Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(D.M. megnyitó beszéde az Együttélés megalakulásának huszadik évfordulója alkalmából rendezett emlékgyűlésen, 2010. április 17-én, Somorján)
A Prágai Tavasz bukását, értelemszerűen a Varsói Szerződés tagállamai hadseregeinek 1968. augusztus huszadikáról huszonegyedikére történt csehszlovákiai bevonulását követő politikai visszarendeződésnek, az ún. husáki normalizálásnak az első szakaszában voltunk 1969 decemberének elején. A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége (Csemadok) pozsonyi városi alapszervezetének mintegy harminc négyzetméteres irodájában talán húszan, vagy még többen, egymáshoz szorulva ültünk magyar fiatalok, egyetemisták, és egy sajátos értelmiségi játékkal múlattuk időnket: gyakoroltuk az erőszakmentes ellenállást, ismertebb nevén: a passzív rezisztenciát. Egymással készítettünk interjúkat szűk körben, mintha rajtunk kívül nem is létezne más világ. Amikor megkérdezettként sorra kerültem, a kérdező, célzatosan utalva a kommunista ellenességemre, p(P)árt ellenességemre, a fennálló politikai rendszerrel való szembenállásomra, azt a kérdést tette fel, mikor lépek be a p(P)ártba? Ezen akkor Csehszlovákia Kommunista Pártját, illetve leányvállalatát, Szlovákia Kommunista Pártját kellett érteni. Való igaz, 1968. augusztus 21-e után pár nappal, a CSKP rendkívüli kongresszusának első napján először és utoljára eszembe jutott, hogy be kellene lépnem ebbe a szervezetbe, erősítve benne az akkor fel-felpislákoló szovjetellenességet, ez a „fellángolásom” azonban nagyon gyorsan elhamvadt. A szűk irodahelyiségben ülők számára – a kérdés hallatán felhangzó nevetésük is ezt igazolta – világos volt, hogy én és a p(P)árt, azaz a kommunizmus, össze nem egyeztethető tényezők vagyunk. A kérdésre kapásból mondtam a hirtelen jött ötletemet: csak abba a pártba lépek be, amit én alapítok. Ezen ismét mindenki nevetett, mert akkor mindannyian úgy tudtuk, hogy ilyen helyzet a mi földi létünkben nem következhet be.
Majd eltelt húsz év.
Ültem a prágai szövetségi kormánypalota (Černín palota) üléstermének előszobájában 1989 decemberében, könnyen lehet, hogy napra pontosan a Pozsonyban történt beszélgetés után húsz évvel. Bent kormányalakítási tárgyalás zajlott. Az asztal egyik oldalán az OF (Občanské forum) tárgyaló csoportja ült, Václav Havel vezetésével, a másik oldalon a váltás ütemét és jellegét (eredményesen) befolyásolni kívánó csoport, a kommunista párt tárgyaló bizottsága, Marian Čalfa (az apja még Csalfa) elnökletével.
Akik kívül rekedtünk a termen: Miroslav Kusý a Charta ´77 aláírója, exkommunikált kommunista, 1968 őszén a kommunista párt szlovákiai ideológiai titkára, aki valószínűleg ugyanabból az okból fogadta el ezt a rátukmált tisztséget, ami miatt egykor bennem is megfordult a kommunista pártba való belépés gondolata. Kezdetben Ján Čarnogurský, szlovák katolikus ellenzéki is közöttünk, kirekesztettek között ült, de őt később Havel kérésére beengedték a tárgyalóterembe – nélküle akkor semmilyen, Szlovákiára is kötelező megállapodást nem lehetett kötni. Akkor nem értettem – hiszen nem ismertem őt –, de később logikussá vált, miért szorult ki a tárgyalásról Václav Klaus, a későbbi cseh államfő. Ő jelenítette meg a harmadik utat, ellenpólusát képviselve mind a haveli balliberális ellenzéknek, mind a kommunistáknak – később kiderült, az ő gondolatvilága állt legközelebb a beneši hagyományokhoz – az ő köztársasági elnöki tisztsége idején állítottak Prágában szobrot a fasiszta lelkületű Edvard Benešnek. A kommunisták által irányított Nemzeti Front öt pártja közül az egyiknek a prominense, Sacher is közénk szorult, mert őt is persona non grata-nak nyilvánították, valamint én, aki mellett egyik oldal sem állt ki igazán, csak megtűrtként voltam jelen. Engem a szlovákiai hatalomváltók jelöltek, érthetetlen okból, miniszternek.
Egy valamire jó volt ez a hirtelen jött miniszteri jelöltség: átléphettem a húszéves csehszlovákiai belpolitikai elszigeteltségem korlátját. Az elszigeteltségem sajátos volt. Az 1970-es évek kezdetétől, amikor az országos méretben összeállított politikai feketelistán a negyedik legfiatalabb voltam, a börtönéveken át a 80-as évek végéig csupán pontszerű, összeesküvői jellegű kapcsolataim voltak a magyarokkal. A szlovákiai, felvidéki magyarok esetében kezdettől arra ügyeltem, hogy ne hozzak senkit közülük kellemetlen helyzetbe amiatt, hogy velem találkozik, később a jogvédő bizottság miatt. Még később, 1983 után pedig már ők tartották távol magukat tőlem, csoportszerűen – ez az Iródia nevű ál-forradalmárok, fűzfapoéták társaságára is vonatkozik. De általában és személyre vonatkoztatva a felvidéki magyarok sem kezdeményezték velem a kapcsolatot, még az utcán is messze elkerültek, csak itt-ott néhányan, konspirációs körülmények között kerestek fel. A magyarországiakkal pedig egyéb okok miatt érintkeztem szórványosan, őket is védve és az egyetlen lehetséges menekülési út fedezése miatt is. Rendszeresnek mondható kapcsolatom Szlovákiában/Csehszlovákiában csak néhány szlovák és cseh ellenzékivel volt – ők nem féltek velem találkozni, 1986-ig biztosan nem, sőt fontos volt számukra, hogy találkozzunk. A rendszerváltozást megelőző három évben, 1987-től azonban ez az érdeklődés is megváltozott. Egyetlen kivétel volt, a prágai Petr Uhl, a chartások és egyéb ellenzékiek tömkelege közül a tisztességesek egyike.
