A Felvidéken ma választják a megyei önkormányzatok képviselőit

A szlovák politika legjellemzőbb vonása, hogy önkormányzat-ellenes. Ez több megközelítésből is bizonyítható, például a törvényhozói tevékenység alapján.

 

1991-ben, a rendszerváltoztató lendület első hullámában még a körzeti államigazgatási szervek vezetőit is a polgármesterek javaslatára nevezték ki, 2005-ben azonban már az egész önkormányzati rendszerre az állami ellenőrzés kezd rátelepedni. Ez nem azt jelenti, hogy az elmúlt tizenöt évben a közgondolkodás visszafelé fejlődött volna, hanem arról tanúskodik, hogy a szlovákok eddig nem a saját fejük szerint döntöttek, hanem kívülről jövő sugallat, példa vagy kényszer alapján.

A kommunista hatalmi rendszer bukásától eltelt tizenöt évben ismét kezd kialakulni Szlovákiában a prefektúra-rendszer, mely lehetővé teszi, hogy az állam beavatkozzon a szabadon választott önkormányzatok működésébe. Ebben az a legnagyobb baj, hogy 1998-tól – a Magyar Koalíció Pártjának kormányzati szerepe által – a felvidéki magyar politika is ezt támogatja.

Szlovákiában, a szlovák közéletben tömegesen nem alakult ki az önkormányzatiság óhaja. A közgondolkodásban a rendszerváltozás után is csak fokozatosan vert gyökeret az önkormányzatiság eszméje. Csehországban és Szlovákiában Csehszlovákia keretei között is évtizedekig eltérően fejlődött az önkormányzatiság. A rendszerváltozás után, a szövetségi állam megszűnése előtti időben, a cseh országrészekben már olyannyira decentralizálták a központi államhatalmat, hogy az iskolaügy is átkerült a helyi hatalom jogkörébe. A szlovákiai országrészben ezt azzal utasította el a szlovák államigazgatás, hogy ily módon a magyarok kezébe kerülne némely iskolák működtetési joga, ez pedig ellentétes a szlovák nemzetállami érdekkel.

A kommunista hatalom bukása után, a községek igazgatásáról alkotott, 1990-ben elfogadott első törvény volt az eddigi legjobb törvény. Ezt kellett volna, hogy kövessék a központi hatalom lebontásáról szóló törvények, de 1996-ban a nagy közigazgatási reform mégsem ezt valósította meg, hanem csupán átszervezte a területi közigazgatást, és – az akkori belügyminiszter szavait idézve – „dekoncentrálta a hatalmat”, azaz széthelyezte a központi hatalmat tôbb államigazgatási alközpontba. Az önkormányzatiságról szó sem esett.

Tizenegy évvel a rendszerváltozás után került sor ismét a közigazgatás olyan átalakítására, hogy szerepet kapott benne az önkormányzatiság is, mégpedig két összefüggésben. Az 1996-ban létrehozott középszintű államigazgatási szerkezet mellé rendelték a megyei önkormányzati rendszert, és újraosztották a jogköröket a központi, a megyei és a járási államigazgatás, valamint a központi kormányzat és a megyei, illetve a helyi önkormányzatok között. Ám mindezzel párhuzamosan nem történt meg a közigazgatás fiskális decentralizálása. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az önkormányzati rendszer csak az állam jóvoltából működhetett. Az átruházott jogkörökhöz törvényben biztosított anyagi fedezetről csak két évvel később gondoskodott a törvényhozás.

Nem kell csodálkozni azon, hogy a szlovák közgondolkodásban nincsen hagyománya az önkormányzatiságnak, hiszen a szlovák nemzetnek 1920-ig nem volt saját közigazgatása, nem voltak saját közigazgatási szakértői, és ezután is két évtizeden át a cseh szakemberek módosítgatták a korábbi magyar közigazgatás maradványait, hogy megfeleljenek a központosított csehszlovák állameszmének. A saját szlovákiai kčizigazgatás csak a II. világháború után indult fejlődésnek, főleg a szovjet példa szerint, az viszont nem állt ellentétben a szlovák fundamentalista hagyományokkal, melyeknek gyökere a katolikus egyház felépítésének hierarchikusságában és a szlávok felsőbbségtiszteletében leledzik. Mondanom sem kell, hogy ezekben a hagyományokban az önkormányzatiságnak még csak a halovány árnya is nehezen fedezhető fel.

A rendszerváltozás után tehát szellemi és hagyományi alapok nélkül indult útjára Szlovákiában a valódi ionkormányzatok rendszerének kiépítése. Emiatt sem lehet csodálkozni azon a politikusi véleményen, hogy azért

nem lehet nagyobb jogkört adni az önkormányzatoknak, mert még fejletlenek a jogokkal való élésre.

