Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
Magyar szemmel (Magyar Fórum, 2003 június)
(…) Túlságosan sok az észrevételre, megjegyzésre kínálkozó esemény. Mégsem ezekről a jelenségekről írok, hanem mindössze egyetlen újságoldalról. Duray Miklós cikket írt a hétfői Magyar Nemzetbe. Címe: „A magyar diplomácia útja a státusörvényig”, alcíme: „1945 óta Európa hozzászokott, hogy mivelünk bármit meg lehet tenni.” Ez a megalázóan igaz mondat tulajdonképpen az írás veleje. Ez az a mondat, aminek a megfogalmazásával magam is évek óta küszködöm, s ez az az állapot, amelynek a megváltoztatására tulajdonképpen minden rendszerváltoztató szándék megfogalmazódott, s ez az a léthelyzet, amelyből a magyarság nem tud kikecmeregni.
Tudom, hogy Duray Miklós élete utóbbi néhány évét szinte teljes mértékben a státustörvénynek szentelte. Fájdalma, sértettsége, e törvény álnok, aljas szétszedése, az európai tárgyalóasztalokról való lesöprése, szlovákiai semmibevevése és a magyar kormány és az RMDSZ és az MKP kétségtelen árulása következtében érthető. Fájdalmát természetesen férfiasan titkolja, mi mást is tehetne. A fájdalom azonban elrejthetetlen, felsír, mint a tárogató. „1945 óta Európa hozzászokott, hogy mivelünk bármit meg lehet tenni.”
1945-ig, pontosabban 1944. március 19-ig sokszor hibázó, netán rossz döntéseket hozó, a nagyhatalmaknak kiszolgáltatott magyar kormányaink váltották egymást, de ezek törvényes magyar kormányok voltak, s abba, hogy a magyarral mindent meg lehessen tenni, nem nyugodtak bele. Ezt más szavakkal Duray is kifejti. „Trianonban – a következményei miatt – sokkal veszélyesebb döntést hoztak ellenünkben – írja -, mint a tatárjárás volt, vagy a török hódoltság, netán a helytartósági rendszer. Trianonban az akkor és most is érvényes nemzetközi jog alapján szüntették meg a múltunk és jövőnk közötti folyamatosságot, darabolták szét nemzetünket, amely törzstől hét részre szakítottan, de szülőföldjén, többmilliós része pedig pernyeszerű szétszórtságban él a világban. És mi mosolyogva, jószomszédi viszonyban, sőt állampolgári közösségben élünk azokkal, akik ezt elkövették rajtunk, illetve azok utódaival, akik ennek a haszonélvezői. Nincs ennél, nagyobb türelmesség.”
Mindezt majdnem ugyanígy fejtettem ki legutóbb is a Gesztenyéskertben június 4-én, Trianon gyásznapján. Magam azonban nem csupán a magyarság végtelen türelmességének tudom be mindezt, hanem, sajnos, életereje fogyatkozásának és mindenekelőtt vezető elitje szánalmas árulása következtében súlyosan félrevezetett állapotának. A magyar tragédiáért, amely most már letagadhatatlanul itt áll a kapuk előtt, az a nemzetidegen elit a felelős, amelyik 1945 óta uralkodik a nemzeten, hol ilyen, hol olyan zsoldban, és amelyik most Trianon haszonélvezői javára, Európa rábólintásával szétdúlta Duray státustörvényét. A magyar nemzet türelmessége, gyengesége pedig nemcsak abban áll, hogy eltűri a végzetes és igazságtalan szétszórást és az ellenségeivel való komázást, hanem abban, hogy ötvenhat elbukott, véresen levert kísérlete óta nem képes lehántani magáról ezt az áruló elitet. Végzetünk, tragédiánk nem a románok és szlovákok magyarellenességében és gyűlöletében van, hanem a magyar kormányok, a magyar elit magyarellenességének az eltűrésében, a belső kiszolgáltatottság eltűrésében.
E tekintetben a rendszerváltás egyáltalán nem sikerült. Az Antal-kormány által megkötött paktum, akármi volt is, a magyarázata a nemzetidegen elit uralmának meghosszabbítását jelentette, és hiába mondta ki Antall József, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni, ez csak szép és csak lélekemelő volt, utána a behódoló ukrán-magyar alapszerződés következett, amit aztán a többi követett. Ezek együtt – nem lehet ezt megszépíteni! – Trianon meghosszabbítását jelentették. Az önmegsemmisítő türelmesség meghosszabbítását, amiből a státustörvény megalkotásával kitörni már nem is lehetett. A státustörvényt megette a nemzetidegen elit, amelynek érdeke a trianoni kiszolgáltatottság fenntartása.
