Németh Zsolt: Mi a „Durayzmus”?

Németh Zsolt Duray Miklóst méltató beszéde annak alkalmából, hogy 2011. december 20-án a Polgári Magyarországért Díjjal tüntették ki.

Mi a „Durayzmus”? Ezt a kérdést fel kell tennünk, mert kétségtelenül forgalomban van egy ilyen fogalom. Szlovák és főként Híd-közeli (Híd alatti) szlovákiai magyar portálok levelező fórumain még ma is közvetlenül használják a „Durayzmus” vagy „Duraista” kifejezést.

 

De a szlovák és a nyelvében magyar zsurnalizmus, sőt a politikusok és politológusok egy része is a Duray nevet alapvetően Duray Miklós személyén túlmutatóan, politikai tartalommal – elutasítandó, kissé „ciki” tartalommal – tehát tulajdonképpen „Durayzmusként” alkalmazza. Ezekben a körökben maga a név is, meg a „Duraysta” vagy „Durayzmus” kifejezés is egy olyan feltételezés összefüggésében értelmeződik amely szerint minden, ami jó a magyaroknak (s különösen a szlovákiai magyaroknak), az szükségszerűen ellentétes a bár már megboldogult, mégis megkérdőjelezhetetlen szentségűnek tartott csehszlovák állameszmével. Azaz, úgy mond, „szlovákellenes”.

S látva (lehetőség szerint tudatosan mélyítve is) a szlovákiai magyar politikai élet belső törésvonalait, azt a teóriát építik fel erre a feltételezésre, hogy a felfogásuk szerint eleve szlovákellenes magyar érdekkört kétféleképpen lehet képviselni. Lehet egyrészt – a csehszlovák állameszme nézőszögéből értékelve – kulturáltan, szalonképesen, toleránsan s főként kompromisszumra készen: azaz, ahogy nevezik, Bugárista módon. És lehet – ismét a csehszlovák állameszme nézőszögéből mérve – kulturálatlanul, szűklátókörűen, szalonképtelenül, durván s főként rugalmatlanul: ezt értik az alatt, hogy a Duraysta módon.

Utasítsuk-e el magyar részről a Durayzmus fogalmát? Mondjuk-e azt, hogy nincs ilyen? Miközben Duray Miklós személyisége nyilvánvalóan kijelöl egy markáns tézist a szlovákiai a magyar, sőt a teljes közép-európai közéletben. Tehát, ha elismerjük, hogy van valami olyan jelenség, amit Durayzmusnak hívnak akkor, ha mégis bajunk van a „Durayzmus” kifejezéssel, csak a hozzá társított tartalommal lehet gond.

Azzal pedig az a gond, hogy annak az embernek, akiről a kifejezés a hangalakját kapta, Duray Miklósnak az életműve kifejezetten annak a feltételezésnek és annak a belőle levont következtetésnek a tagadása, amelyekre a Durayzmus fogalmát egyes véleményformálók felépítették.

Tehát annak a feltételezésnek a tagadása, hogy ami a magyaroknak jó, az a szlovák államiságnak szükségszerűen rossz, és annak a következtetésnek a tagadása, hogy tehát ami a magyaroknak jó, az szlovákellenes. Duray Miklós életműve ugyanis arra alapul, hogy a magyar kérdés minden érdekelt fél számára elfogadhatóan megoldható lett volna a csehszlovákiai, de ugyanígy megoldható lenne a szlovákiai demokrácia keretében. Mi több, a szlovákiai demokráciának feltétele is a magyar kérdés megnyugtató rendezése, hiszen a lakosság mintegy 10%-a magyar. A szlovákok csak akkor lesznek tényleg szabad nemzet és Szlovákia csak akkor lesz tényleg szabad ország, ha a magyar nemzet Szlovákiában élő része is szabad lesz. Ezért a magyar és a szlovák emberek érdeke, más néven a magyar és a szlovák nemzeti érdek – az igazi magyar nemzeti érdek és az igazi szlovák nemzeti érdek – nemcsak nem ellentétes egymással, hanem egymást feltételezi: csak egyszerre érvényesülhet. (A „Durayzmus” szlovák definiálói pl. szeretik mellőzni azt, hogy Duray Miklós hányszor állt ki a szlovák nemzet identitása és Szlovákia független államisága mellett, amikor ez még kérdés volt. Úgy, ahogy Esterházy János esetében is hajlamosak ugyanezt elfelejteni.)

Duray Miklós életműve arra a feltételezésre épül, hogy a magyar kérdés a demokratikus szlovák államiság keretében megoldható lenne, de ez önmagában véve még nem Durayzmus. Nem kell hozzá Duray Miklósnak lenni: mindenki, aki elgondolkodik a magyar-szlovák kapcsolatrendszeren, előbb-utóbb eljut idáig.  Ennyit a „Durayzmus” ó-csehszlovák tartalmáról. Ássunk mélyebbre!

Hogy a Durayzmus igazi tartalmát illusztráljam, vissza kell utalnom egy mókára abból a politikai rendszerből, amelynek magyarországi gulyásváltozatában nekem, csehszlovákiai embertelen arcú változatában Duray Miklósnak volt szerencséje fiatalnak lenni. A kérdés úgy hangzott, hogy mi a „létező szocializmusban” a túlélés aranyszabálya? Az, hogy ne gondolkozz. De ha mégis gondolkozol, ne mondd ki. De ha mégis kimondod, ne írd le. De ha mégis leírod, ne terjeszd. De ha mégis terjeszted – ne csodálkozz!

