Összefonódó ujjak (a teljes interjúkötet)

 

– Jóvátenni lehet e ezeket a mulasztásokat és bűnöket?

– Nagyon nehéz. Túlságosan elfutott fölöttünk a történelem, és túlságosan eltávolodtunk a kedvező helyzettől. A magyarországi belpolitikában az 1990 es évek eleje, tehát az 1991–1993 közötti időszak lett volna a legalkalmasabb arra, hogy az elszakított magyarság ügyének rendezése érdekében módosítsa a kormány a külpolitikai koncepcióját. Ez részben meg is történt. A „határon túli magyarok” ügye a szomszédsági viszony és az európai integrációs érdek mellé rendelődött, viszont 1993-ban már tapasztalható volt, hogy a gyakorlatban alárendelődik a másik két szempontnak.  1994-ben a kormányváltás után pedig  úgy alakult a helyzet, hogy a Horn-kormány hajlandó lett volna alapszerződésként akár üres papírt is aláírni. A kormányzat külpolitikájának célkeresztjébe akkor már a NATO-tagság került, ennek érdekében a bármilyen alapszerződés volt a jó és nem olyan, ami a nemzet elszakított egyharmadának is megfelel. A trianoni döntéstől eltelt évtizedek alatt tehát a nemzet áldozataiból, azaz az elszakított magyarokból Magyarország túszai, külpolitikájának fizetőeszközei és belpolitikájának pofozó bábujai lettek.

Az európai politikában 1992-ben és 1993-ban még tartott a rendszerváltozás utáni eufória. Akkor még úgy látszott, hogy lehet érvényesíteni összmagyar nemzeti érdeket is. De ezt a hangulatot fölülírta egy más érdek, a Kárpát-medence birtoklásának az érdeke, ami a két világháború utáni békekötésekben is megnyilvánult. Látványos példája volt e felfogásváltozásnak a Balladur által kitalált stabilitási szerződés eredeti, francia koncepciójának megbuktatása. A szerencsétlen sorsú francia miniszterelnök, Balladur tervezetének eredeti változatában még szerepelt a kisebbségbe került népcsoportok jogi státuszának a rendezése annak okán, hogy ez biztonságpolitikai és stabilitási tényező. Elképzelése szerint a stabilitási szerződésnek részei és résztvevői lettek volna a kisebbségben élők. Ez az elképzelés azonban hamar lekerült a napirendről, mert bizonyos nemzetközi köröknek más volt a kisebbségi kérdés által leginkább érintett Kárpát-medencei térséggel a terve. Balladurnak azonban nemcsak a terve bukott meg, hanem ő is, és eltüntették egy politikai süllyesztőben.

Nemzeti érdekérvényesítésre ezután csak az alapszerződések maradtak. A mulasztást ezzel kapcsolatban nem lehet helyrehozni. A mulasztást ezért bűnné kell átminősíteni.

Az állampolgársági ügyben megrendezett népszavazást és a Gyurcsány-kormány, valamint a kormánypártok ellenkampányát azonban joggal minősíthetjük politikai bűntettnek, nem feledkezve meg arról sem, hogy ugyanez a bűn terheli a kezdeményezőt is. Sokszor megírtam és elmondtam, hogy a nemzet tagjainak egyazon állampolgársághoz való jogát alapjognak kell tekinteni, alapjogról pedig nem lehet tartani népszavazást. Az, hogy mikortól és hogyan működtetem ezt a jogot, a körülmények megfontolása után a parlament döntésétől függ. De a magyarországi kormányt ebben az ügyben egy sajátos bűn terheli, ami alól nincs feloldozás: a nemzet ellen uszított. Ez jóvátehetetlen cselekedet volt.

–  Ha nem következtek volna be a felsorolt magyarországi mulasztások, a tehetetlenség, a határozatlanság és a nemzetárulással határos kormányzati magatartás, talán európai módon oldódhatott volna meg a Kárpát-medencei magyarság helyzete.

– Valóban voltak megoldási lehetőségek, de csak az államhatárok sérthetetlenségének tiszteletben tartásával. Naivitásra utal minden olyan megoldási lehetőségnek a felvetése, ami a békés úton elérhető határmódosításról szól vagy szólt. Csak olyan jogi megoldásról lehetett volna szó, ami a létező államhatárok között oldja meg a magyarság helyzetét. Ezek a lehetőségek azonban elmúltak.

Viszont kialakult egy új helyzet, amelynek az egyik jellemzője, hogy a megoldás lehetséges ösztönzője már nem Magyarország. Hogy ez így lehessen, zátonyra kellett futtatni azokat az előbb említett nemzetközi kétoldalú vagy sokoldalú lehetőségeket, amelyeknek egy része Magyarország kormányának kezében volt, vagy oda helyezték volna a megoldási eszközöket. Következő lépésként pedig Magyarországon kellett megteremteni a feltételét annak, hogy a kormány ne is akarjon élni az ilyen eszközökkel. Ez sok pénzébe került azoknak, akiknek ez volt a célja, mert kormányra kellett juttatni Magyarországon azokat a pártokat (MSZP, SZDSZ), amelyek szívesen igazodtak ehhez az elváráshoz. Ezenkívül hatálytalanítani kellett azokat az eredményeket, amelyeket Magyarország segítségével értek el az elszakított magyarok, például az Európa Tanács döntéseit (elvárásait) Romániával és Szlovákiával kapcsolatban, ki kellett vonni a figyelem középpontjából az 1201-es ajánlást, sóhivatallá kellett tenni a nyelvi chartát stb.

Az új helyzet másik jellemzője, hogy be kellett cserkészni a három legnagyobb elszakított magyar közösséget (Erdély, Felvidék, Délvidék) annak érdekében, hogy partikulárisan, saját elitjének érdekei mentén az állampolgársága szerinti országban váljon a kormányzati hatalom részesévé. Ennek a magyar közösség felé tálalt ideológiája az volt, hogy ez fogja megoldani a jogbiztonságát, valamint megszünteti az addigi hátrányos megkülönböztetését. A többségieket pedig azzal győzték meg, hogy a magyarokat a kormányba csak átmenetileg kell befogadni, amíg az ország nem válik a NATO és az EU tagjává. Ez ugyan nyolc-tíz évbe is telhet, de addig legalább féken lehet tartani a magyar igényeket azzal, hogy kormányban vannak, és olyan gazdasági lehetőségekre tesznek szert, amire a kormányon kívül soha sem lenne lehetőségük. Ez fékezni fogja őket, közben elmúlik fölöttük az idő, szétzilálódnak, megosztódnak stb.

