Ötvenhat kettőezerhatban

(A diktatúrák áldozatai emlékművének avatásán elhangzott beszéd, Dunaszerdahely, 2006. október 31.)

Nem ünnepelni jöttünk, nem is gyászolni. Történelmi évfordulóinkon emlékeznünk és tisztelegnünk kell. Emléknapjainkon vagy gyászunkban az áldozatvállalók és az újrakezdők példája teremti meg a büszkeség és a reménység okát.
Mert minden bajnak és minden sikernek oka van.
A nemzet, ha nem másokra mutogatva éli napjait, hanem az önmaga hibáit és példáit vizsgálja, könnyebben találja meg sorsának félrevezetőit, zsákutcáit, de a módosítás és a felívelés útját is.

Fontos tudnunk, hogyan tették tönkre a XX. században nemzetünk sorsát, és mi okból estek áldozatul milliók sorainkból. Nem csak a harctereken, Isonzónál, Doberdónál, a Kárpátok keleti lejtőin, a szülőföldjét visszafoglaló vörös katonaként, a Don kanyarban, Sztálingrádnál, Budapest ostromakor, a rajtunk végigzúgó frontvonalakon és a frontvonalak mögött, nem csak a börtönökben és a bitófákon, nem csak sárga csillaggal megjelölve, vagy anélkül a gyűjtő táborokban, a Duna jegén, a Duna partján, téglagyárak ülepítő medencéjében és kemencéiben, nem csak a kőbányákban, munkatáborokban, osztályellenségként, a rendszer ellenségeként, elhurcoltként, kényszermunkásként, barikádharcosként, fogolyként, rabként, nem csak a szülőföldről való elüldözés közepette, vagy a gyűlölettel fűtött orvtámadásokban, hanem felkelőként, lázadóként, forradalmárként, embertársát bujtatóként, menekítőként vagy életmentőként. Annyi jogcímen pusztultunk és pusztítattunk, hogy mindezt felsorolni sem lehet.

A huszadik század történelmét a magyar nemzet szétveretésének, szétverésének történelmeként éltük meg. A nemzetet szétverők áldozatokat szedtek, a nemzetet egyben tartók áldozatot hoztak. Az összes áldozatból azonban csak az ´56-os forradalom és áldozatai nyertek nemzetközi elismerést, mert a többi emberveszejtő eseménynek, ahol áldozataink vétettek vagy hulltak, éppen valamilyen nemzetközileg szentesített érdek vagy hatalmilag védett elv volt az oka.

Csupán egy, az ´56-os forradalom volt a kivétel. Példájával, tettével és leverettetésével a magyarság mellé állította a világ számottevő közvéleményét, mert döbbenetet keltett. Nem csak amiatt keltett döbbenetet, hogy az egyre anyagiasabbá, pénzlelkűvé váló világban a megaláztatás ellen és a nemzet közösségének, valamint az embernek mint egyénnek a szabadságáért, méltóságának visszaszerzéséért fel lehet lázadni és a legtöbbet, az életet is lehet érte adni, hanem azért is, hogy egy olyan elnyomó és léleknyomorító hatalom ellen irányult, amellyel nemrég még szinte az egész világ szövetségben állt, és egy olyan politikai hatalmi rendszer ellen, amelynek szerte a világon sok – félrevezetett – híve volt. A forradalom ezeket ébresztette rá, hogy amiben addig hittek, gazemberség, embertelenség volt.

