Pécs és Csécs között őrlődik a nemzet? (Kiáltás)

“Ma sok helyütt nem is az a kérdés, hogy igényeljük-e nemzeti jelképeinket, megtartjuk-e nemzeti jegyeinket. Az elszakított magyarság esetében a legfontosabb nemzeti jegynek, az anyanyelv használatának a jogát is sokszor kétségbe vonják – ismét kétségbe vonják” – írta Duray Miklós A Kecskeméti lapok Kft. HARMADIK ÉVEZRED SOROZAT-ának új, KIÁLTÁS című kötetében, mely az Üzenet az utódoknak alcímmelel jelent meg mintegy félszáz nemzeti elkötelezettségű értelmiségi érzelmeit, nézeteit foglalva magába nemzetről, hazáról, nemzeti jelképekről.
—–
Pécs és Csécs között őrlődik a nemzet? – Ez a szójátékszerű mondat csak részben a szavak játéka, mert egyúttal valódi helyzetünk szelete is. Amikor 2004. december ötödike után néhány hónappal kezembe kerültek a magyar állampolgárságról tartott népszavazás településekre lebontott adatai, megnéztem a mintegy háromezer maradék-magyarországi településnek az Országos Választási Bizottság által hitelesített végeredményét. Napokig nyálaztam a helységnevekhez rendelt, rengeteg számjegyet tartalmazó füzetet, mígnem megjelent előttem egy sajátos, a magyarországi társadalom torzultságát bemutató térkép. Domborzatilag láttam, melyik településen volt a törvény szerint eredményes az állampolgárságról tartott népszavazás, és ha eredménytelenül is, hol szavazott a többség igennel, illetve hol volt minden tekintetben lesújtó, azaz a nemzet egybetartozását elutasító a népszavazás eredménye. Mondanom sem kell, hogy a hivatalosan kiadott megyei eredményektől eltérő térkép rajzolódott ki előttem.

A két helység – a Baranya megyei központ, Pécs és egy hajdan Abaúj-Torna vármegyei (most szlovákiai) falu, Csécs ezen a virtuális, de valóságosan is megjeleníthető térképen két fontos tájékozódási pontot jelent. Ha Pécs tájékáról kiindulva a Duna irányába Fejér és Pest megye érintkezési sávja felé, egy geóda szerkesztési elvű vonalat húzunk, folytatásaként észak-keleti irányban, Heves érintésével Csécstől nem sokkal délre a községen áthaladó keleti hosszúsági vonalat metszvén, meghúzhatunk egy nemzetpolitikai választóvonalat is. A vonaltól észak-északnyugatra fekvő települések többségében az urnákhoz járulók zöme egyetértett a nemzet összetartozásával, azaz a magyar állampolgárság minden magyarra való kiterjesztésével. Innen dél-délkeletre a községek többsége elutasította. Hanyagoljuk el az olyan kivételeket, mint amilyen Hódmezővásárhely – ott eredményesen szavaztak a nemzet egységét szem előtt tartók, vagy pedig Komáromot – itt sikertelenek voltak. A siker egyébként sem Hódmezővásárhely büszkesége, hiszen a rendnek és tisztességnek természetesnek kellene lenni, inkább a komáromiak és polgármesterük szégyene a rossz eredmény.

Pécs és Csécs, ez a két rokon hangzású nevet viselő, nem azonos súlycsoportban található település nem csupán a szójáték lehetősége vagy a tájékuk érintésével meghúzható diagonális miatt került együtt az asztalra, hanem azért is, mert Pécsett alulmaradtak a nemzet egységét akarók az ellenzőivel, a közömbösekkel, a nemzet-semlegesekkel és a nemtörődömekkel szemben, a Csécsiek azonban már 1945-ben jelesre vizsgáztak a magyar öntudati szigorlaton. Nem az figyelemre méltó tehát, hogy Pécs hatalmas lakónegyedeiben élő, a kommunizmus által gyökértelenné silányított emberek hogyan cselekedtek az újra kivívott demokrácia tizenötödik évében, hanem a csécsiek 1945-ben és 1990 januárjában tanúsított, példás magatartása.

