Főnixként szeretnénk látni! – Előszó a Szép Felvidékünk 2. kötetéhez

Göncz József és Bognár Béla Szép Felvidékünk II – Éljen haza / Kordokumentumokon és történelmi képeslapokon 897-1940 című albumának (Kiadta a Szép Sopronunk Kft., 2006) előszavát Duray Miklós írta.

FŐNIXKÉNT SZERETNÉNK LÁTNI!

Volt egyszer egy Felvidék! A régmúlt, a XIX. századi Felvidék ma már nem létezik, csak Mikszáth elbeszéléseiben, a sárgult daugerotípiákon, a fényírdai levelezőlapokon, vagy az ezüstoxidtól megfeketedett fényképeken, postai bélyegeken és bélyegzőkön köszönt vissza. Ez a múlt, a nyomon követhető múló idő, mint a kihunyóban lévő egyetlen, természetes elven működő magyar, vagy inkább kárpátmedencei gejzír, melyet Zsigmondy Vilmos bányamérnök 1869 és 1875 között fúrt Herlán (Ránkherlán) fürdőben, Sáros-Eperjes közelében. A valamikor sokak által látogatott helyen már réges-rég nincs közfürdő, sem kádfürdő, a gejzírhez vezető fasort is kivágták már.

A Felvidék egy szívünkbe zárt álomkép. A XXI. század elejének Felvidék-képe semmiben sem hasonlít a „boldog békeidők” Felvidékére.

A békebeli Felvidéken volt az a Dobsina, ahol a Pestet Budával összekötő első épített kárpátmedencei Duna-híd, a Láncz-híd darabjait készítették.

Losonczon működött a dél és észak árucseréjének legfontosabb kárpát-medencei intézménye, a gyapjú-börze, együtt a korabeli Magyarország legnagyobb búza piacával. Itt alussza örök álmát Ráday Pál, a nagyságos fejedelem kancellárja, és itt valósították meg mindenkitől hamarabb a református Szilassyak a zsidók egyenjogúsítását.

Körmöcz is Felvidék volt, innen származik a varázslatos „körmöcöl” szavunk, valamint Szent István aranydénárjának érce. Selmecz-bánya is Felvidék volt, ahol nem csak ezüstpénzeinknek és a réz libertásoknak a nyersanyagát hozták felszínre a föld gyomrából, hanem itt diákoskodott Petőfi Sándor is.

Felvidék volt a Trencsén vármegyei Pruzsina is, ahol Baross Gábor vas(út)miniszter született, akinek vaspályáit máig használjuk Fiumétól a jablunkai hágóig, Hatvantól Ruttkáig és Kassától Oderbergig. Rozsnyó is Felvidék volt, a Rima-Murányi részvénytársaság nyersanyag-ellátó központja, és Szklabonya is, ahol Mikszáth született, és Sztregova, ahol Madách Imre, és életének fő műve, az Ember tragédiája látta meg a nap világát, meg Bussa, ahol magyarnak született Zsélyi Aladár, a helikopter ősének megtervezője, a pozsonyi Segner János András kerekének működési elve alapján.

Felvidék volt a fehér asszony Lőcséje, a Magas Tátra törmelékszoknyáján épült grandhotelek vagy az új-tátrafüredi Szontagh szanatórium és híres szakácsának, Csáky Sándornak írott életműveként ránk maradt szakácskönyve, de az álmodozó és apokaliptikus Losonc-gácsi patikus Csontváry véletlenül megmaradt festményei. Igen, ez mind Felvidék volt, és lélekben ma is az, meg hát az egész nemzet értéke.

De Felvidékre, ebben az esetben a „tót-vidékre” vonatkozott a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület tevékenysége is, ami – lássunk tisztán – nem csak a magyar szellemi élet felvirágoztatására volt hivatott, hanem a pánszlávizmus elnyomására, és a tót nyelv visszaszorítására is.