A miniszterjelöltségem idején azért jutottam kellemetlen helyzetbe, mert a rendszerváltozásnak ezt az átmeneti korszakát néhány nap alatt eluralta a nagyképűség. Mindenki királycsináló akart lenni. A ma már kalligramosnak becézett Szigeti Lászlónak, az FMK-sok söprögetőjének, volt kommunista pártbizalminak az ötlete alapján azt javasolták az akkori bolsevikeknek, azaz a VPN-nek: legyen nemzetiségi (vagy multikulturális) minisztere a csehszlovák kormánynak. Jelöltként erre a posztra más nem jutott eszükbe, mint én, hiszen én voltam az egyetlen magyar, aki aláírtam a Charta ´77 polgárjogi nyilatkozatot. A kormányalakítási tárgyaláson a teremben azonban már nem Szigeti – a minden hájjal megkent pincérfiú, a (dolgozó) Nő című, egyébként jól szerkesztett pozsonyi, a Szlovákiai Nőszövetség képes hetilapja üzemi pártcsoportjának titkára, a hirtelen forradalmárrá és FMK-ássá vált, Konrád György által is gőzösen fölmagasztalt, Adyt és Berzsenyit nagystílűen összetévesztő csacsilaci – véleménye volt a meghatározó, hanem az akkori csehszlovákiai „rendszerváltó” elité. Erre az elitre nem az FMK-sok által ismert, talán félreismert gondolkodásmód volt a jellemző, hanem saját hagyományuk: a magyarok megtűrtek, de nem meghatározó tényezői a csehszlovákiai társadalomnak – erről a véleményről annyit kell megjegyezni: nem volt zsigerileg magyarellenes, csak lekezelő, semmibe vevő.
Ezen az estébe nyúló, rendszerváltoztató téli késő délutánon, amit főleg hárman, Klaus, Kusý, és én, beszélgetéssel töltöttünk, számomra sok minden világossá és egyértelművé vált.
Először is maga a rendszerváltozás lényege. Bevallom, ezen akkor gondolkoztam el először, noha megrögzött eszményem volt a kommunizmus pusztulása. Ami mindaddig csak vágyként jelent meg előttem és nem az elátkozott hatalmi rend valóságos megsemmisüléseként. Addig nem fogalmaztam meg semmilyen hatalmi politikai stratégiát a megbuktatására – csak a magam tevékenységét terveztem –, ráadásul az utolsó tizenöt hónapot a térségen kívül, Amerikában töltöttem, ami alkalmas volt a másként gondolkodás további távlatainak a megnyitására, de nem a helyhez kötődő taktikák végiggondolására. Az a két évtized, amit itthon, társadalmi elszigeteltségben töltöttem, mert nem vehettem részt frissítő eszmecserékben, csupán a jogvédő bizottság nyilatkozatairól folytattam párbeszédeket, és az a tizenöt hónap, amit a kommunizmus bukása előtt az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában éltem meg, teljesen másról szólt, és nem a kommunista hatalmi rendszer bukásáról, nem egy új rendszernek a létrehozataláról.
Itt, a Černín palota előszobájában döbbentett rá a valós helyzetre, arra a politikai valóságra, amit egyébként értelmiségiként tudtam, hogy most nem csupán a kommunista rendszer megbuktatásáról van szó, hanem egy új politikai rendszer létrehozásáról, a többpártrendszer megteremtéséről. Ha többpártrendszer, akkor viszont a társadalmi (közösségi) érdekeket pártok szerint kell megjeleníteni. Ezt leginkább Václav Klaus hangsúlyozta, aki megvetette az OF és a VPN fajta ernyőpártokat. Egyébként igaza volt, mert ezek a furcsa, posztkommunista alakulatok a politikai fejletlenség kifejezői voltak.
Ezen a hosszú estén vált világossá számomra az is, hogy az akkori rendszerváltoztató elit, a cseh OF és a szlovákiai VPN társadalompolitikai elképzelésében ugyanott tart, ahol a csehszlovák kommunisták moszkvai emigrációjának és Beneš londoni kormányának 1943 decemberében kötött náciellenes (a szovjet terminológia szerint: antifasiszta) szövetsége, ami a csehszlovák nemzeti front (magyarul: népfront) megalakítását eredményezte. Ezen a hosszú estén vált világossá számomra, hogy 1943-ban sem az elvekről szólt a megegyezés, és most sem. Mert akkor sem egy náci-ellenes, vagy ahogy a Szovjetunió politikusai mondták szemérmesen, a fasiszták elleni egyezség született meg, hogy ne kelljen használniuk a nemzetiszocialista kifejezést, hanem Csehszlovákia és Szovjetunió között, az utóbbinak elkötelezett hatalomátvételről szóló megegyezés jött létre, ami kiterjesztette a keleti nagy szomszéd befolyási övezetét nyugat felé. Ezúttal – 1989-ben – nem a nácik, hanem a kommunisták ellen, pontosabban a megbukóban lévő hatalmi rendszer és elit ellen kellett szövetséget kötni. Persze, hogy nem a kommunisták ellen, hiszen ebben a kialakuló szövetségben részt vettek a kommunista elit második vonalához tartozók és a titkosszolgálatok akkor még nem ismert megbízottjai. És az sem biztos, hogy ezek csak a keleti szomszéd érdekében voltak jelen, lehet, hogy valakinek az érdeke ellen. Az ilyen zavaros viszony között létrejövő szövetség nevében és jóváhagyásával kellett volna részesévé válnom 1989. december 8–án az új kormánynak.
