Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(Ima Európáért szent Benedek napján, 2009. március 21. Pécs)
A magyarság sorsa és küldetése Európában, az Európai Unióban címmel rendeztek konferenciát Pécsett, melyen részt vett és előadást tartott Duray Miklós, az MKP stratégiai alelnöke is. Az eseményre az Összefogás Pécsért Egyesület és az Élő Pécs Társaság szervezésében rendezésében került sor a Pécsi Református Gimnáziumban.
Ma is, csakúgy, mint már néhány száz éve az értékhez való hűséget vagy egy példaképpel való hasonlóságot az hitelesíti, hogy ki milyen érdekszövetségbe tartozik. Kétségbe vonni a hitelességét vagy kiközösíteni bármilyen érdekszövetségből leghamarább azokat lehet, akik nem tartoznak senkihez. Ezért nehéz magyarként európainak lenni, hiszen rajtunk kívül Európában senki sem magyar.
Az európaiság kérdése Géza nagyfejedelmünk óta szerepel napirendünkön, azóta keressük beilleszkedésünket az európai hatalmi rendszerekbe, és keressük a választ az alapkérdésre, amire több válasz is van.
Az egyik szerint maga a kérdés is értelmetlen, hiszen aki több mint ezer éve él Európában, az európai. Ellenvetésem: ez csupán lakcím kérdése?
A másik választ kérdésként is meg lehet fogalmazni: ki miért, és mitől európai?
A harmadik válasz csak kérdésként tehető fel: mi az európaiság?
A művelődéstörténészek valószínűleg eltérő válaszokat fogalmaznak meg, de akad bennük néhány egyező pont. Az egyik ilyen a görög és a római műveltség befogadása valamint átszármaztatása az egyes európai népek kultúrájába, akár az ógörög drámairodalom megismerése révén, vagy a görög demokrácia elemeinek átvételével, vagy a római jogalkotás példaértékű elfogadásával. A másik a zsidó hagyományok a bibliai történeteken keresztül valamint a szeretet és a megbocsátás ajándéka okán a zsidó hagyományokkal ellentétes keresztény értékrend és eszmeiség Jézus Krisztus tanítása és példája által, az Új Szövetség révén. A harmadik a nagy egyházszakadás, az ortodoxia és a latin, azaz a nyugati kereszténység elválása. Erre épült a következő, nemzeti kultúrákon átívelő korszak, a gótika. Ahová kiterjedt, ott lehetett a késő középkorban meghúzni a nyugat Európát kelet Európától elválasztó határt. A reneszánsz, a Krisztus utáni első nagy modernizáció sem lépte túl ezt a keretet, de új teret nyitott a szellem fejlődése előtt. Igazi előjátéka volt a reformáció korszakának, ami az európai művelődés ötödik nagy korszakát nyitotta meg számunkra, a latin rítusú kereszténységet követők számára. Eközben a gazdasági szerkezeti átalakulás, a piacra termelés és az önellátás között keletkezett egy újabb határ, mely Európa nyugati térfelét osztotta keleti és nyugati téregységre. Ezután a felvilágosodás vagy a polgáriasodás és a kapitalizmus korszaka kezdődött, ami a gótika és a reneszánsz határain belül a mai napig tart, illetve a gyarmatosítás révén innen került kivitelre.
Mindez nyomon követhető a magyar nemzet történelmében és kultúrájában. És ami ebben megerősít bennünket, első királyunk Szent István törvénykezése, valamint szellemi hagyatéka: az Intelmek. Az ő keresztény hite, a megbocsátásra és a méltányosságra alapozott értékrendje, és rendíthetetlensége a határozottságban és a szeretetben, Európai viszonylatban emelte őt a legkeresztényebb uralkodók sorába, akit mi a mai napig így tartunk számon, és akit sokunk a mai napig zsinórmértéknek tekint. Ettől fogva vagyunk mi magyarok európaiak, hiszen közülünk került ki az egyik legkeresztényebb, ezért legeurópaibb uralkodó.
