Maleczki József: Új nemességet! – Duray Ne félj, csak higgy! című könyvéről

A Csemadok Pozsony Városi Választmánya  által szervezett XIX. Városi  Kulturális Napok keretében 2005. november 9-én, szerdán 17.00 órakor a Csemadok nagytermében (Május 1 tér 10-12) került sor  – Maleczki József beszéde

Mivel önök nem ismernek, bemutatkozás gyanánt a szokásosonál valamivel messzebbről kezdem el Duray Miklós könyvének ismertetését.
Onnan, hogy nemrégiben Budapesten, az Arcvonal kávézóban is voltam egy könyvbemutatón. Ott Varga Domokos György új könyvével, A törzsi háború természetrajzával ismerkedhettek meg az érdeklődők, és a szerző az est végén ott is dedikálta a művét. Az egyik példányt Duray Miklósnak akarta ajánlani, mert tudta, hogy hamarosan jövök Pozsonyba és elhozom neki.

„Te hogy szólítanád meg Durayt?” – kérdezte tőlem. – Hát, mi ugyan tegeződünk, de ha levelet írok neki, úgy szólítom, hogy „Nemzetes Uram!”.  Erre ő azonnal beleírta könyve elejébe a következő ajánlást: „Nemzetes Uramnak, Duray Miklósnak igaz tisztelettel”: Varga Domokos György”.

Minthogy nem tudhatom, hányan emlékeznek még arra, mit jelentett a nemzetes úr megszólítás és mikor volt használatos, inkább elmondom, nehogy valami félreértés származzék ebből. Ez hajdan a magyar nemesek megszólítása volt és a két háború között, a Horthy-korszakban a vitézi rang tulajdonosaié is. De ne higgye senki, hogy azért szólítom így Duray uramat, mert vágyódnám a középkorba vagy esetleg éppen a Horthy-korszakba. Eszemben sincs ilyesmi. Hanem mert látom ennek a megszólításnak a történelmi gyökerét, és az a gyökér jó ügyet táplált. A nemesi rangot, amíg nem pénzért adták-vették, és nem romlott meg maga a királyi hatalom is, olyan emberek kapták egy-egy ország uralkodójától, akik külünösen kitűntek a hazájukért tett szolgálataikkal. Ám én nem olyan korszakba vágyódom, amilyen már volt: amelyben birtokot és nemesi rangot osztogattak az uralkodók – egyáltalán nem vágyom arra, hogy itt az uralkodók bármit is osztogassanak, és kiváltképp taszítanak az olyan választási jelmondatok, hogy „Osztozkodni jó”; ha ugyanis ma a hatalom osztozkodásról beszél, az valójában a mi kifosztásunkat jelenti. Nem ilyen korszakba vágyódom hát, hanem olyanba, amilyen még nem volt, de nagyon kellene, hogy legyen. Amelyben ismét lennének nemzetes uraink, a szó legnemesebb értelme szerint értelmezve: nemeseink – vagyis olyan hazafiúi elkötelezettségű politikusaink, államférfiaink, kisebb-nagyobb rangú vezetőink, akiket méltán tekinthetnénk a szó mai értelmében nemesnek, és szólíthatnánk őket akár nemzetes úrnak is, mert olyan jól szolgálnák nemzetüket. És a hajdani nemesektől még valami nagyon fontos megkülönböztetné ezeket a nemzetes urakat:  ők nem „fentről”, az uralkodóktól kapnák ezt a címet, hanem tőlünk, közemberektől. Mert felismernénk, hogy ki méltó a nemzetes úr megszólításra.

Hát, én ilyen nyitott szemű közembernek tartom magam, ezért Duray Miklóst, megismervén írásaiból és közéleti megnyilatkozásaiból, már akkor is nemzetes uramnak neveztem, amikor még nem ismertük egymást. Azért, mert ő szinte megszállottja a magyar nemzet újraegyesítése ügyének. Mert olyan politikus, aki valóban olyasmit szeretne, ami még nem volt, de nagyon kellett volna, s most még inkább kellene: hogy legyen a magyar nemzet egységes és független. Ezt szerették volna hajdan a XIX. század derekán a reformkori magyar politikusok is, itt, a pozsonyi országgyűléseken is, és ez a szándék izzik e könyv lapjairól oly eleven hévvel, hogy rögtön átmelegíti azt, ki csak egy kicsit is magyar.

