A Kárpát-medence gazdasága „felülről”, (Felvidékről) nézve

(Előadás a Kárpát-medencei Gazdasági Fórumon, Mór, 2011. május 27.)
Kilenc évvel ezelőtt, 2002 áprilisának – emlékezetes – 13. napján a budapesti Kossuth téren, közel egymillió ember füle hallatára azt merészeltem mondani, hogy ha Magyarország emelkedik, az egész Kárpát-medence emelkedik, ha Magyarország süllyed, az egész Kárpát-medence süllyed.

Annak ellenére, hogy tanult szakmám szerint geológus vagyok, mégsem lemez-tektonikai mozgásokra gondoltam, hanem a térség gazdaságára. Történetesen arra, hogy Magyarország gazdaságának állapota mérvadó hatással van az egész medencére, nem csak gazdasági életére, hanem az államhatáron átívelő kapcsolatok rendszerére is. A kijelentésemmel azonban felkínáltam aláírásra politikusi pályafutásom halálos ítéletét, amit különböző irányokból sokan és gyorsan elláttak kézjegyükkel – később még azok is, akiknek a támogatására mondtam. Az ítélet végrehajtása ugyan kissé késlekedett, de bekövetkezett. Időközben azonban kiderült: amit mondottam vala, igaz vala. Hiszen 2002 óta Magyarország több szempontból is süllyed, nem csak a nemzetgazdasága, hanem a bomló közerkölcs és a romló államszervezői képesség okán is, aminek együttes hatása közvetlenül befolyásolta Magyarország államhatárán túl élő magyar közösségek helyzetét és Magyarországnak a szomszédos országokkal való kapcsolatát.

 

A gazdaságpolitika néha olybá tűnik, mint a néhai Guttman nadrág reklámja, amit még a Tolnai Világlapjából ismerhetünk: lehet húzni jobbra, balra, nem szakad el – a reklámban nem, de a valóságban egyszer igen. Lehet bűvészkedni az adópolitikával, ügyeskedni a kedvezményekkel, a kölcsönökkel, a támogatásokkal, de nem lehet becsapni sem az egyezményes, sem a természetes társadalmi folyamatokat – még kevésbé, módosítani a következményeit. Hiszen a szorzat a tízes számrendszerben a szorzó és a szorzandó értékétől függ. De ha csak a számok világára szűkül a gazdaság, akkor az emberi világtól hallótávolságon kívül reked, annak az emberektől függetlenül működő zárt banki világnak a rabja lesz, amit nem lehet óhajokkal átalakítani vagy jobb belátásra bírni. Az egyszeregy törvényét nem áthágva, emberi elszánással kell átvágni a burkát. A mai, 2008 óta tartó, de szinte tudatosan előkészített pénzügyi válsághelyzetet, ami egyik, de nem egyedüli okozója süllyedésünknek a Csárdás Királynő Miska inasa így jellemezné: a főníciaiak sem mentesülhetnek saját találmányuk válsága alól.

A világon végig söprő fél évtizedes pénzügyi válság erről szól.  Arról, hogy nem vagyunk tekintettel egymásra, a pénzt anyagi, sőt gyakran elvont értéknek tekintjük, noha emberi termék. Úgy emberi, mint minden más civilizációs termékünk, a gondolat és az alkotói szabadság révén teremtett eszközeink. Ez alól csak a felfedezett törvényszerűségek mentesek, mert azok a természet részét alkotják.

A pénz bűvöletében úgy rendeljük alá az emberi értékeket és a regionális érdekeket a globális csábításoknak, hogy ennek mindenki a kárát látja – igaz, az anyag megmaradásának törvénye szerint, mert semmi sem vész el, csak átalakul, miközben emberek pusztulnak el, átalakulnak élettelen energiahordozó anyaggá. A lélek nem a gazdasági lét szerves tartozéka – manapság biztosan nem. Pedig ha része lenne, nem állna ellentétben az egyszereggyel. A szorzó vagy a szorzandó értékét, vagy akár mindkettőt mi határozzuk meg vagy helyettünk mások, de szintén emberek. Csak a szorzatra nincs befolyásunk.

