A Felvidéken mintha a fák fújnák a szelet

A magyar nemzet Kárpát-medencei létezése során, a XXI. század első évtizedében a legtöbb gond a néhai történelmi ország északi területén adódik.
Azon a vidéken, ami a török hódoltság idején alkotta a maradék, azaz a Királyi Magyarország egy részét, ahol Rákóczi vívta szabadságharcát az egész nemzetért és a történelmi állam/ország függetlenségéért. Ez a terület Trianonban nem csak ki lett szakítva a történelmi országból, hanem szét is lett szakítva. Egyik része egy új állam területévé lett, másik része, pedig a trianoni elszakított maradék-országnál maradt.

A Felvidéken, a két világháború közötti Szlovenszkón, 1936-ban, a felelős magyar közéleti személyiségek Esterházy Jánossal egyetemben eljutottak a magyar közösség szempontjából legfontosabb felismerésre: meg kell teremteni a Felvidék egységes magyar politikai érdekképviseletét. A hangsúly az érdekképviseleten és az egységen volt, ami önmagában rejtette az értékrendet is. A közösség érdeke elsőrendű. Minden egyéb utána következik. Akkoron az „együttműködés” kifejezést, amivel később az ellenséggel való kollaborálást, majd a titkosszolgálatoknak tett szolgáltatásokat, azaz a besúgást jelölték, még kevéssé használták.

Az érdekképviselet ügyében kialakítandó egység megteremtésének a felismerése, majd az ennek érdekében született közösségi döntés, akkor is stratégiai jelentőséggel bírt, és az eltelt évtizedek során, máig (holnapig) nem veszítette el időszerűségét.

***

 

Az első világháborút lezáró békeszerződéssel a történelmi Magyarországtól Csehszlovákiához elszakított magyarok 1918-ig pártpolitikai szempontból sokrétű társadalomban éltek. Mivel a tájegységekhez való kötődésen kívül nem rendelkeztek regionális politikai tudattal, törvényszerű volt, hogy a területi elszakítással és a nemzet részekre szakításával egy csapásra nem szűnt meg a politikai szemléletbéli különbözőség, még ha a pártpolitikai megosztottságuk csökkent is. Az elszakítás történelmi megrázkódtatása valószínűleg nem volt elegendő ahhoz, hogy egy csapásra közösségileg újragondolják közéleti szerepüket és társadalmi felelősségüket.

A politikailag megosztott felvidéki magyarok nagy része az 1920-as évek elejétől mégis egyetértett néhány kérdésben, pl. a csehszlovák földreform ügyében, ami a magyarokat kisemmizte a szlovákiai (magyar) nagybirtokok felszámolását követő földosztásból, vagy a magyarok jogállását illetően, kapcsolva annak megoldását Szlovákia (Szlovenszkó) valamint Kárpátalja (Ruszinszkó) lebegtetett autonómiájának ügyéhez. Mégsem képviselték ezt együttesen, mert olyannyira megosztottak voltak, hogy a csehszlovák pártok macska-egér játékot űzhettek velük.

De nem csak a két magyar vagy magyar jellegű párt között oszlottak meg a magyarok. Voltak szép számmal magyar kommunisták is, akik Moszkva felé húztak – ennek 1935-ig az is oka volt, hogy a moszkvai központú kommunista nemzetköziség és az orosz-szovjet állam is elutasította a versailles-i békerendszert, hivatkozva annak imperialista voltára. De az egyik csehszlovák állampárt, az agrárpárt is tartott talonban magyarokat, akik számára Prága volt a mindenható központ.

Ezen felül, divattá vált egy pártpolitikától függetlenül tenyésztett hamis világpolgári szemlélet, miszerint a modernitást a magyarok számára Prága jelenti a feudális hagyományú Magyarországgal szemben. Ez az utóbbi szemlélet egy felszabadulási elmélet kíséretében jelent meg a magyarok számára szerkesztett csehszlovákiai tankönyvekben is azt sugallván, hogy a Csehszlovákiához elcsatolt magyarok az új állami keretek között megszabadultak a magyarországi maradiságtól. Ugyanakkor az elszegényedő felvidéki magyarok tömegeit a Slovenská Liga szólította meg könyöradományokkal és ezekkel csábította a nincstelenné vált magyar szülőket arra, hogy gyerekeiket szlovák iskolába írassák.