A forradalom és a szabadságharc 1956-ban a nemzetet államhatárok által szétszakítva érte, de a nemzet belsejében is kialakulóban volt már a nagy szakadék. A forradalom azonban – mint korábban a trianoni döntés fölötti fájdalmunk – mintha összeforrasztotta volna a társadalom testében hasadó nagy sebet. Hiszen lett légyen valaki recski rab, valamelyik börtön politikai foglya, a „győztes” munkásosztály tagja, szövetkezetbe kényszerített nincstelen vagy paraszt, hogy legyen belőle „dolgozó paraszt”, kényszerlakhelyre száműzött arisztokrata, péróból kinőtt cigány, lenézett kispolgár, a Magyar Dolgozók Pártja álnéven működő nemzetellenes szervezet jóhiszeműen gondolkodó tagja, reform kommunista, a nemzetét szerető, magát kommunistának játszó katonatiszt, a kommunizmusban hívő idealista párttag, magyarországi vagy az elszakított részek magyarja, tehát mindazok, akik nem voltak ávósok, gazemberek, jellemtelenek, nem voltak a párt nómenklatúrájának tagjai, mindazok tehát, akiknek léte nem a hatalom rendíthetetlenségétől vagy feltétlen szolgálatától függött, hanem életüket a saját, részben örökölt értékrendjük szerint kívánták élni, mindezek  hasonlóan éreztek. Ott rejtőzött bennük a hatalom általi megaláztatás sebe, a kiszolgáltatottság érzése, a terrortól való félelem, a csengőfrász okozta ideges reflexek, az elnyomó hazai és idegen hatalom gyűlölete vagy titkolt elutasítása.

Ez a közös érzés volt az, ami áthidalta a mélyülő árkot, egymás mellé sorakoztatta az embereket, kialakította az együttérzést, az egymás segítésének példátlan megnyilvánulásait, a közösségi becsületesség hihetetlen eseteit. Ez volt talán az utolsó alkalom, amikor a nemzetet végigszelő, tudatosan mélyített árkot be lehetett temetni. Ez volt talán az utolsó eset, amikor a magyar nemzet, nemzet módjára viselkedett.

A forradalom lelkét, az erkölcstelen és illegitim hatalommal való egységes szembeszegülés alakította lélekké. Ez a lélek járta be nemcsak a magyar világot, de a nagyvilágot is.

Ez az érzés hatotta át az elszakított magyarokat is, akik így nem az érzéseikben különböztek egymástól, hanem a kiszolgáltatottságuk mértékében. A felvidéki magyar azért élte meg individualistaként a forradalmi eseményeket, a rádió mellett ülve és tehetetlenül zokogva, vagy egy két napig bizonytalan örömben, mert éppen csak, hogy feltápászkodóban volt abból a szörnyű lelki és fizikai nyomorból és kisemmizettségből, a teljes jogtalanság állapotából, amibe taszították a II. Világháború utáni években, és amit a mai napig nem lehetett sem kárpótolni, sem hatálytalanítani, sem megszüntetni. Ezért volt nagy tett a komáromi magyar gimnázium akkori, érettségiző osztályának diákjai részéről, hogy testületileg utasították el a forradalom elítélését, amit ki akart belőlük kényszeríteni a csehszlovák kommunista hatalom.

Ha lehet egyáltalán csoportosan tanúsított kiállásról beszélni a felvidéki magyarok körében, akkor ez az volt. Történt ezt abban az országban, Csehszlovákiában, ahol a hivatalos hatalom, a romániaival együtt felkínálkozott a Szovjetuniónak, hogy hadseregével segít leverni a magyar forradalmat. A Szovjetunió ezt a felkínálkozást ugyan elutasította, mert ezzel a frissen vezérré tett Wladislaw Gomólka és a Szovjetunióval éppen kibékült Josip Broz Tito sem értet egyet. Ennek ellenére a csehszlovák hadsereget kivezényelték az államhatárra, megásatták a katonákkal a lövészárkokat és a komáromi vasúti hídon át be is vetették őket. Mert a hivatalos hatalom félt, hogy a forradalom szelleme átlépi az államhatárt – inkább a menekülő ávósoknak és kommunista pártfunkcionáriusoknak nyújtottak segédkezet. Sőt, a futóároktól és a bevetéstől agyafúrtabb, gonoszabb, de hatékonyabb eszközzel is éltek a forradalom eszméjének a hatástalanítására. Elterjesztették, hogy Magyarországon a munkásosztály által legyőzött elnyomó úri osztály robbantotta ki az ellenforradalmat, hogy majd visszafoglalhassa az elcsatolt területeket, ahol a birtokai voltak – negyven évvel később, a rendszerváltozás után hasonló szavakat hallottunk a demokratikusan megválasztott egynéhány szlovák politikustól is.