Ez nem azt jelenti, hogy nem volt fontos a kormányzati pozíció megszerzése az elszakított magyar közösségek számára, csakhogy nem egy politikai küzdelem eredményeként szerezték meg, hanem külső érdek nyomására. Viszont az is a valóság része, hogy ezek a magyar közösségek vágytak arra, hogy részesei legyenek a kormányhatalomnak, tehát nem kellett őket meggyőzni erről. Ezt a vágyat azonban főleg az gerjesztette, hogy nem rendelkeztek társadalomszervezői és önkormányzatisági vágyukat kielégítő autonómiával. Az autonómia ugyanis mérsékli a manipulálhatóságát egy közösségnek, mert el van foglalva saját önkormányzásával. Ha ettől meg van fosztva, marionettként lehet mozgatni. Ez a manipulálást lehetővé tevő helyzet alakult ki a nem saját érdemből megszerzett kormányzati hatalmi lehetőséggel. Eközben az is  kiderült, hogy a kormányban maradáshoz nem kell átfogó közösségi érdeket érvényesíteni, elegendő csak csoportokhoz vagy rétegekhez kötődő  érdekeket kielégíteni. Ilyen körülmények között a közösség jogi státusa rendezésének a lehetősége is minimálisra csökken. Ez azonban már kellőképpen megosztja a közösség társadalmát. Erdélyben (Romániában) és a Délvidéken ez a megosztottság bénítja az alapvető érdekérvényesítési tevékenységet, a Felvidéken most van ez kialakulóban, de még kezelhető és megállítható. Egy megosztott társadalomban – ráadásul, ha ez a társadalom kisebbségi – nem lehet közösségi érdeket érvényesíteni, mert a közösségi érdekérvényesítéshez legalább nyolcvan százalékos egyetértés kell.

– A Felvidéken legalább egységre tudott lépni a három magyar párt, ami, azt hiszem,  nagy eredmény volt. És mindeddig példa nélküli a többi elszakított résszel összehasonlítva.

– Ez így van, csakhogy ezt is meglovagolták a szerencselovagok. Nagy fegyvertény volt, hogy egyesülni tudtunk, de az egyesülésnek áldozatául esett az eszme. A felvidéki magyarok 1994-ben a révkomáromi önkormányzati nagygyűlés idején érték el az érdekérvényesítési szándékuk és képességük csúcspontját, onnan kezdve viszont rendszerességgel verik szét őket. Ma, 2006-ban sokkal rosszabb állapotban van a felvidéki magyarság társadalmi tudata és politikai ütőképessége, mint volt 1994-ben.

– Miért történhetett ez így?

– Ez már a kormányzati részvétellel, az abban adódó lehetőségekkel függ össze. A közösségi érdeket, például az autonómiához kapcsolódó érdeket a civilizációs lehetőségeket felcsillantó tudatos politikával aprópénzre lehet felváltani, például egy faluban a szennyvízcsatorna megépítésének és az ivóvíz bevezetésének az érdekére. Ma a felvidéki magyar politikának az a legnagyobb vívmánya, hogy egyre több kis faluba vezetik be vagy vezették be a központi vízvezetéket, és építették meg a szennyvízcsatornát. Nem azt állítom, hogy ez a XXI. században nem fontos, mert ha csövön folyik el a rondaság, mégis más, mintha szippantó kocsiból bűzölög.  Na de ezzel nem szabad kiváltani azt a közösségi érdeket, ami az autonómiához kapcsolódik. Mégis így történt! És még azt sem állítom, hogy ez csak egy tudatos félrevezetés műve lenne, lehet, hogy az évtizedekig tartó kiéheztetésünknek és butaságunknak az eredménye.

– Ezeknek a fontos, de földszintes céloknak a megvalósítására csak úgy nyílt lehetőség, hogyha feladják eredeti céljukat?

– Ezt nem állítom, de hogy váltóértékként használtuk, sajnos tény. És emellett csoportok gazdagodtak meg. Nem vagyok a civilizációs beruházások ellensége, de azok, függetlenül attól, hogy kormányban vagyunk e vagy sem, meg fognak valósulni, mert nem történhet másként. Lehet hogy nem most, hanem majd csak két vagy három év múlva, de meg fog történni. A közösségi jogállásnak a megszerzése azonban politikai helyzetekhez köthető. Ha ezeket a pillanatokat elmulasztjuk, akkor már nem köthető semmihez.

– A számok is jelzik, hogy nem jó az a politika, amit az MKP folytat, mert kiszorult a hatalomból, és fokozatosan teret veszít.

– Az a kellemetlen tényállás, hogy az MKP 2006-ban kiszorult a kormányzati hatalomból, nem függ össze a párt tévedéseivel, sem a magára öltött kényszerekkel. Ez egy törvényszerű következménye az elmúlt tíz évnek. Ha két-három százalékponttal jobb eredményt ért volna el a párt, akkor is kiszorul a hatalomból. Kérdés, hogy az elkövetett taktikai hibák nélkül is megtörtént volna-e ez, de inkább a nagy összefüggésekre érdemes rámutatni. A törvényszerűség abban lelhető fel, hogy a párt 1998-ban egy nemzetközi érdek mentén került a kormányba, és ez az érdek 2006-ban már nem létezett.

Érdemes szentelni ennek a körülménynek még néhány mondatot. Már 1992 től elkezdődött ennek az érdeknek a mentén a meggyőzés. Az első támadási pont a romániai Neptun-ügy volt, ahol az RMDSZ néhány politikusát az RMDSZ döntéshozó szerveinek tudtán kívül meghívták egy tárgyalásra. A tárgyalást az amerikai Carnegy Alapítvány által finanszírozott szervezet kezdeményezte az amerikai külügyminisztérium megrendelése alapján. Két évvel később ez a szervezet megjelent Szlovákiában is. Itt azonban nem tudták lejátszani a romániai forgatókönyvet, mert megakadályoztuk. Ez annyit jelentett, hogy nem lehetett bizalmi együttműködésre kiemelni embereket a párt legitim vezetésének tudta nélkül, – noha már ki voltak szemelve, és megkapták a felkérést is. Ezek az emberek ma is az MKP-ban tevékenykednek. Sikerült elérnünk, hogy az akkor létező három magyar párttal kezdjenek tárgyalni. Az alapötletet – miszerint meg kell győzni a románokat, a szlovákokat, a szerbeket arról, hogy a magyarokat vegyék be a kormányzati hatalomba – nem bírálom. A finn példa is ezt mutatja: bármilyen kormányzati felállásban a svéd néppárt tagja a kormánynak. Ez rendkívül erős, közéleti egyensúlyt teremtő tényező. Az első lépés azonban – éppen Romániában – nem volt tisztességes, mert nem az RMDSZ legitim testületét keresték meg a tárgyalási szándékkal, hanem az általuk önkényesen kiválasztott személyeket, mondhatnám ügynököket. Olyan személyeket, akiket érdekeltté lehetett tenni abban, vagy kedvezményezett helyzetbe lehetett hozni annak érdekében, hogy ők manőverezzék be a sajátjaikat abba a helyzetbe, amibe a másik oldalról bele akarják manőverezni a románokat. Ez a nagy baj. Sem a romániai, sem a szlovákiai, sem a szerbiai magyarok nem úgy kerültek kormányzati pozícióba, hogy önmaguk számára harcolták volna ki, vagy pedig a többségi nemzet politikusai belátták volna, hogy az ő mellőzésükkel nem lehet – illetve lehetni lehet, csakhogy nem szabad kormányozni –, hanem egy külső stratégia alapján győzték meg mind a két oldalt, hogy kormányozzanak együtt. De arról az egyik oldalt, azaz a magyarokat nem értesítették, hogy ez egyszeri használatú dolog, mint a Pampers pelenka.

