Hajrá Magyarok!

Amikor Tito „jugoszláv“ kommunista partizánjainak délvidéki magyargyilkolásaitól, az átöltözött, és a szovjetek oldalára átállt román vasgárdisták erdélyi vérengzésétől vagy a felvidéki magyarok sokrendbéli üldözésének éveitől és az egész magyar nemzet újabb szenvedéseit megnyitó korszakváltás kezdetétől még tíz év sem telt el

– valamikor 1953 táján, – az egész Kárpát-medencét bejárta a HAJRÁ MAGYAROK! buzdító kiáltása. Mondanom sem kell, hogy ez a felkiáltás a focipályák lelátóiról, az Aranycsapat meccsein zengett, és azokat is lelkesítette, akik azt sem tudták, hogy a futball-labda gömbölyű-e vagy szögletes.
A lelkesedéshez kellett egy jó csapat jó játéka. De, ahogy visszaemlékszem arra a korszakra, megengedem, hogy a lelkesedés ugyanolyan lett volna, ha csak feleolyan jól játszanak Puskásék. Mindenki örült a sikernek, és mindenki akarta a sikert. Aki akkor ezt kétségbe vonta a partvonalon kívülre szorult.

Az akkori sikeróhajtás lélektani oka nyilvánvaló: a sok balsikert és szenvedést kövesse végre kellemes élmény, ami némileg feledteti azt, ami előtte volt. És ezt a feledtető élményt közösen, csoportosan lehessen megélni, hogy fokozza a hatását és erőt kölcsönözzön. A közös ünneplés és lelkesedés az akkori kommunista rendszertől való elfordulás élményét is megadta.

Emlékezzünk vissza az 1950-es években micsoda közösségi élményt jelentett a János vitéz daljáték színpadra vitele. A losonciak végigjárták vele szinte az egész Felvidéket. Tömött házak előtt énekelték, együtt a közönséggel: mindenünk e zászló, sosem hagyjuk el, és lobogtatták a piros-fehér-zöld selyem lobogót, amit történetesen édesanyám varrt. Vagy az 1960-as években Gombaszögre tízezrek vonultak ki, hogy együtt ünnepelhessék magyarságukat és együtt erősebbnek érezhessék magukat a kommunisták magyarellenes ármányaival szemben. De 1968-ban is, mikor ráébredtünk, hogy szabadon szervezkedhetünk, két hónap alatt húszezer magyar fiatal lépett be az első független felvidéki magyar ifjúsági szervezetbe. A húsz évvel ezelőtti rendszerváltozás is hasonló közösségi magatartást váltott ki. Amikor az Együttélést szerveztük, alig egy hónap alatt 37 ezer támogató aláírást kaptunk, zömmel azoktól, akik korábban soha semmilyen pártnak nem voltak a tagjai, de eljöttek gyűléseinkre és ott együtt lelkesedtünk. Mivel előtte húsz évig ki voltam zárva minden közösségi élményből, az összefogásnak ez a csodálatos hangulata elhitette velem, hogy végre tervezhetjük közös jövőnket – nem akartam elhinni, hogy saját, magyar sorainkban lesznek azok, akik ezt a tervezést gáncsolni fogják. A tudatos és nem csupán lelkesült összesereglésnek azonban az addigi legnagyobb élményét 1994. január 8-án éltem meg a komáromi önkormányzati nagygyűlésen, ahol három és fél ezren gyűltünk össze, mind választott, közlegitimitással rendelkező magyarok és valóban megrajzoltunk egy jövőképet, amit később saját magunk segítettünk darabokra tépni. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a felvidéki magyarság túlnyomó többségének akarata teljesült, amikor 1998-ban egyesítettük a magyar pártokat. A pártegyesítés is egy nagy közösségi élmény volt, még ha nem is a „Rákos mezején” történt. Akkor – egy ideig – azt hittük, hogy ez így marad, és új korszak, új időszámítás kezdődik a felvidéki magyarság közösségi életében.

Túlságosan gyakoriak életünkben az újrakezdések, túlságosan gyakran kell újra és újra rendezni sorainkat, gyakran kell venni egy új nagy lélegzetet és időről időre kivonulni tömegesen az utcára, sportcsarnokokba, labdarúgó stadionokba. Legutoljára 2009. szeptember 1-jén sereglettünk össze vagy tizenkétezren a dunaszerdahelyi focipályán, hogy tüntessünk a hatályba lépett jogcsonkító és lelki félelmeket keltő szlovák nyelvvédelmi törvény ellen. Erősnek éreztük magunkat, nemcsak azért, mert sokan voltunk, hanem azért is, mert a közös ügy Pozsonytól Nagyszelmencig megmozgatta a felvidéki magyarságot. Az egész lelátón a B közép hangulata uralkodott és azt reméltük, hogy talán jobb belátásra bírjuk ezt az elvetemült és szélsőséges szlovák kormányt. Egyelőre azonban ez a siker is elmaradt. Így hát már most azon kell gondolkozni, hogy mikor és hol vonulunk fel tömegesen ismét, hogy tiltakozzunk. Mert mindig tiltakoznunk kell, mintha erre lennénk ítélve vagy kilencven éve.

Kellene már egy kis sikerélmény is, meg társadalmi egyetértés, és hogy ne legyenek közöttünk pártütők.

Megjelent az MKP-Hírvivő 2009. decemberi számában