Aki tehát rokonszenvez a forradalommal, nem csak a párt és a kommunizmus ellensége, hanem a cseh és a szlovák nemzet árulója is. Ez utóbbi minősítés miatt vált tizenegy évvel korábban földönfutóvá, jogfosztottá és nincstelenné a felvidéki magyarság.

Sok szörnyű hasonlóság van a ma és a múlt között. Sokszor érzem úgy, mintha csak a politikai szerkezet változott volna meg, de a lényeg maradt. Ötvenhatban Magyarországon valóban, a szó eredeti értelmében volt forradalom. Rendszerváltoztató, megtisztító és értékmegőrző forradalom. Október 28-án ez a forradalom győzött, és november elsején Nagy Imre koalíciós jellegű kormánya kimondta azt, ami az áldozatvállalás igazi értelme volt. Kimondta a függetlenséget. Én minderről akkor nem csak a Szabad Kossuth Rádióból értesültem, hanem a szülővárosom fölött köröző magyar duplaszárnyú repülőgépből röplapként dobált újságból is, a Szabad Nép utódlapjából, a Népszabadságból. Mátyás Király halála óta a magyar nemzet több mint ötszáz éves tévelygése során negyedszer mondták ki a nemzet függetlenségét úgy, hogy elszakadt egy másik hatalomtól. Az első három kísérlet félresikerült. Hiba volt-e ez a negyedik? Lehet, hogy az volt, de Nagy Imre is az életét adta érte.

A múlt és jelen közötti hasonlóság sok szörnyű részletből áll össze. Nem csak a forradalmi napok részleteiből, hanem az utána következő évtizedek eseményeiből.

Ha végig gondoljuk mindezt, megvilágosodunk.

A forradalom, a diktatúra megdöntése, a függetlenség kinyilatkoztatása nem más, mint az egyéni és a közösségi autonómia kifejezésre juttatása. A diktatórikus rendszer, a totalitarizmus, a kizárólagosság azonban nem viseli el az autonómiát. Ahol tehát nincs autonómia, ott diktatúra vagy totalitarizmus van. Aki ebbe beletörődik, a kettő közül választhat.

A szabadságharc vérbefojtása után bekövetkező megtorlás arról szólt, nehogy még egyszer eszébe jusson bárkinek is fellázadni a hatalom ellen. Mert mindenki, aki nem állt a hatalom oldalán, bűnpártolás miatt vád alá vonható lett volna. De a cél nem ez volt, hanem annak az éreztetése, hogy ezt a politikai hatalom megteheti, de mégsem teszi meg. Az eseményekkel sodródó tömegnek inkább felkínálta a vád alóli mentesülés lehetőségét. Ezért csak annyit kellett tennie az embernek, hogy lemond autonómiájáról, és talán még némi baksist is kap érte. A forradalmat követő megtorlás tehát nem csak elvakult bosszú, hanem jövőt torzító, megfontolt, a hatalom megtartásáért tervezett tömeg-gyilkosság volt, ami hosszú távon nemzetgyilkosságot jelent. Ez volt a forradalom vérbefojtása után a szovjet hadsereg segítségével megerősödő Kádár-rendszer üzenete. Társadalmi szerződését arra a cinikus, de nem oktalan feltevésre alapozta: aki hallgat, az nincs a rendszer ellen, aki pedig nincs a rendszer ellen, támogatja azt. Ez volt egyben a kádári reformpolitika alapja. Szinte mindenkit cinkosává tett.

A hivatalos hatalom tudatosan adta el Moszkvának Szent István maradék országot, noha az ellenkezőjét sugallta. Tudatosan bocsátotta áruba a szomszédos államokhoz csatolt magyarokat – miközben az internacionalizmusra hivatkozott –, hogy velük vásárolja meg Moszkva bizalmát és a szomszédok magyarellenes és Magyarország ellenes pártnómenklatúráit, hogy  ne keltsenek Magyarországot, pontosabban: a kádári hatalmat veszélyeztető hangulatot. És tudatosan működtették a hiánygazdaságot is, mert így lehetett tervezetten kialakítani a magyarországi állampolgárok számára a javakhoz jutás lehetőségének ellenőrzött rendszerét, a fogyasztásra alapozott vazallusi rendszert. Megdöbbentő, hogy ennek a mechanizmusát az akkori reformközgazdászok nem ismerték fel. Így válhatott a kádári rendszer hatására Magyarország a szovjet blokk legvidámabb, de legerkölcstelenebb barakkjává, egy olyan kuplerájjá, ahol minden eladó, de legfőképpen a lelkiismeret, a közerkölcs és a nemzet, miközben a nemzetet lakossággá alacsonyították.

