Akkor velük, most ellenük?

(Elhangzott az „1984” konferencián, Budapest, Terror Háza Múzeum, 2003. október 14.)

Az 1970-es évek közepén a politikai és polgárjogok egyezségokmányának elfogadása, valamint a helsinki Záróokmány aláírása után moziszerű élményben volt részem. Egy sötét teremben mintha felsejlett volna egy világos mező, amelyen a szürke környezethez képest minden üdébbnek tűnt. Az akkor még megrendíthetetlennek látszó „dicsőséges” Szovjetunió „büszke polgára” ezt a képzelt jelenséget egy kijelentő mondattal jellemezte volna: Vot, kák vo filyme! Ez tehát csak látszat, de nem igaz. A rigai születésű Arkagyij Rajkín jellemkomikus szájából a budapesti Mikroszkóp Színpad deszkáiról – összekacsintva a hivatalos hatalommal és az államvédelmi szervekkel – ugyanez így hangzott: válámi ván, de nem áz igázi. Ez a mondat a színpadon innen és túl azt jelentette: csak az létezik, amit meg tudok fogni, de az sem biztos, hogy igaz.

A feudális cári Oroszországból a totalitáriánus Szovjetunióba áttántorgott orosz ember számára minden valótlan volt, ami eltért az ő világától, főleg ami jobbnak látszott a környezetétől és az általa ismerttől. De a latin kereszténység szellemiségében nevelkedett közép-európai ember, a rideg orwelli világ mély gödréből megpillantott színfoltról tudta, hogy valóságos. Ezért elérhetetlensége annál gyötrelmesebbnek érződött, mert aki szabadnak született, annak élete végéig a szemében csillog a szabadság színes fénye.

Ennek a felcsillant színnek a visszfénye cikázott át akkor, azon a bizonyos mozivásznon. Azt hittem 1976-ban, hogy végre leomlanak körülöttem a tilalmak. Ismét megjelenhetek a civil társadalom összejövetelein, és szabadon mondhatom előadásaimat a különböző korosztályúaknak. Amikor ezt megtettem, és nem a csak tanult szakmámról, a geológiáról, a palócföldi ásványvíz-forrásokról beszéltem az egybegyűlteknek, hanem a napi valóságról, azonnal éreztem, hogy mégsem úgy zajlanak a dolgok, ahogyan azt én a politikai és polgárjogok egyezségokmánya szerint elképzeltem. Mert akik körülöttem lézengtek, és akikről azt gondoltam, hogy azonos nézetet vallanak velem, azonnal behúzták a fékeket, és tőlem risztes távolságban foglaltak helyet. Ekkor kerültem kapcsolatba azokkal a magyarországi fiatal és középkorú értelmiségiekkel, akik a marxizmusból vagy a maoizmusból fokozatosan kiábrándulva, a politikai rendszer iránti korábbi hűségüket már feladva, esetleg apáik sztálinista múltjával vagy akár saját közelmúltjukkal szembefordulva vagy csupán feledve azt, vagy a trockista lelkületük miatt mindig valami más után vágyva, de az éppen létezőt elutasítva nyugatosokká váltak. Ezek a művelt emberek, akik egy részének az identitászavara kilóra volt mérhető, demokratikus ellenzékké nyilvánították önmagukat. Javasolták, hogy csatlakozzam hozzájuk.

Az állampolgárságom szerinti országban, Csehszlovákiában azonban rövidesen ismét kihunyt a csak imént kigyulladt fény. Prágában letartóztatták a Charta ’77 aktivistáit, és elkezdődött a boszorkányüldözés. Első halálos áldozata a másként gondolkodók elleni hajtóvadászatnak a filozófus Patočka volt. A cseh és szlovák művészvilág közismert személyiségeinek közreműködésével Csehszlovákia-szerte szervezték a Charta-ellenes nyilatkozatokat. Az anticharta kampányban – bizonyára törvényszerűen – elbukott az akkori felvidéki magyar értelmiségi elit nagy része. Főleg azok az első generációs irodalmár értelmiségiek, akik az 1950-es évek első felében, a kommunista párt szekerén bevonultak a beneši presztalinizmus (vagy posztfasizmus) idején megsemmisített magyar szellemi középréteg helyébe. Szinte kivétel nélkül hitet tettek az ellen-charta mellett, anélkül, hogy az eredetit ismerték volna. Működött az orwelli liftrendszer: ha elfogadod a fentről jövő utasítást, esélyed nyílik felkapaszkodni, vagy nem zuhansz még mélyebbre. Akik pedig egy évvel korábban a tőlem észrevétlenül csökkenthető vagy növelhető távolságra foglaltak helyet, hirtelen a hivatalos hatalom velem átellenben lévő kispadjára ültek át.