– Tehát a magyar pártok kormányzati szereplése Romániában, Szlovákiában és Szerbiában nem jelent, illetve nem jelentett tényleges érdekképviseletet?

– A pártok érdekképviseleti törekvéseit nem lehet kétségbe vonni, ami nem állítható az egyes szereplőkről. Az eredmény azonban arra a helyzetre hasonlít, amit Verne Gyula is leírt néhány regényében: a viharzó tengerre a bálnavadászhajóból kiöntik a bálnaolajat, hogy lecsillapítsák a hullámokat, hogy át lehessen vitorlázni egy nyugodtabb vízfelszínre. A végeredmény ezt igazolja. Ez tragikus helyzet, amelynek tragikusságát jóhiszeműségünk, korlátoltságunk vagy gazemberségünk teremti meg. Mert elhisszük – személyes érdekeink miatt, vagy a jó tanulói mindenkori megfelelési kényszerünk miatt, vagy tájékozatlanságunk miatt –, hogy a felkínált kormányzati szerep, ha nem most ragadjuk meg, végleg elúszik. Pedig a valóság más volt. A felkínált lehetőség visszavonhatatlan volt, olyan, mint a magától leesni képtelen gyümölcs. Mindaddig a fán marad, amíg nem tépjük le. De ezt mi nem tudtuk, vagy nem akartuk tudatosítani, mert járatlanok voltunk, vagyunk a politikáról szóló tudományban. Pedig a kormányzati szerepet azért kellett eljátszanunk, hogy vállalása fejében önként és tudatosan lehátráljunk az önrendelkezés igényéről, hogy létrejöjjön az a nyugalmi állapot, amit a megrendelő is és a szolgáltató is óhajt. Egyszerűen üveggyöngyökkel csalták be a magyarokat a csapdába, hogy lemondjanak közösségi igényeikről, a nagy, közös cél érdekében, és amikor azt elérték, már nincsen rájuk szükség. Ezután már hiába lépnek fel igényeikkel, a nemzetközi politikát már nem lehet erre rámozdítani. Ebben a nagy játékban a romániai és a szlovákiai magyarok legalább némi nyereséggel zártak, de a délvidékiekről hamar lemondtak, mert maga Szerbia sem érdekes.

– Később kiderült az is, hogy az Európai Unió nem védi meg, nem képes megvédeni a kisebbségeket, legalábbis egyelőre nem.

– Azt csak a naiv vagy a félrevezettetésre és a félrevezetésre hajlamos emberek gondolták, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás olyan, mint a csodálatos gyógyír.

– A határokon átívelő nemzetegyesítést reméltük a csatlakozástól…

– Ez más arányú, más rendű és rangú ügy, igénye nemcsak a lehetőségektől függ, hanem a lelkiállapottól és a képességektől is. Az Európai Unióba való csatlakozástól azonban nem vonatkoztatható el, mert a nemzetegyesítés lehetőségét ez az új állapotunk átfogalmazza és újrafogalmazza. A nagy kérdés, ki tudjuk e használni az unión belüli lehetőségeket a határokon átívelő nemzetegyesítésre.

Akinek van némi tapasztalata a közéletben, tudhatja, mennyire nehéz ellenállni olyan elvárásoknak, amelyek mögött erő, kínálat esetleg leszámolási vagy elszámoltatási lehetőség is áll. Akinek hiányzik a meggyőződése, a tudatossága vagy a társadalmi háttere, nem tud ellenállni. Esetünkben a játékteret úgy tervezték meg, mint az egy kapura játszott focipályát – ugyanoda lehet rúgni az öngólt, mint a győztes gólt. Azt kell tehát tudni, mikor melyiket rúgom, mert ha fordítva sikerül, nagy szégyen, sőt…

Két állapotot kell elkülöníteni egymástól: a csatlakozás folyamatát a csatlakozás utáni helyzettől. A csatlakozási folyamatban az uralkodó jelszó az volt, hogy semmivel sem szabad veszélyeztetni az EU-ba való bejutást, még a belépés időpontja esetleges elodázásának a gondolata is halálos véteknek számított. Ez egy lelki terror volt. A kormányzati oldalról, illetve a többségi nemzet részéről az ehhez való igazodás jogalkotási és fiskálispolitikai tevékenységben valamint a politikai propaganda felerősödésében nyilvánult meg. A magyar kisebbség részéről pedig az önkorlátozásban – nem szabad semmi olyat tenni, amivel mi veszélyeztethetnénk a csatlakozást. Azaz, ha igényeink miatt konfliktus állna elő, esetleg a jogharmonizáció késlekedne, bennünket hibáztatnának a csatlakozás esetleges késlekedése miatt. De nemcsak a többségiek felől, hanem a sajátjaink részéről is tartottunk ezektől a lehetséges vádaktól, hiszen a magyarok is azt mondták, hogy minél hamarább az Európai Unió tagjává kell válni, mert akkor jön a pénz. Ha tehát az elszakított magyarok pártja fellép a belpolitika vagy a nemzetközi politika által nem támogatott igényekkel szemben, veszélyeztetheti az adott országnak (utódállamnak) az EU-hoz való csatlakozását, és szembekerülhet a választóival. A csatlakozás idejére tehát le kell mondani az igények egy részéről. Csak azokat szabad napirenden tartani, amelyekkel Brüsszelben is egyetértenek. Ez Felvidéken a magyar egyetem ügye volt, Erdélyben pedig az egyházi ingatlanok visszaadása. A Felvidéken viszont a benesi rendeletek ügye vált azzá, amivé Erdélyben az autonómiaigény. Mind az MKP-nak, mind az RMDSZ-nek érdemileg ki kellett vonulnia e témák mögül, mert megosztotta a saját táborát is. Nyilvánvaló, hogy az ilyen helyzetek a társadalom rossz politikai felkészítéséből erednek, amiből a politikai szervezetek belső bajaira is lehet következtetni.

A csatlakozás után más a helyzet. Az Európai Uniót a csatlakozás után nem érdeklik az tagországok belpolitikai ügyei, csupán három dologra figyel oda: ne szenvedjenek kárt a gazdasági, a pénzügyi érdekek, valamint az EU külső határán ne szivárogjanak be nemkívánatos elemek – emberek és csempészáru. A többi ránk van bízva. A nagy közös elvek: emberi jogok, esélyegyenlőség, nők jogai, családon belüli erőszak tilalma, kisebbségek helyzete stb., amelyek a csatlakozás során nagy odafigyelésre számíthattak, látszattevékenységgé silányulnak. Viszont bennünket a csatlakozás után két nagy kérdéskör kell hogy érdekeljen: a regionalizmus, és ezzel összefüggően a régió és vidékfejlesztés, valamint a határon átnyúló együttműködés, továbbá a nemzet határon átívelő újraegyesítésének csatlakozás utáni lehetősége. Mindkét kérdéskör tudást, felkészültséget és tisztességet igényel a politikusoktól, valamint nyitottságot a vállalkozói körök és a civil társadalom felé. Úgy látom, hogy ezekre a kihívásokra nem vagyunk felkészülve.

