Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
Új politikai érték születik
Önrendelkezési kísérleteink
c. könyvben.
(a teljes könyv elérhető a honlapon.)
Továbbá:
Változások küszöben
**
Az Együttélés alapítása
(Duray Miklós nyilatkozata, Új Szó, 1990. február 7., Pozsony)
1990. január elején munkabizottság alakítását kezdeményeztük azzal a céllal, hogy megvizsgáljuk: hogyan lehet megvalósítani a politikailag pluralista körülmények között a nemzeti kisebbségek hatékony politikai képviseletét és érdekvédelmét.
Egy hónap leforgása alatt széles körű eszmecserét folytattunk a Független Magyar Kezdeményezés, a Csemadok, a Csehszlovákiai Magyar Pedagógusok Országos Szövetsége, a Nyílt Fórum, a Szabadfórum stb. számos képviselőjével, továbbá közgazdászokkal, jogászokkal és szociológusokkal, valamint vitafórumokon vettünk részt Losoncon, Füleken, Rimaszombatban, Kassán, Párkányban, Vágsellyén, Léván, Komáromban, Pozsonyban.
Az elhangzott vélemények túlnyomó többsége – közöttük a szakvélemények is – az önálló politikai szervezet megalakítását sürgette. Legtöbbször az a vélemény fogalmazódott meg, hogy a magyarság kiszorul a politikai élet peremére, és a létező politikai erők nem tudják integrálni, sőt inkább szétmorzsolják az amúgy is megtépázott társadalmi szerkezetét Ha nem alakul rövidesen egy olyan politikai szervezet, amelyet az ország túlnyomó többsége elfogad, a magyar társadalom egyrészt áldozatává válhat a szélsőséges (főleg nacionalista) erőknek, másrészt a sztálinizmus maradványait átmenteni igyekvő csoportosulásoknak.
Véleményünk szerint szükséges egy olyan ideológiamentes párt vagy politikai mozgalom megszervezése, amely felvállalná a magyar kisebbség politikai képviseletéért folytatandó harcot. Ez azonban nem választható el a többi nemzeti kisebbség hasonló igényétől. Ezért úgy gondoljuk, hogy ezt a feladatot együtt kell vállalni a többi nemzeti kisebbséggel, egyetemben a nemzeti kisebbségek által lakott területek egész lakosságának érdekvédelmével, beleértve a szlovák lakosságot is.
Meggyőződésünkben az is megerősített, hogy az Emberi Jogok Nemzetközi Föderációjának prágai konferenciája 1990. január 20-án a nemzeti kisebbségek érdek- és politikai képviselete kialakításának szükségességéről fogadott el nyilatkozatot.
Erről és hasonló kérdésekről folytattunk 1990. február 3-án tárgyalást Schwarzenberg herceggel, a Helsinki Föderáció elnökével. Közösen jutottunk arra az álláspontra, hogy a nemzeti kisebbségek politikai szervezkedése nemcsak alapvető jog, de szükségszerűség is.
Mindezek után a losonci, kassai és komáromi pártkezdeményezésre alapozva megalakítottunk egy bizottságot, hogy összegezzük az eddig felhalmozott ismereteinket, közös nevezőre hozva a szándékokat és a lehetőségeket.
A rendszerváltást követő harcaink jogállásunk javításáért
Mindannyian sok reményt fűztünk a rendszerváltozáshoz, voltak, akik túlzott reményeket is.
Az első nagy arculcsapást 1990 tavaszán kaptuk, amikor az első rendszert változtató kormány belügyminisztere (Vladimír Mečiar) nyilvánosan börtönnel fenyegette meg a helyzetükkel elégedetlen magyarokat. A másik pofon sem váratott magára sokáig. Ugyanez év őszén a szlovákiai rendszert változtató nagy pártkonglomerátum, a VPN (magyarul: Nyilvánosság a Erőszak Ellen) és a berkeiben meghúzódó kicsiny Független Magyar Kezdeményezés előterjesztette az első hivatalos nyelvhasználati törvénytervezetet, amelyet 1990. október 25-én elfogadott a szlovák parlament, és ezzel kezdetét vette a szlovák nyelvi imperializmus új szakasza.
