Először a magyar közösségnek kell talpra állnia, hogy át tudja alakítani a politikáját

Duray Miklós búcsút intett az aktív pártpolitizálásnak, ez azonban esetében nem jelenti, hogy megszűnik azzal foglalkozni, ami olyan szervesen tartozik hozzá, mint a tulajdon bőre. Mi, szlovákiai magyarok, a sorsunk alakulása mindig is a legfontosabb dolgok közé tartozunk majd életében, és az egyetemi katedrán is, ahol térségünk kortárs politikatörténetének elemzésével foglalkozik majd. A Felvidék Ma portál a szlovákiai magyar politika rendszerváltást követő húsz évéről kérdezte Duray Miklóst.

– Megfogalmazható egyetlen, mondjuk úgy: a legnagyobb tanulság az elmúlt húsz évvel kapcsolatosan a szlovákiai magyar közösség és a szlovákiai magyar politikai képviselet szempontjából?
– Nem egyetlen tanulságot, hanem tanulságok egész sorozatát lehetne megfogalmazni, egy alapos elemzés alapján. Elsősorban arról, hogy milyen hibákat, milyen akaratlan és milyen tudatos vétségeket követett el a felvidéki magyar politika.

Az akaratlan vétségeket inkább a tanulás árának kell tekinteni, a tudatos vétségeket pedig a politikusi alkalmatlanságnak vagy elkötelezetlenségnek a számlájára lehet írni. Ha e rendszer alapján próbáljuk értékelni a felvidéki magyar politikát, akkor én a legfontosabb eseményeknek a pártalakításon kívül az 1994. január 8-ai komáromi nagygyűlést a pártok egyesítését, és a nagy nehezen kiküzdött komáromi magyar egyetemet tartom. Ez a három esemény az elmúlt húsz év legfontosabb mérföldköve. Amit pedig a negatív oldalról fogalmaznék meg, az az, hogy amikor 1998-ban kormányba léptünk, nem fogalmaztuk meg határozottan a kormányba lépés feltételeit. A másik óriási baklövés az volt, hogy a komáromi nagygyűlésen megfogalmazott elvek megvalósítására nem eléggé törekedtünk. A harmadik nagy hiba pedig 2009-ben Bugár Béla pártalapítása volt. Az összegező tanulságot úgy fogalmaznhatom meg, hogy az egységpolitilázás megteremtése, az arra való törekvés egy elég fontos közös élménye volt a felvidéki magyar politikusok nagy részének, és a felvidéki magyarság számára lelkesítő élmény volt a magyar pártok egyesülése. A baj az, hogy ezt nem minden felvidéki magyar politikus vette komolyan és tartotta magára nézve kötelezőnek, s tulajdonképpen ebből eredtek a belső feszültségek az MKP-ban. Ez vezetett el 2007-ben az elnökcseréhez, illetve a leváltott elnök új pártjának megalakításához 2009-ben.

– A 2009-es pártalapítást viszont az idei parlamenti választásokon a szlovákiai magyarság is honorálta, hiszen Bugár pártja teljesen egyértelműen a szlovákiai magyarok szavazatainak köszönhetően jutott a parlamentbe. Ez a szikár tény mit árul el a szlovákiai magyarság mint közösség húsz év alatt megtett útjáról?
– Nekem az az érzésem, hogy nem a felvidéki magyar választópolgár tudatos magatartásával történt meg, hogy mintegy 150-ezer magyar a Most-Híd pártra szavazott és alig valamivel több mint 100-ezer az MKP-ra. A történtek hátterében azt kell keresni, hogy az új párt megalakítása miatt kit hibáztattak, és kit jutalmaztak. Azt tapasztaltam, mintha a felvidéki magyarok az MKP számlájára írták volna, hogy Bugár Béla pártot alapított, s nem az ő számláját terhelte a pártütés, ami bekövetkezett. És még egy olyan élménye volt a felvidéki magyaroknak, amiről nem elégszer beszélünk: 1998-ban Bugár Béla személyiségének tudták be, hogy az MKP kormányzati szerepvállalása után az állami hivatalokban kezdték emberszámba venni a magyarokat. Ezt kimondottan Bugár politikusi eredményének tekintették, ugyanakkor a hibákat, melyeket elkövetett az MKP, azt Bugártól elválasztották és az MKP számlájára írták. Tehát: szétvált a személyiség és a párt a felvidéki magyar választók szemében, a pártot negatívan értékelték, a személyt viszont, aki kilenc éven keresztül a párt elnöke volt, pozitívan. A 2010-es választási eredmény hátterében én ezt látom.