Mi történt Csécsen? Az első bécsi döntés után, 1939-ben a falu templomának közelében a Kassát Rozsnyóval összekötő főút mentén Szentkorona-emlékművet emeltek, a maga nemében egyedülállót a Kárpát-medencében, a tetejében egy többmázsás, kőből faragott Szent Koronával. Öt évig örvendhettek ennek a csodálatos jelképnek. Az 1944¬–45 telén arra vonuló szovjet frontvonal miatt a község felelős emberei úgy döntöttek, hogy az emlékművet nem hagyják prédának. A talapzatot érintetlenül hagyva, a Szent Korona kőtömbjét elásták. A talapzatot később más célra használták, ebből lett a helyi „felszabadulási” emlékmű.

De mit ad Isten, 1989 decemberében Csehszlovákiában is megbukott a kommunista hatalmi rend, még ha a totalitarizmus továbbélt is. Ezen a részletsikeren felbuzdulva megszólaltak azok, akik negyvenöt évvel korábban elásták a nagy Szentkorona-követ.

És megtörtént – 1990 januárjában a csécsi Szentkorona-emlékmű eredeti szépségében újraéledt. Évekig őrizték a helyiek, nehogy baja essék. A gyerekek körülötte kerékpároztak, s ha valaki túl közel merészkedett a Szent Koronához, bringáikkal azonnal visszakozásra kényszeríttették. Csécsen 1920 óta nincs magyar iskola, a község lakosainak a negyven százaléka a legutóbbi népszámláláson mégis magyarnak vallotta magát. Szórvány ez vagy végvár? Ha szórvány: összetartó. Ha végvár: kitartó és biztató. Hátország nélkül azonban, akár a pécsiek magatartása miatt is, a csécsiek halálra vannak ítélve. A pécsi magyarok még nem tudják: ők is, ha nem térnek magukhoz.

***

A rendszerváltozás után a Magyarországot szétrohasztó emeszpés és eszdéeszes csoportok Antall Józsefnek „a lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni” kijelentése után a legtöbb gyűlölettel a – 2001-ben megalkotott – státustörvény és az általa megalapított Magyarigazolvány-rendszer iránt viseltettek. Nem véletlenül. Ez a rendszer a szétdarabolt nemzet összetartozásának új jelképét és új kereteit hozta létre. Illetve hozta volna létre, ha Magyarországon 2002-ben nem a kommunisták sok évtizedes fajtalankodásának torzszülöttjeként világra jött nemzetgyalázók vették volna át az uralmat. De visszavették a kormányzást egy olyan országban, mely kisebb kiterjedésű, mint nemzete, ezért az egész nemzet iránt van kötelessége. Regnálásuk első évében legnagyobb nemzetpolitikai tettük volt, hogy a státustörvényből kiiktatták a nemzet egységére utaló szövegrészt. Mert a nemzetet egyrészt alaktalan lakosságnak tekintik, másrészt néprajzi különlegességnek.

Lehet-e a nemzettudatról elképzelése annak a magyarországi embernek, aki nem érti, mert nem értheti, vagy még csak lehetősége sem nyílik arra, hogy felfogja, mert a fogpaszta-, a mosópor- és az intimbetétreklám miatt már nem jut a fülébe, hogy a Magyar Igazolvány sok-sok elszakított magyarnak azért is kellett, hogy a szíve fölött viselhesse a Szent Korona zöld alapra arannyal nyomtatott mását, és halálával ezt vigye utolsó emlékként a sírba. Több mint egymilliónyi magyar érzett így, de egyikük sem Magyarország állampolgára. Talán érthető, miért kellett a Gyurcsány-kormánynak hadba szállnia az állampolgárság kiterjeszthetősége ellen – ha sikeres lett volna a népszavazás, több mint egymilliónyi öntudatos magyarral nőtt volna Magyarország állampolgárainak a száma. Nem engedhették, hogy kárba vesszen sok évtizedes, nemzetet semlegesítő munkájuk.