Álljt kell parancsolni a felsorolásnak, mert elveszíthetjük tájékozódási képességünket. A Felvidék, Felső Magyarország, Bányavidék, Tót-vidék csak földrajzilag rokoníthatók – szellemiségük eltérő.
A Felvidék ma, vagyis 1920 óta alig azonosítható a korábbi fogalmakkal és emlékekkel. A Felvidék ettől fogva a magyar élet számára a küzdelmet, a leépülést és a hiú reményeket jelenti. Nem csak az 1919 telén a sortűz áldozataivá lett pozsonyi magyar munkásokat, és az Apponyiak aponyi (Oponice) kastélyában lévő 26 ezer kötetes könyvtárának vesztét, de jelenti a gömöri kúriák enyészetét, a leleszi premontreiek szellemi építkezésének megcsonkítását, a rima-murányi részvénytársaság tönkretételét, a sok tíz vagy százezer magyar munkanélkülit, a Galánta környéki, azaz a Mátyus-földi korabeli modern mezőgazdasági termelés felszámolását, és sok más értéke megsemmisülését. De jelenti az 1938-ban és 1939-ben fellángoló reményt is, ami abból fakadt, hogy a határ-kiigazítással ismét létrejöhet a rend. Bár 1920-ban maradt volna ennyink, – a magyarok nagy többsége belenyugodott volna trianoni sorsába!

Ezt a megállapítást lehet, hogy kérdő-mondatként kellene leírni, mert a háború előszelében sokan kételkedtek az érzés hitelességében és az eredmény maradandóságában. Ezért nem csak küzdelmet, újrakezdéseket, hanem az enyészet-érzés előrenyomuló hullámát is jelenti a Felvidék. 1938 őszén az időjárás enyhe volt, talán a földönkívüliek kacér üzeneteként vagy késői kihívásaként. Tavaszi ruhában rengeteg virággal ünnepelhette a visszacsatolást a felvidéki magyarság. Nem csak a történelem pillanatnyi fuvallata, de az ég is kegyes volt hozzánk, ünneplőkhöz. Akárcsak 1956 októberének végén, amikor szintén „tavasz lett az őszünk”. Így éreztük Felvidéken is.

A Felvidék azonban egyre inkább válik leegyszerűsödött politikai fogalommá, noha az ott élőknek – és az onnan elszármazottaknak, akiknek elődjei ott temetkeztek – ez a vidék jelenti mindörökre a szűkebb pátriát, eredetük helyét, ezt tekintik szülőföldnek, a haza csírájának!

A Felvidék mai alakja egy 20. századi valóság, Trianon következménye. A létező, Maradék-Magyarország trianoni határaitól északra, a mai Szlovákia és Ukrajna területén élő magyarok Felvidékképe, a 20. század során egyre kevésbé, és a 21. század fordulóján már végképp nem Pőstyén-fürdő iszap-pakolásaiban, sem Beckó, Trencsén vagy Szepes várának csodálatos építészi kiképzésében, nem a szepesség kultúrtörténeti csodáiban, a Kárpátok bérceinek csillogásában és fenyveseinek suttogásában testesül meg. Nem oly módon jelenik meg ez az érzés, mint Petőfi versében a „csodállak ám, de nem szeretlek” újhitű nemzetszemlélete, hiszen a sorsközösséget minden felvidéki magyar most is vallja. Csak az ott élőkkel vállalható politikai közösségérzés változott meg.

A felvidék-érzet ma inkább Kodály galántai táncaiban, az árpádkori templom-maradványok és a korai gótika csallóközi, Mátyus-földi, Garam- és Ipoly-menti valamint gömöri emlékeiben, a kassai Szent-Erzsébet székesegyházban, Balassi Bálint költészetében, Zrínyi Ilona hősiességében, a Dobóruszkán nyugvó egri várkapitány Dobó Istvánban, a gályarabságra elhurcolt kálvinista lelkészek sorsában, az első magyar szabadságharcban érdemesült nagyságos fejedelem példamutatásában, az 1849. évi tavaszi hadjáratban, a „48-as” emlékekben, az első világháborúnak a történelmi magyar hazáért vérüket ontott hősi halottak emlékének tiszteletében, Mécs László verseiben, az Esterházy család és főleg János gróf példamutató, mártír magatartásában, a „stószi remete” Fábry Zoltán „non-kompromisszumában”, a szlovákok és a magyarok történelmi együttélési kényszerültségében, társnemzeti sorsközösségünk tudatosodásában, de az elszakított magyarság kisemmizettségében, üldözöttségében, kiszolgáltatottságában, megtagadottságában testesül meg.

A felvidék-érzet ma, ma, egy olyan múlt-tisztelet és jelenvalóság, ami a lelki hazától elidegeníthetetlen szülőföldhöz és földrajzi egységhez kapcsolódik, telve fájdalommal, küzdelemmel, reménységgel és hittel.

Mi a boldog Felvidéket szeretnénk ma, újraéledő Főnixként látni. Megismételhető-e, a XXI. századi viszonyok között az ókori legenda?

Duray Miklós