A következő nagy csalódás akkor ért bennünket, amikor a prágai Szövetségi Gyűlésben elfogadták az Emberi Alapjogok és Szabadságjogok Alkotmány levelét, amely oly módon szüntette meg az 1968-ban keservesen kiharcolt „nemzetiségi alkotmánytörvényt”, hogy korlátozottabb jogbiztonságot nyújtott helyette. A legnagyobb kiábrándultságot az okozta számunkra, hogy a jogaink bővítéséhez nem kaptunk támogatást a kommunista időszakban üldözött ellenzékiekből törvényhozóvá vált cseh barátainktól sem. A Szlovák Köztársaság Alkotmánya másfél év múlva tovább fokozta a felvidéki magyarság újabb jogfosztását.
Az önrendelkezésről
Úgy képzeltük el, ha Csehszlovákia mégsem szűnik meg, akkor átalakul. Ezt néhány cseh és szlovák is hasonlóan gondolta. De míg mi azt reméltük, hogy az esetleges átalakulás meghozhatja a magyarság helyzetének a javulását, addig az a néhány cseh és szlovák a csehek és szlovákok közös nemzetállamának megmaradásában bízott. Emiatt kezdeményezték a népszavazás kiírását is az ország jövőjéről, abban reménykedve, hogy túlsúlyba kerül a jelenlegi állapot megmaradását óhajtó konzervatív szemlélet. A népszavazásra tett javaslat azonban megbukott. Ezután már a kételkedők is biztosak lehettek abban, hogy elkövetkeztek Csehszlovákia végnapjai. Mi úgy gondoltuk, hogy a szlovákság önrendelkezési óhaja jogos, ugyanakkor a magyaroktól sem lehet megvonni ezt a jogot.
A szlovákiai magyar politikában ezúttal sem alakult ki egyetértés.
Milyen legyen Csehszlovákia?
(Az MKDM–Együttélés képviselői klubja által az ország jövőjéről kiírandó népszavazásról folytatott parlamenti vita során előterjesztett javaslat a Szövetségi Gyűlés Népi Kamarájának és Nemzetek Kamarájának együttes ülésén, 1991. november 13-án, Prágában. A javaslatot Duray Miklós fogalmazta meg és Bajnok István terjesztette elő.)
Határozati javaslat
A Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság Szövetségi Gyűlésének Népi Kamarája és Nemzetek Kamarája az 1991-ben kiadott 327-es Tt. számú alkotmánytörvény 1. cikkelyének 2. bekezdése és 3. cikkelyének 1. bekezdése értelmében a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság elnökének javasolja, hogy a Cseh Köztársaságban és a Szlovák Köztársaságban egyidejűleg írjon ki népszavazást, amelynek során az állampolgárok a következő kérdésre válaszolnának:
„Kívánja-e a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságnak, mint nemzetközi jogalanynak a jogfolytonosságát, amelyben teljes mértékben tiszteletben tartják a nemzetek, a nemzeti és etnikai kisebbségek önrendelkezési jogát, amely a köztársasági és tartományi önigazgatásban, területi és kulturális autonómiában nyilvánulna meg?”
Indoklás
A kérdés megfogalmazásakor abból indultunk ki, hogy az állam – mint a nemzetközi jog alanya – jogfolytonosságának megtartása a közép-európai térség politikai stabilitása szempontjából fontos. Eközben az államformát az államon belüli nemzeti, kulturális, nyelvi, történelmi és etnikai szempontból különböző alanyok közötti konszenzus alapján kell megállapítani.
Az állam fogalma nem azonosítható és nem cserélhető fel a nemzet fogalmával vagy egyéb, pontosan meghatározott entitással, de a polgári alapelveken kialakított állam azokat – mint létező államalkotó elemeket – egységes és egyedülálló társadalom-politikai és történelmi egységbe foghatja. A kérdés alapvetően az emberi jogok általános deklarációjából, a politikai és polgári jogokról szóló egyezségokmányokból és az emberi dimenzióról tartott konferencia záródokumentumából (Koppenhága, 1990) indul ki, és tiszteletben tartja az általános biztonság 1990-ben Párizsban kimondott követelményeit.