A cseh-szlovák történelmi logika szerint azonban ebből a hatalmi szövetségből ki kellett szorulnia valakinek, az oda nem illő homokszemnek. De ki legyen ez a homokszem? Az FMK akkor – minden politikai tapasztalat nélkül, azaz bután – azt hitte, ő fogja eljátszani a „Moszkva-hű magyar kommunisták” szerepét – ők lesznek a Major István elvtársak, a Szántó elvtársak, a Lőrincz elvtársak. Ahogy azonban az 1940-es években tévedtek a magyar kommunisták, miszerint szövetségesei lehetnek a csehszlovák kommunistáknak, ugyanúgy tévedtek az FMK-sok is. Csak megtűrtek voltak. Ezt valószínűleg észrevették (ha nem, az még rosszabb), de, hogy erre minél később derüljön fény, tettek a bacilusgazdáiknak néhány magyarellenes szolgálatot.
Az előszobai beszélgetés során egyre világosabbá vált számomra, hogy ha mi magyarok közösségként akarunk részt venni a rendszerváltoztatásban, akkor nem vállalhatjuk azt a keretet, amit az FMK képzelt el a VPN kötelékében. Önálló politikai pártot kell alapítanunk. Prágából, december 9-én ezzel a meggyőződéssel utaztam vissza Pozsonyba. Talán két nap múlva elő is adtam javaslatomat az FMK pozsonyi, Ventúr utcai irodájában, de ott azonnali elutasításra találtam. Majd ugyanezt elmondtam a csemadokosoknak, Szabó Rezsőnek és Dobos Lászlónak, akik azt válaszolták: próbáld meg. Ha jól emlékszem, Neszméri Sándor a Csemadok akkori főtitkára lelkesedett leginkább a gondolatért. Gyurcsík Ivánnal törtük a fejünket azon, hogyan lehetne létrehozni egy önálló magyar pártot. Elsősorban azt a lehetőséget fontolgattuk, hogy a Csemadok tagoknak az a része hogyan válhatna pártalapítóvá, akik a szervezetbe nem a műkedvelői vagy népművészeti tevékenység miatt léptek be, hanem csupán azért, mert a Csemadok magyar szervezet. Azok a csemadokosok, akik a szervezet létében politikumot láttak és nem a kommunisták által engedélyezett önkielégítési lehetőséget. Ugyanakkor meggyőződésünk volt, csak egy magyar pártot szabad létrehozni.
Közben postai levélben érkezett hozzám két pártalapítási javaslat, majd a magyar kereszténydemokrata klubok alakításáról szóló hír december végén, Popély Gyula nevével fémjelezve, később pedig a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom megalakításáról szóló, kissé zavaros kezdeményezés. Meg egy autonómia javaslat is – ez utóbbiról már 1989. december 2-án értesültem Budapesten – erre vonatkozó akkori válaszomat rögzítette a Magyar Televízió, ennek a lényeg az volt, hogy jelenleg az önkormányzatiság megteremtésével kellene foglalkoznunk, mert ez a demokrácia alapja. Megijedtem ezektől a javaslatoktól, mert világos volt, hogy ha valós szerveződésekké válnak, akkor politikailag szétforgácsolódik a felvidéki magyarság. Ezért január legelején elutaztam a Csemadok Központi Bizottsága Szencen tartott ülésének záró részére, és a jelenlévőknek részletesen elmondtam elképzelésemet a megszervezendő politikai életünkkel kapcsolatos lehetőségekről, melyet ekkor már egy létező csoport véleményeként adhattam elő. Ezután született meg a csemadokosoknak az a döntése, hogy meg kell vizsgálni egy önálló magyar párt alapításának lehetőségét. Meg voltunk győződve arról, hogy egy, azaz egyetlen magyar pártot kell alapítani, ezért ezt követően elhatároztuk, megpróbáljuk elsősorban az FMK-t meggyőzni arról, váljon ki a VPN-ből és önállósuljon. A Csemadok Központi Bizottságának tagjai közül Gyimesi György, aki Szencen azonnal az önálló politizálásra vonatkozó kezdeményezésem mellé állt, azon a nézeten volt, hogy hagyjuk a fenébe az FMK-t.
Bennünket ezekben a napokban azonban nem a saját párt alapításának ambíciói fűtöttek, hanem egy meggyőződéshez kapcsolódó megoldást szorgalmaztunk. Személy szerint tőlem még lehetőségként is távol állt, hogy pártalapító legyek. Néhány tájékozatlan vagy korlátolt résztvevője az akkori rendszerváltoztató mozgásoknak, akik a politikát csak a személyi érvényesülés lehetőségeként értelmezték, talán még húsz év múltán is úgy vélik, hogy az első rendszerváltoztató csehszlovák kormányból, azaz a „nemzeti önfeláldozás kormányából” való kibukásom miatt adtam pártalapításra a fejem. Megjegyzem, csak hálás lehetek azért, hogy 1989. december 8-án nem lettem a szövetségi kormány minisztere – így elkerülhettem az első politikai botrányomat. Nem tudtam elképzelni, hogy Gustáv Husák előtt esküt tegyek a csehszlovák alkotmányra és kezet fogjak vele – a kézfogás biztosan elmaradt volna, de lehet, hogy leköptem volna őt – börtöntölteléki múltam miatt ezt még magyarázni sem kellett volna –, akkor még éltek bennem ilyen indulatok.
