Már az 1980-as évek közepe táján sejthető volt, hogy a szlovák nemzet lelkiállapota érett Szlovákia önállósulására. Az önálló állam létrejötte után, 1993-ban ez a paradigmális állapot megszűnt, és visszakerült a nemzet egy preparadigmális állapotba, amelyben keresi önmagát. A szlovák politikai színtér teljes szétszakítottsága mutatja, hogy nincsen közös megegyezés abban, hogy milyen legyen a szlovák nemzet jövőképe, és hogyan kell építeni a szlovák államiságot. Jövőképként nem elegendő a magyarok elutasítása. Az elutasítás még preparadigmális állapotként sem értelmezhető, hiszen abban egyensúlyban van a negatívum és a pozitívum, csak a rendező elv hiányzik. Az elutasítás inkább a posztparadigmális állapot jele.

A szlovák politikában tehát egyszerre jelentkezik a paradigma lehetőségnek ez a két, egymással ellentétes állapota. Ilyen körülmények között nehéz megtalálni a harmonikus szlovák-magyar együttélést kialakító elemeket.

De ne csak a szomszéd nemzetek együttélési adottságait vizsgáljuk, nézzük meg, mi a helyzet a magyarok körében. Magyar oldalon azt kell tisztázni elsősorban: túltette-e magát a nemzet a trianoni traumán. Magyarországi viszonylatban a társadalom egy részét már a két világháború között sem igazán érdekelte ez a téma. Becslések szerint a nemzet magyarországi részének mintegy ötven százaléka számára ma már Trianon sem érzelmi, sem politikai kérdésként nem vetődik fel. A magyarországi társadalom másik felét azonban különböző mértékben érinti érzékenyen ez a kérdés. A Magyarországon kívüli magyar közösségek esetében viszont ez továbbra is élő valóság, hiszen ők Trianon közvetlen károsultjai. Ez nem azt jelenti, hogy máig bosszút lihegnek vagy revízióra törekszenek – ha ez így lenne, Erdély és a Felvidék a spanyolországi Baszkföldre emlékeztetne. Az elcsatolt területeken elsősorban azért élő téma Trianon, még háromnegyed évszázaddal a döntés után is, mert az ott élő magyarok a mai napig nem találták meg a helyüket az új államokban.

A magyarok együttélési alkalmasságának a javítására tehát két változásnak kell bekövetkeznie. Javulnia kell az elszakított magyar nemzetrészek létfeltételeinek, mind gazdasági, mind jogi viszonylatban. Ezzel párhuzamosan meg kell rajzolnunk egy új magyar nemzetképet. Az első feltétel tartalmi vonatkozásaival más témakörben kell foglalkoznunk, ezért most a másikat tekintsük át. Az új nemzetképnek abból az alaptételből kell kiindulnia, hogy a magyar nemzet egy nagy társadalmi egység, amely független a lakóhelyétől. A magyar nemzet tehát egységes. A nemzetképünknek ez a tétele a nemzet kulturális egyetemességén nyugszik. Lehet, hogy ez érthetetlen a nemzet néhány egyede számára, de a nemzet egy része – elsősorban az elszakított részek – mindennap ezt érzékeli. A nemzet kulturális egyetemessége nemcsak azt jelenti, hogy egy nyelvet beszélünk, akárhány országban élünk is, még csak azt sem, hogy ugyanazon költőknek a verseit ismerjük, hanem ugyanazt a nemzeti metakommunikációs nyelvet ismerjük. De azok is a magyar nemzet részei, akik nem tudják elszavalni az Anyám tyúkját, nem tudják, hogy a múlt idő jele a két té, vagy nem értik, mit jelent a „nem esik le a tantusz”, mert elég, ha megjelenik a könnycsepp a szemükben nemzeti himnuszunk hallatán vagy a Boldogasszony anyánk éneklése közben. De azok is a nemzethez tartoznak, akikben mindezekre nem mozdul meg semmi, mert nincs ehhez kapcsolódó élményük, csupán annyit tudnak, hogy magyarok. Az egységes nemzet valósága azonban nem jelenti azt, hogy egyformák vagyunk, sőt észlelhetők a csoportok közötti különbségek. Ha tudatosan bánunk a különbözőségünkkel, akkor ez a Kárpát-medencében meghatározhatja jövőképünket. Ezek a különbségek teremthetik meg nemzetszerkezetünk továbbgondolásának alapját. Arra célzok, hogy például a Felvidéki magyar magyar mivolta mellett sokkal otthonosabban mozog a szlovákok környezetében, mint a többi magyar. És ugyanez jellemző az erdélyi magyarra román viszonylatban – és sorolhatnánk tovább ezeket a sajátosságokat. De a magyar kultúrát körülbelül azonos mértékben ismerjük. A létező kulturális és szellemi egyetemességünkből kiindulva kell feldolgozni a politikai különállásból adódó helyzetet. Pillanatnyilag azt lehet mondani, hogy a magyar nemzet kulturálisan egységes, politikailag viszont legalább annyi darabra esik szét, ahány országban é1. Ne tévesszük ezt össze a politikai pluralizmussal, ami az egy országon belüli politikai heterogenitás. A magyar nemzet politikai széttagoltsága abból adódik, hogy a nemzet egyes részei különböző országokban élnek, tehát mindennapi életük különböző politikai vonzáskörökben zajlik.