Legitimnek csak azt tartjuk, ami a nép akaratából történik
(Részlet Duray Miklós utolsó – magyarul is elhangzott – felszólalásából a prágai Szövetségi Gyűlésben 1992. december 17-én)
Most is hasonló helyzetben vagyunk, mint hetvennégy évvel ezelőtt. Akkor sem a népakarat szerint alakult meg ez az ország, most sem a nép döntése által szűnik meg. Elődeink akkor sem értettek egyet azzal, ami történt, mi sem értünk egyet ezzel a törvénytelenséggel. Legitimnek csak azt tartjuk, ami a nép akaratából történik. Az ország megalakulásához és hagyományaihoz hűen szűnik meg.
Az elnyomott kisebbségből legyen társnemzet!
1993. január 1. Csehszlovákia megszűnt – megalakult a független Szlovákia. A Szlovákiában élő magyarság jogállását újra kell fogalmazni. Elképzelésünk kialakításában a természettudományos szemlélet győzött. Ellentétben az ember által felállított rendszerekkel, amelyekben erőszakkal is fenntartható a kiegyensúlyozatlanság állapota, a természetes rendszerekben az egyensúlyi állapot, az ekvivalencia megteremtése irányában zajlanak a folyamatok. A különböző példák tanulmányozása és a logikus okfejtés révén jutottunk arra a meggyőződésre, hogy az államok külső határainak változatlansága mellett –- melyet egy nemzetközi egyezményes rendszer biztosít – csak akkor teremthetünk etnikai békét és utalhatjuk végleg a múltba a magyarság trianoni traumáját, ha a magyarság és a szomszédos nemzetek közötti társnemzeti – azaz egyenrangú partneri – viszonyt teremtünk. A társnemzeti elképzelés azonban még nagyobb elutasításba ütközött politikai partnereink részéről, mint a korábbi elképzeléseink. Csak tényként kell elmondanunk, hogy mindazok, akik folyamatosan elutasították javaslatainkat, kezdeményezéseinket, egyetlen egy esetben sem javasoltak más megoldást. Nem folyt dialektikus párbeszéd.
Kisebbség helyett közösség!
(Az Együttélés IV. Országos Kongresszusának felhívása a szlovákiai magyarokhoz, 1993. február 27., Komárom. A javaslatot Duray Miklós és Fuksz Sándor dolgozta ki.)
A magyar nemzet Szlovákiában élő része a magyar nemzet szlovákiai nemzeti közössége. Ezen alapul a szlovák nemzettel egyenrangú, partneri viszonya, amely azonos jogok és kötelességek eredője a politikai, társadalmi és gazdasági élet minden területén.
A szlovákiai magyar nemzeti közösség alapvető joga, hogy önrendelkezését érvényesíthesse mind helyi, mind területi önkormányzat formájában és a személyi elvű autonómia keretei között.
Kérünk minden szlovákiai magyart, hogy önmeghatározásunk és természetes jogaink ezen elveinek megvalósításához magatartásával és tevékenységével járuljon hozzá.
Összegzések
1993 az erő- és helyzetfelmérés éve volt. Ennek az évnek első napján jött létre az önálló Szlovákia, Ekkor tartotta az Együttélés a programbővítő negyedik kongresszusát, és tettük meg az előkészületeket az önkormányzati nagygyűlésre. Ez az év volt az Együttélés legsikeresebb éve, az utolsó előtti sikeres éve. Az elképzelések kikristályosodtak. Az Együttélés módosított programjában az önkormányzatiság került az első helyre. A belügyminisztérium kétszer visszadobta a program megújított szövegét, arra hivatkozva, hogy olyan kifejezések találhatók benne, amelyek nem lelhetők az alkotmányban (pl. nemzeti közösség, egyenrangú partneri viszony stb.) A kongresszus által elfogadott programértékű dokumentumok meghatározták az önkormányzatok, a közigazgatási-területi felosztás és a gazdaságpolitika számunkra fontos céljait. A kongresszus szentesítette, hogy a magyarok és a szlovákok között az egyenrangú partneri viszony (a társnemzeti viszony) megteremtésére kell törekedni. Felkészültünk az egész szlovákiai magyarságot összefogó program megvalósítására. Céljainkat, terveinket írásba foglalva átnyújtottuk partnereinknek, akiktől azonban nem érkezett válasz. Meglátogattuk a magyarországi parlamenti pártok elnökeit és ismertettük velük programunkat. Elképzeléseinket Magyarország miniszterelnöke elé tártuk.