Január elejétől egy hónapig győzködtük az efemkásokat, hogy önállósuljanak, és önálló pártként váljanak a VPN szövetségesévé. Hajthatatlanok voltak. Ugyanolyan tökfejűek voltak, mint az ezerkilencszázötvenes évek elejének magyar komcsijai. Ezért döntöttünk úgy február 7-én, hogy nyilvánosságra hozzuk az önálló politikai mozgalom megalapításának a szándékát.
Ekkor azonban történt egy érdekes közjáték, olyasmi, mint amikor a szimfonikus zenekarban a triangel csendülésébe beledörög a bombardon. Felkeresett két magyarországi barátom, Törzsök Erika az SZDSZ-ből és Bence Gyuri az akkori FIDESZ tájékáról. Komáromban találkoztunk. Jövetelük célja az volt, hogy meggyőzzenek, ne alakítsak önálló pártot, csak tagozódjak be a VPN-be, illetve ezen belül az FMK-ba. Ajánlásuk azonban inkább üzenet volt – ha nem fogadom meg tanácsukat, politikailag és erkölcsileg kivégeznek.
Ez 1990 januárjának végén vagy februárjának legelején történt.
Közben a magyar párttal kapcsolatos elképzeléseink némileg módosultak. Számomra Kossuth Kasszandra levelének jóslati része volt a tudatilag meghatározó élmény és sajnos tapasztalat is, mert ő 1867-ben megjósolta, ha a velünk együtt élő nemzetiségekre való tekintet nélkül cselekszünk, a vesztünkbe rohanunk. A jóslata Trianonban igazolást nyert. A félelmeim és félelmeink tehát abból alakultak ki, hogy ha magyar pártot alapítunk, szembe fordíthatják velünk a más nemzetiségű kisebbségeket, illetve párhuzamba állíthatják kezdeményezésünket az 1936-ban létrejött Egyesült Magyar Párttal, amely az 1938-as visszacsatolással szűnt meg, valamint az első Szlovák Köztársaságban létrejött Magyar Párttal, amelyet a második világháború végén számoltak fel. Ugyanakkor Esterházy Jánossal – akinek a neve ezzel a két magyar párttal örökre összefonódott – tudatos közösséget vállaltunk. Utólagosan őt is erősítve, de ezen túl is, azt reméltük, hogy ha kiterjesztjük mozgalmunkat a többi nemzeti kisebbségre is, erősebbek leszünk. Ez szülte meg tehát az Együttélés gondolatát és eszméjét – nem magyar pártot kell alapítanunk, hanem a kommunizmusban elnyomott nemzeti kisebbségek politikai mozgalmát. Két szövetségest láttunk: Cseh- és Morvaországban a lengyeleket, Szlovákiában az ukránokat illetve a ruszinokat. Később szerződésre léptünk cigány (roma) szervezetekkel is. A lengyelekkel Gyurcsík Iván tartotta a kapcsolatot, a ruszinokkal és az ukránokkal Gyimesi György.
Február 7-én először az FMK-val közöltük pártalapítási döntésünket, hivatkozva arra, hogy letelt a tárgyalásra meghatározott egy hónap, és mivel nem jutottunk a korábbi állásponttól eltérő eredményre, ezért az önálló politikai szervezet megalakításának a szándékát nyilvánosan bejelentjük. A hangulat azonnal fagyossá vált, az efemkások annaproletárkái köpködni kezdtek. Erre azzal a javaslattal álltam elő, hogy beszéljük meg a munkamegosztást. Ők, azaz az FMK, maradjanak a VPN kötelékében a rendszerváltó kormányzat tagjaként, mi pedig kívülálló politikai erőként, de nem ellenzékként, hanem külső szövetségesként fogunk működni. Viszont informálni fogjuk egymást, és a háttérben együttműködünk a közös érdekek érvényesítéséért. Ezt a javaslatot kereken visszautasította az FMK kőkemény magja – elsősorban A. Nagy László és Tóth Károly – , és ettől a pillanattól kezdve úgy kezeltek bennünket, mintha ellenfelek lennénk. Néhány nap elteltével – február 14-én – Harna Istvánnal meglátogattuk a VPN koordinációs központját, ahol Milan Kňažko és Ján Budaj jelenlétében elmondtuk, mi a szándékunk és felajánlottuk együttműködésünket. A válaszuk az volt, hogy nekik már van magyar szövetségesük és bennünket ettől a pillanattól kezdve szélsőségként fognak kezelni. Rövidesen beigazolódott, hogy e mögött komoly szándék rejlik.
Február 17-én, szombaton, csodálatos kora tavaszi napsütésben a zselízi szabadtéri színpadon tartottunk nagygyűlést, ahol összejött vagy ezer ember. Magyar és szlovák nyelven szóltam a jelenlévőkhöz. Beszédem egyik üzenete az volt, ne engedjük szétverni a nemzetileg vegyes családokat, mert ma már az etnikai határ nem csupán földrajzilag rajzolható meg, hanem gyakran a házastársak ágyán keresztül húzódik. Az együttélés szellemében védjük meg a vegyes házasságokat. Ez nem egy költői szófordulat volt csupán. Ekkor már megjelent az utcákon is a népi, valahonnan gerjesztett magyarellenesség, akár csak 1968-ban. A VPN lapjában a Verejnosť-ban a zselízi beszédemet a Független Magyar Kezdeményezés befolyására úgy idézték szabadon, hogy a nemzetileg vegyes házasságok ellen emeltem szót, mert az ilyen házasságokból idióták születnek.
Ebben azonban már a VPN belső magyar szövetségesének – az FMK-nak és a volt kommunista titkosszolgálat ügynökeinek – a keze nyomát is keresni kellett. Később ugyanis kiderült, hogy a magát rendszerváltoztatónak tartó magyar csoportosulás egyes tagjai nem vetették meg a kommunista besúgói és titkosszolgálati hálózat maradványaival való együttműködést.