Mi tehát az európai hagyomány? Tulajdonképpen minden olyan kulturális, eszmei, szellemi és erkölcsi érték, ami átlépte a nemzetek határait és beépült a nemzeti kultúrákba, a nemzetek értékrendjébe. De leginkább a kereszténységet, a keresztény értékrendet és eszmeiséget tekinthetjük európainak, hiszen mintegy ezerhatszáz éve alakítja gondolkodásunkat, erkölcsünket, eszmerendszereinket. Nem véletlen, hogy– az olyan őskeresztények kivételével, mint az örmények vagy a maroniták – Európából áramlott szét Földünk országaiba, népei közé a kereszténység.
A kommunista egypártrendszer idején, amikor még a Szovjetunió érdekövezetéhez tartoztunk, méltán érezhettük magunkat Európából kirekesztettnek. Nem az oroszfölény miatt, hiszen az orosz szintúgy európai nép, mint a többi szláv vagy germán eredetű nemzet. A kirekesztettség-érzésünk a kommunizmus miatt alakult ki bennünk.
Máig felfoghatatlan, hogy európai hagyományokon felnevelkedett emberek, hogyan találhattak ki egy, az európai hagyományokkal ellentétes eszmét és politikai rendszert. Csak akkor válna számomra érthetővé ez a tény, ha a kommunizmus kiötlőiről utólag kiderülne, hogy ezek az európaiak mégsem az európai hagyományokon felnevelkedett emberek voltak.
A kommunizmus tehát azért ellentétes az európai hagyományokkal, mert keresztényellenes. Emiatt éreztük úgy évtizedekig, hogy kiszorultunk Európából és kiszorítottságunk fenntarthatósága miatt volt szükség a vasfüggönyre is. Emiatt üldözték a keresztény felekezetek mellett kitartókat és a keresztény hitük szerint élőket. Pedig igazából nem a vallásosság, még kevésbé ennek torzult változata a bigottság, sem a felsőbbség iránti odaadás zavarta őket, hanem Krisztus, akár isteni, akár emberi mivoltában. A kommunizmus valójában azt a Krisztus által megteremtett Új Szövetséget vetette el, ami beépült minden európai nemzet gondolkodásába, kultúrájába, értékrendjébe, az európai emberek gondolkodásába, függetlenül az istenhittől. Viszont visszahozta a bosszúállást, a szeretetnélküliséget és az áldozatvállalás helyett a mások feláldozásának a rítusát. A kommunizmus éppen keresztényellenessége, antikrisztusi alapvetése miatt nem volt reformálható, és akik úgy gondolták, hogy megkísérlik a reformját, elbuktak. Egyrészt azért, mert a lehetetlennel próbálkoztak, másrészt azért, mert szembekerültek a kommunista hatalommal. Így önfeláldozásuk lett egyetlen bizonyítéka, hogy visszatértek a keresztényi útra.
A kommunista hatalmi rend európai bukása a kommunista ideológia és az általa átszőtt politikai rendszer megreformálhatatlansága miatt következett be, de nem a keresztényellenessége miatt. Ezen érdemes elgondolkoznunk, mert bennünket, akik abban a politikai rendszerben éltünk és a kommunista ideológia lelki és szellemi terhe alatt szenvedtünk, a reformálhatatlanság oka, a keresztényellenesség kínzott leginkább. Furcsa, hogy egy szisztéma nem a lényege miatt, hanem annak következménye miatt bukik meg. Ez azonban nem csak furcsa, hanem leginkább elgondolkodtató, mert mintha arra utalna, hogy csak az alakot kellett megváltoztatni, a lényeg maradt. Erre enged következtetni a lisszaboni szerződés bevezetője kapcsán kialakult vita arról, hogy szerepelhet-e a szövegben a kereszténységre, mint közös európai értékre való hivatkozás. Mint tudjuk, nem szerepelhet.