Mindez megosztotta a felvidéki magyar társadalmat, a politikai egységesülés ezért is fontos volt.

A történelmi magyar államtól való elszakítás után tizenhét évnek kellett eltelnie, hogy észbe kapva, 1936-ban egységbe lehessen szervezni a felvidéki magyar politikai érdekképviseletet az Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt egyesítésével. A közelgő második világháború és az ezzel összefüggő események miatt ennek a nagy tettnek azonban csak erkölcsi súlyát és magatartásbéli következményeit lehet értékelni. Közösségi magyar érdeket 1936 és 1938 között csehszlovákiai viszonylatban, már nem lehetett érvényesíteni, legfeljebb Szlovákia autonóm státusának (1938. október 6.) elnyerésével párhuzamosan egy magyar autonómia-igényt lehetett (volna) megfogalmazni, pusztán szellemi tornaként.

Egy felvidéki vagy szlovenszkói magyar autonómia-elképzelést 1938-ban valóban a valóságtól elrugaszkodott ötletnek kellett (volna) tekinteni, hiszen azon az őszön másról szólt az európai politika. Látszólag a versaillesi békerendszer felülvizsgálásáról szólt, valójában a modern hatalmi politika lényegének a kiteljesedéséről: a sztálini mellett a hitleri totalitarizmusról. Ezért tekinthető Esterházy János kassai beszéde 1938. november 10-én a város Magyarországhoz való visszacsatolásakor, nem csak példabeszédnek, hanem jövőbe mutató üzenetnek a XXI. század politikusai számára is. Visszaidézve saját keresztényszocialista múltját, a magyarok és a szlovákok történelmi egymásrautaltságáról, és az egyenrangú kapcsolatról szólt ez a beszéd, mintha nem is a világ felfordulásának az előestéjén, hanem a béketeremtés reggelén hangzott volna el.

Később, 1945-ig a háború, a fasizmus és a nácizmus viharában elsősorban erkölcsileg kellett helytállni. A Szlovákiában maradt magyarok helytállása is Esterházy János nevéhez kötődik. Esterházy volt a pozsonyi szlovák nácik által egyetlen lefújozott szlovákiai parlamenti képviselő, mert nem szavazta meg a zsidók kilónkénti eladásáról szóló törvényt. De igazságtalanok lennénk, ha elfelejtkeznénk munkatársairól a nemzetüket szerető magyar közemberekről, akik nagy részét a keleti végekről 1944-45 telén a „málenkij robot” örve alatt, mondvacsinált háborús bűnösként kényszermunkára hurcoltak a Szovjetunióba. A második világháború végén, összességében a felvidéki magyarok közül, a Szovjetunióhoz elcsatolt területen élőkkel együtt mintegy ötvenezer férfit hurcoltak el, akiknek csaknem a fele odaveszett.

***

Ezt követően a Felvidéken 1945-től sem az érdekképviselet újrateremtésére vagy megteremtésére, sem egyéb más jogvédelmi tevékenységre nem volt lehetőség. Volt ugyan egy kísérlet, egy csoport, akik a földalatti csehszlovákiai Magyar Demokraták Népi Szövetsége néven jogvédelmi tevékenységet fejtettek ki és Mindszenty József esztergomi Hercegprímáshoz folyamodtak az akkori Csehszlovákia magyarjainak védelméért. A mozgalom ismert tagjai voltak: Arany László, Csillik István, Koller Gyula, Lipcsey Gyula, Mészáros Gyula, Paksi László, Csáji János, Restély Mihály, Krausz Zoltán. Tevékenységük okán a magyarországi Mindszenty-perrel párhuzamosan Csehszlovákiában bíróság elé állították őket és többüket börtönbüntetésre ítéltek.

A felvidéki magyarok hathatós érdekvédelem nélküli jogfosztottsága 1949-ig, formálisan 1948 végéig, majd némi enyhüléssel a kommunista diktatúra alatt, egészen 1990-ig, tehát negyvenöt éven át egyfolytában tartott.