– Az Európai Unió melletti érvként hozták fel a csatlakozás előtt, hogy segít megoldani a határon túli magyarok ügyét, amint említettem, előmozdítani a határokon átívelő nemzetegyesítést. Viszont a kisebbségek ügye − épp Szlovákia a példa rá −, ha lehet, még rosszabb, mint az EU-ba való belépés előtt volt. Legalábbis a magyarellenes atrocitások száma itt is, Erdélyben is és a Délvidéken is nőtt.

– Igen, ez két összetevőből eredő kérdés. Egy része a kérdésnek felszíni, nem rendszerelvű. A magyarellenesség erősödése vagy háttérbe szorulása egyes politikai pártok és a hozzájuk kötődő szervezetek tevékenységével függ össze. Szlovákiában például nem azért erősödött a magyarellenesség, mert az MKP kiesett a kormányból, hanem azért, mert olyan kormány jött létre, amely biztatja a magyarellenességet. A másik része pedig egy mélyen beágyazódott társadalmi probléma, összefügg a szlovák nemzet fejlődésével – önállósulásának, egységesülésének folyamatával. A politika tette magyarellenessé a szlovák társadalmat öncélból, saját elképzeléseinek az igazolására.

– Na de nem véd az EU?

– Az Európai Unió nem tud védelmet nyújtani ilyen esetben. Főleg nem annak jogi rendszere. Erre egyedül a politikai testületeknek van lehetőségük, de azok sem tudnak hatékonyan élni vele. Szlovákia vonatkozásában ez teljesen egyértelműen kiderült. A legerősebb szlovák kormánypárt ideiglenes tagságát felfüggesztette a saját nemzetközi szervezete, az Európai Szocialista Párt és a Szocialista Internacionálé is. De ezt nem az Európai Unió valamelyik intézménye vagy szerve tette meg, hanem a hátterében álló politikai struktúra Az unió közigazgatási részében semmilyen eszköz nincsen arra, hogy meg lehessen védeni a támadásnak kitett embereket a támadójukkal szemben. Nincs rá eszköz. De ezt tudtuk előtte is, bár voltak, akik nem beszéltek róla, azokat pedig, akik rámutattak erre, kikiáltották unió-ellenesnek.

– Beszélgetésünk során sokszor említettük a határokon átívelő nemzetegyesítést, de tulajdonképpen mit értünk ezen?

– A határokon átívelő nemzetegyesítés eszme és lehetőség. Eszme mindaddig, amíg beszélek róla, és megpróbálom a szerkezetét megfogalmazni, de abban a pillanatban, ha hozzálátok a megvalósításához, valósággá, a tevékenység részévé válik. Az eszme születése összefügg az európai integrációval, az egyesülő Európa eszméjével, de a nemzetegyesítés folyamatában az első valóságos lépés mégsem az uniós csatlakozással függött össze, hanem a Magyar Állandó Értekezlet megalakításával. A második valóságos lépés a státusztörvény megalkotása volt. Az uniós tagság csak további lehetőségeket kínál a továbblépésre. Ilyen új lehetőség számunkra az államhatár átjárhatósága, a jogharmonizáció, a vámhatár megszűnése, majd a schengeni rendszerben közigazgatási határrá való átminősülése. Mindez viszont lehetőséget teremt arra, hogy olyan új struktúrákat hozzunk létre, amelyek nem szakadnak meg az államhatárnál, hanem átlépik azt. Mind a politikai, mind a civil szervezeteink számára nagy kihívást és lehetőséget jelent ez, de a kormányok számára is, főként Magyarország kormánya és politikai osztálya számára.

– Egyelőre ezzel szemben történnek a dolgok, a MÁÉRT megszűnt, vagy – legyünk optimisták – talán csak felfüggesztette tevékenységét.

– Ha valóságlátók vagyunk, kimondhatjuk, hogy a Gyurcsány-kormány idején megszűnt, kimúlt, mint sok minden más is, ami összefügg a nemzetpolitikával. Maga a nemzetpolitika sem létezik már. Ahhoz, hogy minden újból működjön, kormányváltásra van szükség Magyarországon.

– Aztán volt egy népszavazás is… Egyik írásában a gyászos dátumokat sorolja egymás után – számuk egyre nő: október 6-a és június 4 e után 2004-ben a december 5 e is sajátos tartalmat kapott. Bonyhádon, a Wass Albert-szobor avatása után készített interjúban arra kért engem Barta József, a holtmarosi református lelkész, hogy ne használjam egyelőre az „anyaország” kifejezést. Ön ezt hogyan látja?

– Nekem erre sajátos a nézetem. Trianon után a szomszédos országokhoz, államokhoz került magyarság számára Magyarország nem anyaország, hanem maradék ország vagy csonka ország. Különböző kifejezéseket lehet találni, de az anyaország megnevezés nem helytálló, ugyanis az anyaország kibocsátó ország. Amputációval pedig nem lehet anyává válni, csak szüléssel. Lehet átvitt értelemben Magyarországot anyaországnak tekinteni, ha a gondoskodást tekintjük az anyaság lényegének. De a gondoskodás nem lényege az anyaságnak, hanem következménye, velejárója. Az anyaság lényege a kibocsátás, a szülés, a világrahozatal. A Kárpát-medencében a jelenlegi Magyarországon kívül élő magyarok nem kibocsátott magyarok, hanem amputált, leszakított magyarok. Ezért helytelen az anyaország kifejezés. Csak nagyon átvitt értelemben, mint mondtam, a gondoskodás értelmében lehetne ezt a kifejezést használni, de ez azért nem lenne jó, mert az anyai gondoskodás mellett lehetséges az apai gondoskodás, az atyáskodás, ami viszont kiskorúsít mindenkit. A családokban, a társadalomban ettől keletkezik a generációs harc.  Én tehát Kárpát-medencei vonatkozásban az „anyaország” kifejezést nem használom. Használhatják, mondjuk az Amerikában vagy a Nyugat európában élő magyarok, akik emigránsként váltak külföldivé, tehát kibocsáttattak.

– Ez teljesen más kiindulási alap, aminek nincs köze december 5-éhez.

– December 5-e sajátos helyzetet teremtett, Magyarország mostoha országgá vált anélkül, hogy anyaország lett volna.

– Trianonnal kapcsolatban Illyés Gyulát idézi egyik írásában, hogy „növeli, ki elfödi a bajt”. Márpedig a szocializmus évtizedei alatt Trianonról nem hallottunk, nem oktatták, nem lehetett az elszakított részekről beszélni, hanem csak testvéri Csehszlovákiáról meg Romániáról és a többiről. Hogyan lehetne orvosolni ezt a hiányt? Koltay Gábor filmje, a Velünk élő Trianon és egyéb ismeretterjesztő alkotások elegendőek e ehhez?