– Lehet, hogy ez így is van. Szerintem azonban mégiscsak történnie kellett valaminek a szlovákiai magyarsággal mint közösséggel is, hiszen ha elvonatkoztatunk a pártpolitikától, akkor megmutatkozik egy mérhetetlen szétforgácsolódottság, értékvesztés, közösségépítési képtelenség. Nálunk lényegesen kisebb és szegényebb határon túli magyar közösségek tudtak építkezni, rádiójuk, televíziójuk, plurális sajtójuk van… Mit mond ez rólunk, a közösségről önnek?
– Azt gondolom, ennek az oka szintén a politikai életünkben található meg. Amikor 1989-1990-ben újraindult a többpártrendszer Csehszlovákiában a kommunista hatalom bukása után, akkor egy olyan magyar politikai erő került előtérbe, amely úgymond demokratikus politikai keretek között pontosan másolta azokat a magatartási formákat, amelyeket az 1950-es évek elején a magyar kommunisták tanúsítottak. Tehát: besorakozni úgymond a többség mögé vagy mellé, és csak addig nyújtózkodni, ameddig ez a többség engedi, vagy elfogadja. Ez a politikai magatartási típus nem az önállóságra és a demokrácia adta lehetőségek kihasználására biztatott, hanem inkább a kommunizmus kereteinek a folytatására. Hogy ez mégsem volt teljesen egysíkú, az azért volt lehetséges, mert a Független Magyar Kezdeményezésen kívül még két párt jött létre, viszont a politikai térfelet az FMK és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom próbálta egymás közt felosztani azzal az elhatározással, hogy a harmadikat, az Együttélést megpróbálják kiszorítani. Ebben a viaskodásban telt az első nyolc év a pártegyesítésig, de a pártegyesítés után a Magyar Koalíció Pártján belül is ezek a tendenciák érvényesültek, gyengítve a párt belső életét.

– Minden idők legjobb eredményét az 1994-es választásokon a hármas koalíció érte el. Ezt követte a Mečiar-féle választójogi törvénymódosítással kikényszerített pártegyesítés, amely nem csupán ennek a következménye volt…
– A Mečiar-törvény csak meggyorsította az egyesülést, de nem ez volt az alapvető oka. A pártegyesítést elsősorban a felvidéki magyar választópolgár akarta. A politikai osztály megosztott volt, arról nem is beszélve, hogy maga a szlovák politika sem fogadta ujjongva a három magyar párt egyesülését. Inkább annak örültek volna, ha az Együttélés kiszorul a politikai életből, és marad partnerként a szlovák politika számára az a két politikai erő, amelyet elfogadhatóbbnak tart, mert alkalmazkodóbb a szlovák célokhoz.

– Ha a nyolcéves kormányzati szerepvállalást nézzük a felvidéki magyar politika szempontjából, leszűrhető-e belőle olyan következtetés, hogy az ön által említett szlovák elvárás és törekvés végül sikerrel járt? Arra gondolok, hogy az autonóm szlovákiai magyar politika a két Dzurinda-kormány idején „sikeresen” kiszorult a szlovák nagypolitikából, és mind a mai napig problémát jelent, hogy újra önálló, szuverén, önépítő programot tudjon megfogalmazni.
– Nem is annyira a két kormányzati ciklusban szorult ki a nagypolitikából a szuverén program, hanem már korábban kezdett kiszorulni, hiszen a pártegyesítéshez vezető út is tulajdonképpen arról szólt, hogy el kell felejteni a komáromi nagygyűlésnek az eredményét. Tehát az autonóm politizálás és az autonómiára való törekvés háttérbe szorítása a három párt egyesítésének is a feltétele volt már. A két kormányzati időszakban pedig olyan választási programok születtek, amelyek eleve nem számoltak egy belső önrendelkezéssel sem a politikai élet vonatkozásában, sem a magyar közösség vonatkozásában. Az ebből adódott feszültség vezetett el oda, hogy 2007-ben le kellett váltani Bugár Bélát, de ez a kérdés nem kapott zöld utat az elnökcserével sem az MKP-ban.