Ebben az elmúlt kilenc évben úgy látszott, hogy a térségnek vannak szárnyaló gazdasági megoldásai is – hát ez volt az igazi délibáb. Emlegették a Tátra alatti kistigrist, Romániát, Szlovéniát, a balti államokat. Magyarországot ellenpéldaként, ráadásul amiatt, hogy szétlopják az országot. Magyarországot most valóban szét kellett lopni ahhoz, hogy elveszítse vezető gazdasági erejét a térségben. Kádár János a gulyáskommunizmus jegyében csak megetette az emberekkel a felvett kölcsönöket. Korábban panaszkodhattunk a békekölcsönre, a jóvátételekre, a hadikárokra, a területvesztésre, az emberanyag vesztésére, a külföld összeesküvésére. De most a belső tolvajokkal kell leszámolnunk. Ez egy „határtalan” magyar közügy, ami azonban csak egyik felvonása az öconotragicomédiánknak.

Nehéz megmondani, hol kezdődött. Azt azonban tudjuk, hogy a területarányos fejletlenségünket, illetve a helyi adottságaink szerinti gazdasági fejlődésünket a XIX. század vége felé a hydrocefália szerű kapitalista növekedés váltotta fel: a Budapest centrikusság. Ami egyszerre vonzott és taszított. A belőle származó bajok főleg aztán jelentkeztek, hogy kisebb lett az ország/az állam területe.

A rendszerváltozás előtti korban a múltat szerették volna végleg eltörölni, mégsem lehetett. Sőt annyira nem lehetett, hogy mindig visszaköszön: szevasz, én vagyok a múltad – roskadj össze alattam. Ez végül is szerencsénk, még ha kellemetlen is. Legalább megkérdezhetjük, mit mikor és hol rontottunk el – vagy akár jelen időben is mondhatjuk: mit rontunk el folyamatosan.

Csak a mögöttünk lévő húsz-huszonegy évet érdemes vizsgálni.

***

Az Antall-kormány hivatali idején, 1991 és 1993 között majdnem térdig jártam a lábam a gazdasági minisztereinél. Esdekelve kértem őket: gyertek bankot alapítani a Felvidékre. Takarékszövetkezetet. A letéti pénz csupán 500 millió US dollár. Pillanatok alatt kétszáz-háromszáz helyen meg tudtuk volna teremteni a bankfiók létrehozásának feltételeit – akkor még ennyi települési önkormányzatban volt jelentős befolyásunk. Néztek rám, mint a hulla az Oltári Szentségre. Mentségükre legyen mondva: legalább fogadtak és szóba álltak velünk. De nem jöttek. Rövidesen a Szlovák Nemzeti Párt érdekeltségébe tartozó Első Kommunális Bank nyúlta le a magyarlakta települések pénzét.

Ebben az időben még működött Szlovákiában egy magyarnak tekinthető bank, a Mezőgazdasági Bank (Polnobanka). A vezérigazgató környezetében és a bankfiókokban mindenütt lehetett magyarul beszélni. Kis és közepes kölcsönöket folyósítottak mezőgazdasági vállalkozóknak. Majd döntés született a bank eladására. Javasoltuk, kértük: vegye meg az OTP. Nem történt meg. Néhány évvel később végül is az OTP kijött Szlovákiába, ahogyan Romániába is. De az OTP Magyarországon kívül nem magyar bank, semmilyen tekintetben. Sőt Szlovákiában magyarellenes bank, hiszen a bankfiókokban meg sem lehet szólalni magyarul. Még annyira sem, amennyire a kereskedelmi törvényszerűségekből adódna: szólítsuk meg az ügyfelet saját nyelvén, ahogy a rajkai teleküzérek szlovákul hirdetnek, még csak nem is két nyelven. Az OTP Slovakia ezt nem teszi, nehogy valaki azzal gyanúsítsa meg, hogy magyar bank.