Európában a kommunizmuson kívül is akadt legalább két olyan eszmeiség, ami átlépte a kultúrák közötti határokat és nem volt összeegyeztethető a kereszténységgel. Az egyik a fasizmus volt, ami elsősorban az emberi egyenjogúság és a szeretet krisztusi elvét rúgta fel, de a kereszténységet nem utasította el. A másik a nácizmus volt, ami viszont nem csak ideológiájában, de főleg a gyakorlatban utasította el a kereszténységet. A másodig világháború után – nagyon helyesen – az európai hagyományoknak megfelelően mind a két ideológiát és a belőlük fakadó gyakorlatot is elítélte Európa és az európai kultúrához kapcsolódó világ. Csakhogy ez következetlenül valósult meg. A második világháború utáni béketeremtésben ugyanis vidáman megfért egymással a fasizmus és a nácizmus összeházasításából származó szemlélet, valamint a kommunizmus is. A kommunisták a nácizmust csupán hatalmi ideológiaként kezelték, az imperializmus végső formájának tartották. Érthetően nem zavarta őket a nácizmus lényege, a keresztényellenessége. A nem kommunista béketeremtőket pedig egyáltalán nem zavarta, hogy kommunista szövetségesük saját felségterületén náci módszerekkel likvidált milliókat, sokkal többet, mint Hitler hatalmi gépezete a holocaust során. És az sem zavarta őket, hogy egyes győztes, vagy győztesnek minősített államok a saját felségterületükön a németeket és a magyarokat náci módszerekkel üldözik. Sőt, bizonyíthatóan most sem zavarja őket ez a tény, mert az Európai Unió a 2004-es nagyméretű bővítése előtt a Jogi Bizottsága révén elhatárolódott attól a kezdeményezéstől, hogy felül legyenek bírálva a hivatalos cseh és szlovák, háború utáni rendelkezések és intézkedések, amelyeket a Csehszlovákiában élő német és magyar lakosság ellen foganatosítottak. Veszélyes az a szemléletbeli sajátos kettősség, amely a hasonló indíttatású, állam által elkövetett olyan bűntényeket, mint a holocaust vagy a németek és magyarok üldözése, egymással ellentétesen ítéli meg. Ez a szemlélet a hátrányos megkülönböztetés csíráját hordozza magában.
Sérül az európai értékrend, vagy kialakulóban van egy új szemlélet, ami parabolikusan távolodik a legalapvetőbb európai hagyománytól, a kereszténységtől?
Ez utóbbi a valószínűbb. Még 1950-ben a francia és a német kereszténydemokrácia nagy személyiségei Robert Schuman, Konrad Adenauer a megbékélés, a kölcsönös bizalom és a szolidaritás jegyében fogalmazták meg a kialakítandó gazdasági együttműködés alapjait, ami elindította az európai integráció folyamatát. E nélkül az ellenségeskedést elutasító keresztényi szemlélet nélkül, ami a fasizmusnak, a nácizmusnak és a kommunizmusnak a keresztény elveket megkérdőjelező, elutasító, sőt keresztényellenes magatartásának szörnyű tapasztalatain okulva vált a politika részévé, aligha alakulhatott volna meg az Európai Unió, ami ma már területileg Európa felére kiterjed. Mára azonban egyre inkább kimaradnak az együttműködésből az erkölcsi szempontok, és túlsúlyba kerülnek a gazdasági és a pénzügyi szempontok – ezzel párhuzamosan erősödnek a centralizációs törekvések. Pedig az európai integráció egyik legfontosabb alapelve a szubszidiaritás, amit az Európai Unió számára 1992 decemberében Edinburgban az Európai Bizottság határozott meg alapelvként. A szubszidiaritás az egyik legtisztább keresztény rendezői elv. Még ha kimondatlanul is, de korábban ezen alapult a XIX. század liberális jogállamának rendezői elve is.
Legyünk tárgyilagosak. Az európai együttműködésbe nem puszta keresztény meggyőződésből, vagy a demokrácia vertikális érvényesíthetőségének igényéből került a szubszidiaritás elve, hanem az államok hatalomféltése miatt – nehogy a közös európai testületek korlátozzák az államoknak a sokszor véresen kiharcolt hatalmát, vagy féltve őrzött önkényét, vagy netán megerősödhessenek a régiók. Ez azonban egy paradoxon és nem sokáig fenntartható állapot. Köszönőviszonyban sincs Schuman és Adenauer szemléletével. Sőt, a szubszidiaritásnak ez a felfogása elfordulást jelent a keresztényi szemlélettől – vagy már túlságosan távoliak a második világháború okozta szenvedések. Lehet, hogy mindkettő, azaz együtt igaz.
Nézzük csak, mit jelent a szubszidiaritás?
