A határon túli magyarság évek óta magárahagyatottságot érezhet

(Interjú) Amíg a Ján Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt bent van a pozsonyi koalícióban, addig nincs esély a magyar–szlovák viszony normalizálására – vélekedett a Magyar Nemzetnek nyilatkozva Duray Miklós, aki mindazonáltal úgy látja: ha a Gyurcsány-kormány az elmúlt években többet összpontosított volna az aktív nemzetpolitikára, akkor a kétoldalú kapcsolatok nem romlottak volna ilyen mértékben.

– Milyen a közérzete magyarként és politikusként az elmúlt hetek felvidéki eseményei nyomán?

– Magyar politikusként 1990 óta rossz a közérzetem, előtte a kommunizmus miatt magyar civilként éreztem hasonlóan. Most pedig amiatt, hogy sok elvtelenséggel, a múlt maradványaival és a jövőtlenséggel kell szembenézni. Ami pedig az elmúlt heteket, hónapokat, illetve jó két évet illeti, azt tudom mondani: szlovákiai magyarként azt kell megélnem, hogy minduntalan az 1945 és ’48 közötti kor szelleme köszön vissza a magyarellenes gyűlöletkeltéssel, izgatással és a magyarok sértegetésével. Persze nem minden szlovák magyarellenes, az is lehet, hogy egészen sokan nem azok, de 2006-ban Szlovákiában olyan koalíció került hatalomra, amely ismét kormányzati rangra emelte a magyarellenességet.

– Fő felelősként Ján Slotát és az általa vezetett Szlovák Nemzeti Pártot szokták megnevezni. „Csak” ezzel a kormányerővel van gond?

– Elsősorban igen, mert ez a formáció szítja nyíltan a magyarellenességet, a kormánykoalíció többi résztvevője pedig mindezt tétlenül nézi.

– Robert Fico kormányfő másik koalíciós partnere, Vladimír Meciar mintha visszafogottabb lenne a kilencvenes évekbeli önmagához képest.

– Igen, ez így van. Meciar egyébként zsigerileg nem magyargyűlölő, hanem egy pragmatikus politikus, aki félóránként hajlandó változtatni a véleményét. Slota esetében sem az a lényeg persze, hogy gyerekkorától gyűlöli-e a magyarokat vagy sem, hanem az, hogy mit beszél, cselekszik és üzen. Mondhatnánk azt is, hogy lélekgyógyászati esetnek kellene tekinteni, de mivel közéleti személyiség, nagy nyilvánosságot kapva sokak véleményét formálja, szemléletét alakítja. Tudatosítanunk kell, hogy egy nemrégiben született felmérés szerint a szlovák 15 évesek a leggyűlöletesebbnek a magyar nemzetet tartják, és több mint hatvan százalékuk azon a véleményen van, hogy nyilvános helyen nem szabadna magyarul beszélni. Ha a szlovák fiatalok körében ilyen nagy mértékű a magyarellenesség, akkor az látszik, hogy Slota megnyilvánulásai jó táptalajra hullottak. Mindehhez hozzátartozik, hogy 1998 és 2006 között nem voltak tapasztalhatók sem az utcákon, sem a kormányzati politikában kifejezett magyarellenes jelenségek. Ez egyértelművé teszi azt, hogy ha felülről biztatják, illetve gerjesztik a magyarellenességet, akkor felszínre kerül és terjed.

– A magyarokat sújtó dunaszerdahelyi rendőrattakot is felülről gerjeszthették?

– A kormányzati felelősség egyértelmű. A rohamrendőrség nem őrző-védő magáncég, hanem az állam erőszakszervezete.

– A csallóközi városban lesújtott rendőrterrort elvárhatta, netán elrendelhette a pozsonyi hatalom, vagy a slotai gyűlöletkeltés eredményeként elszakadhatott a húr megannyi rendőrben?

– Nem egy-két rendőr magánakciójáról volt szó. Nem hiszem, hogy nem kaptak utasítást a rohamrendőrök, ha ilyen nagy létszámban avatkoztak be. Előzetesen kellett felkészíteni őket – a parancsnokaikat biztosan – arra, hogy hol és mikor kell akcióba lépni. Nagyon jellemző egyébként, a lelátónak abban a részében történt a beavatkozás, ahol a legkisebb esély volt arra, hogy a szurkolók esetleg visszatámadjanak.

– Mire gondol?

