Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
Balassagyarmaton 2009. január 29-én mutatták be Matúz Gábor és Siklósi Beatrix filmjét – a bátrak városáról. A filmbemutató előtt felolvasták Duray Miklósnak erre az alkalomra írt jegyzetét.
Balassagyarmat a szerény hősök városa, akiknek lakóit soha semmilyen evilági hatalom nem szólított fel arra, hogy álljanak fegyverbe vagy védjék magukat a támadókkal szemben, legyenek azok ellenségek vagy pusztító elemek. Tudták mindig mit kell tenniük, mi a kötelességük, mit kíván tőlük a haza, a nemzet, a szülőföld, városuk, családjuk.
A török hódoltság idején, 1663-ban a várost az oszmán-török hadak teljesen elpusztították, egyenlővé tették a földdel, lakóit legyilkolták, elűzték, rabszíjra fűzték. Alighogy újranépesült a romok helyén feltámadó település 1800-ban tűzvész áldozata lett, porig égett. Majd fél évszázad sem telt el, 1849 júliusában a szabadságharcunkat vérbefojtó orosz hadak söpörtek végig Balassagyarmaton. Alig kétszáz év alatt három szörnyűséges pusztulás, pusztítás – emiatt már ekkor kiérdemelte volna a szenvedések városa címet.
De ami alig két emberöltővel később történt, azért egész nemzetünket szenvedő nemzetnek nevezhetné éppen az a világ, ami akkor ránk támadt, hogy feldaraboljon minket. A kormányzás csődjében fetrengő, szétesőben lévő történelmi hazánkat Balassagyarmaton is támadás érte. Betörtek a városba és környékére a cseh intervenciós csapatok, hogy földet, országot raboljanak tőlünk. Szabad préda voltunk. Saját hadsereg nem védett bennünket az ellenségtől, a nemzetközi jogot éppen ekkor fogalmazták át a kárunkra, a nemzetet csak a történelem tehetetlensége és ezeréves hagyománya tartotta össze. Éppen ez utóbbi teremtett csodát 1919. január 29.-én Balassagyarmaton. A város polgárainak elfogyott a türelme a nemzetet szaggató erőszakkal szembeni tétovaság láttán – és fegyvert fogtak. Ha a kormány nem védi meg a nemzetet, akkor mi védjük meg magunkat és hazánk egy darabját. Ezt nevezik nemzeti önvédelemnek vagy honvédelemnek.
A balassagyarmatiak voltak az elsők, akik fegyvert fogtak legalább a szűkebb pátria védelmére, hiszen a haza ezekből a részekből áll össze hazává. Balassagyarmat polgárai ekkor nem csak bátorságukról tettek tanúbizonyságot, hanem elszántságukról is.
Kilencven év távlatából visszatekinteni erre az eseményre szomorúan boldog érzés. A boldogságot teremtő része azáltal válik kerekké, hogy ma már tudjuk hány, számtalan kis hősiesség született abban az időben, sok-sok kis csatát nyerve az ellenséggel szemben egészen a Stromfeld Aurél vezette csapatok tragédiájáig. Katonáinak egy része a mezőn követett el öngyilkosságot, mert a parancs nem engedte őket szülőföldjük megvédésére vagy visszaszerzésére.
A balassagyarmatiak akkori helytállásának kapcsán sajátos, rendhagyó gondolatok tolulnak elő az emberben.
Ki az ellenség? – akkor a cseh legionáriusok voltak azok. De hát előtte egyazon birodalomban éltünk, ugyanazon császár alattvalóiként, később, mikor elcsitult a fegyverzaj, szomszédként. A szerzés vágya a barátot is ellenséggé teheti.
Ki a nemzettárs? – arról, aki parancs nélkül, csak belső indíttatásra, mellettem fogott fegyvert a nemzetért, bizton kijelenthetem, hogy a nemzettársam. De nemzettárs-e az aki megtiltotta az önvédelmet vagy kirabolta, lerombolta a hazámat, noha egy nyelvet beszél velem és ugyanazokat a verseket tudja betéve?
Ki a hős? A huszadik század színültig telt hősökkel, a hősi halált haltakkal a harcmezőkön. Pedig ők csak szerencsétlen, magukra hagyott áldozatok voltak. A hős az, aki rendkívülit cselekszik önszántából társaiért, szabadsága feláldozása árán vagy élete kockáztatásával.
Ki a bátor? Aki a közösségéért átlép félelmein.
Ki a hűséges? Az eltántoríthatatlan, a kitartó és a megtartó.
Megdöbbentő, hogy a balassagyarmatiaknak hősies tettük után nyolc évtizedet kellett várniuk, hogy magukénak vallhassák a legbátrabb város címet. De miért a város önkormányzatának 1999. január 29-én hozott határozata szól erről és az emléktörvény miért csak 2005-ben született meg, nyolcvanhárom évvel később, mint Sopron hűségéről? Csak nem valamilyen politikai csalafintaság az oka? És miért nem állítunk emléket mindazoknak, akik a nemzet és a haza egységéért áldozták életüket? Kellemetlen emlegetni a hőseinket a szomszédok érzékenysége miatt?
Én a szomszédoknál élek. Tudom, hogy az érzékenységük tiszteletreméltó butaság. De a mi butaságunk semmi tiszteletet nem érdemel és nem is vált ki – ezt tapasztaljuk nap mint nap.
Balassagyarmat azonban nem csupán a legbátrabb város, hanem befogadó város is. Amikor 1945-ben, születésem évében az Ipoly jobbpartján üldözték a magyarokat, mint az ürgéket a mezőn, Balassagyarmatot választottuk menedékül, ha Losoncról menekülnünk kellene. Szerencsére sikerült hűségesnek maradnunk szülőföldünkhöz. De azóta, számomra Balassagyarmat a második otthon, noha soha sem éltem itt.
Köszönöm a legbátrabb városnak, hogy a megfelelő időben bátor volt, hiszen másképp nem lehetett volna befogadó sem.
Duray Miklós
Pozsony, 2009. január 28.