Ezért talán nem is volt teljesen váratlan esemény, hogy Magyarországon 1994-ben meg 2002-ben azok és örököseik nyerték meg a választásokat, akik évtizedeken át a saját torz lelkületük képére alakították a társadalmat. Ennek ellenére megdöbbenve hallgattam 1995 őszén, Horn Gyulának, az MSZP kongresszusára meghívott vendégek nyilvánossága előtt elmondott beszédét. A rendszerváltozás utáni második magyarországi kormány legerősebb pártjának az elnöke nyilvánvalóvá tette, hogy a pártja nem Nagy Imrét, hanem Kádár János elvtársat tartja annak a reformpolitikusnak, aki megalapozta a „rendszerváltást” – tehát azt kell folytatni, amit ő örökül hagyott. Pozsgay Imre, aki először mondta ki, hogy 1956-ban nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés, ugyanezen a kongresszuson – becsületére váljék – kitagadottá vált. ő volt az egyetlen, akit „hornelvtárs” az említettek köréből nem nevezett elvtársnak.
Az MSZP a mai napig nem mondta ki, hogy ez a doktrína nem érvényes. Nem mondta ki, hogy a többpárti viszonyok között restaurált kádári rendszert elveti. De ha ki is mondaná, mit érne? A hazugnak a fogadalma is hazug. De azért sem lenne hihető, mert most 2006-ban is úgy viselkedik, mint 1956-ban: csak a hatalom érdekli őt, semmi más – akkor a kiváltságaik megőrzése végett, most a gazdagodás lehetősége miatt.

Pedig előbb-utóbb sok mindenkinek, még az egyszerű szavazóknak is el kell dönteniük, hogy ötvenhat örökösének tartják-e magukat, vagy Kádár örökösének.

Az utóbbi a forradalom meggyalázását jelenti, de egyben jelenünk valósága.

A forradalmat követő rövid szabadságharc tragikus végjátékának, a megtorlásoknak, a kemény majd később a puhább diktatúrának a következménye, hogy újra megnyílt a nemzetet megosztó szakadék és azóta egyre jobban mélyül.

A szakadék két oldalán képletesen ma is ugyanazok állnak, mint ötven évvel ezelőtt. Az egyik oldalon Kádár örökösei, akik részvénytársaságnak tekintik a kormányzást, a nemzetet pedig cirkuszi közönségnek. Ávósok ugyan már nincsenek, de a kormányhatalom ávóssá alázta a rendőröket, amikor fölvonultatta őket a forradalomra békésen emlékezőkkel szemben és lövetett beléjük és verette velük a védteleneket.

Mi elszakítottak pedig, az újbóli kiárusításunk és elutasítottságunk ellenére együgyűen még mindig a nemzet részének képzeljük magunkat és ismét úgy ülünk, mint ötven évvel ezelőtt, most a képernyő előtt, és ismét zokogunk annak láttán, hogy ötvenhathoz képest ugyan a szereplők kicserélődtek, de a helyzet kísértetiesen hasonló.

Emberek, vegyük észre, ez nem a sors játéka, ez törvényszerűség!

Az ötvenedik évforduló így volt hiteles. Ezen az oldalon az emlékezők tömege, a másik oldalon a gátlástalan és szégyentelen kormányhatalom, az egyébként békés, de most mesterségesen felajzott rendőreinek védelme alatt. Mi, emlékezők ezen az oldalon állunk, mert a másikon a forradalom elnyomói és az elnyomók örökösei tobzódnak.

Úgy látszik 1956-ban tört ki a világ leghosszabban tartó forradalma, mert most, ötven év múltán sem ért véget. Talán már közel vagyunk hozzá!? A győzelmünk a törvény és a nemzet forradalmának lesz a győzelme.

Duray Miklós