Volt egyszer egy komáromi nagygyűlés

(2003. december 28.)

Volt egyszer egy nagygyűlés Révkomáromban, 1994. január 8-án. A felvidéki magyarság legnagyobb politikai eseménye volt ez a második világháború utáni ötven évben. A nagygyűlés miatt Szlovákiának mintegy egy negyedében mozgósították a rendőrséget, fokozott közúti ellenőrzést rendeltek el, bevetésre készen állt a rohamrendőrség, Komáromot elárasztotta ügynökeivel a szlovák titkosszolgálat. Az eseményre több száz újságíró volt kíváncsi Mexikótól Isztambulig, és felvonultak a nemzetközi hírügynökségek és televízióállomások. A gyűlésnek 3 500 résztvevője volt Pozsonytól Szirénfalváig, akik általános és titkos országos és helyhatósági választáson megválasztott, közlegitimitással bíró személyek voltak. A résztvevők jelentős része be sem fért a komáromi sportcsarnokba, mintegy ezren kint rekedtek a szabad ég alatt, és az épület előtt órákig fagyoskodva, hangszórókon át hallgatták a benti eseményeket.

A gyűlés az autonómiáról szólt, noha ez a kifejezés egyszer sem hangzott el az előadók és a hozzászólók szájából. De ezen belül szólt a felvidéki magyarság politikai alanyiságáról, Szlovákia európai jövőjéről, az európai integrációról, a szlovák-magyar viszony új politikai és jogi alapokra helyezéséről, a felvidéki magyarság jogállásának meghatározásáról, nyelvhasználati kérdésekről, egy új közigazgatási rendszer bevezetéséről, gazdasági reformról stb. A kulcsszó az önrendelkezés volt: a magyarság Szlovákia államhatárain belüli önrendelkezése.

A nagygyűlés óta eltelt tíz évben az ott elfogadott nagy ívű állásfoglalás pontjai közül néhány formálisan teljesült. Szlovákia ugyanis időközben csatlakozott az európai önkormányzati chartához, a nyelvi chartához, megvalósulóban van a közigazgatási reform, folyamatban van Szlovákia felvétele a NATO-ba és rövidesen az Európai unió tagja lesz az ország. E két utóbbitól eltekintve azonban az állásfoglalás követeléseinek a teljesülése valóban csak formális, mert a magyarság tényleges jogállásában nem következett be javulás. A közigazgatási reform szinte azonos elvek mentén és területi egységek kialakítása mellett zajlik, mint amelyek ellen tiltakoztunk a nagygyűlésen. Sőt, annyiban rosszabb a helyzet, hogy a települési önkormányzatok anyagi állapota a mai napig rendezetlen, noha az eddig megvalósult reform jóvoltából ma már több jogkörrel rendelkeznek a községek, mint tíz évvel ezelőtt – a jogok működtetésére pedig nincs elegendő pénz. A nyelvhasználati ügyek máig zavarosak, és azóta sem született meg a magyarok jogállását rendező törvény. Belső önrendelkezésről pedig szó sem lehet, sőt ma már beszélni sem merünk róla.

A felvidéki magyarság nyolcvanéves elszakított létének legnagyobb politikai eseménye és politikai egységének csúcsteljesítménye egyúttal a legnagyobb politikai és erkölcsi kudarca is lett. Érdemes áttekinteni ennek néhány okát.

Van egy olyan oka, amely akkor is és korábban is nyilvánvaló volt, illetve most is az: a szlovák politika külső és belső kényszer nélkül alkalmatlan arra, hogy Szlovákiát a magyarok számára is hazává tegye. Ezt az okot azonban akár el is hanyagolhatjuk, hiszen a nagygyűlés éppen a külső és belső kényszer kialakításának lehetett volna egyik eszköze. Hogy miért nem vált ilyen eszközzé, annak gyökere önmagunkban rejlik.

A nagygyűlés előkészítése során nem sikerült kialakítani az akkori három magyar párt között az összhangot. Az egyik párt már a kezdetén elhatárolódott az ügytől. A másik párt pedig sokáig késleltette a szervezést. Amikor kiderült, hogy nem akadályozhatja meg a nagygyűlést, kényszeredetten vett részt benne.

A szlovák politika prominensei már a nagygyűlés előtt elkezdték a megosztási kísérleteket. Michal Kovát köztársasági elnök és Mečiar miniszterelnök bizalmas tárgyalásokon arra biztatott néhány magyar politikust, hogy hiúsítsák meg vagy jelentéktelenítsék el a nagygyűlést. Ennek is köszönhető, hogy nem sikerült létrehozni azt a száztagú bizottmányt, amelynek a feladata lett volna a gyűlésen elfogadott állásfoglalás célkitűzéseinek közös, pártok fölötti képviselete. De a nagygyűlés eljelentéktelenítése érdekében állt azoknak a magyaroknak is, akik úgy érezték, hogy háttérbe szorulhatnak az egyéni érdekeik és az ambícióik a nagygyűlés sikere, illetve az utána következő helyzetteremtő politizálás miatt. Ez ugyanis hosszantartó politikai küzdelmeket teremtett volna, amely közepette nem lehet egyéni politikai vagy gazdasági karriert építeni.

A nagygyűlés utáni helyzet alakulására vonatkozóan a legtöbb információ a szlovák titkosszolgálat jelentéséből és ajánlásaiból szerezhető. A jelentés arra utalt, hogy a nagygyűlésen kialakult magyar egységet külföldi, magyarországi támogatással lehetett csak létrehozni. Az így kialakult egységet ugyan létezőnek kell tekinteni, de meg kell bontani, és ki kell szorítani a szlovákiai magyar politikából mindazokat, akik a komáromi nagygyűlés értelmi szerzői és odaadó előkészítői voltak. Azokat kell velük szemben előtérbe helyezni, akik elhatárolódtak az eseménytől vagy már eddig is hajlandók voltak az előkészületek akadályozására. Ezen személyek által kell vakvágányra futtatni a gyűlés célkitűzéseinek megvalósítását.

A titkosszolgálati jelentés és javaslatok – részletezés nélkül – magyarázatot adnak a szlovákiai magyar pártpolitika és politizálás alakulására 1994 után, és rávilágítanak a Magyar Koalíció Pártjának betegségeire is. De leginkább az válik érthetővé, hogy miért merült feledésbe az elmúlt tíz év alatt a szlovákiai magyarság legnagyobb politikai eseménye, és miért vált politikai és erkölcsi kudarccá legnagyobb politikai sikere.

Kérdés, felnő-e egy olyan fiatal politikusi generáció, amely az 1994. január 8-i nagygyűlésen megfogalmazott célkitűzéseket ismét életre tudja kelteni, és ha felnő, nem lesz-e már késő?

Mert ha nem áll föl az új politikus csapat, vagy ha erre már későn kerül sor, akkor a komáromi nagygyűlésnek béke poraira – és béke porainkra.