– Teljesen vegyes összetételű volt ugyanis a lelátó azon része: nem a szervezett szurkolótábor vagy a keménymag volt ott, hanem magyarországi és csallóközi drukkerek vegyesen, gyerekek, lányok, fiúk, idősek, középkorú férfiak és asszonyok. A szurkolóknak ez a vegyes csoportja tehát sem kezdeményező, sem védekező jelleggel nem tudott volna fellépni.

– Tehát azt állítja, hogy az akciót előkészítették?

– Igen. Hogy ki készítette elő, milyen megfontolásból és milyen utasításokkal, azt már nem tudom. Az ilyen döntések ugyanakkor politikai szinten szoktak megszületni; nem hiszem, hogy a rendőrség a saját köreiben döntött arról, hogy ezt meg kellene cselekedni.

– Enyhén szólva disszonáns, hogy 2006. október 23. után a Gyurcsány-kormány kénytelen tiltakozni a dunaszerdahelyi szlovák rendőrterror miatt.

– Tény az, hogy a budapesti rendőrség két évvel ezelőtti beavatkozása szinte felkérés volt a táncra, hogy ilyet meg lehet tenni. Ha Magyarországon magyar rendőrök magyar emberek ellen ezt megtehették, akkor Szlovákiában szlovák rendőrök magyarok ellen miért ne tehetnék meg? Ez az összehasonlítás önmagában tragikus.

– És meglehetősen nehézzé, hiteltelenné is teszi a budapesti kormány tiltakozását?!

– Igen, de a Nemzeti Őrsereg királyhelmeci koszorúzásáig még viszonylag jó volt a tiltakozók pozíciója. Viszont az, hogy az őrsereg tagjai egyenruhában vonultak fel Szlovákiában, nagyban rontotta a magyar igazság megvédésének az esélyét. Nem állítom azt, hogy ezek a felvonulók nyilas egyenruhában lettek volna, mert tudomásom szerint ez nem az, de egy egyenruhás felvonulás többnyire rossz érzést vált ki az emberekből. Nem a koszorúzásban, az érzelmek kinyilvánításában látom a hibát, hanem a „színpadi kellékek” használatában. Nem vitatom a jó szándékukat, de a következményeket minden felelősen gondolkodó embernek fel kellene mérnie.

– Jobboldali radikális erők sokszor a külsőségekben is megélik magyarságukat. Erőiket produktívabban is felhasználhatnák nemzeti célokra?

– Természetesen. Magyarok együttműködésében nagyon sok olyan lehetőség van, ami messze esik az egyenruhás felvonulásoktól.

– Az SZDSZ-es Eörsi Mátyás szerdán a történelem szemétdombjára való szurkolói plakátokról beszélt, az ominózus rendőrattak kapcsán mintegy rátolva a felelősség egy részét egyes magyar drukkerekre. Az ön józanabbul gondolkodó szlovák nemzetiségű ismerősei hogyan viszonyulnak például a dunaszerdahelyi stadionban magyarok által használt szimbólumokhoz?

– Különbözőképpen. Az, hogy a szurkolók csapatzászlókat lengetnek, teljesen természetes,
és a mérkőzéseken bevett szokás, de nekem például eszembe nem jutott volna, hogy Nagy-Magyarország térképét tegyem ki egy futballmérkőzésen. Tudatosítani kell azonban, hogy ez kompenzálás, hiszen ilyen térképet a Felvidéken másutt nem igazán lehet használni, legfeljebb futballmeccsen.
Én máshogy szoktam kompenzálni, bár ezt mindenki a saját vérmérséklete szerint teszi. Ám annak ellenére, hogy személy szerint nem igazán tudom támogatni, hogy egy labdarúgó-mérkőzésen a történelmi múltunkra így emlékeztető térképeket helyezzenek ki, úgy gondolom, ilyesmi vagy különböző jelszavak miatt nem lehet rendőrrohamot elrendelni. Mindazonáltal még abban sem vagyok biztos, hogy ezek a magyarországi szurkolói csoportok vagy az őrsereg tagjai nemzeti radikálisok-e. Különböző markáns, a többségtől eltérő vélemények akkor szoktak leginkább jelentkezni, ha a társadalom magárahagyatottságot érez. Akkor, amikor az állam kötelező jelenléte a társadalmi életben elhalványul, és olyan jelenségek szaporodnak el, amelyek az állampolgárok egy részét kifejezetten sértik. Jó néhányan ilyenkor folyamodnak önbíráskodáshoz, és veszik úgymond a kezükbe azokat az ügyeket, amelyeket nem nekik kellene intézni. Tehát amikor az állam az igazgatási csőd irányába halad, akkor peremen lévő, de határozott vélemények és cselekedetek elszaporodnak. Mindez a folyamat nem radikalizálódás – hiszen a radikalizmus intellektuális megnyilvánulás –, hanem az anarchia bizonyos jeleit hordozza magában.