Sajátos fejezete a magyarországi tőkekivitelnek és gazdasági terjeszkedésnek a MOL szlovákiai története. A MOL ugyanis vállalatvásárlási szándékkal először Szlovákiában tette külföldre a lábát. Csák János, aki 2000-ben még a MOL igazgató tanácsának az elnöke volt és 2011-ben Magyarország londoni nagykövete, a Kossuth Rádió Arcvonások c. műsorában 2011 koratavaszán azzal dicsekedett, hogy az ő elnöksége idején a MOL olyan üzleti szerkezetváltoztatást hajtott végre, aminek köszönhetően beléphetett a nemzetközi piacra és így sikerült megszereznie a Slovnaft részvényeinek 36 majd több mint 50 százalékát. Az üzleti szerkezetváltoztatás kétségbevonhatatlan. De nem ennek köszönhető a MOL szlovákiai térnyerése, még ha az akkori szlovákiai pénzügyminiszter, Smögnerová asszony e szerkezetváltoztatás miatt megdicsérte Csák Jánost. Smögner asszony egy középosztály béli kassai hölgy, aki udvarias volt a MOL elnök-vezérigazgatójával. Férje kitűnően beszél magyarul. De a MOL mégsem emiatt vásárolhatta meg a Slovnaftot. A terepet még 1998 előtt Szabó Kamill szlovákiai magyar olajipari nagyvállalkozó készítette elő. Majd mikor 1998-ban a Magyar Koalíció Pártja bekerült Szlovákia kormányába az ügyet átvette vagy inkább lenyúlta a Világi-Csekes-Drgonec ügyvédi iroda, ami az MKP kitapinthatatlan gazdasági holdudvarához tartozott, és amelynek egyes tagjait korábbról érzékeny kapcsolat fűzte a FIDESZ egyes vezető politikusaihoz. A MOL első külföldi térnyerésének azonban nagy ára volt. Csak akkor vehette meg a MOL a Slovnaftot, ha az MKP sutba vágja a felvidéki magyarok lényegi érdekeit. Ennek akkor két tétje volt. Az egyik a szlovák alkotmány módosításából adódott. A MOL érdekében az MKP, az említett ügyvédi iroda és a hozzá kapcsolódó szerencselovagok nyomására önmaga mondott le arról, hogy kiharcolja az alkotmányban rögzítendő személyi elvű autonómiát. Ez volt az első és láthatóan az utolsó lehetőség ennek a kivívására. De nem csak a MOL-Slovnaft üzletkötés ügye szerepelt ekkor a csomagban. A nagy szlovákiai kőolajvezeték a Transpetrol eladása is. A MOL ebben is érdekelt volt, de mint kiderült, csak mellékszereplőként. Ebben az üzletben egy másik üzleti érdekeltséget is ki kellett elégíteni, ami zsebre 10 millió US dollárt hozott. Ezt a Hernády Zsolt vezette MOL nem tudta vagy nem akarta kifizetni, ezért erről lemaradt a Chodorkovszkij tulajdonosi körébe tartozó JUKOS-szal szemben. A MOL-ért a felvidéki magyaroknak le kellett mondani a közösségi önkormányzatukról, a Transpetrolért pedig fel kellett adniuk a magyar megye kialakításának lehetőségét – a Transpetrolt később visszavásárolta Szlovákia.

A magyar gazdasági nemzetstratégiának azonban vannak más szépségei is a Felvidéken. Számba vettünk 42 Szlovákiában letelepedett magyarországi vállalkozást (ettől sokkal több van). Az OTP és a MOL mellett a CBA, Trigranit stb. Ezek a vállalatok úgy működnek Szlovákiában, hogy nem kapcsolódnak a felvidéki magyarok közéletéhez. Sőt, valóságosan elzárkóznak tőle, nehogy támogatási megkeresést kapjanak.

Természetesen, nem az a baj, hogy nem vállalnak közéleti aktivitást, hiszen a gazdasági szervezeteknek ez nem feladata. De nem jelennek meg sem nyílt, sem burkolt támogatóként a felvidéki magyar közéletben. A szlovákiai adótörvény lehetővé teszi, hogy az adózó adójának 2%-át közcélra (civil szervezeteknek, alapítványoknak) ajánlja fel. A Magyarországon honos szlovákiai vállalatok ettől leginkább elzárkóznak. Pedig az adójuk 2%-a már nem is az ő pénzük, mégsem tesznek gesztust a felajánlásukkal az elszakított magyarok felé. A MOL-Slovnaft esetében pedig annak vagyunk a tanúi, hogy az általa létrehozott Central European Found a szlovákiai magyar közélet megosztására használja fel támogatási lehetőségeit.