Ez az eredetileg keresztény (pontosabban katolikus) valláselv arra vonatkozott, hogy a társadalom nem avatkozhat be a legkisebb közösségi egységnek, a családnak az életébe olyan ügyekben, amelyekben önmaguk is dönthetnek. Ha eltekintünk a részletektől, hogy melyek azok az ügyek, amelyek vonatkozásában tiszteletben kell tartani a család szuverenitását, vagy ha úgy tetszik a család szentségét, ezt az elvet a demokratikus decentralizálás elvének kell tekintenünk. Ugyanakkor azt is szem előtt kell tartani, hogy a szubszidiaritás elve az elmúlt évszázadokban leginkább a protestáns egyházakban működött, azok belső demokráciájában érvényesült. Ennek ellenére XI. Pius pápa a Quadragesimo Anno körlevelében a lehető legpontosabban fogalmazta meg a szubszidiaritás fogalmát: „amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivonni és a közösségre bízni tilos. Éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos igazságtalanság, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel a társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben sohasem szabad bomlasztani vagy bekebelezni azokat.”
Világos beszéd: tanulhat belőle ember, államhatalom, nemzet, egyház, nemzetek és államok közössége.
A szubszidiarítás tehát autonómia.
Érdemes azonban pillanatnyi figyelmet szentelni az elvek körüli harcnak. Schuman és Adenauer közös kezdeményezését egyes elemzők a katolikus és a protestáns egyházak közötti felekezeti harcként állították be. A két kezdeményező politikus a római katolikus egyházhoz tartozott és – valamilyen érdekek mentén – jó lett volna ezt a békesség-kezdeményezést zátonyra futtatni, pl. felekezeti vetélkedésként a protestáns többségű és a római katolikus többségű országok közötti ellentétként feltüntetni. Ebben az eseten is felmerülhet a gyanú, hogy valakik számára a keresztény elvek követése az igazi gond.
Az 1992 februárjában aláírt maastrichti (Európai Uniós) szerződés szerint a szubszidiaritást úgy kell értelmezni, hogy a döntéseket az állampolgárhoz legközelebbi szinten kell meghozni, ezeknek összhangban kell lenniük a kívánt hatékonysággal és a probléma megoldással.
Talán nem érdektelen, hogy az Európai Unió létrejöttét közvetlenül megelőző időben az Európai Közösség két országának alkotmánya felelt meg ennek az elvárásnak. Olaszországé Dél-Tirol vonatkozásában, ami a nemzetközi jog kényszerítésére jött létre, és Belgiumé, amit a vallon és flamand közösségek egymással folytatott harcukban rendeztek le 1968-ban és az utána következő években. A belga alkotmány 1980 óta rögzíti a flamandok, vallonok, belgák (brüsszeliek) és a németek egyenrangúságát. Időközben Nagy Britanniában is bekövetkezett a skótok és a welsziek egyenrangúsítása.
Emlékezzünk vissza az Európai Unió nagy bővítésének évére, 2004-re. Ekkor tíz tagállammal bővült az úniós országok tábora. A tíz csatlakozó állam közül kilenc a korábbi Szovjetunió érdekövezetéhez tartozott. Lehet erre tekinteni úgy is, hogy kiszakadt a zsák és a volt kommunista országok végre oda tartoznak, ahová történelmük szerint tartozniuk kell. Van azonban ennek borúlátóbb értelmezése is. A volt kommunista országokkal növekedett az unióban azoknak az államoknak a száma, amelyek fékezik Európa regionalizálódását, értelemszerűen akadályozzák a szubszidiaritás elvének következetes érvényesülését, végső soron a keresztény értékrend és eszmerendszer terjedését. Ennek kapcsán maradjunk csak a kérdésnél: miért kell alárendelni a keresztény értékrendet bármilyen pillanatnyi érdeknek? Miért kell az Európai Unió két legfontosabb alapelve közül az egyiket, a szubszidiaritást martalékul dobni egyes államérdekeknek. Az értékrend egy hosszú távú stratégia része, nem lehet időnként felfüggeszteni.