– Biztos, hogy nem elegendőek, de részei az emlékezet felébresztésének. Egy ilyen nagy kihagyás után, ami 1948 tól – vagy inkább 1956 tól – napjainkig, a rendszerváltozás utáni évekig tartott, ez a körülbelül negyvenévnyi hézag az egészséges magyar történelmi tudat ápolásában olyan óriási kimaradás, amit nagyon nehéz pótolni. Majdnem két generáció nőtt fel úgy, hogy semmit nem tud tárgyilagosan a múltról. Nem tud ötvenhatról, sem az ötvenhat előtti eseményekről, nem tud Trianonról, sem a II. világháborúról, nem tud objektíven semmiről. Évtizedeken keresztül hülyítették az embereket. Nem is agymosás folyt, hanem hülyítés. Ma fel sem lehet tenni bizonyos kérdéseket Magyarországon a hatvan év alatti nemzedéknek, mert nem tudnak válaszolni, csak elborult aggyal néznek. Az őszirózsás forradalommal vagy a Tanácsköztársasággal kapcsolatban meg sem lehet kérdezni az embereket, mert vagy azt a hülyeséget szajkózzák, amit a kádári korszakban beléjük sulykoltak, vagy üveges marad a szemük. A magyar tudatban nem kristályosodott ki, hogy a reformkor óta csak két forradalmunk volt: 1848 és 1956. A kommunista Magyarországon mást is neveztek forradalomnak évtizedekig, noha nem volt az. Tisztázatlan a történelem, tisztázatlan a filozófiája, mert politikai hordalék takarja.

– Meddig tartható az, hogy még egy nyolcvannyolc évvel ezelőtt történt eseményt sem lehet tisztán, történeti szempontok szerint értékelni, hogy még erre is rakódik az ideológiai „hordalék”?

– Ennek megvan a maga logikája, aminek az eredete az 1910 es években, az akkori hatalmi érdekek logikájában keresendő.

Tudhatnánk, de nem tudjuk, hogy az I. világháború a harci események logikája szerint 1915 decemberében véget ért. De mégsem ért véget. Korábban többnyire a szerint ítélték meg a háborúkat, hogy mi történt a hadszíntéren: ha egy adott ország területéről kiszorították az ellenséget, akkor általában nem volt értelme tovább háborúzni. Ezt a logikát egyébként néhányszor korábban is megsértették, de a dinasztikus korszakban – Napóleon kivételével – betartották azt a szabályt, hogy ha az egyik ország, a másikkal hadban állt, és kiszorította a saját országa területéről az ellenséget, akkor véget ért a háború, tárgyalásokat kellett kezdeni. 1915 végére ilyen helyzet alakult ki, és mégsem ért véget az első világháború, mert nem érhetett véget, mert olyan hatalmi érdekek kapcsolódtak a kimeneteléhez, amelyek megakadályozták azt, hogy egy klasszikus helyzetben véget érhessen. Ezeknek a hatalmi érdekeknek egyik helyi begyűrűzése volt Magyarországon, az úgynevezett őszirózsás „forradalom”, a másik következménye pedig a Tanácsköztársaság.

– Ez úgy hangzik, mint hogyha eleve Magyarország feldarabolása lett volna a cél, már a háború kirobbanáskor.

– Az eredeti cél nem Magyarország feldarabolása volt, hanem az orosz birodalom nyugati irányú terjeszkedése. Ez azonban 1915 végére valóságosan füstbe ment – a harctéri füstbe. Az új cél a Központi Hatalmak (Németország, Ausztria-Magyarország, Oszmán Birodalom) országainak területi megcsonkítása lett. Ezt a célt azonban csak akkor lehetett elérni, ha folytatódik a háború, és ezek az országok lesznek a vesztesei – ezért nem érhetett véget 1915 végén a háború. Abban az elképzelésben, amelyben az Oszmán Birodalom szétverése volt a fő cél, Magyarország úgy jelenik meg, mint a legkönnyebben szelhető kenyér, amelyből nagyon sok szeletet lehet vágni, azaz sok érdeket lehet kielégíteni. Ne abból induljunk ki tehát, hogy az egész világ magyarellenes volt, hanem Magyarország volt a leggyengébb eleme az akkori Európának, ezért belőle lehetett a legtöbbet osztani másoknak, hogy ki legyenek elégítve, és ezáltal más kielégítendő érdeket támogassanak.

– Eljutottunk Károlyi Mihályig, akinek szobránál ma a kormánypártok koszorúznak, miközben az ellenzék tiltakozik.

– Így van. A jelenlegi Magyarországon a politikai erők egy része azt a politikust tartja eszményképének, akinek nem lett volna szabad politikussá válnia, mert alkalmatlan volt rá, és jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a nemzet egyharmad részét elszakíthassák, szétdarabolhassák. Károlyi Mihályról beszélek. Az az emberi pipogyaság és lelki sebzettség, ami Károlyi Mihályban megvolt, eleve kizárta, hogy politikussá válhasson. Köztudott, hogy Károlyit Tisza István párbaj helyett a kardlapjával verte el, ami rettentő szégyennek számított. Miután IV. Károly király Károlyit miniszterelnökké kinevezte, első dolga az volt, hogy bosszút álljon e sérelemért. Gyorsan megölette Tiszát. Ezzel nemcsak önmagát elégítette ki, hanem nagy szolgálatot tett az antantnak is, mert Tisza volt az egyetlen magyar politikus, aki képes lett volna valamit megmenteni a leszelt nemzetrészekből.

– Károlyi az általa képviselt eszméktől függetlenül tehát jelleménél fogva sem volt alkalmas vezetőnek?

– Károlyi Mihály főrend volt. Abban az időben, azokban a körökben meg kellett felelni bizonyos elvárásoknak. Károlyi például nem tanult meg rendesen lovagolni. Ha egy főúr nem tudja megülni a lovat, leesik róla, akkor ennek következtében lelki zavarok lépnek fel benne. Ha egy lelki zavarokkal küzdő ember politikussá válik, akkor a saját kis ügyei sokkal fontosabbak lesznek számára, mint a közügyek. Nem tud szembeszegülni a követeléseknek, inkább enged, engedékenységéért pedig dicséretet kap, mint a cirkuszi ló, ha jól paríroz. A dicséret lelkileg kielégíti őt.  Sajnos, Károlyi Mihály grófi mivolta ellenére egy közönséges niemand volt, noha akkor egy oroszlánlelkű politikusra lett volna szükségünk.

– Kun Béla szerepe korántsem vitatott…

– Kun Béla más kategória, ő csak egy következmény volt, mint gerincferdülésnek a púp.

– Aki talán soha nem tehetett volna semmit, ha nincs előtte Károlyi, ha ő nem alapozza meg színre lépését.

– Ha már szóba került a Tanácsköztársaság, tudatosítani kell, hogy vörös hadseregében nagyon sok tisztességes ember harcolt, nem a kommunista hatalomért, hanem az elszakításra ítélt szülőföld védelmében.