– Most magyarországi társadalmi jelenségekről és ezek külhoni megjelenési formáiról beszélt. Mindeközben a határon túli magyarság mennyire érezhet magárahagyatottságot, különösen 2004. december 5. után?

– A Magyarország határain túl élő magyarság az elmúlt években egyre inkább magárahagyatottságot érezhetett. Emiatt pedig a kiúttalanság érzete keríti hatalmába. Egy kisebbségben lévő nemzetrésznek szüksége van arra, hogy érezze a törzsországa támogatását. Ennek a gyengülése pedig a határon túli magyar közösségek belső kötelékeinek is a lazulásához vezetnek.

– Ez mit eredményezhet?

– Egy ilyen közösség a jövőbe vetett hitében rendül meg, és könnyebben léphet az asszimiláció útjára.

– Már az is elég rossz előjel, hogy a szlovákiai magyar szülők mintegy 25-30 százaléka szlovák tannyelvű elemi iskolába adja gyermekeit évek óta.

– Valóban, az asszimilációnak különböző megnyilvánulásai fordulnak elő, többek között a magyar művelődéstől való eltávolodás. A határon túli magyarok esetében egyre komolyabban fennáll a veszély, hogy elveszítik a saját nemzeti intézményeikbe és a saját politikai képviseletükbe vetett hitüket. Egy önbizalmát vesztő társadalomban pedig egyre többen a saját útjukat kezdik járni ahelyett, hogy a közösségi kötelékeiket jobban ápolnák.

– Ez az utóbbi a magyarországi társadalomra is igaz, fél évtizede biztosan.

– Magyarországon is hasonló vagy ugyanolyan folyamatok zajlanak, mint a határon túl, csak éppen ezek hatványozottan nyilvánulnak meg a számbeli kisebbségek körében. Mindez szemmel láthatóan a magyar nemzetnél úgy mutatkozik meg, hogy egyre kevésbé viselkedik nemzetként.

– A Magyar Koalíció Pártja, különösen ellenzékben, mit tud elérni a magyar közösség képviseletében erős anyaország, illetve komoly budapesti támogatás hiányában?

– Erre nehéz teljesen egyértelmű választ adni, de az biztos, hogy Magyarország meggyengülése a határon túli magyar nemzetrészeket hatványozottan gyengíti.

– A szlovák politikai elit egy részének pontosan az asszimiláció lehet a célja, hiszen például Ján Slota a felvidéki magyarokat a többségi nemzet testén burjánzó rákos daganatként jellemezte, amely azonnal eltávolítandó. Nem véletlen tehát, hogy két éve egymást követik azok a pozsonyi kormányzati döntések, amelyek újabb és újabb joghátrányt, anyagi veszteséget, sőt fizikai atrocitást jelentenek a szlovákiai magyarok számára. Az itthoni szélsőséges cselekedetek viszont értékelhetők-e másnak, mint válaszreakciónak?

– Zászlóégetéssel nem lehet egyetérteni, még akkor sem, ha válaszképp és hirtelen felindulásból is történt. Mi sem szeretnénk, ha magyar zászlót égetnének Szlovákia területén.

– Vagy magyar tévéseket köpdösnének le Pozsonyban. Mindenesetre biztosra vehető, hogy a Fico-kormány felemlegeti ezeket a válaszreakciókat az összes szóba jöhető nemzetközi fórumon. Ugyanakkor az erre hivatott magyar kormányzati tisztviselők, valamint az anyaországi és a szlovákiai magyar politikusok, például jobb- és baloldali EP-képviselők ön szerint a megfelelő módon jelenítik meg a magyar iskolarendszert vagy a magyar többségű települések önkormányzatát sújtó szlovák kormányzati döntéseket?

– Az elmúlt bő két évben valóban számos olyan döntést hozott a szlovák kormány, ami a magyar közösség nemzeti és nyelvi integritását, megélhetését, gazdasági erejét gyengíti. Hogy ezeket a magyar politikusok milyen módszerekkel tudják kivinni, az egy kérdés, az viszont egy másik, hogy milyen eredményeket tudnak, tudunk elérni. Ez utóbbival sem vagyok maradéktalanul elégedett. Az is tény viszont, hogy a magyar politikusok úgy általában nem tesznek meg mindent idehaza sem.