***

A második világháborút követő üldöztetések során, jogvédelem és érdekvédelem híján, a felvidéki magyarok jelentős része személyes önvédelemből azt akarta bebizonyítani – amire az akkori jogszabályok is bíztattak –, hogy valójában nem is magyar, hanem szlovák, hogy ne veszítse el munkáját, nyugdíját, földtulajdonát és egyéb ingatlanját vagy akár a létét. Később a „kommunistáink” (a csehszlovák kommunista párt magyar tagjai) a csehszlovák pártitkárok előszobáiban kilincseltek nyelvüket lógatva, mezőgazdászaink pedig tonna számra hordták az ételt, és a sok hektoliter italt a csehszlovák pártkorifeusoknak, hogy hagyják őket, hagyjanak bennünket élni. Ezeket a magyarokat az akkori politikai hatalom teljes behódolásra és szolgaságra kényszerítette. Akik pedig más eszközökkel és szélesebb körben képzelték el a közösség képviseletét, nem csupán saját vonzáskörükre gondolva, azokat, elsősorban 1968 után kizárták a pártból, vagy ha nem voltak tagjai, a politikai bűnösök jegyzékébe lettek felírva, ezáltal leírva.

Lélektanilag a legszörnyűbb helyzetbe azok a magyarok jutottak, akik ugyan egyetértettek a kommunista hatalmi-politikai rendszerrel szembeszegülő magyar jogvédőkkel, de érzéseiket nem mervén vállalni, saját érdekükben a megtagadásukra kényszerültek. Ettől a kényszertől az öngyűlölet és a helytállók iránti gyűlölet malmába kerültek ezek a szerencsétlenek és a rendszerváltozás után sem jutottak ki belőle.

Ezek a helyzetek azonban nem ennek a szerencsétlen sorsú magyar közösségnek a bűneként róhatók fel, hanem a körülmények hozták így. Ne is soroljuk, mert szinte nyilvántartásszerű, hogy a minden jogának elvesztésétől meddig, és mi miatt az összes Kárpát-medencei magyar közösség közül a legkiszolgáltatottabbak a felvidéki magyarok lettek.

***

A felvidéki magyaroknak azonban adatott egy lehetőség még a kommunizmus idején, 1968-ban, hogy újra rendezzék soraikat.

Véleményem szerint 1968 előtt fél évtizeddel, 1963/1964-ben tűnt fel a felvidéki magyar közéleti szellemiség új hulláma, ami önálló szerveződéseket hozott létre és elutasította az elvtelen „összeborulás” elvét a hatalommal – tehát tudatosan elutasította az ún. reszlovakizálást (vissza szlovákosodást) és annak lélektani következményeit, valamint a kommunista hatalomnak való behódolást. Ez a magyar ifjúsági kluboknak a hatalmi rendszeren kívül szerveződött mozgalma volt, aminek a kicsúcsosodását a Magyar Ifjúsági Szövetség (MISZ) megalakulása jelentette 1968-ban. Pár hónap alatt húszezer felvidéki magyar fiatal vált a tagjává és ennek hatására alakult ki egy magyar kommunista ellenes csoportosulás is.

A szerveződés lényege akkor az volt: mi önállóak vagyunk, ezért szövetségeseinket mi keressük, egyenrangúsági alapon. Ez az ifjúsági szerveződés azonban nem függetlennek, hanem elkötelezettnek tekintette magát, mert közösséget vállalt a felvidéki magyarokkal és értük.

Érdemes tudatosítani, hogy a húsz évvel korábbi üldöztetés és a teljes jogfosztottság ellenére, az akkori felvidéki magyar fiatalok emlékezetében még élt a magyar közösség iránti elkötelezettség szellemisége.

Az akkori felvidéki magyar fiataloknak ez a magatartása azonban nem vonta kétségbe azokat a törekvéseket, amelyeket a hatalmi szerkezeten belül 1968-ban a Csemadok kívánt érvényesíteni. Sőt. Támogatta azokat, mert akkor világos volt mindenki számára: két út áll előttünk. Az egyik: a létező szerkezeten belüli együttműködés útja; a másik: az önálló partneri kapcsolatok keresése.