– Ebben az időben történt, 1919-ben a következő: Pozsonyban magyar gyári munkásokat lőttek halomra, mert tüntettek a készülő békediktátum ellen. Kivégzésük helye jeltelen még ma is, sőt, valamiféle bevásárlóközpont épült sírjukon – olvasom egyik írásában.

– A Rózsavölgyi temetőben hantolták el őket 1919 februárjában, majd ezt a  temetőt az 1960-as évek második felében felszámolták, a csontokat kiszedték, és a Csalogány-völgyi temetőben helyezték el. Kaptak egy táblácskát, ami jelzi, hogy ott vannak elhelyezve a csontjaik. De nem a sírok megszüntetése az igazi probléma, hanem az emlék, az emlékezés megszűnése. Ma Pozsonyban senki nem emlékezik arra, hogy 1919-ben Pozsony még zömmel magyar város volt, és a magyar munkások tüntettek az elcsatolás ellen. Abban a városban, amelyben ma csak négy százalék a magyar lakosság aránya. Ezt tartom tragédiának, hogy úgy felejtkeztünk el hősi halottainkról, hogy elfeledkeztünk egyben önmagunkról is. És nem csak róluk feledkeztünk el, elfeledkeztünk – vagy hajlamosak vagyunk elfeledkezni – azokról az áldozatokról, akik a XX. században szembeszálltak a különböző önkényekkel a nemzet védelme érdekében. Nem emlékezünk azokra a szerencsétlen magyar katonákra, akik 1944 őszén kétségbeesésükben?, józanságukban?, éleslátásukban?, kiúttalanságukban? – nem tudom – átálltak a partizánokhoz, történetesen a szlovák partizánokhoz. A partizánok viszont lemészárolták őket. Senki sem emlékezik rájuk. Nem emlékezik azokra sem senki, akiket 1938-ban a visszacsatoláskor a cseh repülők lőttek le. Kigumizzuk a tudatunkból azokat az emlékeket, amelyeket közösségi emlékként kellene megőrizni. De nemcsak a mártírokra nem emlékezünk, nem tudunk megfelelőképpen emlékezni arra sem, ami bizodalmat adhat nekünk. Mint hogyha megtörték volna az emlékezőképességünket. Mint hogyha kiirtották volna belőlünk az emlékezésnek a vágyát, noha minden nemzet erejének egyik összetevője az emlékezés, a másik a jövőbe vetett bizodalom. Az az érzésem, hogy a magyarság egyre inkább kezd úgy viselkedni, mintha nem lenne nemzet. Ha pedig egy nemzet nem nemzetként viselkedik, akkor az a nemzet szétesik. Olyan lesz, mint az a bokszoló, akinek bedobták a törülközőt. Föladja.

– Hogy számolunk el így a gyerekeink, az unokáink előtt, hogy a történelmünk még ismert alakjainak sem merünk emléket állítani, nem beszélve ezekről az alig ismert vagy ismeretlen emberekről, akiket említett, akiket egyszerűen el fogunk felejteni. Hogy számolunk majd el nekik, hiszen tőlük vesszük el a múltjukat.

– Ha ezt a kérdést feltesszük, akkor tudatában vagyunk mulasztásainknak. Ez jó jel! Az a tragikus helyzet, ha már fel sem tudjuk tenni ezt a kérdést. De ha emiatt szégyenérzetet érzünk, akkor megint nyílik esélyünk a megmenekülésre. Azoktól óvakodjunk, akiknek nincs szégyenérzetük sem.

– A mulasztások számát nyilván szaporítottuk azzal, hogy elmaradt a felelősségre vonás a kommunizmus bűntettei miatt, amiről úgy fogalmaz, hogy nincs felelősségre vonási kényszer, és ebből eredő erkölcsi norma sem. „A rendszerváltozás óta tizenöt év telt el, mi értelme a kommunista múlt felhánytorgatásának?”- kérdik. Idézem: „…a bűnöst ugyan keressük még, és szeretnénk is meglelni, de nem merjük, hátha valamelyikünk rokona.” És itt a konklúzió: „Hogyha egy társadalomban a bűnnel érintettek számbeli vagy súlybeli többséget alkotnak, akkor a bűn megítélése is viszonylagossá válik, mert feloldódik a túloldaltól elválasztó határa.” Gondolom, itt tartunk mi most.

– Nem vagyok híve az üldözésnek csak azért, mert valaki a rendszerváltozás előtt a bűnös rendszernek volt valamilyen szinten a támogatója Nem biztos, hogy ez az ember bűnös, legföljebb gyarló. Az igazi bűnösök azok, akik bűnök elkövetésére kényszerítették, biztatták az embereket. Ha kollektív bűnösség bélyegét nyomnám rá a bukott kommunista rendszer valamennyi együttműködőjére, akkor csaknem mindenkit megbélyegezhetnék, és semmiben sem különböznék azoktól a kommunistáktól, akik mindenkit kinyírtak az 1940 es évek végén vagy az 1950 es évek elején, akit osztályidegennek tartottak. Ez a példa nem követendő.  Azt azonban tudatosítani kell, hogy minden rendszernek megvan a maga filozófiája, társadalomelmélete, gondolkodási módja, stílusa, módszerei. Nem véletlen – és most visszautalok az Ószövetségre –, hogy az egyiptomi szolgaságból kijövő zsidók negyven éven keresztül vándoroltak a pusztaságban. Nem azért vándoroltak, mert elvesztették a nem létező iránytűt, és nem találtak el Izrael földjére, hanem azért, hogy kihaljon az a generáció, amelynek a gondolkodásmódja megfertőződött Egyiptomban. Ha valamit az Ószövetségből példaként lehet állítani a mai helyzetben, akkor az a pusztában való bolyongás, vándorlás kényszerűsége. A kommunizmus bukása után két generáción keresztül valószínűleg még fertőzöttek leszünk azzal a gondolkodásmóddal, amit akkor belénk vertek vagy ránk erőszakoltak. Említettem, hogy úgy érzem magam, mintha érintetlen maradtam volna a kommunizmustól. De ezt csak én érzem így! Lehet, hogy egy elemző kiderítené: én sem vagyok érintetlen. Viszont nagyon sokan vannak, akik szemmel láthatóan és hallhatóan érintetté váltak általa. Felelősségre vonás helyett az önmérsékletre lehetőséget adó törvények rendszerét kellett volna létrehozni, hogy egyértelművé váljon: az, aki biztos, hogy fertőzött a múlttal, tovább ne fertőzhesse köztisztségből a jelent.

– Ön különválasztja a kommunizmus résztvevőit és haszonélvezőit. Azért csak más elbírálás alá kellene hogy essenek azok, akik tevékenyen részt vettek, sőt irányították, és hasznot húztak belőle, azokhoz képest, akik csak nem tettek semmit ellene, bár tehettek volna. Különösen azért, mert egy részük ma is hatalmon van, ha nem a politikai, akkor a gazdasági hatalom aktív részesei maradtak, lettek a privatizáció és más manőverek kapcsán. Én most a magyarországiakra gondolok, de talán Szlovákiában sem jobb a helyzet.