Január 30-án a rendszerváltoztatási folyamat első nagy tisztogatási hullámában a prágai államszövetségi parlament képviselőjévé iktattak (kooptáltak). Keresni kezdtük egymást, magyarok, hogy közösen léphessünk fel. Ennek lett az eredménye, hogy már február 6-án Sidó Zoltán, Popély Gyula és én, törvényjavaslatot nyújtottunk be a komáromi székhelyű Jókai Egyetem megalakítására. Eredeti szándékunk szerint ezt egy nagy magyar törvényjavaslatként képzeltük el, amely mögé minél többen fölsorakozunk, prágai magyar képviselők. Midőn az FMK képviselői kereken visszautasították az ebben való részvételt és a szocializmus idejéből megmaradt kommunista képviselők sem adták hozzá nevüket (Vitéz Erika kivételével), úgy döntöttünk, hogy hárman nyújtjuk be a javaslatot.
Ez a törvényjavaslat volt számunkra a rendszerváltoztatási folyamat első nagy próbatétele, és annak rendje-módja szerint úgy bukott el, mintha a kommunizmusban, vagy a nemzeti demokráciában lettünk volna – a kommunizmus és a csehszlovák típusú nemzeti demokrácia között ugyanis magyar vonatkozásban a volt Csehszlovákia és a jelenlegi Szlovákia között nincs különbség. Az egész szlovák politikai képviselet – benne az akkori rendszert változtató efemkás magyarok is – ellene voltak ennek a javaslatnak, aminek következtében a csehek sem támogatták. A javaslatunk elleni kampány csúcsán azonban a Független Magyar Kezdeményezés állt. Gyűléseket szerveztek és aláírásgyűjtést indítottak a magyar egyetem alapítása ellen. A szervezők egy része most, húsz év után a somorjai Fórum intézetben, néhányuk a Most/Híd nevű pártban és egy-kettő a Magyar Koalíció Pártjában tevékenykedik. Közülük senki sem gyakorolt önkritikát akkori tevékenysége miatt.
Az Együttélés megalapításáról szóló szándéknyilatkozatnak a nyilvánosságra hozatala után – de részben már előtte is, amikor már sejteni lehetett, hogy létre jön egy önálló magyar politikai erő – jelentősen átalakult a felvidéki magyar politikai erőtér. Az FMK úgy döntött – az akkori boss, Szigeti László álláspontja ellenére, hogy a VPN-hez kötődő kommunista jellegű hűségeskün enyhítenek és bejegyeztetik a belügyminisztériumban a szervezetet, tehát jogilag önállósul az FMK, de nem függetlenedik, nem válik ki a VPN-ből, ennek következtében végül csupán magyaroktól független kezdeményezés maradt. És felgyorsult a magyar kereszténydemokrata kluboknak a szlovák kereszténydemokráciából való kiválása, és ezzel párhuzamosan a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom kialakítása. A VPN Ventúr utcai központjában (vagy Püspöki Nagy Péter lakásán) döntötték el, hogy a Duray körül alakuló politikai szerveződés ellensúlyozására úgy kell kétpólusúvá alakítani a felvidéki magyar politikát, hogy az FMK lesz ennek a területnek a liberális szárnya, az MKDM pedig a konzervatívak megjelenítésére szolgáló retyerutya.. Durayt pedig Együttélésével szélsőséggé kell nyilvánítani. Ebben a megosztásban aktív szerepet játszott Püspöki Nagy Péter, akiről később kiderült, hogy a kommunista államrendőrség titkos munkatársa volt (1980-81-től a nyilvántartási száma 23 859, fedőneve Horizont, betűkódja T, a www.cibulka.cz portál szerint), aki az 1984. május 10-i letartóztatásomnak egyik megtervezője is volt. Püspöki 1989 decemberében vagy 1990 januárjában azt a megbízatást kapta, hogy vegye kezelésbe a „magyar keresztényeket”, mert a klubjaikban csak egyszerű (buta), politikailag képzetlen (műveletlen) emberek működnek. Püspöki Nagy Péter erre homályosan utal is a Fórum Intézet által közzétett mélyinterjújában. Ezzel függ össze, hogy az alakuló MKDM elnökének Janics Kálmánt választották ki, aki az 1983. január végi bírósági peremben ellenem tanúskodott koronatanúként, bizonygatva, hogy konspirációt szerveztem a CIA és a KGB kettős ügynökeként Csehszlovákiában. Szép összjáték: a szlovákiai magyar keresztények politikai szerveződésének élére két olyan ember került, akik személyi érdekeik szerint is ellenem foglaltak állást – egyik a múltját takargatva, a másik a tévedéseit, illetve butaságát, mert hagyta magát félrevezetni.
Március második felében félve felkeresett néhány fiatal magyar római katolikus pap, akik beszámoltak arról, hogy egyházmegyéjükben a püspök rendelkezésére összehívták a papokat és utasították őket, hogy csak a keresztény pártokat, elsősorban a szlovák Kereszténydemokrata Mozgalmat szabad támogatni és erre buzdítsák a híveiket is. Ezek a magyar papok arra figyelmeztettek, hogy elhangzott az Együttélés neve is az ellenséges politikai erők említésekor. Figyelemre méltó volt az a megjegyzésük, hogy a magyar békepapok (azok, akik lepaktáltak a kommunista hatalommal) azon a véleményen voltak, hogy meg kell akadályozni az MKDM koalícióját az Együttéléssel.