A gyér felvidéki magyar értelmiségi elit egy részének ezt a zsigeri megalázkodását az 1935-ben Csehszlovákiából Romániába kiutasított baloldali ifjúsági vezér, a sarlós Balogh Edgár is ösztönözte, aki akkor éppen Pozsonyban tartózkodott. „Így maradtok posszibilisek” – mondta. Némi módosítással nekem is ezt mondta a Stefánia kávéházban: írd alá, így ismét posszibilissé válhatsz.

Ekkor értettem meg, hogy az orwelli világot az abszolutista bigottság és a hűbéresi alárendeltség, a heteronómia élteti, az ügynökök, a kliensek és a karrier-esélyre számítók rendszerére épülő paternalista manipulatúra által. Ez úgy működött (működik), hogy a központban kitaláltak valamit, amit a központi hatalom ereje hitelesített. Az innen kiáramló vélemény vagy utasítás szétfutott a csatornákon, és működni kezdett. Ehhez párosult a virtuális vagy gerjesztett vélemény, ami ugyancsak központi akaratként jelent meg, mert másolta annak szerkezetét és szellemét, mint a fantasztikus filmekben megjelenő földövkívüliek vagy organikus szerkezetek, amelyek lemásolják az emberi szervezetet, és a megtévesztésig emberszerűvé válnak.

A presszió, represszió és a lélektani megfélemlítés mellett ez a módszer tartotta életben évtizedekig a kommunista rendszert, sőt túlélte bukását is.

De nézzük a történések síkjait.

A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának titkára, a korábbi agitpropos Konsztantyin Usztyinovics Csernyenko hű sztálinista és orosz nacionalista 1976-ban összehívta Taskentbe Szovjetuniónak az orosz nyelvet tanító szakembereit, tanfelügyelőket, propagandistákat. Arról tanácskoztak, hogyan lehetne a birodalmi céloknak megfelelően hatékonyabbá tenni az orosz nyelv tanítását a nem orosz iskolákban és a nem oroszok körében, annak érdekében, hogy az egy párt és egy ideológia mellett a nyelv is egy legyen. Nem lényeges, hogy mire jutottak, mert a lényeget a tanácskozás célja határozta meg: az oroszul beszélő szovjet nemzet megalkotásának eszméje. Hasonlóra már volt példa az úgynevezett polgári demokráciákban is. Több mint fél évszázaddal korábban a csehszlovák nemzeteszme ugyanerről szólt. De ez öltött testet később is a jugoszláv nemzetnek nevezett lázálomban, vagy a szocialista nemzet délibábjában, illetve ezek másodlagos képződményeiben: a magyar anyanyelvű románoknak, a magyarul beszélő csehszlovákoknak vagy a jugoszláv nemzetiségű magyaroknak a megvalósulás küszöbén álló rémképeinek formájában.

A taskenti konferencián részt vettek csehszlovákiai „szakemberek” is, mégpedig a pozsonyi oktatásügyi minisztériumból. Az itt ellesett ötletek és az itt nyert bátorság indította el azt a programot, amely „a magyar oktatási nyelvű iskolák nyelvi átépítése” címet viselte és a rendszerváltozás után röviddel – egészen 1998-ig – „alternatív oktatás”-i programként jelent meg Szlovákiában, igazolva az orwelli világ túlélési képességét, vagy bizonyítva, hogy a kommunizmustól függetlenül léteznek önállóan működő orwelli világok.