Nem beszélek egyenként e kötet írásairól, nem ismertetem részletesen azokat a kérdésköröket és feladatokat, melyekkel foglalkozik. Ezt megtette már Pogány Erzsébet a Szabad Újságban közölt könyvismertetőjében. Csupán megkísérlem összefoglalni azt a gondolatkört, mely kibontakozik A ne félj, csak higgy! lapjairól. A könyvet összefogó, legáltalánosabb gondolati keret a nemzeti együvétartozás történelmi meghatározottsága és kifejeződése. Duray írásainak összességével meggyőzően igazolja azt az állítását, hogy ha a magyar nemzet visszatekint önmaga kialakulásának történetére, olyan történelmet láthat, mely valósággal kötelezi arra, hogy tervezzen szétszabdaltságában is közös jövőt. A mi nemzetté válásunkig vezető utat és nemzetté válásunk folyamatát évszázadokon át tartó elnyomatás és az ellene való harc jellemezte. Most, hogy alig másfél évtizede a történelem késve érkezett és sajnos igencsak csalfa kegyéből – megfogyva és mára már bizony törve is – kikecmereghettünk legutóbbi rabtartóink csizmája alól, legfőbb kötelességünk, hogy nevezzük meg a függetlenségünket és a nemzeti egységünk megőrzését – majd pedig szétszakításunk óta újraegyesítésünket – mindmáig akadályozó belső és külső erőket, elemezzük hatásukat és tevékenységüket.

Nos, Duray Miklós írásaiban és nyilatkozataiban éppen ezen erők természetét elemzi: akkor is, amikor Edvard Beneš szabadkőművesi múltjáról és fasisztának nevezhető, sőt nevezendő politikai tevékenységéről értekezik, akkor is, amikor a Magyar Állandó Értekezlet kettéválásának okairól; de akkor is ezt tette, amikor arra utalt a magyar rádióban, hogy – most nem egy elhíresült Duray-mondást, hanem az azt tartalmazó nyilatkozat könyvbeli címét idézem – „Valami elvált valamitől.”

Ennek az elemző tevékenységnek során megmutatkozik olyan közíróként is, aki képes a huszadik századi magyar és európai történelem eddig részint ismeretlen, másrészt nem közismert összefüggéseit láttatni, és olyan, szuverén államférfira jellemző gondolkodóként is, akinek az időszerű politikai teendők áttekintésén túl (pl. arról, hogy Mi lesz a felvidéki magyar politika sorsa 2006-ban?) arról is van elképzelése, hogy melyek lennének nemzetünk határokon átívelő újraegyesítésének lépései. (Egyszer volt… egy lesz egyszer?)

Ám a kötet azon írásai, melyekre eddig így vagy úgy utaltam, önmagukban korántsem határozzák meg Duray e könyvében is tisztán kirajzolódó írói és politikusi arcélét. A Ne félj, csak higgy! jóval gazdagabb kötet annál, hogy csupán – és itt felsorolom néhány tárgykörét – pártpolitikáról lenne szó benne, az állampolgársági jogról, a beneši dekrétumok és az európai nagypolitika erkölcsi és történelmi megítéléséről, a közép-európai politikába való amerikai beavatkozásról és más, ezekhez hasonló dolgokról. Szerzője önmagához híven olyan közéleti szereplőként jelenik meg itt is, mégpedig hangsúlyosan, akinek szívügye a magyar oktatás és művelődés fejlesztése, történelmi hagyományaink ápolása, valamint szüleitől örökölt és saját sorsában megszenvedett, de megőrzött erkölcsi útravalójának és tartásának továbbadása.

Végül kérem, hogy ne feledjék: ha mi úgy akarjuk, Duray Miklós valóban lehet nemzetes úr. Nem királytól kapja ezt a rangot, hanem tőlünk, mi adományozzuk neki, ha képesek vagyunk szakítani azzal a feudális szokással, hogy címet és rangot csak uralkodó adományozhat. Adományozzunk hát mi címet és rangot mindazoknak, akikről tudjuk, hogy értünk, a magyar nemzetért munkálkodnak. És ha elegendően leszünk adományozók, és lesznek bőségesen a nemzetes úri címre méltók, akkor talán egyszer még uralkodni is fogunk. Nem másokon – hanem a saját sorsunkon. De ennél többre igaz ember és nemes lelkületű nemzet nem is vágyhat.