Az említett események, de a korábbi információink is egyre inkább annak a veszélyét jelezték, hogy szétfeszülhet a magyar politikai erőtér, és veszélybe kerülhet a közös politikai érdekérvényesítés lehetősége. Ezért sürgetni kezdtük, hogy alakuljon meg az MKDM és jöjjön létre a koalíciója az Együttéléssel. Ez teremtheti meg ugyanis az együttes politizálás alapjait. A szerveződő MKDM titkára, Rajczi László, február vége felé kétségbeesve keresett bennünket, segítsünk neki megfogalmazni az MKDM alapszabályát. Szerencsére Gyurcsík Iván jogász volt, és két délutánon megalkotta a kért szöveget. Ezt nyújtották be a belügyminisztériumba és pár nap múlva hivatalosan bejegyezték a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat.
Szőcs Ferencnek köszönhető, hogy elkezdődhettek a koalíciós tárgyalások az alakuló MKDM és az Együttélés között. Ő ugyanis felismerte, hogy a június elejére kitűzött parlamenti választások során együtt kell fellépnünk. Ekkor azonban közbelépett Püspöki Nagy Péter és egy elméleti konstrukció alapján azt követelte, hogy a koalíciós szerződést az MKDM 60%-os fölényével kössük meg. Ő is tudta, hogy ez megalázó, hiszen egyik szervezet sem ismerhette saját társadalmi súlyát, de abban a reményben követelte ezt, hogy az Együttélés végül is elutasítja a koalíciót. Az együtt politizálás érdekében azonban elfogadtuk ezt a diktátumot. És az Együttélés március végi alakuló kongresszusán egyhangúlag elfogadtuk az Együttélés-MKDM koalíciót.
Eddig tartott a felvidéki magyar politika rendszerváltoztatási korszakának még némileg idillikus szakasza. Egyikünk sem gondolta, hogy veszélybe kerülhet az első magyar koalíció. Noha a szlovák kereszténydemokraták (KDH) 1990 márciusának elején, amikor a választójogi törvényt tárgyaltuk a prágai parlamentben, ejtettek egy figyelemfelkeltő megjegyzést. Mi akkor egy olyan arányossági rendszerért küzdöttünk a prágai parlamentben, hogy a nemzeti kisebbségeknek számarányuk szerint legyen parlamenti képviselete. A javaslat elbukott, de ezt nem sajnáljuk. A választójogi törvény parlamenti vitájának szünetében Ján Čarnogurský és akkori szárnysegédje, Pavol Hrušovský megkérdezték tőlem: mire számítok a soron következő választások alkalmával. Azt válaszoltam, hogy a prágai parlamentben tizenkét képviselőnk lesz, Pozsonyban pedig tizennégy. Felnevettek, és csak annyit mondtak: be sem fogtok jutni. Ekkor néhányan már az Együttélés lépviselőjeként léptünk fel a prágai (szövetségi) parlamentben.
Ebben az időben, április elején egy érdekes esemény kavarta fel a felvidéki magyar közvéleményt. Az FMK komáromi regionális lapja, a Reflex, közzé tett egy idézett szöveget, amely szerint én, Duray Miklós április 7-én Budapesten azt nyilatkoztam, hogy aki nem támogatja az Együttélés és az MKDM koalícióját, az gazember. Mivelhogy részemről ilyen nyilatkozat soha sem hangzott el, helyreigazításra szólítottam fel a szerkesztőséget. Visszautasították a kérésemet és Kőszegi F. László arra hivatkozott, hogy Tóth Károlynak, az FMK elnökének (2010-ben a Fórum Intézet igazgatója) utasítására tette közzé az újságcikket. A lapot emiatt bepereltem. Az első tárgyalásra a választások után került sor a komáromi járásbíróságon. Az alperest Cúth János főszerkesztő képviselte, aki azonnal óvást emelt a bíróság lehetséges elfogultsága miatt, ugyanis Komárom egy magyar város, emiatt a bíróság a felperesnek, azaz nekem adna igazat. Kérte, helyezzék át az ügyet olyan járásbíróságra, amelynek körzetében nem élnek magyarok. Erről ennyit, ez jól jellemzi az FMK-ban uralkodó szemléletet.
Az Együttélésnek az MKDM-mel megkötött újsütetű koalíciójában, május közepe táján, egy egészen sajátos felfordulás keltett riadót. A koalíciós szerződésben, Püspöki Nagy Péter akaratának megfelelően a koalíció elnevezése ily módon lett feltüntetve: Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom-Együttélés. Csakhogy a prágai Központi Választási Bizottság az ábécé logikájából kiindulva felcserélte a sorrendet és a szavazólapokon a koalíció elnevezése fordított sorrendben szerepelt. Az Együttélés május 15-én felhívta koalíciós partnerének figyelmét erre a tényre, de nem sejtettük, hogy emiatt egy új botrány keletkezik. Május 22-én az Együttélés és az MKDM elnöksége közös panasszal fordult a tévedés miatt a választási bizottsághoz. De mint kiderült egy nappal korábban a két párt elnökségének háta mögött Püspöki Nagy Péter és Rajczi László az MKDM titkára közösen emeltek panaszt ugyanezért ugyanott. Május 24-én a két elnökség nevében küldöttség utazott a prágai választási bizottsághoz. Püspöki Nagy Péter az MKDM „triumvirátusának” meghatározó tagjaként azt követelte, hogy nyomtassák újra a szavazó lapokat (amikor már minden elő volt készítve a szavazólapok kézbesítésére) vagy ha ez a választás időpontja miatt nem lehetséges, halasszák el a választás napját. A Központi Választási Bizottság részéről azonban tettek egy olyan hihetetlen javaslatot, amire minden józaneszű politikus boldogan igent mondott volna: a közszolgálati televízióban több napon át, a választás napjáig rendszeresen bejelentik, hogy a lista elnevezésében szereplő pártok helyes sorrendje MKDM-Együttélés. Püspöki elutasította ezt az ingyen reklámot is. Ekkor lépett közbe Janics Kálmán és kijelentette, hogy az MKDM nevében visszalép a támasztott követelésektől. Püspöki Nagy Péter ugyanis közben felvetette annak a lehetőségét is, hogy a koalíciónk, tiltakozásul nem vesz részt a parlamenti választáson. Ez lett volna a titkosszolgálat igazi győzelme.