A szlovák közgondolkodás ezért is autonómiaellenes. Nemcsak azért, mert neki a saját korábbi tevékenysége alapján az autonómia az adott államkeret szétverését jelenti, hanem azért is, mert nem tudja az autonómiát az önkormányzattal azonosítani. Nekünk, magyaroknak könnyű a dolgunk, hiszen Európa első autonómiatörvénye a Magyar Királyságban született, 1224-ben. Endre királyunk pátense volt ez, melyben a szászok jogaiért kezeskedett. És nem ez verte szét a történelmi Magyar Államot, hanem egy összpontosított nemzetközi erőszak, ez után 696 évvel.

A jelen és a jövő szempontjából azonban nem az a legnagyobb gondja a felvidéki magyarságnak, hogy a szlovák közgondolkodás más hagyományokból táplálkozik, hanem már önmaga a saját terhe. A felvidéki magyar közgondolkodás nemzeti szempontból való elzüllése a legnagyobb veszély. Ennek a jele már a rendszerváltozás első évében mutatkozott, amikor a szlovák rendszerváltoztató párthoz felzárkózott kis magyar csoport a felvidéki magyar főiskolások és egyetemisták körében tiltakozást szervezett a magyar egyetem létrehozására benyújtott törvényjavaslat ellen. Ugyanezen csoport tagjai 1994-ben távol maradtak a magyar és az általános önkormányzatiságról szervezett komáromi nagygyűléstől, de a szervezésben résztvevők egy része is a gyűlés megakadályozására törekedett, majd mikor kiderült, hogy ez nem sikerülhet, akkor beérte a magyar önkormányzatiság kinyilvánításának megakadályozásával. Ebben az időben a felvidéki magyarságnak mintegy 80-85%-a még autonómiapárti volt. Azóta erről egyre kevesebbet beszéltünk, sőt 1998-ban a kormányalakításkor arra köteleztük magunkat, hogy a kormányzási időszakban meg sem említjük az autonómiát. A következő ciklusban, 2002-től pedig már szóba sem került. A közben létrejött önkormányzati rendszerben pedig nem tudtuk érvényesíteni érdekeinket, hagytuk magunkat becsapni ezen a téren is – kérdés, hogy ki tette ezt butaságból, számításból, vagy pedig árulóként.

Kellemes meglepetés ért mindnyájunkat 2001 ádventjén, ekkor az első megyei önkormányzati választáson a Magyar Koalíció Pártjának jelöltjei csaknem mind egy szálig képviselővé választattak. Túlságosan is jól szerepeltünk – tudtunk-e élni ezzel a nagy lehetőséggel!? Most zajlik a számadás erről a négy évről, éppen ma, 2005. november 26-án, szombaton.

Csütörtökön reggel kint jártam a pozsonyi piacon, ahol a csallóközi és mátyusföldi őstermelők árulják portékáikat. Sokan meglepődnének politikustársaim közül, akik nem járnak ilyen helyekre, hogy mennyire tájékozottak magyar politikusaik viselt dolgairól. Hangos véleményt nem mindig mondanak, de a fejüket gyakran igencsak rosszallóan csóválják. Akkor is ráncolták a homlokukat, amikor kiderült, hogy a mezőgazdasági miniszterünknek sokmilliónyi koronával a markában önmaga felé hajlott a keze. De tudnak olyan milliós nagyságrendű építkezési csúszópénzekről, amelyekről én sohasem hallottam, és valamilyen Csibának a nevét is emlegetik. És nem tetszik nekik, hogy a magyar politikusok is mohón közreműködnek a kórházak és egyéb egészségügyi intézmények magánosításában, mert ebben méltán látják veszélyeztetve saját életüket. Es az sem tetszik nekik, hogy a szociális otthonokat a magyar megyei képviselők saját hasznukra szerezték meg sok helyütt. Ez utóbbit még úgy is rosszallják, hogy elhiszik: ha nem ők szerezték volna meg, akkor megszerezte volna más e szociális intézményeket. „Ha megszedte magát a mi szavazataink által, ne legyen tovább a képviselőnk!” – mondják. „A földhivatal vezetője is a maguké, akkor miért kerülnek idegen kézbe a földjeink? Kit képviselnek, minket vagy azokat?” Amikor valami olyasmit motyogva somfordáltam kifelé a piacról, hogy „hát igen”, szégyellve, hogy nem tudtam megakadályozni mindezt, az egyik szélső pult mögött álló középkorú férfi rám szólt: „Szombaton megszólal a népharag, nem megyünk választani. Én sem, pedig eddig mindig magukra szavaztam. Elárultak minket. Ma már nem a szlovákoktól kell félnünk, hanem a magyar politikusoktól.”

Hát ennyi! Lássuk az eredményt! – és azt is: hogyan tovább?

2005. november 26., Hídlap