– Mekkora szerepe volt Bugár Bélának abban, hogy a Magyar Koalíció Pártjának magyar vonatkozású elementáris követelései tiltólistára kerültek a két Dzurinda-kormány megalakításáról szóló koalíciós szerződésekben?
– Hát gondoljunk vissza! 1998-ban mielőtt az új kormánykoalíció hozzáfogott volna a kormányprogram megfogalmazásához, a koalíciós szerződés tilalmakat rendelt el a Magyar Koalíció Pártjával szemben, azt fogalmazta meg: mi az, amiről le kell mondania az MKP-nak. Ez azonnal megosztotta az MKP vezetését, de sajnos, kisebbségben maradtak, akik ezzel nem értettek egyet. És ez a szellemiség nyomta rá bélyegét a kétszer négyéves kormányzati részvételre is. Eleve úgy fogalmaztuk meg elképzeléseinket a kormányba beilleszkedve, hogy önmagunk vettük számba, mit nem fogad el a szlovák politika, és azt már szóba sem hoztuk. Amikor a nagy alkotmánymódosítás volt 2000-ben, a szavazataink fejében el akartuk érni, hogy a preambulumból kerüljön ki az a kitétel, hogy a „szlovák nemzet akaratából” született az alaptörvény, mert ez eleve másodrendű polgárokká teszi az etnikailag nem szlovákokat, mégsem fogalmaztunk meg olyan javaslatot, amely ennek a helyére kerülhetett volna – tudván: nincs, és ma sincs szlovák párt, amely ezt támogatná vagy elfogadná. Egy javaslatunk volt, s azt eleve elvetette már az MKP elnöksége is, hogy legyen az alkotmányban megfogalmazva az ún. kisebbségi önkormányzatok rendszere. Ez a magyarországihoz hasonló, a személyi autonómián alapuló rendszer lett volt. Ezt nem a szlovák partnerek utasították el, hanem mi, magyarok döntöttünk úgy, hogy ezzel nem is lépünk fel a koalíciós tárgyalásokon. Tehát: önmagunk mondtunk le olyan célokról, amelyek legitim célok voltak, a demokráciával összeegyeztethető célok, de nyilván annak érdekében, hogy más gazdasági célokat ne veszélyeztessen az elképzelés, önmagunk adtuk fel.

– Említette, hogy a nyolc kormányzati év egyetlen kedvező döntése a komáromi Selye János Egyetem. De ezt is az utolsó pillanatban hagyták jóvá, így nem is kapott kifutási időt, hogy kedvező körülmények közt jusson túl az alapítás nehézségein.
– 2004-ben csak azért került sor a Selye Egyetem létrehozására, mert ez az uniós csatlakozás éve volt, és a korábbi politikai tárgyalások során az uniós államok értetlenségüket fejezték ki, hogy a félmilliós felvidéki magyarságnak miért nincs egyeteme. E miatt az értetlenség miatt lett engedékenyebb a szlovák politika. Ha annak idején nem kerül bele a csatlakozási folyamat politikai témáiba, még ma sincs magyar egyetem Szlovákiában.