Nem véletlen, hogy az akkori szlovákiai/szlovák politikai hatalom éppen az akkori magyar fiatalok szervezetének a felszámolását jelölte meg annak feltételéül, hogy a felvidéki magyar közösség képviselői 1969-től helyet kaphassanak a hivatalos hatalmi szerkezetben, az akkori szlovák kormányban.

***

Ennek az 1968-ból eredő tapasztalatnak az érvényességét, illetve érvényesíthetőségét kell keresni az 1989 évvégén kezdődő rendszerváltozás akkori csehszlovákiai magyar eseményeiben is. Mennyire halványult el, vagy tűnt el a tudatunkból az eltelt huszonegy év alatt az önállóság és az összefogás üzenete.

A magát rendszerváltoztatónak kikiáltó magyar tömörülés, a ki tudja kitől Független Magyar Kezdeményezés vezetőinek, azonban csak arra a kommunista népfrontos (nemzeti frontos) magatartásra tellett, amit 1943 decembere után kényszerítettek ki a csehszlovák kommunisták moszkvai emigránsai. Összeborulni. Kivel? Az államhatalom érdekében az államért és a hatalomért. Elsősorban a hatalomért, majd a pénzért. Mintha 1990 óta csak erről szólna a közélet.

A hatalom birtoklása önmagában nem bűn.

Félreértések elkerülése végett: nem az összefogás, nem az érdekek egyeztetésén alapuló szövetkezés, nem a partnerség keresése, sem a politikai szövetség keresése vagy létrehívása a gond.

A közélet torzulása akkor szenved el kiheverhetetlen csapásokat, ha szövetségbe valakivel korábban kerülök, mintsem megalkottam volna saját arculatomat, vagy ha arculatomat annak alapján alakítom, ki lesz a szövetségesem. Az ilyesmi soha sem közszolgálati céllal történik.

A kommunista hatalmi rendszer 1989/1990-es bukásától számítva emiatt érzem úgy, mintha errefelé a fák fújnák a szelet.

***

A felvidéki magyarok közössége 1990 januárja óta tudatosan megosztott állapotban található. Az osztottságnak ugyan van eszmei oka is, de elsősorban hatalmi technikai okok állnak a hátterében, valamint a csoportok képviselőinek társadalmi élményei és az erre épülő titkosszolgálati beavatkozások. És jószerével, az ehhez társuló emberi gyarlóság.

Ha röviden áttekintjük, milyen munícióval indultunk neki a rendszerváltoztatásnak, akkor világossá válik megosztottságunk színképe is.

A Független Magyar Kezdeményezés-t nagyrészt olyan emberek hozták létre, akik úgy váltak felnőtté a kommunista rendszerben, hogy a szüleik is kommunisták (párttagok) voltak. Akik más társadalmi háttérrel sodródtak közéjük, hamarosan elhagyták ezt a terepet.

Az állampárti társadalmi múlttal vagy családi háttérrel rendelkezők számára az 1968 utáni hatalmi rendszer bugyraiba való beilleszkedési megalkuvások és a népfrontos arctalanság adottság, vagy személyes élmény is volt – ezeken a tapasztalatokon okulva váltak rendszerváltoztatóvá. A kommunista hatalmi rendszert ugyan elutasították, lehet, hogy gyűlölték, de más hatalomtechnikai módszert és beilleszkedési módot nem ismertek, mint amivel találkoztak az előző rendszerben. Az FMK egyik alapítója 1976-ban még azt magyarázta, hogy a Rákóczi felkelés és szabadságharc csupán egy rendi zendülés volt, tehát az osztályharc jegyében zajlott, semmi köze nincs a nemzeti szabadsághoz és függetlenséghez. Egy másik alapítója pedig legjelentősebb tettének a vonaton való jegynélküli utazást tartotta. A harmadik alapítója legnagyobb korábbi sérelemének azt tekintette, hogy nem vették fel a kommunista pártba, mert ellenzéki beállítottságú személyekkel tartott kapcsolatot – ezt a korábbi sérelmét az új viszonyok között mártíromságként értelmezte. A negyedikről, ötödikről és száztizenharmadikról is ilyesmiket lehetne elmondani. És azt is, hogy részt vett az önálló szlovákiai magyar egyetem megalapítása ellen szervezett aláírásgyűjtésben – egyszerűen nemzetáruló lett, még ha nem is meggyőződésből. Az kézenfekvő volt, hogy görcsösen liberálisnak tartották magukat, mert részint azt hitték, hogy ez a kommunista rendszer ellenpólusa, másrészt ösztönszerűen érezték, hogy a képlékeny liberalizmus irányába a legkönnyebb menekülni, nem csak a múlt elől, hanem a jelen elől és saját maguk elől is.