Ez a villanásnyi kórkép.

***

Tekintsük át röviden, mire kellene törekednie egy Kárpát-medencei regionális, államhatáron átívelő gazdasági stratégiának Magyarország északi határvidékén.

Abból kell kiindulni, hogy az államhatárok természetes földrajzi és gazdasági egységeket vágnak ketté. Ez annyira nem vitatható, hogy ezt senki sem vitatja. Az államhatárok miatt megszüntetett utak, hidak, vasutak néma, de mégis beszédes bizonyítékai ennek. A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának szakmai bizottsága ezzel kapcsolatban nyomatékos szakmai véleményt alkotott.

Mindeddig azonban nem történt semmilyen vizsgálat annak érdekében, hogy meghatározzuk egy-egy, államhatárral szétválasztott, de összetartozó tájegység, földrajzi egység gazdaságfejlesztési, önerőforrási lehetőségeit és felmérjük pillanatnyi gazdasági állapotát.

A szlovák-magyar államhatár mentének egyik ilyen területe Európa egyetlen belföldi folyódeltájának a térsége – Szigetköz és Csallóköz –, illetve csatlakozó területeinek egységes fejlesztése lehetne. Ez négy történelmi vármegye területe. Az 1970-es évek végétől ide összpontosítottak a szovjet-érdekű nagyberuházás hívei, politikai támogatói és az akkori nem hivatalos magyar ellenzék környezetvédői. A politika győzött. Megépítettek ennek a csodálatos tájnak a közepébe a bősi vízi erőműnek nevezett, mintegy harminc kilométeres sebet. Haszon nem, csak kár származott belőle. Energetikai hozadéka kisebb, mint az ugyanezen a területen megtermelhető mezőgazdasági kultúrnövényeknek, de tönkrement minden, amitől ez a nagytájegység európai különlegességnek számított. Magyarország és Szlovákia között az emiatt folyó nemzetközi per máig nem zárult le.

Ezt követi sorrendben a Komáromtól keletre fekvő, szemet nyugtatóan hullámzó borvidék, a Garam és az Ipoly alsó folyásának területe és a hozzá zárkózó neszmélyi borvidék valamint az Esztergomi térség – három történelmi vármegye területe. Kísérletek sora indult az elmúlt húsz évben az államhatáron átívelő együttműködésre. Ezek közül a legismertebb a Hídverők kezdeményezése a Duna két partján fekvő települések közös fejlesztésére, ami azonban hamvaiba hullott. Az Ister-Granum korábban euroregió most EGTC szintén nem termett még fogyasztható gyümölcsöt, ha csak nem tekintjük annak az Esztergomot Párkánnyal összekötő Duna híd újjáépítését – amiből szintén semmi sem lett volna, ha az Antall-kormány nyomására nem kerül bele 1994-ben a Párizsban aláírt Európai Stabilitási Egyezménybe.

Ettől keletebbre fekszik az Ipoly völgyének bal és jobb parti területe. Erről a térségről jelenleg a jobb parti, azaz a szlovákiai, vagy szebben hangzón a felvidéki magyarok konoksága miatt elkezdődött Ipoly hidak újraépítése okán elég gyakran jelenik meg hír a sajtóban. Az 1918 után fokozatosan lerombolt Ipoly hidak újraépítésének reménye éppen az Esztergom és Párkány közötti Duna-híd újraépítésével lángolt fel 2003-ban. De míg a Duna-hidat elsősorban a magyarországi fél szorgalmazta és a szlovákiai kormányszervek akadályozták, az Ipoly hidak esetében pont fordított volt a helyzet. Néhány regionális szlovák politikus szívesen tette volna az Ipoly-hidak újraépítését választási kampányának részéve, a Gyurcsány-kormány és Kóka miniszter azonban fékezték a hidak újraépítését. Az Ipoly völgyi magyarok, elsősorban a jobb partiak létkérdésnek tekintették a hidak ügyét. Egyik legodaadóbb szervezője a hidak újjáépítésének, Molnár Katalin, Bussa község fiatal alpolgármestere már meg sem érhette, hogy 2011-ben végre átadásra kerül az első két újraépített Ipoly-híd – a csehszlovákok által lerombolt negyvenhét hídból kettő. Noha a hidak fontosak, nem csak jelképesek, arra szolgálnak, hogy össze kössék a folyó két partjának közösségi és gazdasági életét. De mintha leragadtunk volna a hídfőknél. Nem vizsgáljuk, hogy az idegenforgalmon túl, a kerékpárút kiépítésének lehetőségén kívül milyenek a terület gazdasági adottságait.