– Mire gondol?

– A slotai „programra” például jó válasz lenne, ha mi, politikusok elkötelezett helyi értelmiségiekkel, közéleti szereplőkkel öszszefogva az ön által említett szülőket meg tudnánk győzni, hogy magyar iskolákba adják a gyermekeiket. A felvidéki magyarok azonban az úgynevezett beiratkozási programhoz alig kapnak érdemi segítséget a magyar államtól. A Magyarországról a határon túli magyaroknak szánt szellemi és anyagi támogatások kialakulóban lévő rendszere ugyanis felbomlott 2002 után.
Mostanában egy paternalista, illetve kliensi módon működő rendszert láthatunk, gondolok itt a Szülőföld Alapra és egyéb más olyan támogatási formákra, amelyek esetlegesek, és rendre nélkülözik a komoly koncepciót. Magyarország anyagi hozzájárulása a határon túli magyarok életéhez szintén nem egy átgondolt stratégia mentén valósul meg, hanem jórészt ismeretségi alapon. Mindeközben az elmúlt években reálértéken is jelentősen csökkentek ezek az anyaországi források.

– Ma mégis Gyurcsány Ferenc tárgyal Robert Ficóval. A Gyurcsány-kabinet nemzetpolitikája
összességében milyennek minősíthető az 1990 utáni többi magyar kormánnyal való összehasonlításban?

– A legrosszabbnak, egy szlovákiai magyar felmérés szerint is, olyannyira, hogy a felvidéki magyarság még a kádári időszakot is jobbnak értékeli ilyen szempontból. Az biztos, hogy a miniszterelnök személye meghatározó, igaz, a környezete is. Bár Horn Gyuláról sem mondható el, hogy a nemzetpolitika elkötelezett lovagja volt, mégis az első magyar–magyar csúcsértekezlet az ő miniszterelnöksége idején jött létre, az utolsó Magyar Állandó Értekezlet (Máért) pedig a Gyurcsány-érában ülhetett össze… Robert Fico és Gyurcsány Ferenc találkozója kapcsán egyébként megemlítendő, hogy ha a magyar kormány az elmúlt években többet összpontosított volna az aktív nemzetpolitikára, akkor a jelenlegi szomorú helyzet sem állt volna elő.

– Amíg a Szlovák Nemzet Párt bent van a pozsonyi koalícióban, addig egyáltalán van esély a magyar–szlovák viszony normalizálására?

– Valószínűleg nincs. A kétoldalú kapcsolatok ugyanis azért romlottak meg ennyire, mert Szlovákiában 2006-ban egy politikailag elfogadhatatlan összetételű kormánykoalíció alakult, amelynek a legelfogadhatatlanabb eleme Ján Slota pártja. Ha ez a szélsőséges erő kikerül a kormányból, és nem mérgezi tovább a Kárpát-medence közös kútját, akkor a magyar–szlovák kapcsolatok javulhatnak. Erre egyébként a körülbelül másfél év múlva esedékes szlovákiai parlamenti választások nyomán jó esély nyílik. Megjegyzem, 2006-ban a Magyar Koalíció Pártja hajlandó lett volna belépni az új kormányba, de Robert Fico pártja, a Smer akkor nem minket választott.

– Meglehetősen ellentmondásosnak tűnik Gyurcsány Ferenc kommunikációja azzal kapcsolatban, hogy miért nem gyalogolnak át Robert Ficóval az egyik Komáromból a másikba. A magyar kormányfő tegnap reggeli verziója az, hogy szlovák kollégájával nem akarják a kvaterkázás látszatát kelteni, inkább komoly tárgyalásokat folytatnának a szlovákiai oldalon. Gyurcsány fél esetleg egy újabb jobbikos akciótól, netán meghajolt Fico akarata előtt?

– Ezt nem tudhatom, de el tudom képzelni, hogy a szlovák miniszterelnök nem akart átmenni Dél-Komáromba. Az mindenesetre furcsa, hogy a mai Gyurcsány–Fico-találkozóról az sem vált világossá, hogy ez egy hivatalos vagy egy rendkívüli kormányfői találkozó. Bárminek is nevezik majd, a lényeg szerintem az, hogy egyáltalán elfogad-e valamilyen állásfoglalást a két miniszterelnök, és legfőképpen az számít, tartalmi szempontból a dokumentum értékelhető lesz-e.

(Zsebők Csaba Gyengülő nemzetrészek  c. interjúja a Magyar Nemzet 2008. november 15-*i számában jelent meg)