Idő multával csak néhányuknak sikerült ebből az ördögi körből kitörni és normális emberré válni.

A másik hátteret a keresztény (katolikus) klubokból, imádságos körökből fokozatosan kiváló magyar katolikusok alkották, akik a később megalakuló Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomnak teremtették meg az alapját. Ezeknek a köröknek a napi politikával semmilyen kapcsolata nem volt, csupán azt érzékelték, hogy a kommunista hatalmi rendszer ellenségként kezeli őket. És ez igaz is volt. A másik élményük azonban politikai volt. A magyar katolikusok azt kezdték érezni, hogy a szlovák katolikus ellenzék vezetői lenéző megkülönböztetéssel viszonyulnak hozzájuk. Ennek a közösségi jellemzőin túl az is oka volt, hogy a szlovákok szellemi vezetői inkább a magyarokkal szemben konfrontatív magatartású Andrej Hlinka, és nem is titkoltan a nácibarát Jozef Tiso tisztelőivé váltak. A magyar katolikusok kiválását ebből a mozgalomból ez is siettette 1989 decemberének végén. De a szlovákok is eszerint osztódtak. Belőlük jött létre a KDH (Szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom) és az SNS (Szlovák Nemzeti Párt). Ez utóbbi az 1860-as évek végére teszi saját születésének idejét. A másik az 1945 utáni szlovák politika megalapozójának tekinti magát. De a gyökerük közös – emiatt gyűlölik egymást, noha ugyanaz a céljuk.

Az innen kiszakadt magyar keresztény mozgalomnak még ideológiai nyilatkozatot sem kellett tenni ahhoz, hogy értelemszerűen egy ideológiával hozzák őket kapcsolatba. Politikai műveletlenségük okán azonban soraikba ellenőrizhetetlenül settenkedtek be a volt békemozgalom papjai és a titkosszolgálattal együttműködő magyar katolikus papok, akik még 2011-ben is befolyásolják maradék köreiket.

Eközben, 1990. december 10-én feltűnt egy új, de talán nem is új, inkább hagyományébresztő magyar politikai szemlélet. Önálló magyar pártot kell alapítani, saját programmal, amihez meg kell keresni a politikai szövetségeseket. Az önálló, másoktól független, csak a képviselni vágyott közösségnek elkötelezett magyar politikai érdekképviselet, politikai mozgalom szándékának a bejelentése váltotta ki az akkori Csehszlovákia, vagy ha úgy akarjuk Szlovákia politikai hadszínterén az igazi bonyodalmat. Ellentmondott az előtte való húsz év tapasztalatának, élményeinek, és nem volt egyeztethető a szlovák, csehszlovák szándékokkal sem, hiszen 1968-ban a magyar autonóm törekvések sem voltak beilleszthetők a szlovák elképzelésekbe. A magyarok pedig az 1968 után eltelt húsz évben még inkább visszahúzódottabbá váltak.

Rosszul ítélnénk meg állapotunkat, a 2010 utánira is vonatkoztatva, ha 1989 decemberét és januárját illetően azt gondolnánk, hogy az új, vagy inkább hagyományőrző politikai elgondolást egy ujjongó közeg fogadta volna. A felvidéki magyarok egy része sem tudott ezzel mit kezdeni. A Csemadok, ami a magyar nemzeti azonosság tudat őrzője volt 1949-től napjainkig, szintén nem mert ebben egyértelmű állást foglalni – a műkedvelő művészeti tevékenységtől egy önálló magyar pártig nagyon hosszú út vezetett.