***

Simkó Tibor költő, a Tikiriki-takarak című, csodálatos gyermekvers-kötet szerzője mesélte egyszer, hogy az 1950-es évek elején, amikor a Csemadok pozsonyi központjában dolgozott, azt a megbízatást kapta, járja be Dél-Zemplén helyi szervezeteit, a Bodrog-köztől északra esőket is, és a Vízen túli területeket is. Megérkezett az Abarától északra fekvő első községbe, Málcára és kereste a Csemadok helyi elnökét. Az autóbuszból leszállva, megszólította az első embert, de ő csak nézte őt, majd válasz nélkül tovább ment. Kisvártatva felbukkant egy újabb málcai, őt ugyancsak megszólította és kérdezte tőle, hol lakik a Csemadok helyi szervezetének elnöke. Ez az ember nem fordult el tőle, hanem szlovákul válaszolt: nerozumiem (nem értem). Simkó Tibor szlovákra fordítva a szót, a legtisztább irodalmi nyelvet használva tette fel az előbbi kérdést. A választ is megkapta, sőt többet is, mint amennyit kérdezett. Kiderült, hogy Málca színtiszta szlovák község, de tisztán református is. A református vallás pedig a málcaiak szerint magyar vallás, ezért megalapították az egyetlen magyar szervezet helyi csoportját, mert ez így dukál.
Ötven évvel később Bodrogközben, Málcától légvonalban mintegy húsz kilométernyire délkeletre Királyhelmec szlovák általános iskolájának szülői közössége panasszal fordult a pozsonyi parlament emberi jogi és kisebbségi bizottságához, mert a város önkormányzata – szerintük – hátrányos megkülönböztetéssel sújtja a szlovákokat, mivel nem akar építtetni önálló épületet a szlovák általános iskola számára, a régi épület elavult, az újban pedig össze vannak zárva a magyar iskolával.

Ki kellett tehát szállni a parlamenti bizottság vizsgáló csoportjának a helyszínre, mert arról volt szó a panaszban, hogy a királyhelmeci magyar többségű önkormányzat elnyomja a szlovákokat.

Ültünk szemben egymással: a szlovák iskola szülői közösségének képviselői és a parlamenti képviselők. De az első percben kiderült, hogy a szlovák iskolát képviselő szülők, szlovákul rosszul beszélő magyarok, akik valamilyen megfontolásból gyermeküket szlovák iskolába íratták. Arra is fény derült, hogy a szlovák és a magyar általános iskola együtt bőven elfért a modern és minden követelménynek megfelelő épületben. A szlovák parlamenti képviselők nem értették a szülők panaszának okát, mígnem az egyik szülő rossz szlováksággal, magyar hanghordozással, sipítozó hangon előadta: „nem akarjuk, hogy gyermekeink az órák közötti szünetekben magyar beszédet halljanak, sőt mi rosszabb, magyarul beszéljenek a magyar iskola diákjaival”.

***

A Felvidéken 2008 tavaszán a társadalomvizsgálatban szokványos módszerrel megvizsgáltattuk a magyar nemzet szlovákiai közösségének társadalmi értékrendjét és életmódját: hogyan viszonyul az egyén – a szlovákiai magyar – a magyarsághoz, a nemzethez, a hazához, önmagához. Az utolsó összehasonlítási alapot a 2001. évben végzett hasonló felmérés jelentette, de néhány vonatkozásban vissza lehetett nyúlni korábbi, akár 1997-es adatokhoz is.

Az általános értékekhez való viszonyulás szempontjából a legbiztatóbb adat, hogy a megkérdezetteknek 94%-a tartja fontosnak a családot, 81%-a pedig a magyar nemzethez való tartozást, ez utóbbi arány azonban hét százalékponttal kisebb, mint 2001-ben.
A magyar közösség tagjainak 90%-a tartja fontosnak 2008-ban, hogy jogilag egyenrangú viszonyba jusson a szlovákokkal, és ez csak négy százalékponttal kisebb arány, mint a hét évvel korábban mért adat, és a megkérdezetteknek csaknem hetven százaléka a magyar nemzethez való tartozást politikai erőpróbának is tekinti.

Noha mérhető a felvidéki magyaroknak a magyarként megélt negatív élménymennyisége, mégis növekszik azoknak az aránya, akik Szlovákiát tartják hazájuknak – 2008-ban ez az arány már meghaladta a 25%-ot. Ámde a kérdezetteknek több mint a fele ma is „Felvidéket” és a szülőföldjét tartja hazájának.