– Azt követően, hogy a Magyar Koalíció Pártja ellenzékbe került, hogyan változott a párt kommunikációja? Mekkora zűrzavar alakult ki belül, és tényleg elhitte nyolc év alatt az MKP, hogy most már mindörökre kormányon lesz?
– Az MKP csúcsvezetése nem igazán értette meg, hogy miért kerültünk be 1998-ban a kormányba. A vezető politikusok nagy része azzal volt eltelve, hogy a kvalitásaink miatt kerültünk a kormányba, és talán eszükbe sem jutott, hogy Brüsszelből és Washingtonból érkezett megrendelés a magyarok bevétele a kormányba. Tulajdonképpen ők kövezték ki az MKP útját a kormánykoalícióba 1998-ban. 1998-ban és 2002-ben Szlovákia még nem tagja a NATO-nak, illetve az Európai Uniónak. Washington a NATO miatt volt érdekelt, hogy stabilitás legyen Szlovákiában, Brüsszel pedig az európai uniós csatlakozás miatt. Miután mindkét tömörülésben tagságot szerzett Szlovákia, a következő kormányba az MKP már nem került be. Feltételezem, hogy ha 2007-ben vált volna uniós taggá Szlovákia, akkor a 2006-os választások győztese, történetesen Robert Fico is bevette volna a koalícióba az MKP-t. Az, hogy a Most-Híd jelenleg benne van a kormányban, csak egyszerű számtan: nélküle nem lehetne kormányozni, mert nem lenne meg a parlamenti többsége a koalíciónak.

– A két Dzurinda-kormány idején azonban volt egy szlovák érdek is: hogy minél kevesebb kisebbségi elvárás, követelés fogalmazódjon meg a csatlakozási folyamatban.
– Így van, de ez egy járulékos szlovák érdekként került terítékre. Azzal ugyanis, hogy szinte kötelezővé tették Dzurindának, hogy az MKP-t vegye be a kormányba, ők ennek az ellenértékét is megkérték. Hogy úgy ellenőrizhessék a felvidéki magyar politikát, hogy a kormányon belülről korlátozzák a politikai céljait. Ha az MKP kormánytag, az azt jelenti, hogy nem lép fel a csatlakozási tárgyalások során önálló igényekkel.

– És ebből nem voltak nagy viták az MKP-n belül?
– Voltak, csak nem kerültek a nagy nyilvánosság elé. Említettem az alkotmánymódosítást, ami az uniós csatlakozás érdekében történt, az nagy feszültséget jelentett nemcsak az elnökségben, hanem az országos tanácsban is, de nem vontuk le belőle a tanulságot. Pontosabban egyet mégis: ha minimalizáljuk a magyar érdek megjelenítését a kormánykoalícióban, akkor több gazdasági csoportérdeket tudunk érvényesíteni.

– Hozzávetőleg hány olyan ember, kis csoport lehet, amely a Magyar Koalíció Pártja nyolcéves kormányzása alatt jelentős vagyonra tett szert, vagy szépen gyarapodott a politikának köszönhetően?
– Talán inkább a területeket jelölném meg, s abból lehet következtetni személyekre is: az egyik a Slovnaft megszerzése volt, a másik a Transpetrol privatizálása, a harmadik az önkormányzati lakásépítési program, a negyedik pedig a mezőgazdaság. 2006-ban tulajdonképpen azon buktunk el, hogy nagyon mohókká váltunk, és meg akartuk szerezni a közlekedésügyi minisztériumot is. Tudvalévő, hogy ott van a legtöbb mozgatható pénz. S ez már túlságosan nagy falatnak tűnt a 2006-ban kormányt alakító párt és Robert Fico számára, megítélésem szerint ez volt az az utolsó banánhéj, amin az MKP kormánytagsága elcsúszott.

– Területeket, érdekeltségeket említett, de ezekhez nagyjából mennyi szlovákiai magyar köthető?
– Nyilvánvaló, hogy szám szerint nem sok, maximum több tucat ember, néhány vállalkozói és pénzügyi kör meggazdagodását, sikerességét tette lehetővé. Maximum úgy kétszáz emberét… De ez csak vélekedés.

– Igaza van azoknak, akik azt mondják, hogy a szlovákiai magyar párt ebből profitált?
– Szerintem a párt nem profitált belőle, legalábbis tudtommal nem.