Ezért nem véletlenül történt úgy, hogy 1990. február 8-án nem egy felvidéki, vagy csehszlovákiai magyar párt hirdetett kezdeményezést, hanem az országot (egész Csehszlovákiát) lakó nemzeti kisebbségek mozgalma hirdette meg programját. De ellentétben a Független Magyar Kezdeményezéssel és a később megalakult Magyar Kereszténydemokrata Mozgalommal, az Együttélés nem ideológiát hirdetett, hanem értékrendet és programot.

Tulajdonképpen 1990 óta erről szól minden vita, ellentét, szembenállás a felvidéki magyar politikai közéletben. Csoportként hová sorolom magam: valamilyen ideológiához kell-e kapcsolódni, hagyományosan behatárolható pártként kell-e működni; leválasztható-e vagy leválasztandó-e a politikai szervezetről a gazdasági csoportérdek és a személyes érdek. A politikai szövetségeseket ideológiai előfeltétel szerint kell-e kiválasztani vagy más szempontok szerint. A stratégia pártstratégia legyen-e vagy egy politikai érdekvédelmi és érdekképviseleti szervezeté, ami közösséget képvisel. A politikai élet minden szereplőjét partnernek tekintem-e vagy sem. Regionális vagy országos szervezetként fogalmazom-e meg a programomat.

Sajnos az elmúlt húsz év alatt sem tisztázódtak a nézetek. Az 1990-1998 közötti időszakban a felvidéki magyar politikai csoportok közötti, néha ádáz szembenállás, az egymás kisemmizésére irányuló törekvések hátterében csakúgy ezek a tisztázatlan kérdések húzódtak, mint ahogy a nehezen kikényszerített pártegyesülés után is ez volt a belső feszültségek okozója. Sőt az 2009-ben bekövetkezett pártütés hátterében is nagyrészt ezek a tisztázatlan kérdések álltak.

Itt lenne az ideje végre kinyilatkoztatni: a szlovákiai, vagy ha úgy tetszik, a felvidéki magyarokat az a politikai szervezet képviseli, ami gazdaságpolitikai szempontból annak a nagy régiónak az ügyeivel foglalkozik, ahol a magyarok élnek, de politikai érdekvédelmi szempontból elsősorban a magyarokat, valamint a gondjaik szerint rokonítható többi közösséget képviseli. Ezért ez a szerkezetileg pártként felépülő szervezet elsősorban a magyarok politikai érdekvédelmi és érdekképviseleti szervezete. Értelemszerűen ezzel összefüggésben képviseli a vállalkozói érdekeket is, de nem egy kliensi rendszer szerint, hanem a vállalkozásbarát környezet és lehetőségek megteremtése alapján.

Ha ez a politikai szervezet a felvidéki magyarok politikai érdekszervezetének tekinti magát, akkor nem ideológiai politikai szervezetként kell fellépnie, hanem az értékrend és az elérendő célok mentén. Ez nem jelenti azt, hogy nem tekintheti magához közelebb állónak a keresztény konzervatív irányvonalat, de nem utasíthatja el a magukat baloldaliként meghatározó politikai szervezetekkel való együttműködést sem.

Más politikai játékszabály szerint kell viselkednie egy számbeli kisebbségben élő közösségnek és politikai érdekvédelmi szervezetének, mint a többségben levő népcsoport vagy nemzet pártjainak.

A számbeli kisebbségben lévő közösség pártja, ha úgy akar viselkedni, mint a többségi nemzet pártjai, szánalmassá vagy a közössége ügyének árulójává válik. Az MKP Bugár elnöksége idején már-már egy ilyen arcélű párttá kezdett válni, ezért kellet őt 2007-ben leváltani. Tudatosítani kell, hogy az ilyen közösség szolgálatára alakult politikai szervezet nem válhat vállalkozók gazdasági érdekeinek kiszolgálójává, mert akkor nem tud foglalkozni a közösségi üggyel. És ami talán a legfontosabb: egy ilyen közösség, amíg nem rendelkezik törvény által biztosított autonómiával, saját egypártrendszerre van ítélve, mert a többpártiság, főleg a pártoskodás csak a vesztét okozhatja.

Duray Miklós

(Megjelent a www.felvidek.ma portálon, 2011. december 25-én)