– Állandóan arról beszélek, sőt már 1990 kora tavaszán is azt nyilatkoztam, felháborodást váltva ki, hogy nemcsak a kommunizmus haszonélvezőit, kegyeltjeit, az akkori hatalmukkal visszaélőket kell megkülönböztetni az egyszerű életpályájukat építőktől, a napi megalkuvásokra kényszerülőktől, hanem magatartásuk szerint is lehet különbséget tenni ember és ember között. Mert lehet, hogy a kommunista párt egyszerű tagja, sőt helyi vagy középszintű tisztségviselője, aki a struktúra része volt, becsületesebb embernek bizonyult, és többet tett az emberi értékek megtartásáért, mint egy gazember pártonkívüli, aki besúgó volt vagy intrikus, esetleg a közvagyon elsikkasztója. A múlt megítélése, ha egyének sorsán, magatartásán keresztül történik, útvesztővé válik. Ezért kell megtalálni az egyszerűsítő, de nem általánosító képletet. Egy igaz, a gazdasági életből nem lehet kizárni senkit. Kérdés az, hogy vagyonukat a közvagyonból, a hatalom támogatásával szerezték-e meg a volt nómenklatúra azon tagjai, akik most hirtelen meggazdagodtak, vagy pedig a tehetségük révén. Mert hogyha tehetségével tesz szert vagyonra, akkor az ő érdeme, de ha átsíbolta a valamikori közvagyont a saját birtokába, mint például Magyarország mai miniszterelnöke, Gyurcsány, az főbenjáró bűn, hiszen emberi életekre átszámítható vagyont vitt el jogtalanul.

– Végül is, ahhoz is tehetség kell, hogy lenyúlja valaki az állami vagyont…

– Nem hiszem, hogy ezt a fajta tehetséget példaképül kellene állítanunk. A látszólag tehetséges gazembert nem a gazemberségre való tehetsége szerint kellene megítélni, hanem inkább elferdült hajlamú embernek kellene tekinteni, tehát káros anomáliaként, vagy inkább anómiaként kellene kezelni. Egyébként is az állami vagyon lenyúlása elsősorban pozíció és kapcsolatok kérdése, akárki az utcáról ezt nem teheti meg. Visszaélés. A becsületes ember nem él vissza a lehetőségekkel. De mégis sokan visszaélnek vele.

– Erre is inkább azt lehet mondani, hogy ügyeskedés, nem pedig tehetség…

– A világon mindenütt van ilyen, nem a rendszerváltoztató országok sajátossága. De más a joghézag, és megint más a visszaélés. Joghézag mindenütt van, mert a jogalkotó sem tökéletes. Ezért az ezt kihasználó személyt nem lehet bűnözőnek tekinteni, csak szemfülesnek. De hogyha nekem vagy a testvérem, vagy a nagypapám, vagy a vejem, vagy az anyósom, vagy nem tudom kicsodám, aki pozícióban van, passzolja át a közvagyont, akár a joghézag segítségével, az erkölcsileg megítélve bűntény.

– De nem kaptak érte büntetést.

– Attól még az bűntény. A jelenlegi körülmények között – sajnos – csak Agatha Christie módszerével lehet őket megbüntetni.

– Említettük már december 5-ét. Ezzel kapcsolatban azt írja, hogy az MVSZ elnöke alkalmatlan posztjára, mert mulasztások sora történt a népszavazás kiírásakor. A nemzeti oldal kényszerpályára került, ahol nem lehetett mást tenni, mint támogatni a népszavazást, ha már kiírták, de nagyon nagy hiba volt kezdeményezni.

– Így van. A népszavazás az állampolgárságról egy óriási zsákutca volt. Ez olyan dolog, mintha arról kérdeznék meg a szabadlábon lévőket, hogy helyet akarnak e cserélni a börtönben lévőkkel. Egy olyan népet megkérdezni egy ilyen kérdésről, amely identitásában meg van roggyanva, nem lehet. És a Magyarok Világszövetségének az elnöke tudja, hogy milyen állapotban van a nemzet magyarországi része. Arról nem is beszélve, hogy szakmailag is megkérdőjelezhető volt ebben az ügyben a népszavazás kiírása, ugyanis az elszakított, a szomszédos országok területéhez került magyarokat, a Szent Korona alattvalóit állampolgárságuktól a Trianon utáni helyzetben nem a magyar nép fosztotta meg, hanem a trianoni békeszerződés. Erről Magyarországon törvényt nem hoztak, csak kihirdették a törvénytárban a békeszerződés szövegét. Éppen ezért még álságosabb erről népszavazást tartani, mert ezt a kérdést kizárólag a Parlamentnek kellene megoldania. És ha mégis népszavazást kezdeményeztek, mert nem ismerték a körülményeket, akkor a kezdeményezők alkalmatlanok, vagy pedig bűnelkövetők.

– Nem valószínű, hogy ne tudták volna…

– Megértem a népszavazás tömegmozgósító hatásának esetleges pozitív következményeit, mert a népszavazás egy ilyen hatású jogi eszköz. De olyan kérdésről szavaztatni az embereket, amire nincsenek felkészítve, ami nem él a tudatukban, ami nem köztéma, nem szabad. Aki ezt nem tudja, nem alkalmas a közszereplésre.

– „Nemzetünk ma úgy létezik e földrajzi térségben, mint melegedésre váró fázós ujjaink a téli hidegben, mások ujjaival fonódnak össze, de emiatt nem válnak mások testrészévé.”– írja egy helyütt. Úgy érzem néha, hogy a mi világunk, a magyarok világa nehezen vagy egyáltalán nem érthető kívülről. Különösen, ha Trianon fogalma is hiányzik szótárukból. Nem érthetik, hogy mi nem gyarmatainkat veszítettük el, hanem saját földünket, saját honfitársainkat. Ahogyan például Frunda György szenátor beterjesztését fogadták az autonómia-igényről az Európa Parlamentben és Strasbourgban, az Európa Tanács közgyűlésén, abból, mint írja, kiderült, hogy Európa nincs is tisztában a nemzet fogalmával, sem a nép és nemzet közötti különbséggel, amiről, úgy tűnik, mi is kezdünk elfeledkezni.