Önkormányzati nagygyűlés
Az Együttélés programja megújításának 1993 februárjában az is egyik oka volt, hogy a párt alkalmassá váljon az 1992 ősze óta tervezett nagygyűlés (nemzetgyűlés) összehívására. Az eredeti elképzelés szerint ezen az önkormányzati (önrendelkezési) nagygyűlésen kellett volna megválasztani a felvidéki magyarság pártok fölötti népképviseletét, amely a magyar pártok civakodásán felülemelkedve jelenítette volna meg önrendelkezési törekvéseinket.
Az alapötlet első alkalommal a pálos rend Gellért-hegyi sziklakápolnájában rendezett értekezleten hangzott el a nyilvánosság előtt. Ezután vált az Együttélés politikai szervei által is jóváhagyott tudatos pártprogrammá, majd 1993 februárjában ezt politikai célkitűzésként fogadta el az Együttélés IV. Országos Kongresszusa. Koalíciós partnerünket, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat egy év alatt sikerült meggyőznünk arról, hogy a trianoni rendszer felbomlása új magatartást követel tőlünk. Első feladatunk, hogy meghatározzuk az önrendelkezés kereteit. A Magyar Polgári Párt folyamatosan elutasította elképzelésünket. A nagygyűlés megszervezésében kapóra jött a második Mečiar-kormány közigazgatási területi felosztási terve, amely ellentétben az Európa Tanács elvárásaival, rendkívül hátrányosan sújtotta volna a felvidéki magyarságot.
A komáromi nagygyűlésen 1994. január 8-án teljes a felvidéki magyarság politikai egysége soha nem látott módon jelent meg. A Szlovák Információs Szolgálat (titkosszolgálat) kiküldött ügynökei döbbenten állapították meg ezt, és saját megnyugtatásukra azt írták jelentésükben, hogy egy ilyen egységet csak az országon kívülről lehet táplálni. Ugyanakkor azt javasolták, hogy mivel ez megtörtént, mindent el kell követni az egység megbontására. (Ekkor Vladimír Mitro volt a titkosszolgálat igazgatója, akit később Iván Lexa váltott fel, majd a harmadik Mečiar-kormány bukása után, 1998 novemberében ismét Mitro vette át az igazgatói széket.)
A titkosszolgálat javaslatainak megvalósítása nyomán kezdett csökkenni az Együttélés statisztikailag kimutatható népszerűsége. A jellegzetessége ennek a folyamatnak az volt, hogy nemcsak a Mečiar-kormány, hanem politikai ellenlábasai is ugyanazt a programot hajtották végre ellenünk. Ehhez párosult néhány hónap múlva a magyarországi kormányváltás. A Magyar Szocialista Párt–Szabad Demokraták Szövetsége kormánykörei is a szlovák titkosszolgálat elképzeléseihez hasonló célkitűzést képviseltek. A különbség csupán az volt, hogy szlovákiai ellenfeleink céljaikat más személyek által akarták elérni, mint a magyarországiak.
Kormányközelben és utána
Lezajlott a komáromi nagygyűlés, amely egyértelműen bizonyította, hogy a magyarság politikai értéke sokkal nagyobb, mint azt a szlovák politika képviselői korábban képzelték. Ennek ellenére a nagygyűlést nem követte az akkori Magyar Koalíció részéről semminemű érték- és érdekérvényesítő cselekvés. Nyilván elkezdett működni a Szlovák Információs Szolgálat azon ajánlása, hogy a nagygyűlés kezdeményezőinek félreállítása érdekében azokat kell előtérbe helyezni, akik a gyűlés ellenzői voltak vagy csak nehezen álltak kötélnek. Ez utóbbiak közül ugyan hányan teljesítettek titkosszolgálati megbízatást már a nagygyűlés előkészítése során is? A SZISZ ajánlásai teljesítésének alapfeltétele az volt, hogy a nagygyűlésnek ne legyen semminemű folytatása – ennek érdekében állították csatasorba az Új Szót is, főleg annak főszerkesztőjét.