– Azért firtatom ezt, mert nemrégen Bordás Sándor szociálpszichológus egy összehasonlító elemzésében azt írta, a legmarkánsabban épp a felvidéki magyarság körében mutatható ki, hogy azok, akik a magyar politikának köszönhetően váltak tehetőssé, gazdaggá, szinte semmit nem származtatnak vissza profitjukból a felvidéki magyar közösségnek.
– Sajnos, ez így van. Nézzük meg, hogy a Transpetrol és a Slovnaft legálisan mozgatható pénzéből, tehát abból az összegből, ami törvény alapján adható alapítványi célokra vagy egyéb közhasznú, közérdekű támogatásokra, beleértve a befizetett adó egy százalékát is, ebből szinte semmi nem jut a felvidéki magyar kultúra vagy iskolák támogatására.

– Összefügghet ez a magatartás, életszemlélet azzal, amiről többször beszéltünk már a szlovákiai politika elmúlt húsz évét elemezgetve, hogy ki kell szolgálni a szlovák elvárásokat, így a sikeres vállalkozók adakozásának iránya is ennek megfelelő?
– Az az érzésem, hogy ilyen összefüggés nincs. Mert nem hiszem, hogy bárki is meg tudná akadályozni, ha a Slovnaft, a Transpetrol vagy az OTP Slovakia magyar intézmény megsegítésére adjon pénzt. Lehet, hogy a sajtó ezt bírálná, de megakadályozni senki nem tudná, és még sem teszik. Nyilván, ebben a magatartásban van egy politikai hátsó gondolat, hogy nehogy megorroljanak rám, hogy magyar célokra fordítok ilyen pénzeket, ugyanakkor van ebben egy nagymértékű kicsiség, zsugoriság is, hogy csak arra adok pénzt, amiből még további hasznom lehet.

-… ki segíthetne akkor újraépítkezni a szlovákiai magyaroknak? Legalábbis a közösség azon részének, amely még nem tett le arról, hogy a saját fejével gondolkodjon, megfogalmazza saját elemi szükségleteit?
– Az elmúlt hetekben végiggondoltam, hogyan lehetne elindítani egy felvidéki magyar újraépítkezési programot. Egyértelműen a civil szervezeteken keresztül lehetséges ez, mert amit a politika elrontott, ugyanaz a politika nem tudja helyrehozni. Ezt csak új erőkkel lehet elkezdeni. De ez csak akkor lehetséges, ha van hozzá pénzügyi háttér is. Számításaim szerint évi 10-15 millió eurós összeg kellene ahhoz, hogy a felvidéki magyar társadalmat újra lehessen mobilizálni, a hiányosságokat kipótolni, és új életet lehelni a felvidéki magyar közösségbe. Ez a pénz csak közösségi programokra kellene, iskolák állapotának a javítására, iskolabuszok vásárlására, a közművelődés támogatására, a magyar házak rendszerének életben tartására és fejlesztésére, a magyar közösségnek elkötelezett sajtó és média működtetésére.

– Mennyit tenne ki ez fejenként? Vagy milyen módszerekkel lehetne ennyi pénzre szert tenni?
– El tudom képzelni, hogy ezt a pénzt össze lehetne adni olyan forrásokból, amelyek nem magántőkéből származnak, hanem nagyvállalati tőkékből. Megítélésem szerint a Slovnaft, az OTP Slovakia és a CBA úgy tudna ennyi pénzt betenni egy magyar közalapítványba, hogy nem hiányozna a költségvetéséből. Persze e mellett azt sem tartom teljesen elvetendőnek, amit még a kilencvenes években megfogalmaztunk: hogy legyen egy önkéntes felvidéki magyar közadózás a közösségi céljaink támogatására.

– Jól értem, hogy ön szerint a magyar közösségnek is talpra kell állnia, nem csupán a politikájának?
– Először a közösségnek kell talpra állnia, hogy át tudja alakítani a politikáját.

Gyurkovits Róza, Felvidék Ma