– Egy példával tudnám érzékeltetni a különbséget: a nép az alattvaló, a nemzet pedig egy kulturális és történelmi közösség. De hogyha nem akarjuk az alattvaló kifejezést használni, akkor mondhatjuk azt, hogy a nép az állampolgár, aki tehát valamilyen jogi viszonyban van az állammal, a nemzet pedig a liberális jogállam felfogása szerint semmilyen jogi viszonyban nincsen az állammal, hiszen a nemzet a modern államban szociológiai jelenség. Ennek egyik következménye az is, hogy a nemzet nem, viszont a választópolgár közjogi fogalom. A nemzet több, mint a nép. A nemzet nem az országhatárig tart, peremét a kultúra és a kisugárzás határa jelzi. A nép, vagyis az állampolgár viszont valamilyen közigazgatási egységhez kötődik. Ezek olyan különbségek, amelyek a közjog szempontjából nagyon nehezen érzékelhetők, illetve értelmezhetők. Nyugat Európában töretlen volt a fejlődés a monarchiából vagy a modern abszolutizmusból a jelenlegi körülmények közé, és ennek következtében nem igazán válhatott élessé a nép és a nemzet közötti különbség, mert a király alattvalója a nép volt, és ez a nép vált nemzetté. Ennek következtében a mai nyugat európai államokat nemzetállamoknak nevezik. Nálunk kicsit más volt a helyzet, noha fellelhető némi hasonlatosság. Nálunk a nép azonos volt a politikai nemzettel, a Szent Korona tagjaival, és azon belül voltak nyelvi nemzetek, amit a XIX. században nagyon szépen el tudtak egymástól különíteni, pontosabban egy komplementáris állapot jött létre. Voltak hibák is, de az pillanatnyilag más lapra tartozik, mert az alkalmazásban megjelenő félreértések, vétségek a fogalmat nem befolyásolják. Amikor megtörtént a trianoni tragédia, akkor ez az ideális állapot megszűnt, és akkor döbbentünk rá, hogy a magyar Szent Korona tagjainak a magyar nyelvi nemzethez tartozó része szétesett, a más nyelvi nemzetekhez tartozó részei pedig önálló államot hoztak létre, legalábbis egy nagy részük. És ők ezt az államot elkezdték a saját nemzetállamuknak nevezni, viszont az oda csatolt magyar nyelvi nemzetrész ebből a felfogásból kiszorult. Számunkra ekkorra vált igazán érzékelhetővé, hogy mi a különbség a nép és a nemzet között. És ezt a számunkra világossá vált különbséget nem igazán érzékelik Európa más területén. Van, ahol nem akarják, van, ahol nem tudják érzékelni, felfogni.

– Kicsit kizökkenve az időrendből, sőt, a tematikából is, engedjen meg egy megjegyzést: igen gyakran ironikusra vált a hangneme. Ebben a részletben is: „Tévednénk, ha jóhiszeműségünkben azt gondolnánk, hogy a javaslat a miniszterelnök álmatlan éjszakáinak rémét van hivatva elhessegetni, azaz a schengeni határokon kívülre szoruló magyarok vízumkényszerét és további megaláztatását akarná megszüntetni. Ilyen okból a miniszterelnököt még soha nem gyötörte álmatlanság, és az ötlet sem ettől pattant ki a homlokán” Csak azért idéztem, hogy nem tévedek e, amikor ebben ironikus hangot látok. Kérdeztem, hogy mi segítette önt a küzdelmekben. Azt mondta, hogy a hit, a tudat, hogy igaza van. Na de lehet, hogy az igazságérzet mellé kell még valami mankó? Esetleg az ironikus világlátás?

– Ez nyilván bonyolultabb kérdés, semmint hogy meg tudjam válaszolni. Az irónia fontos része lehet a közszereplésnek, a publicisztikának, az önirónia néha segít átlendülni görcsös helyzeteken, a kedves csipkelődéssel fel lehet oldani feszültségeket. Amikor életemnek legrosszabb szakaszában voltam, meséket írtam.

– Nem is akármilyet…

– Mindig meg kell találni a fölülemelkedés eszközét a terhes jelenen. Van, amikor az irónia segít ebben, van, amikor egy szóvicc, van, amikor a favágás, és van, amikor a meseírás. De sohasem válhat az ember cinikussá.  Mesekönyvem második, kissé átdolgozott kiadásban most, 2006 karácsonya előtt fog megjelenni.

– Azt írja, hogy ön Cérna Géza utóda, örököse. Nem maga Cérna Géza, aki őrzi az égig érő fát?

– Ezt döntse el az olvasó.

 

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

 

„Végül megérkeztek az öregek is. Ekkor már az asztalra került a szilvapálinka is. Ezzel hitelesítettük hazatérésemet. Majd felállt a legöregebb palóc és megkérdezte:

— Tudod-e, Cérna Géza, miért hívtunk haza?

— Tudom. Bajban van a nép, elfogyott az ereje – ennyit mondott Agócs Géza.

— Bizony így van, de kevesebb ez a valóságnál – válaszolta.

— Vissza kell hoznom a mosolyt az emberek arcára?

— Vissza, bizony, de kevesebb ez a valóságnál.— Újra kell tanítanom az embereket a szeretetre?

— Bizony újra, de kevesebb ez a valóságnál.

— Meg kell lelnünk ismét az éjszakai álmok nyugalmát?

— Meg bizony, de kevesebb ez a valóságnál.

— Akkor vissza kell állítani a szavak hitelét!

— Bizony vissza, de kevesebb ez a valóságnál.

— Ha boldogulni akarunk, meg kell újítani a munka becsületét – szólt kórusban a fiatalok és az öregek csoportja. De valaki közbevágott:

— Meg, bizony, de kevesebb ez a valóságnál.

— Az akarat szabadságát kell újrateremteni – szólt egy magányos hang.

— Azt, bizony, de ez is kevesebb a valóságnál.

— Akkor mit kell még tennem, mindezeken kívül? – kérdeztem.

— Népünk emlékezetét és méltóságát kell megmentened, Cérna Géza – mondta az öreg palóc. Ezt fenyegeti a legnagyobb veszély. Ki akarják vágni népünk égig érő fáját, a bucsonyi óriásbükköt. Ha elpusztul a fa, mi is meghalunk, mert abban van népünk múltja és jövője.

– Ki merészelné ezt megtenni?

— Azok, akik lehervasztották a mosolyt az arcunkról, akik kiszívták erőnket, akik elüldözték embereinket, akik elvették javainkat, akik korlátozták szabad akaratunkat, akik kiverték fogainkat, akik kivágták erdeink legszebb fáit, akik kihúzták talpunk alól a földjeinket, akik betiltották anyanyelvünket…, akik nap mint nap megaláznak bennünket –, nézett szigorúan a szemembe ,mondván, mintha mindezt nem tudnám.

— Gyengék lettünk, nem tudjuk megmenteni a fát – fogta szinte könyörgőre az öregek csapatának másik szószólója.

— Én elég erős vagyok ehhez, azt hiszik?

— Te erős vagy, mert a mi lelkünk ereje és a mi akaratunk is benned van! – mondta egy hátrább álló öreg palóc.

— Te olyan erős vagy, mint a dal, melyet, ha egy helyütt elfojtanak, másutt újrakél – kiáltott fel valaki a kendős asszonyok közül.

— Ha te fogod őrizni a fát, a mi erőnk is visszatér – jelentette ki erélyesen az öregek szóvivője.

— Akkor vállalom, ha belepusztulok is – mondtam csökönyösen, de kétségbe is esve amiatt, hogy ide jutottunk.

— Nem pusztulnod kell, Cérna Géza, hanem őrködnöd és emlékeztetned! Ez a te feladatod!

— Vállalom, amit rám szabtok – válaszoltam nekiveselkedve, de ekkor már inkább az alázat kerített uralmába.

— Tudod-e, Cérna Géza, hogy ezt senki sem fogja neked megköszönni? – kérdezte az öreg.

— Nem várok köszönetet.