Janics Kálmánt, akinek a koalíció megkötésekor megbocsátottam amiatt, hogy koronatanúként a kommunista államrendőrség (vagy ügynökeinek) biztatására 1983. január 31-én ellenem vallott a pozsonyi városi bíróságon, én vittem autóval Prágába és együtt jöttünk vissza. Visszaúton, nagy szótlanságban ültünk, de két sóhaja közepette mondta, „nem tudom, mit akar ez a Nagy Péter”.
A Püspöki által közvetített titkosszolgálati intrika ellenére a választási siker bekövetkezett. A prágai parlamentbe tizenkét képviselőjét választották be a koalíciónak, Pozsonyba pedig tizennégyet. Ez azonban csak az egyik felvonás végét jelentette.
Ekkor került a látókörbe a fekete hajú, csapott állú, kissé szögletes, de mégis selymes, szinte nőies mozgású magas fiú, Bugár Béla, később az efemkás Szigeti Laci által körberajongott ember, de Világi Oszkár bizalmasa is, és A Nagy László későbbi favoritja. Püspöki Nagy Péter választotta ki őt még 1990 tavaszán az MKDM-esek nagy, „vélemény nélküli” sokaságából. A választása jó volt. Július 3-án, amikor megalakult a prágai parlament, ahová Bugárt képviselővé választották, már Püspöki megbízatásával ment: meg kell akadályoznia, hogy Duray, vagy az Együttélésből bárki legyen a koalíció parlamenti frakciójának a vezetője. Csakhogy Bugár akkor még gyengének bizonyult. Az MKDM négy képviselőjének – Szőcs Ferenc, Magyar Ferenc, Novitzky Béla és Varga Olivér – javaslatára engem (Duray-t) választottak meg koalíciónk frakcióvezetőjének. Bugár ugyan tett néhány ellenvetést, de sikertelenül. Arra, hogy ezt megbízatásra tette, ennek a napnak késő délutánján derült fény. Akkor még nem voltak mobil (marok) telefonok, a parlament telefonvonalait használtuk. Négy telefonfülke állt rendelkezésünkre, faforgács lemezzel elválasztva egymástól. Beléptem az egyik fülkébe, hogy telefonáljak Pozsonyba, az Együttélés irodájába. A szomszédból magyar szavakat hallottam. Ne ítéljen el senki. Nem tudtam ellenállni a csábításnak. Kihallgattam a karnyújtásnyira zajló beszélgetést. Bugár Béla telefonált Püspöki Nagy Péternek. Számot adott arról, hogyan vált sikertelenné a megbízatása. „Megtettem mindent Vincze Danival együtt, hogy ne Duray legyen a frakció elnöke” – mondta Béla. Majd elmondta azt is, kik voltak az „árulók”.
Aznap este egy könnyed frakcióülést rendeztünk a képviselők számára kibérelt szálloda egyik szobájában. A kollégák egy része már a lakosztályban volt. Én valamivel később érkeztem. Kopogtam, majd kiszóltak: ki az? Mondtam a nevem: Duray. Nekizuhant valami az ajtónak. Ki akartam nyitni. Nem ment. Nekifeszültem. Ekkor az ajtó engedett. Ahogy beléptem, Rajczi, aki szintén képviselő lett, a torkomnak esett és fojtogatni kezdett. Úgy tépték le őt rólam. Erről a jelenetről tíz évvel később hallomásból, valószínűleg Bugár és Rajczi „hiteles” elmondásából, de megnevezetlen magyar diplomáciai forrásra hivatkozva Püspöki Nagy Péter úgy nyilatkozott: Duray örömében leitta magát, mert megválasztották a prágai parlamenti frakció vezetőjének. Talán még az idekívánkozik, hogy Rajczit a későbbiekben Bugár sem tudta megfékezni, esztelen viselkedése neki is kellemetlenné vált, végül egészségügyi okokból lemondott a képviselőségről.
Eddigi történetünk azonban csak 1990 júniusában tart – a rendszerváltozás kezdetétől alig telt el hét hónap. Mi lesz, mi lett később? Erről már csak a mozaikkockákat kell láthatóvá tenni, hiszen ezek is eléggé beszédesek.
A naptári ősz első napján, szeptember elsején az MKDM nevében Püspöki Nagy Péter, Rajczi László és Janics Kálmán felhívást tettek közzé, hogy az MKDM helyi szervezetei mindaddig tartózkodjanak a helyhatósági választások sikerének érdekében az Együttéléssel kötendő koalíciótól, amíg erre nem kapnak eligazítást – eközben az Együttélés aktivistái szorgalmasan alapították az MKDM helyi szervezeteit, hogy legyen a pártnak koalíciós partnere a helyhatósági választásokon. Az ellenséges tartalmú felhívás – mint később kiderült – az Együttélés és az MKDM komáromi helyi koalíciójának megalakítására adott válasz volt. Pár nappal később Janics Kálmán úgy nyilatkozott, hogy a felhívást nem írta alá és nem ért egyet a hangnemével. Két évtized távlatából kap értelmet ez a viszály. A magyar egységpolitizálás 1990-ben még Komáromban volt a legerősebb, országos kisugárzása volt. A hálózati emberek azonnal rádöbbentek, hogy ezt ellensúlyozni és hatástalanítani kell – erről szólt az MKDM felhívása. Alig telt el egy-két év és sikerült szétverni Komáromot. Először a helyi magyar koalíció által támogatott polgármestert, Pásztor Istvánt kellett meggyengíteni majd eltávolítani, hogy utána az ügynökök uralhassák el a város közéletének irányítását.