Lehet, hogy az akkori Kelet-Európának vagy Kelet-Közép-Európának kommunistaellenes és a létező politikai rendszerrel szemben szerveződött mozgalmainak kutatásával foglalkozó történészek számára kiábrándító lesz, de az 1978-ban kialakult csehszlovákiai magyar ellenzéki szerveződés, a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága nem a magyarországi demokratikus ellenzék, sem a Charta ’77 hatására jött létre, hanem a taskenti konferencia célkitűzéseinek csehszlovákiai megvalósítása ellen. A felvidéki magyarság kommunizmustól úgy-ahogy érintetlenül maradt részének akkor legfeljebb az önvédelemre maradt ereje. Akik politikailag „posszibilisek” voltak, vagy azzá szerettek volna válni, vagy egyáltalán rendelkeztek valamiféle karrier-ambíciókkal, még akkor sem vállalták a szembeszegülést a hivatalos hatalommal, ha éjszakánként emiatt nem tudtak aludni. Ugyanakkor tény, hogy a taskenti konferencia és szándékainak pozsonyi megvalósítására tett kísérletek az orwelli világ szerves részeként jelentek meg, hiszen a nyelvi totalitarizmus is csak egy cocalista rendszerben lett volna működtethető – tehát egyik része volt annak az árnyéknak, amely eltakarta az említett mozivásznon felderülő fényt. A kibontakozó felvidéki magyar „ellenállás” ezáltal szerves részévé vált a kommunista hatalmi rendszer módszereivel szemben szerveződött kelet-közép-európai értelmiségi mozgalmaknak.

Kapcsolataim mind a Charta ’77 aktivistáival, mind a magyarországi demokratikus ellenzékkel vagy az illyési nyomvonalat követő magyar szellemi élettel, majd később a politikai rendszer szlovák ellenlábasaival, azonos meggyőződésen alapultak. Az orwelli világ antivilágát kell megalkotni ahhoz, hogy a valósággá vált orwelli rendszert megváltoztathassuk. Mert az a felismerés, amire még 1968-ban jutottunk, hogy a kommunizmus nem reformálható csak megszüntethető, az 1970-es és az 1980-as években egyre inkább erősödött. Viszont az is egyértelmű volt számunkra, hogy amíg ez a hatalom bízik a saját erejében, addig nem dönthető meg- erejét egy hasonló súlyú, de jobb minőséget képviselő hatalomnak kell aláásnia.

A lelki erő forrását az ellenálláshoz az akkori hivatalos világgal szemben, a saját meggyőződésemen túl az alternatívaként kialakuló második társadalom, a másként gondolkodók szellemi közössége jelentette. Számomra a nyelvi, kulturális és földrajzi közelsége miatt a magyarországi másként gondolkodók teremtették meg a szükséges energiaforrást: Csoóri Sándor, Bence György, a Beszélő, Kenedi János. Nélkülük nehezen tudtam volna a tettrekészség állapotában tartani saját meggyőződésemet. A Charta ’77 aktivistái, noha velük ugyancsak kapcsolatban voltam, nem voltak alkalmasak arra, hogy magyarként és magyar ügyet is szolgálva dolgozhassak. Européerek voltak ugyan, de elsősorban csehekként, másodsorban csehszlovákként nyilvánultak meg – mintegy száz éve nem találva összhangot a magvar üggyel. Prágában az orwelli világ szlovákiai válfajának magyar vonatkozásait szlovákiai belügynek tekintették. A néhány szlovák „belső emigráns” pedig a tizenkilencedik században megfogalmazott és a huszadik században petrifikálódott szlovák-magyar politikai kapcsolatok viszonylatában értelmezte ezt, ami nem kedvezett az egyetemes szemléletnek, sem az időfölöttiségnek.

A kommunista rendszer magyarországi ellenzéke aránylag hamar rádöbbent – a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer ellen tiltakozó környezetvédőktől korábban – az államhatárokon átnyúló magvar valóságra. Az illyési szellemiség vonzáskörébe tartozók ennek mindig is tudatában voltak, de a többiek, akik különböző táborokból verbuválódtak egy sátorba, Bibó István halálával tudatosították, hogy a nemzet egy és oszthatatlan, noha megosztott. Viszont a magyarországi ellenzék is megosztott volt, hogy eleget tegyen az orwelli szamárvezetőnek. Létrejött az egyik oldalon a Bibó-emlékkönyv, az egyetemes magyar gondolkodás nagy bizonyítéka, többek között Kenedi János és Bence György munkájának köszönhetően. De néhány évvel később a magyarországi ellenzék másik része – elfelejtve a Bibó-emlékkönyv üzenetét – átnyúlva a felvidéki magyar nonkonformisták feje fölött, a Duna-kör közvetítésével kezdeményezett a Charta ’77 prágai csoportjánál egy csehszlovák-magyar „kiegyezési” nyilatkozatot, amelynek a megfogalmazója – a prágai ellenzék szerint – állítólag Konrád György volt. A kezdeményezés, amely a leginkább érintettek kihagyása miatt orwelli módszereket idézett, megbukott. Elsősorban azért, mert a magyarországi ellenzéknek ez a része nem mérte fel a kiválasztott partner tűrőképességét és történelmi hagyományait. A magyarországi ellenzék és másként gondolkodók jelentős része azt gondolta, hogy legalább a hatalom túloldalán létezik szolidaritás. Azt gondolták, hogy ha Budapesten tömegesen tiltakoztak a Charta ’77 tagjainak üldözése és bebörtönzése ellen, akkor ezek is Prágában érzékenységet tanúsíthatnak az elnyomott felvidéki magvarok iránt. A kiegyezés ügyét azonban a prágaiak átdobták Pozsonyba, ahol az egész kútba esett (dokumentumai olvashatók a www.duray.sk honlapon a Kettős elnyomásban oldalon).

