Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
Június elején, a trianoni békekötés nyolcvanötödik évfordulója előtt két nappal tette közzé Pozsonyban az Új Szó annak a felmérésnek az eredményét, amely a jogfosztó benesi rendeletekről alkotott szlovákiai társadalmi véleményt volt hivatva bemutatni. A felmérést azután végezték, hogy április 5-én Komáromban a Szüllő Géza Társaság rendezte tanácskozáson megemlékeztek a „kassai kormányprogramról”. Ezt 1945. április 5-én, Csehszlovákia újjáalakításakor hirdették meg, és politikailag rögzítette a ,,csehek és a szlovákok nemzeti frontjának” a németek és a magyarok üldözésére irányuló közös akaratát, egyúttal megteremtette a kollektív bűnösség elvét alkalmazó elnöki rendeletek politikai hátterét.
A komáromi értekezleten elfogadtak egy nyilatkozatot is, amelyben az emlékezés kötelességéről és az erkölcsi jóvátétel szorgalmazásáról tettek hitet a résztvevők. A nyilatkozatot négyen erősítették meg aláírásukkal: a Magyar Koalíció Pártjának, a Csemadok-nak, a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetségének és a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke. A szlovák sajtó és a szlovák politikai közvélemény egy része pedig – a politikai kívánalmaknak megfelelően – „felkapta a vizet”.
E szépirodalmi idézetekkel teletűzdelt nyilatkozat elfogadását nem előzte meg össztársadalmi párbeszéd, politikailag harmatgyengére és szakmailag is kifogásolható minőségűre sikerült – ez azonban a szervezők és az aláírók lelkét terheli. De úgy látszik, hogy a tartalma és főleg a tárgya a szlovák sértődékenységen kívül is érintett néhány érzékeny pontot. A komáromi nyilatkozat – az aláíró személyek miatt – ugyanis azt sejtette, hogy a felvidéki magyarok széles társadalmi egyetértésben sorakoznak fel mögötte. Ennek a vizsgálatára született a közvélemény-kutatás. Megrendelője az új Szó (és néhány szlovák lap), kiadója a Petit Press külföldi tulajdonú részvénytársaság volt.
A felmérést egy ismert közvélemény-kutató intézet készítette. Ha igaz, hogy reprezentatívnak szánták, akkor kb. 120 magyar nemzetiségű, 60
egyéb nemzetiségű és 1020 szlovák nemzetiségű személyt kellett megkérdez
niük. A válaszokat a nemzetiségi megoszlás, a pártállás és a területi hovatar
tozás szerint értékelték. Tárgya szerint a nemzetiségi függőségű – főleg a
szlovák és a magyar – válaszok az érdekesek.
A felmérésből úgy tűnt, hogy a szlovákoknak csaknem 26 százaléka hatvan év múltán is egyetért a benesi dekrétumokban foglaltakkal, azaz a kol
lektív bűnösség elvének alkalmazásával (ez lehetséges, de talán nem is rossz
eredmény), a magyaroknak, illetve a Magyar Koalíció Pártját választóknak
azonban csaknem a 30 százaléka vallaná ugyanezt.
Ez volt a felmérés irányadó kérdése. Ha elhinnénk és elfogadnánk a
hitelességét, és irányadónak tartanánk, akár kétségbe is eshetnénk.
A felmérés hitelességében való kételkedés egyik oka az a kérdés lehet,
hogy ugyan mire volt kíváncsi, vagy mit akart ellenpontozni a megrendelő.
Ugyanis az alapkérdésre adott válaszok további szociológiai (kor- és nemek
szerinti) vizsgálata politikailag érdektelen.
Ha hinnék a felmérés üzenetének, és az MKP elnöke lennék, akkor az
alábbi véleményt fogalmaznám meg: a komáromi nyilatkozatot kísérleti lég
gömbnek kell tekinteni, mely azt mutatja meg, hogy a benesi dekrétumok
ügyében hol a határ. Ha ezt nem lépem át, megmarad a mozgásképességem a szlovákiai politika szlovák térfelén, és nem ütközöm az ezen kívül álló falakba sem. Ebből a szempontbál elhanyagolhatónak kell tekinteni azt a csaknem 70 százaléknyi magyart, aki azt szeretné, ha felülvizsgálnák Beneš elnök jogfosztó rendeleteit, és nem kell tekintettel lenni arra a csaknem 12 százaléknyira sem, akinek nincs véleménye erről, de biztos, hogy a rendeletek érintettje, hiszen minden magyart sújtott ez a rendeletcsomag. A felmérés azt sugallja, hogy a Magyar Koalíció Pártjának a programját arra a harmincszázaléknyi magyarra célozva kellene megfogalmazni, aki a II. világháború utáni magyarüldözést jogosnak tartja.
Csakhogy én nem hiszek a felmérésnek, elsősorban azért, mert három és fél embert kivéve nem találkoztam olyan magyarral, akit ne érdekelt volna a benesi magyarüldözés kérdése. Lehet, hogy pillanatnyilag jobban izgatta gazdasági helyzetének romlása, munkanélkülisége vagy az a látszólagos kiúttalanság, melyet a felvidéki magyar politikusok rovására írt, de ha véleményt kellett mondania arról, milyen volt a magyarság helyzete akár a volt Csehszlovákiában vagy most, Szlovákiában, bizony leszedte a szenteltvizet az állam képviselőiről.
Akkor mégis hogyan lehetséges az, hogy a közvélemény-kutatás szerint a magyaroknak kis híján harminc százaléka egyetért a magyarokat sújtó kollektív büntetéssel? Ennek három oka lehet:
– Nem értették a kérdést, és mivel a felvidéki magyarok jelentős részéből az elmúlt hat évtized során kiölték az autonómia szellemét, a pozitívan megfogalmazott kérdésre, tehát arra, hogy egyetért-e a magyarok kollektív büntetésével, igennel válaszolt;
– Nem mondott igazat a válaszadó, mert sokévi tapasztalat mutatja, hogy ha egy magyart idegen (ebben az esetben szlovák) kérdez olyan ügyben, amely a magyarokat érinti, mást mond, mint amit gondol. Ez önvédelmi magatartás, sokunkban talán már megtalálható a genetikai kódja is. Olyan ez, mint a zsidók egyik imája, a Kol Nidre – ebben egyezséget kötnek a Mindenhatóval arról, hogy az általuk mondottak, még az esküjük is hazugság, csak az idegenek megtévesztésére szolgál;
– De az is lehet, hogy tudatosan így értelmezték vagy jegyezték le a magyarok válaszát, mert éppen azt akarták bebizonyítani, hogy Szlovákiában már a magyarokat sem érdekli a múltnak az a része, amely sok szlováknak, csehnek kellemetlen, és sáros benne sok nyugat-európai politikai erő is, meg hát olyan körök is, amelyek nem kívánják a magyarok Trianon óta tartó üldöztetését emlegetni, mert ez részben elterelné a figyelmet a számukra fontosabb kérdésekről.
Egy szó, mint száz: készült egy közvélemény-kutatás, mely valószínúleg azt jól mutatja, hogy milyen célt követett a megrendelő, de azt nem, hogy valójában véve milyen is a helyzet. Ki tudja, hány ilyen felmérés készül a világon?
2005. június 18., Hídlap