A rendszerváltozás hőskorában, 1990 tavaszán, nyarán felvidéki magyar közéletünk szempontjából is nagyon fontos mozzanatnak tartom Janics Kálmán megvilágosodását. Ő, aki az 1978-ban indult jogvédelmi mozgalmunkban nem vett részt, noha igyekeztünk abba bevonni, 1980-tól kezdve, nyilván a titkosszolgálati hálózat meggyőzésére, szembefordult a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága tevékenységével és személy szerint velem. Rögeszméjévé vált, hogy ügynök vagyok és az ő magányosan folytatott harcát akarom megakadályozni és lebuktatni őt. Emiatt vallott ellenem számtalanszor 1982-től 1984-ig a kommunista titkosrendőrségnek, terjesztett ellenem lejárató leveleket, vallott ellenem a bíróságon, jelentette fel magyarországi és amerikai barátaimat a rendőrségen tett vallomásaiban. Ez a meggyőződése szinte hisztérikussá vált miután (talán) 1983 őszén tettem nála egy látogatást Püspöki Nagy Péterrel. Ekkor nagyon nyíltam, számomra érthetetlen nyíltsággal beszélt arról, hogyan tárolja otthon a féltett írásos anyagait. Nem sokkal ezután házkutatást tartottak nála, elvitték az említett írásokat és elmélyítették benne azt a meggyőződést, hogy én adtam le a drótot a titkosoknak, Püspökire nem gyanakodott. Ebben kell keresni annak az indítékát, hogy a felvidéki magyar kereszténydemokrácia szerveződésének kezdetén miért jelenik meg egyszerre ez a két ember, és miért tűnnek fel kíséretükben az ügynök papok, valamint 1992-ben Püspöki Nagy Péter miért szerepel az FMK, akkor már Magyar Polgári Párt kampánygyűlésein, ahol az Együttélés-MKDM koalíciója ellen szervezkedik.
Janics Kálmánnak már 1990 májusában gyanússá vált Püspöki Nagy Péter magatartása, amit esetenként hazugnak és félrevezetőnek is nevezett. Volt ereje elhatárolódni tevékenységétől. Ennek lett a következménye, hogy Püspöki úgy döntött, Janicsot el kell távolítani az MKDM elnöki tisztségéből, mert megváltozott a véleménye Durayról – azaz Durayt már nem tartja ügynöknek és provokatőrnek. Janics kicsúszott Püspöki illetve a titkosszolgálat irányítása alól. Ezért új embert kellett választani a magyar kereszténydemokraták élére, aki megfelelően kezelhető lesz, teljesíti az utasításokat. Így lett Bugár Béla az elnök, akiről több mint tíz év távlatából is azt állítja Püspöki abban a visszaemlékezésben, amit a Fórum Intézet adott ki az 1989-es események huszadik évfordulójára, hogy jó választás volt, mert az volt a feladata, hogy ellensúlyát alkossa az Együttélés elnökének, és lám, még mindig ő az elnök. Ez a mélyinterjú, amiről nem derül ki, hogy ki készítette, nagy önleleplezés, Püspöki úgy el van telve magával, azzal, hogy ő volt minden esemény mozgatója, hogy észre sem veszi, mi mindent árul el Bugárról, Janics Kálmánról is. Ezért most nekem is könnyebb felidézni a gyakran gyomorforgató manipulálását.
Amikor 1985-ben Budapesten zajlott a helsinki folyamat keretében a Kulturális Fórum, a politikai rendőrség a munkahelyemről bekísért kihallgatásra. Akkor közölték velem, hogy ugyan most a magyarok egy része még hősként tart számon, de ez csak addig lesz így, amíg nem szervezik meg a szlovákiai magyar munkásokat, hogy szembeforduljanak velem. Ezt akkor nem tették meg, és 1987-ben Püspöki Nagy Péter közvetítői közbenjárására gyorsan megadták az USA-ba való kiutazásra feljogosító útlevelet, feltételezve, hogy nem térek vissza onnan. Visszatértem és meggyőződésem ellenére, de értékrendemnek megfelelő pártot alapítottam Együttélés néven. Ezt a kezdeményezést kiáltották ki szélsőségesnek 1990-ben néhány buta és gazember magyar segítségével, és ettől kezdve úgy befolyásolták a felvidéki magyar közéletet, hogy el is higgye. A manipulálást azonban a rendszerváltozás utáni években már nem a kommunista titkosrendőrség irányította, hanem a szolgálatok új szervezete, a SIS végezte, és megtalálták hozzá a nem ügynökként működő segítőket is. Viszonylag könnyen ment, mert ez volt a szlovák politikai közélet kívánsága is, és azoknak a magyaroknak ajánlottak politikai érvényesülési lehetőséget, akik hajlottak erre. A magyar pártok egyesítéséig az Együttélés kinyírása volt a cél. Az egyesülés után a szellemiségének a kiirtása. Az 1998-as pátegyesítés óta pedig egy járulékos feladat volt, hogyan lehet engem minél haloványabbra radírozni a politikai közéletünkben. Ez nem csak Bugár Béla feladata volt, segítettek neki ebben mások is és az MKP-ban, Bugár korszaka után is ezzel bajlódott néhány, szemembe mosolygó kollégám. Úgy érezhetik, 2010-ben sikerült nekik.
Most már szabad prédává vált a felvidéki magyarok közélete.
De húsz évig álltuk a sarat! Ha nem így lett volna, most még rosszabb lenne.