A következő terület a Cserhát vagy Cserehát nagykiterjedésű, államhatárral kettévágott térsége, amely a Karancstól keletre a Sajóig terjed. Fontos városai Losonc, Salgótarján, Fülek, kissé északabbra Rimaszombat. Ennek a térségnek a mintegy százötven éves nagyipari és kisipari hagyományai mellett eredendően népművészeti, kultúrtörténeti és turisztikai értékei vannak.

Onnan keletre kezdődik a Gömör-tornai Karsztvidék, a Kárpát medence egyik legizgalmasabb földrajzi egysége, aminek keleti határán már Kassa található, de fontos városai Rozsnyó, Tornalja, Eger, Ózd. Ez a térség csak egységes elképzelés szerint fejleszthető, nem csupán amiatt, hogy a földalatti értékek csak így óvhatók meg, hanem a földfölötti természet és az ember érdekében is.

A Szalánc hegység és Tokaj vidéke egy olyan sajátos területe az államhatárral kettévágott földrajzi és tájegységeknek, amit sajátosan kellene kezelni, kiemelt európai programként. Jelenleg a történelmi tokaji borvidék miatt a szlovák-magyar államközi viták tárgya, mert három települését és mintegy 600 holdnyi szőlőtőkéjét Trianonban az akkori Csehszlovákiához csatolták,. Itt mindenképpen a történelmi borvidék szempontjait és a bor minőségét kellene szem előtt tartani. A Magyar Koalíció Pártjának szlovákiai mezőgazdasági minisztere 2002 és 2006 között ebben a témában elbukott, mert államérdeket képviselt, pedig erre nem kapott felhatalmazást az MKP-tól.

A három államhatáron átterjedő terület Bodrogköz, Ung-vidék és a Tiszahát. Ez nem csupán a hármas államhatár miatt sajátos terület, hanem vízügyi szempontból is. A vizek nem csak új szempontú sajátos mezőgazdasági termelésre adnak lehetőséget (állattartás és energetikai növények), hanem árvízelleni védekezésre is. A térség magyar sajátossága, hogy itt, Borsiban született II. Rákóczi Ferenc, az egyik legönfeláldozóbb magyar, aki egész vagyonát, családját és önmagát áldozta a nemzetért. Szülőhelyeként szolgált kastélyt Borsiban ma is csak magánszemélyek és magánalapítványok áldozatai árán lehet megóvni a romlástól.

***

Tévedés lenne azt hinni, hogy az említett térségekben eddig tétlenül nézelődtek volna az ott élők. Eddig is volt számos vagy számtalan helyi, határon átívelő kezdeményezés, megyék közötti együttműködési szerződés, egy-két EGTC szintű szerveződés. De nem történt egyetlen vizsgálat sem arra vonatkozólag, hogy egy-egy tájegységnek milyen saját forrású fejlesztési lehetőségek állnak a rendelkezésre. És főleg nem jött létre egyetlen gazdasági jellegű együttműködés sem, ami a helyi munkanélkülieknek munkahelyet, a vállalkozó kedvűeknek pedig kibontakozást hozott volna.

A felsorolt területek nagy része szegény, de nem elmaradott, csupán gazdasági árnyékban élnek. Innen a nemzetközi működő tőke soha sem fogja kiemelni őket. Csak a saját tartalékaik mozgatásával kerülhetnek ki belőle.

Erre várnak segítséget.