A két tételből, az egységes nemzet és a szétdarabolt nemzet egyidőben lécező valóságából kell kiindulni egy új magyar nemzetkép megfogalmazásakor. Ha ezen az alapon sikerül megterveznünk a magyar nemzet új struktúráját és megalkotnunk az új nemzetképet, akkor növekszik az esélyünk arra is, hogy kellőképpen rendezhessük viszonyunkat a szomszéd nemzetekkel. A Trianon utáni állapothoz alkalmazkodó nemzetkoncepcióval ugyanis nem rendelkezünk. Mert nem alkalmas erre a két világháború között követett politika, ami az 1918 előtti politikai magyar nemzet koncepciójára épült, és ugyancsak nem alkalmas erre az 1945 utáni magatartás, a pax sovietica hatására kialakult koncepció, miszerint az elszakított nemzetrészekért azon állam felelős, melynek az állampolgárai. Nem jelent új nemzetkoncepciót Magyarország alkotmánya 6. cikkelyének a módosítása oly módon, hogy Magyarország felelősséggel viseltetik a határon túli magyarokért. Ez csupán kiindulópontot jelent a nemzetpolitika megfogalmazásához.

A szomszédos nemzetekhez fűződő viszonyunk kialakításában évtizedek óta téves úton járunk. Pontosabban: nem találjuk az utat. A kommunizmus évtizedei alatt nem is kerestük, mert az internacionalizmussal butították a nemzetet. A politikai rendszer bukásával pedig mindent megörököltünk a bukott rendszertől. A kommunista rendszerben kinevelt aparátcsik vagy fukcionárius, aki beépült a hatalomba a rendszerváltozást követően, legszívesebben lemondana a nemzet elcsatolt részeiről. A rendszerváltozás idején vagy utána a privatizációban dúsgazdaggá vált újgazdag áruba bocsátana mindent, még a nemzetet is. A fiatalabbak pedig, akik a kommunista rendszerben szocializálódtak, csak nagyon nehezen vetik le magukról a múlt káros beidegződéseit. A koncepciótlanságot pedig a másik oldal azonnal megérzi, és elszemtelenedik. Az eddigi szerződések, beleértve az alapszerződést is, azért rosszak, mert koncepciótlanok vagy nem létező nemzetpolitika áll mögöttük.

Elegendő-e azonban, hogy a magyarság megfogalmazza új nemzetképét, nemzetstratégiáját? Magyar szempontból elegendő. Csak az a kérdés, hogy az új magyar nemzetkép találkozik-e új nemzetképpel a szomszéd nemzeteknél? Mert náluk is egy új nemzetfelfogásnak kellene kialakulni, mégpedig pontosan ellentétes módon, mint a magyaroknál. Azaz fel kellene adniuk az államnemzeti és az etnikai nemzetállami pozícióikat. Ez főleg a szlovákokra és a románokra vonatkozik, de mindazon szomszédos nemzetre, amelynek az összefüggő nemzeti lakóterülete kisebb, mint annak az államnak a területe, amelyben é1 a nemzet.

A magyarokkal szomszéd népeknél tehát szintén szükséges egy új nemzetkép kialakulása. Kérdés, lezajlik-e egy ilyen folyamat rövid távon? Amennyiben teljesülnek azok az elvárások, hogy ebben az évezredben a közép-európai országok a NATO tagjává válhatnak és a következő évezred első öt évében akár az Európai Unió tagjaivá is, akkor ugyancsak rövid idő áll a rendelkezésükre az új nemzetkép kialakítására. Mert ha ez nem zajlik le az integráció bekövetkeztéig, akkor magát az integrálódást fogja akadályozni, mert akadályozni fogja annak a paradigmális állapotnak a kialakulását, amely szükséges az integrációhoz. A szomszédos nemzetek közötti paradigmális állapot hiányában ugyanis formálissá válik az integráció.

Ezzel kapcsolatosan megfogalmaztunk egy politikai eszményképet, amely annak a politikai pártnak a programjához tartozik, amelynek én vagyok az elnöke – az Együttéléséhez. Ennek az eszményképnek egyik alapeleme az együttélés keresése (ne hozzuk összefüggésbe a párt nevével, mert nem arra vonatkozik) olyan körülmények között, mikor egy országban különböző népcsoportok, nemzetrészek élnek, esetleg ezek egyike-másika a szomszéd országban is él. Hogyan lehet kialakítani ilyen körülmények mellett az egyes államok, illetve nemzetek között az együttélésnek olyan formáit, amelyek befolyásolhatják az állameszme fejlődését, esetleg az állam struktúráját is? Néhány erdélyi kollégánkkal egyetértésben úgy gondoljuk, hogy meg kell teremteni az adott államokon belül a közösségek egyenrangú kapcsolatát, hogy egyenrangú közösségek kapcsolatrendszeréből alakuljon ki az állam alapszerkezete (ezt tömören társnemzeti kapcsolatrendszernek lehet nevezni). Ez az elképzelés egyebek között összefügg a szükségszerűen kialakítandó új magyar nemzeteszmével, amely az elszakított nemzetrészek tényszerű különállásából kiindulva, azokat a szubszidiarizmus elve alapján egy szubszidiáris nemzetszerkezetbe illeszti be. Az egyenrangú közösségek kapcsolatrendszere azt is feltételezi, hogy megszűnik az állam monolitikus nemzethatalmi értelmezése, melyet a kulturális föderáció eszméje vált fel, annak minden közigazgatási vonatkozásával.

Én egy ilyen konstrukcióban látom a közép-európai nemzetek normalizált együttélésének a lehetőségét.