Ilyen körülmények között kerestek fel bennünket azok a szlovák politikusok Roman Kováčcsal az élen – akik meg akarták buktatni a második Mečiar-kormányt, és arra kértek, hogy támogassuk őket ebben. Ezt követően alakult ki az a helyzet, amelyben az akkori Magyar Koalíció eljátszotta a kormánypárti „harmadik hegedűs” szerepét, azaz a kormányon kívüli kormánypártiságot.
A Magyar Koalícióban 1994-ben egyértelművé vált egy kétirányú folyamat: a komáromi nagygyűlés jelentőségének folyamatos aláásása, valamint azon magyar politikusok és politikai erők súlyának látszólagos növelése, akik nem vettek részt a nagygyűlés szervezésében vagy csak felszínesen vállalták az eredményeit. Az 1994-es parlamenti választások eredménye ezt csak részben tükrözte, hiszen a legtöbb képviselőt a parlamentbe ezúttal is az Együttélés juttatta be. Michal Kováč köztársasági elnök strassbourgi beszéde azonban azt jelezte, hogy sikerült a nagynehezen megszerzett közösségi tekintélyünket aláásni. Ha ugyanis megmaradt volna, akkor a köztársasági elnök nem mondhatott volna ilyen beszédet a „kisebbségi keretegyezmény” elfogadásának napján anélkül, hogy egyeztetne velünk. A szlovák közvélemény-kutató intézetek is azt jelezték, hogy csökkent a Magyar Koalícióban az értékteremtő politika súlya. Az 1990-tőz épülő értékteremtő politika 1994 második felében visszavonulásra kényszerült.
A szlovákiai magyar pártok egyesüléséért
Az Együttélésnek a szlovákiai magyar pártok egyesüléséért vívott küzdelme a kevés sikertörténetek egyike, noha személyiséget és jellemet gyilkoló körülmények között zajlott. Már az Együttélés megalakulása előtt az alapítók zöme egy pártban tervezte a szlovákiai magyar politizálást, s nem rajtuk/rajtunk múlt, hogy évekig a sokpártiság útvesztőjében tévelyegtünk.
Az egyesülési programot 1992 novemberében hirdettük meg, és akkor is tudtuk, hogy a megvalósításához türelem, valamint kötélidegek kellenek. Már 1992-ben tudtuk, hogy a pártegyesülés az Együttélés részéről „ vezéráldozattal ” fog járni. Ez 1998-ban bebizonyosodott.
A pártegyesítési törekvéseinket politikai partnereink éveken keresztül elutasították, végül is a választójogi törvénymódosítás kényszerének engedve fogadták el. Ez is azt bizonyítja, hogy a felvidéki magyar politikai elit jelentős része és a „nép” között szakadék tátong. A magyar közösség ugyanis kezdettőt fogva a pártegyesülést, az egységet kívánta, de a pártok nem tettek eleget elvárásuknak. A „nép” ennek ellenére bizalmával tisztelte meg a közóhajt évekig elutasító politikusokat.
A „magyar–magyar” csúcsértekezlet
Az ún. magyar-magyar kapcsolatok a magyar közéletnek teljesen más dimenziója, mint az egy-egy országon belüli magyar közélet. A „magyar-magyar kapcsolat” kifejezés és elképzelés a nyugaton élő magyaroktól származik. Sejtésem szerint legelőször az amerikai magyarok fogalmazták meg, és abban a szellemi körben kelt életre, amely a Lake Hope-i augusztus végi találkozókon alakult ki.