Lehetett volna-e az orwelli rendszer alagsorában vagy az általa érintetlen magaslatokban létrehívni egy egészséges közép-európai szellemiséget? Aligha, hiszen a térséget azok a nemzethatalmi érdekek szolgáltatták ki a nácizmusnak majd a kommunizmusnak, amelyek kierőszakolták a versailles-i, illetve a trianoni békeszerződést. A Komintern szakemberei már 1920-ban tudták, és az antant-hatalmak politikusainak egy része ugyancsak felismerte, hogy időzített bombát helyeztek el Európa közepén, ahogyan Churchill is tudta már 1945-ben, hogy vasfüggöny ereszkedik Nyugat és Kelet közé. Fultoni beszéde ennek a bizonyítéka.

Az 1970-esés az 1980-as években a szovjet hatalmi térfél társadalmainak másként gondolkodói többségükben nem voltak alkalmasak arra, hogy átlépjék a huszadik században emelt közgondolkodási akadályokat. A kommunista rendszer módszereivel ugyan nem értettek egyet, de egy részük (a reformkommunisták, marxisták) a szocializmus ún. emberarcú változatát elfogadta, és alig akadt közöttük néhány, aki tudatában volt annak, hogy a helyzetért a két világháborút lezáró békerendszer a felelős. Fehér hollóknak számítottak azok, akik ezt ki is mondták. A közfelfogás ezen akadályait a katonák leegyszerűsített műszaki gondolkodásmódjával determinált, de a politikusok által megfogalmazott gyűlölködési és stabilitási doktrínák teremtették meg. Ezek uralták Európát a két világháború között – e gondolkodásmód csődjét éppen az újabb világháború bizonyította. De mintha mi sem történt volna, ez kelt életre 1945 után is. És amint a nyugati világ sokáig szemet húnyt a nácizmus gaztettei fölött, ugyanúgy elfogadta, sőt egyezkedve életben tartotta a kommunista hatalmi rendszert is, ami végül saját alkalmatlanságának köszönhetően omlott össze 1989-ben. De lehet, hogy élt volna tovább, ha a Nyugat nem kényszeríti ki a kommunista rendszer bűnöseinek büntethetetlenségét – azok büntethetetlenségét, akikkel együttműködött. Az orwelli rendszert éppen a huszadik század Európájának ez a politikai gondolkodásmódja hívta létre, és azok zöme, akik fellázadtak a rendszer vagy a módszerei ellen, csak azokhoz a gyökerekhez tudott visszatérni, amelyekből kisarjadt maga a rendszer. Akik nem oda tértek vissza, hanem előbbre léptek, azokat a radikalizmus és a szélsőségesség vádjával sújtották.

Ha a társadalmi rendszerek fejlődése szempontjából értékeljük ezt a helyzetet, egyértelmű, hogy az első világháború végével a modernizáció az egész közép-kelet-európai térségben megbukott, mert a nemzeti identitások és az állameszmék az ellenségképek uralma alá kerültek. Az is igaz, hogy amíg ez a megállapítás magyar szempontból vitathatatlan, a szomszédos nemzetek szemszögéből megítélve vitatható, mert máig az a meggyőződésük, hogy többet nyertek, mint amennyit enélkül veszíthettek volna. Csupán azt nem tudjuk eldönteni ma, hogy hosszú távon kinek van igaza.