Szembe kellene néznünk azzal a ténnyel, hogy az európai csatlakozás a magyar tragédia szempontjából nézve semmi jót sem hoz. Ezt a csatlakozást az az Európa hajtatja végre velünk, amelyik Duray szavával szólva megszokta, hogy a magyarsággal azt tehet, amit éppen akar, és ezért a magyarság, mint a saját érdek érvényesítésére legképtelenebb nemzet kerül bele – ha belekerül – az unióba. Ezt a lezajlott tárgyalások is igazolták. A magyar küldöttség mindenbe beleegyezett, semmit nem kifogásolt, minden úgy volt jó neki, ahogy elébe tették. A magyar oktatást lezüllesztik, nem termelődhet vezetőképes nemzeti szellemű elit, a magyar földet potom áron át fogják játszani a külföldi monopóliumok kezére és a megmaradt magyar rabszolga lesz, palesztin a saját hazájában. Minden lényeges tulajdon a külföldiek, elsősorban a nemzetidegen elittel szövetséges vagy egyívású idegenek kezén. Ezt, mint ahogy Duray írása is bizonyítja, többen is látjuk, de szót emelni ez ellen eddig csak a MIÉP mert. Ezért van teljes kirekesztésben része. Üldözik egyéneit és részeit, elhallgatják az egészét, ellengócokat hoznak létre vele szemben, és a törvénytelenségek sorozatát követik el vele szemben. S ez itt történik most, Magyarországon, a rendszerváltás után, és a teljes kétpártrendszer félrenéz. Mi magyarok vagyunk Magyarországon, nem Erdélyben és nem Tótországban, ahol még érvényben van a Benes-dekrétum, és mégis lehetséges a türelmes nemzet szeme láttára a kirekesztésünk.Mégsem mondhatjuk, hogy az egész nemzet a hibás, csak a behódoló jobb- és baloldali értelmiség, a behódoló megélhetésiek, a státustörvényt Durayval megalkotók, de az európai csatlakozásra nemet mondani nem merők, a felkelésre, kormánybuktatásra választ sem adók a felelősek.
Igen, a nép türelmes. Türelmes, de nem cinkos. Azért türelmes, hogy ne legyen cinkos. Duray Miklós sohasem volt cinkos. Belesodorták, pártjával együtt belekényszerítették egy cinkos alapzatú szlovákiai pártszövetségbe, és hogy valamit tehessen, szövetségese lett az előző magyar kormánynak, amellyel együtt megalkotta a státustörvényt, amelyet most ledaráltak az iratmegsemmisítőn. Ahhoz azonban, hogy ezt meg lehessen tenni, egy új magatartás bevezetésére is szükség volt. Ez az európai cinkosság. Elfogadni annak az Európának a feltételeit, amelyik ránk borította Trianont, és most fenntartja velünk szemben a Benes-dekrétumot, s a román és szerb és mindenféle jogot arra, hogy a magyarral ne magyarként, hanem ilyen-olyan állampolgárként lehessen bánni, azaz elbánni. Ez az európai cinkosság, a lehetetlen feltételek elfogadása, a földkérdés letárgyalása a tőke szabad áramlásának fejezetében. Az európai cinkosság: sok magyar kijelentés, kereszténykedés, Antall tizenötmilllió magyarjának megszólítása, de szemet hunyás, ha bent kitépnek a falból egy antennát és elhallgattatnak egy szabad szót. Kettős mérce. Mentális rezerváció egy állítólag szabad országban? Nem, ez az ország nem szabad, a türelmes nép semmi esetre sem az.
Duray Miklós azonban a legjobb úton van ismét a teljes szabadság felé. Hogy ismét anynyira szabad legyen, mint a pozsonyi börtönben volt, ahonnan elővezették a tárgyalásra. S aki még ebből a fáklyaként világító, ámbátor nyilván szerkesztőség által egy kicsit tompított fényű, itt-ott megnyirbált írásból sem érti meg, hogy egyetlen lehetőségünk a megmaradásra a teljes leszámolás megalkuvásainkkal, és a nemzeti ellenállásban való összefogás, az jobb, ha nyíltan belép az egész rendszerváltást megtorpedózó SZDSZ-be.Duray írásával a Rubiconhoz érkeztünk.
Csurka István