A „magyar-magyar csúcsértekezlet” néven ismertté vált esemény azonban nem azonos a nyugati magyarság elképzelésével, noha azzal nem is ellentétes és attól nem jelentéktelenebb. Kezdete 1990–91-től számítható, amikor Felsőőrön megalakítottuk a Közép-Európai Népcsoportok Fórumát, amely azonban rövidesen átalakult a Magyarországgal szomszédos országokban élő magyarok politikai pártjainak és érdekvédelmi szervezeteinek rendszeres találkozójává. Tagja volt az Együttélés, az RMDSZ, a VMDK, a KMKSZ valamint a horvátországi, a szlovéniai és a burgerlandi magyarok szervezete, de a zürichi Kisebbségvédelmi Társaság is. Név szerint Borbély Imre, Szőcs Géza, később Markó Béla, Takács Csaba, Fodó Sándor, majd Milován Sándor, Kovács Miklós, Ágoston András, Hódi Sándor, Bálint Sándor, Csörgits József, Jakab Sándor, Göncz László, Tomka Gyula, valamint Szabó Péter, Komlóssy József, Gyarmaty György és az Együttélés tisztségviselői vettek részt a találkozókon. A találkozásokat hallgatólagosan támogatta az Antall-kormány, a szervezési feladatokat az MDF látta el, névszerint Olajos Csaba és Nahimi Péter.
Az MDF-kormány 1994-ben elszenvedett választási veresége után a szervezet felbomlott. A Horn-kormány idején nem lehetett újraéleszteni a rendszeres találkozókat, noha az igénye létezett. A Horn-kormány félidejében, 1996 januárjában Takács Csaba és jómagam jutottunk arra az ötletre, hogy meg kellene szervezni a magyar politikai szervezetek csúcstalálkozóját, beleértve a magyarországi parlamenti pártokat és a magyar kormányt is. A gondolat a Magyarok Házának liftjében pattant ki.
A hivatalos nevén „Magyarország és a határon túli magyarság” c. konferencián aláírt közös nyilatkozat 11. pontja tartalmazza a hasonló találkozók rendszeresítését és intézményesítését. A kötelezvény ellenére a Horn-kormány idején erre nem került sor, hacsak nem tartjuk ennek az 1996 szeptemberében megrendezett pápai „csonka csúcsot”, amelyet az RMDSZ kezdeményezett. A pápai találkozó megszervezésének egyetlen oka volt: akkor vált nyilvánvalóvá, hogy a Horn és az Iliescu kormány megegyezett a román–magyar alapszerződés szövegében, amelyben elutasították az etnikai elvű területi autonómiát mint az erdélyi kérdés lehetséges megoldását. A csonka csúcs eredménytelenül zárult, a két kormányfő változtatás nélkül aláírta az alapszerződést.
Változás a FIDESZ-MDF-kisgazda kormány hivatalba lépésével kezdődött, 1998 júniusában, elsősorban azáltal, hogy a FIDESZ felvállalta a magyar–magyar csúcs folytatását és intézményesítését. Ennek köszönhetően került sor 1999. február 20-án a következő – immár harmadik – magyar-magyar csúcsértekezlet összehívására, amelyen Magyar Állandó Értekezlet néven megalakult az intézményesített csúcs.
***
Biztos vagyok abban, hogy az összmagyarság viszonylatában egy közös dinamikus program alapján bekövetkezik a paradigmaváltás. Ha erre nem gyülemlik fel elegendő erő Magyarországon, akkor a szomszéd országokban élő magyar közösségek fognak törvényszerűen a folyamatba belépni. A trianoni Magyarországon kívül rekedt magyarok számára létkérdés, hogy olyan paradigmális helyzet alakuljon ki, amelyben az összmagyarságra kiterjedő programok működnek. A határon túlra szorult magyar közösségek előtt csak két lehetőség áll: bevetni magukat az asszimiláció sodrába, hogy minél gyorsabban megszabaduljanak a nemzetükhöz való ragaszkodás terhétől, vagy kikényszeríteni egy nemzetet átfogó, kezdeményező politikát. A harmadik alternatíva: ismét berendezkedni a túlélésre, a politikai pluralizmus viszonyai között egyenlő a lassú haldoklással, mert társadalmi degradáláshoz vagy a szülőföld elhagyásához vezet.
Duray Miklós