Az ún. kettős állampolgárságról szóló 2004. évi magyarországi népszavazással kapcsolatban megoszlanak a vélemények. Csaknem 32%-a a megkérdezetteknek ezt a népszavazást nem tartja jelentőségteljesnek, vagy csupán jelképesnek véli. A megkérdezettek fele viszont csak negatív véleményt vagy következtetést fogalmazott meg a népszavazás elbukásával kapcsolatban.

Magyarországgal kapcsolatban a legmarkánsabb vélemény egy-egy politikus nevéhez fűződő korszak megítélésén keresztül mérhető. A vélemények egy 5-ös fokozatú skálán jelennek meg, az 1-es a legrosszabb, az 5-ös a legjobb értékelést jelenti:

Magyarországi kormányzati korszak 2001 2008
1990-ig (Kádár-korszak) 2,40 2,29
1990-1994 (Antall-korszak) 3,25 3,85
1994-1998 (Horn-korszak) 2,90 2,52
1998-2002 (Orbán-korszak) 3,74 4,16
2002-2004 (Medgyesy-korszak) 2,41
2004-2008 (Gyurcsány-korszak) 1,69

Ehhez kapcsolódva kell megemlíteni: ha a felvidéki magyaroknak lenne választójoguk Magyarországon, akkor 2008 tavaszán 46,7%-uk a Fideszt választotta volna, a két kormánypártra (MSZP, SZDSZ) összesen 2,4%-uk adta volna szavazatát.

***
Egy érdekes felismerésre jutottunk a rendszerváltozás óta eltelt tizennyolc évben: ha például egy közvélemény-kutatást a szlovákiai magyarok körében nem magyar kérdezőbiztosok végeznek, eredményének a hitelessége kétségbe vonható – a magyarok az idegenekkel ugyanis nem őszinték. Ez a magatartás hagyományozódó és halmozódó társadalmi tapasztalat következménye, feltételes reflex, rossz élményekből származó beidegződés.

A felvidéki magyarság nagy része zárt társadalmi közösség – még a fiatalok is, látható közvetlenségük ellenére. Nem engednek beleláttatni belső köreikbe. Teszik, amit tenniük kell, de nem tárulkoznak ki. Van véleményük mindenről, de nem közlik akárkivel. Az idegent – a szlovákot is – szeretettel fogadják, de érzéseiket teljesen sohasem tárják fel. A félelem és a gyanakvás határán élnek.
Ez egy új, felvett magatartás. Trianon következménye.
Erre utal közvetve a fent említett felmérésnek egyik érdekes, ellentmondásos eredménye.

A felvidéki magyarság csaknem ötven százalékos részaránya határozottabb érdekérvényesítő politikát vár a Magyar Koalíció Pártjától, az egyetlen szlovákiai magyar párttól, sőt egy része (17.6%-a) egy radikálisabb magyar párt színrelépését is kívánná.
A várható társadalmi magatartás azonban mást sugall. Az egyéni kurázsi a közképviselet iránt tanúsított elvárástól merőben eltérő jellegű. A felmérés azt tanúsítja, hogy a megkérdezettek egyénileg kevesebbet hajlandók vállalni, mint amennyit politikai képviselőiktől elvárnak. A leszakadó régiók magyarsága azonban a további leszakadástól való félelem miatt egyre inkább távolodik a radikális megoldásoktól.

Volt ennek 1994-ben egy kézzelfogható példája. Az akkori szlovákiai belpolitikai válságkezelésben kialakult magyar–szlovák politikai együttműködés eredményeként lehetővé vált a magyar keresztnevek anyakönyveztetése és a nők családnevének a szlovák helyesírás szabályától eltérő bejegyeztetése. Mégis kevesen éltek ezzel a lehetőséggel, mert úgy vélték, hogy emiatt a közigazgatási hivatalnokokkal vagy a munkahelyükön az adminisztrációt vezető személyekkel, sőt a munkatársaikkal vagy a postással helyi konfliktusokba keveredhetnek és ez ellen semmilyen védelmet nem kapnak. A kiszolgáltatottság és ennek fokozódásától való félelem azonban az alapjogok formális feladásához vezet.