Az viszont nem kétséges, hogy engem kétszer is letartóztatott a csehszlovák kommunista államrendőrség. Először 1982. november 10én. A magyarországi nem politikai közéletre ennek csupán annyi hatása volt, hogy megosztotta a Magyar Irók Szövetségét, mert a bírósági tárgyalásomon részt vett az írószövetség három tagja (Cseres Tibor, Csutka István, Mészöly Miklós). Nagyobb hatást gyakorolt a magyarországi értelmiségi körökre a Csoóri Sándorra kimért egyéves publikálási tilalom amiatt, hogy előszót írt az 1983-ban New York-ban megjelent könyvemhez. De talán még inkább polarizálta az akkori magyar szellemi életet az a bértollnok, aki az Élet és Irodalomban 1983 tavaszán az előszó miatt megtámadta Csoórit és mellesleg engem is. Mindez elindított egy olyan polarizálódást az össznemzeti ügyekhez való viszonyulásban, ami pl. 2003-ban is megosztja a magyar politikai életet. Mert akik 1983-ban összeütközésbe kerültek a nemzet ügye miatt az akkori kommunista hatalommal, azok 2003-ban is a bal-liberális kormány ellenzékét alkotják, illetve azok, akik annak idején a hivatalos hatalom oldalán foglaltak helyet – néhány fényes kivételtől eltekintve – 2003-ban is annak a hatalomnak az örökösei, tehát az MSZP-SZDSZ kormány támogatói között találhatók. E két halmaznak szinte elhanyagolható a metszése.

Ez a polarizálódása a magyarországi szellemi életnek 1984-ben még láthatóbbá vált. Ekkor tartóztattak le másodszor (1984. május 10.).

Ezúttal nem annyira a jogvédő bizottság tevékenysége és nem is a Nyugaton megjelent publikációim miatt, hanem bosszúból, mert sikerült meghiúsítanunk a taskenti konferencia szellemiségében megfogalmazott szlovákiai terveket.

Figyelmet érdemel, hogy a jogvédő bizottság tevékenységét 1978-tól 1982-ig a csehszlovák belügy kivételével nem vették komolyan. Első letartóztatásomra is csak akkor figyeltek fel, amikor a Charta ’77 szóvivői nyilatkoztak erről. Első szabadlábra helyezésemre is csak azért kerülhetett sor, hogy a jogvédő bizottság által képviselt téma, azaz a Csehszlovákiához csatolt ínagyarság helyzete esetleges elítélésem miatt ne válhasson nemzetközileg vitatott kérdéssé. Nem valószínű, hogy a magyarországi értelmiségi körökben az irántam kialakuló rokonszem elegendő lett volna ahhoz, hogy a csehszlovák politikai vezetés megmásítsa korábbi döntését. Mind a kádári, mind a husáki vezetésnek érdeke fűződött ahhoz, hogy ezt a kellemetlen kérdést eltussolja. Ezzel tartoztak Moszkvának is és egymásnak is. Csupán a hivatalos Magyarországnak kellett külön is bizonyítania, hogy valóban semmi köze az egészhez.

1984-ben azonban már más volt a helyzet, mint másfél évvel azelőtt. Újabb letartóztatásom hatalmi presztízskérdést jelentett Csehszlovákiában. A hivatalos hatalom ezzel azt érte el, hogy felfigyelt az ügyre a nemzetközi közvélemény is (dokumentumai olvashatók a www.duray.sk honlapon, A szlovákiai magyar iskolák védelmében oldalon), és negyven év múltán ismét témává vált a felvidéki magyarság helyzete. A korábbi egyéni szolidaritáson túl szervezetté és világméretűvé vált a személyi szabadságom ügye.

Ekkor alakult meg Budapesten a Duray Bizottság. Tagjainak egy része az úgynevezett demokratikus ellenzék soraiból került ki. A Felvidékről elszármazott értelmiségiek is megszerveződtek , aminek 1989-ben a Rákóczi Szövetség megalapítása lett az eredménye. Munkához láttak az egyetemisták is. Orbán Viktor korosztálya Budapestet teleragasztotta öntapadókkal: Szabadságot Duray Miklósnak.