Végül vegyük számon a magyar érdeket. Az Európai Unió közvetlen elődje az Európai Közösség nagyrészt a Német-Római Birodalom területén, azaz Zsigmond Magyarország királyának és a Birodalom császárának országai területén jött létre. Az Európai Unió 2004 előtti területéből az európai valamikori szuverén királyságok közül csak Magyarország és Lengyelország, a vazallus országok közül Csehország hiányzott. Érdekes, de lehet, hogy érthetetlen, vagy óvatosan értelmezhető ez a tény. A peremet mindig átdobják a palánkon? A cseh politika még a XIX. század utolsó harmadában – mintha érezte volna, hogy ez bekövetkezhet – igyekezett magát elkülöníteni ettől a tömbtől, végül is sikertelenül. Önmaga kötötte össze kocsirúdját a Szovjetunióval A magyar állampolitika másra, szuverenitása visszahódítására törekedett, aminek megcsonkítás lett a vége.
Valóban nem az a feladatunk, hogy Európa XX. századi kettéválásának okait keressük, még ha tanulságos is lenne. Azt viszont tényként kell kezelnünk, hogy a lengyelek, a csehek, a magyarok és a szlovének által lakott térség csak az Európai Unió 2004-ben bekövetkezett bővítésével került vissza abba a közegbe, amelyből a XX. század elején kiszakadt, és amelytől a II. világháború után elszigetelték. Sőt a lengyelek nemzeti és állami sorsa ettől még bonyolultabb volt.
Az Európai Unióval kapcsolatos véleményeket azonban nem ezek a történelmi tények ismerete vagy kritikai értékelése határozza meg, de az sem, hogy mennyire következetes az unió a keresztény elvek betartásában. A véleményalkotást elsősorban a támogatás-politika, termelési kvóták, a nettó vagy bruttó befizetés, tehát a pénzügyi és gazdaság-politikai szempontok határozzák meg. Ami végül is érthető, mert ugyan a keresztény elvekre alapozva, de nem a védelmükre, hanem egy közös gazdasági tér kialakítására jött létre. Viszont emellett mégis teremtett olyan új lehetőségeket, amelyek előre nem tervezetten, de létének logikájából fakadtak. Ilyen következmény volt az államhatárok légiessé válása, a regionalizmus, a határon átívelő gazdasági, kulturális, tudományos együttműködés, a leszakadó régiók támogatása közös pénzforrásból, közös infrastruktúra-fejlesztés. Ezekkel a lehetőségekkel nem csupán történelmi adósságokat lehetett mérsékelni, hanem a XX. századi európai politika nem bevallott bűneinek a következményeit is. Az Európai Unió nyitotta meg annak a lehetőségét, hogy azokban a történelmi tájegységekben, amelyeket a XX. században többször is szétvágtak államhatárokkal, ismét megnyíljon a remény a normális életre, hogy ismét egybetartozhasson az, ami évszázadok során egybetartozott. Tény, hogy ezek a felsorolt lehetőségek nem a keresztényi elvekkel függenek össze, hanem a racionalitással, de ha csökkentik az ez emberi félelmeket, megbékélést hoznak az emberek lelkébe, és új reményeket keltenek, akkor talán szeretetre is nyithatják az emberek szívét.
Nem áll messze a valóságtól, hogy azok a lehetőségek, amelyeket az európai integráció vázolt elénk, előre lendítették a magyar-magyar integráció megvalósulását, a trianoni döntéssel elszenvedett szétdaraboltságunk okozta bajaink mérséklését, a határon átívelő nemzetegyesítés lehetőségét. Az Európai Unióban megszerzett tagságunk pedig lehetővé tette a Kárpát-medencei magyarság mintegy kilencvenöt százalékának, hogy ismét elkezdhesse tervezni közös jövőjét. Igaz, hogy az elmúlt években megtorpant a magyar nemzeti integráció folyamata, de ennek okát nem magunkon kívül kell keresni. Magyarországnak 2002 óta egy, a keresztény értékeket elutasító kormánya van, és ezzel ugyanaz a baj, mint a kommunizmussal: nem reformálható. Ettől eltekintve a magyarság lehet nyertese az európai integrációnak, ha akar nyertese lenni.
Egyre kell ügyelnünk, hogy ne hagyjuk eltávolodni Európát a keresztény értékektől és eszmétől, mert tudjuk, hogy annak mi a következménye. Az eltávolodás jelei aggodalomra adnak okot, de Európa még reformálható.