Ezért érthető, hogy 1998 – az MKP kormányzati szerepvállalása – után a felvidéki magyarok legnagyobb élménye volt, hogy az államigazgatási hivatalokban emberszámba veszik őket, magyarul beszélnek velük a hivatalnokok.

***
Ma már főleg szájhagyományként él a tudatunkban, mert egyre kevesebb a tanúja, hogy 1945-ben betiltották a felvidéki magyaroknak anyanyelvük nyilvános használatát. De az új tanúk, az új és megújuló félelmek újratermelődnek, mert tudatosan és hatalmi tekintéllyel újratermelik őket. A szlovák oktatási miniszter 2008. szeptember 11-én a pozsonyi parlamentben jelentette ki, hogy megérti azokat a szlovákokat, akik azon a véleményen vannak, hogy nyilvános helyen a magyaroknak is szlovákul kellene beszélniük.

Ma sok helyütt nem is az a kérdés, hogy igényeljük-e nemzeti jelképeinket, megtartjuk-e nemzeti jegyeinket. Láthatjuk, még Magyarországon is hatalmi szóval ítélik el azokat, akik nemzeti jelképeinket fontosnak tartják – Budapest XII. kerületében a lebontásra ítélt turulemlékmű sorsa is ezt példázza, főleg az e legendás madár ellen felhozott gyalázkodó érvek, vagy az Árpád-sávoknak a nyilas jelképpel való azonossá tétele.

Az elszakított magyarság esetében a legfontosabb nemzeti jegynek, az anyanyelv használatának a jogát is sokszor kétségbe vonják – ismét kétségbe vonják.

Ha mindezt végiggondoljuk, még higgadtan is, hát csupaszcsiga vére folyik abban, akinek ettől nem szorul ökölbe a keze.
(Forrás: www.duray.sk)

(A HARMADIK ÉVEZRED SOROZAT-ot Mészáros László és Szőcs Géza szerkesztik. A tavasszal megjelent első kötet, az ELÁRVULT SZABADSÁG az Ünnepi Könyvhét egyik legsikeresebb kötete volt. Abban a könyvben az úgynevezett rendszerváltoztatási folyamatot és az azt követő tizennyolc esztendőt értékelték ugyancsak neves szerzőink.
A KIÁLTÁS című kötet szerzőitől az alábbi kérdésekre vártak választ:

  • Elavulóban van-e a nemzetfogalom? Kiürülőben van-e a nemzettudat? Érzelmi érték marad-e a nemzethez tartozás élménye? Mi tartja össze a nemzetet? Meggyengülhet, megtörhet, megszűnhet-e ez az erő? S ha igen, ez milyen következményekkel jár?
  • Átértelmeződik-e, vagy sokak számára értelmezhetetlenné válik a haza fogalma?
  • Az új körülmények közt mi a nemzeti jelképek további szerepe, lehetséges sorsa, röviden: értelme?
  • Mit tehet nemzetünk a fönt leírt értékeknek az életben tartásáért?

És felmerül a kérdés: kell-e tudnia egy anyának, hogy mi az anyaság, vagy elegendő, ha anya? Kell-e tudnia egy magyarnak, mi az, hogy magyar – vagy ez a tudás megvalósul azzal, hogy ő: az, aki, és az, ami.
Szerzők: Andrásfalvy Bertalan, Balás Piri László, Balog Zoltán, Bayer Zsolt, Bíró Zoltán, Bogár László, Bogárdi Szabó István, Czakó Gábor, Cseke Péter, Csete György, Dippold Pál, Döbrentei Kornél, Duray Miklós, Entz Géza, Eperjes Károly, Finta József, Gróh Gáspár, Haág Zalán, Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Jókai Anna, Kahler Frigyes, Karátson Gábor, Kiss Gy. Csaba, Koltay Gergely, Koltay Gábor, Kósa Csaba, Kubik Anna, Lánczi András, Lezsák Sándor, L. Simon László, Makovecz Imre, Margittai Gábor, Mészáros László, Miklós Péter, Molnár Miklós, Orosz István, Orosz László, Pálinkás József, Papp Lajos, Schweitzer József, Semjén Zsolt, Szabad György, Szakály Sándor, Szervátiusz Tibor, Széles Gábor, Szőcs Géza, Tőkéczki László, Varga László, Zárug Péter Farkas, Zombor Gábor)