Másodszori szabadulásomra 1985. május 10-én az orwelli világ, azaz a kommunista hatalmi rendszer bejező korszakának kezdetén került sor. Budapesten a Kulturális Fórum idején a nem hivatalos ellenzék alternatív fórumot rendezett, majd megtörtént a monori találkozó, később pedig felállították a lakitelki sátrat, és rendszeressé váltak az ellenzéki találkozók a Jurta színházban. Az ellenzékiség ekkor már egyre inkább mást jelentett, mint néhány évvel azelőtt, amikor a hatalom még monolit volt. Hiszen már a hatalom képviselőinek egy része is a küszöbön álló rendszerváltozásra készült – annyiban mindenképpen, hogy osztották egymás között a közvagyont. Az is igaz, hogy Csehszlovákiában a változásnak még az előszelét sem lehetett érezni.

Az 1980-as évek második felében megindult pezsgés témaváltást és differenciálódást is hozott a magyarországi ellenzéki körökbe. Nem a hivatalos hatalommal szembeni egység, hanem inkább az egymás közötti különbözőségek kerültek előtérbe. A magyarországi hivatalos hatalom konzervatív nemzeti irányzatú ellenzéke létrehozta a Magyar Demokrata Fórumot. Az úgynevezett demokratikus ellenzék köreiben pedig kezdett terjedni annak a híre, hogy már nem lesz divat a nemzettel, főleg nem a határon túli magyarok ügyeivel foglalkozni. Ez a téma csak addig volt érdekes, amíg ezzel is lehetett bizonyítani a kommunista rendszer elnyomó lényegét. A demokratikus ellenzék megalakította maga számára a Szabad Kezdeményezések Hálózatát aminek én is tagja lettem az SZDSZ 1988 őszén bekövetkezett megalakulásáig. Károlyi Mihály örökségét, amelyet magáénak érzett az új, magát liberálisnak valló párt, nem tudtam vállalni. Nem csupán azért, mert Tisza István meggyilkolásának bűne Károlyihoz tapadt, hanem azért sem, mert ő volt az 1919-es kommün szálláscsinálója. Ennek az örökségnek a felidézését 1988-ban rossz üzenetnek tekintettem.

Amikor 1990 januárjában a rendszerváltozás kezdeti tapasztalatain okulva és az autonóm cselekvés tudatával úgy döntöttünk Pozsonyban, hogy önálló magyar pártot alapítunk, az Együttélést, a magyarországi volt demokratikus ellenzék néhány tagja felkeresett, és arról próbált meggyőzni, hogy helytelenül döntöttünk. Azt javasolták, hogy épüljek be a rendszerváltoztató szlovák nagypártba, mert minden korábbi ellenzékinek ott a helye.

Miután megalakítottuk saját pártunkat, és az együttműködés keresése céljából felvettük a kapcsolatot a szlovák nagy párttal (Nyilvánosság az Erőszak Ellen), a baráti kéz helyett elutasításra találtunk. Azt vetették szemünkre, hogy nem kértünk tőlük tanácsot a pártalapítás előtt. Mintha a Nagy Testvér szavait hallottam volna.

Ezt követően azok részéről, akik korábban a Felvidékről rajtam kívül kapcsolatban álltak a magyarországi demokratikus ellenzékkel és Független Magyar Kezdeményezésként beépültek a nagy szlovák pártba, elhangzott a szentencia: Duray és pártja szélsőséges.

Mintha ismét visszacsöppentem volna az orwelli világba.

Ez sajnos nem egy valóságtól elrugaszkodott benyomás volt. A rendszerváltozást nem azok a másként gondolkodók hajtották végre, akik érintetlenek maradtak a kommunizmus által, hanem zömmel azok, akik a kommunista rendszerben szocializálódtak és akarva-akaratlanul átvették a kommunista értékítélet egyes elemeit, megtanulták a módszereit. Nehezen ismerték fel önmagukban ezeket az elemeket, vagy fel sem fedezték őket. Továbbá tudatosítanunk kell, hogy a rendszerváltozás nem forradalom volt. A kettő között az a különbség, hogy a forradalomban nem csak a szerkezet és a rendszer változik meg, hanem az elmúlt rendszer szereplői is a múlt részévé válnak. A rendszerváltozás pedig csupán szerkezetváltozást jelentett, ami ugyan rendkívül fontos esemény volt, de ugyanakkor további teret nyitott a múlt szereplőinek és gondolkodásmódjának az érvényesülésére. A rendszerváltozás kiegyezést jelentett a múlttal. Ebben az esetben az orwelli múlttal. Ezért kísért még tizenhárom évvel a rendszerváltozás után is a kommunizmus és az orwelli világ szelleme.