Duray Miklós még abban a rendszerben bejárta ennek a viccnek az összes állomását, és mindegyikben nemet mondott az aranyszabály útmutatására. Gondolkozott, kimondta, leírta, terjesztette, szervezte, és meg is tapasztalta, hogy mi volt az, amin nem kellett csodálkozni ennek a láncolatnak a végén: lejáratás, ellehetetlenítés, tömlöc, fizikai bántalmazás… De ez sem kényszerítette be őt az aranyszabály uralma alá. Utána is gondolkodott, utána is mondta, utána is írta, utána is terjesztette, és újra és újra megkapta az aranyszabály be nem tartásának az árát.

És az sem törte meg ebben, amikor kiderült, hogy a szlovákiai magyarság számára a bársonyos forradalom után sem változott a képlet. Csak a tömlöc maradt el a láncolat végéről, de a lejáratás, az ellehetetlenítés, a „radikálissá”, „szélsőségessé”, közellenséggé kikiáltás nem.

Duray Miklós azonban továbbra is a geológus precizitásával és egzaktságával szemlélte a magyar-szlovák viszony felszínét és különböző mélységben húzódó mélyrétegeit, és arra jutott, hogy nincs igazi demokrácia, amíg a szlovák közvéleménnyel elhitetik, hogy ami a magyaroknak jó, az nekik szükségszerűen rossz: például az autonómia. És a társnemzeti státus. És a nyelvi jogi egyenlőség. És a magyar többségű közigazgatási körzet. Duray ezt kimondta, leírta, terjesztette, párttá szervezte – és vállalta a következményeit. Vállalta, hogy egy egész nép szemében első számú közellenséggé nyilvánítsák. Őt, aki ennek a népnek, ennek az államnak minden polgára szabadságáért küzdött és küzd.

Ez a „Durayzmus”.

Az igazság kérlelhetetlen vállalása: kimondása, leírása, képviselete. A nemzetek egymás alá vagy fölé rendelésének a kérlelhetetlen elutasítása.

Lényegében annak kimondásáról és kérlelhetetlenül következetes képviseletéről van szó, hogy a magyar-szlovák viszony – a szlovákiai magyar kérdést terhelő problémák miatt – demokráciadeficittel küzd. Amíg a szlovákiai magyarok nyelvhasználatukban, nemzeti önbecsülésükben, közösségi igényeik érvényesítésében és emberi méltóságuk megbecsültségében nem ugyanannyira szabadok, mint a szlovák többség, addig demokráciadeficit forog fenn.

De nemcsak Szlovákiáról van szó.

Egyszer – a 2004. decemberi népszavazási kampány idején – valaki úgy találta bemutatni a tévében Duray Miklóst, mint „kisebbségi politikust”. Ez ellen ő tiltakozott. Erre azt mondták, hogy jó, „magyar kisebbségi politikus”. Ő erre ismét nemet mondott. Erre már a riporter kissé idegesen kérdezett vissza, hogy hát akkor mégis micsoda? Magyar politikus – válaszolta Duray.

Egész pályája során életművének a teljes magyarság szolgálatát tekintette, azzal, hogy neki elsősorban ennek a közösségnek a szlovákiai részén jutott szolgálat. Elsősorban, de nem kizárólag. Mert azt is jól tudta, mert sok keserű élmény árán kellett megtapasztalnia, hogy a közösség egyik része csakis akkor lehet sikeres, ha a közösség egésze az. És hogy a közösség egésze sikeres-e, az oroszlánrészben a közösség központján, az anyaországon múlik.

Híres Kossuth téri mondása – „Viktor, a Felvidék Veled van” – lényegében a külhoni nemzetrészeknek az anyaországon belül vívott szabadságharcát testesítette meg. Annak vált szállóigéjévé, ami a választójogi törvény kapcsán ma is napirenden van, hogy az elcsatolt területeken élő magyarságnak a sorsát közvetlenül befolyásolja az, ami az anyaországban történik, s ezért a demokrácia alapszabálya („semmit rólunk nélkülünk”) szerint a határ túloldalán élőknek beleszólás jár az anyaország dolgaiba.

Éppen visszarendeződött Magyarországon a kommunizmus örökségére épülő hatalom. Működésbe is lépett az aranyszabály: ha kimondod, kellően nagy nyilvánosság előtt (a Kossuth téri másfél millió meglehetősen nagy nyilvánosság volt), akkor ne csodálkozz… Beindult a gépezet az anyaországban, beindult a gépezet a cseh-szlovák nyilvánosságban, annak cseh, szlovák és magyar nyelvű részében egyaránt.

Voltak, akik nehezen tudták elviselni, hogy a Durayzmus – a szó igazi értelmében: az igazság kérlelhetetlen kimondása és képviselete – Magyarországra is vonatkozik.

És ez napjaink Magyarországának is figyelmeztetés.

Számolni kell azzal, hogy Duray Miklós – József Attila nyomában – „nem fogja be pörös száját”, ha úgy érzi, hogy feltétlen mondandója van számunkra. És számolni kell azzal, hogy ez nem mindig lesz kellemes. Mert ő többnyire akkor szokta úgy érezni, hogy feltétlen mondandója van, amikor mondandója legkevésbé sem kellemes annak, akinek szól. Legkevésbé sem kellemes, de feltétlenül szükséges.

Ha demokraták vagyunk, akkor szembe kell ezzel néznünk. Sőt meg kell köszönnünk. Mert mindig a közös ügyünkről lesz szó.

Előfordulhat, hogy vitába szállunk, mert más-más élethelyzetből nézve lehet eltérő értékelésünk. Egy dolog azonban nem fordulhat elő: az, hogy elvitassuk Duray Miklós jogát arra, hogy szóljon, figyelmeztessen, vagy akár ránk morduljon. Mert amikor Magyarország kormányaként és kormányzati többségeként döntéseket hozunk, akkor annak a nemzetnek a sorsáról és annak a nemzetnek a nevében döntünk, amely szolgálatának ő egész életét szentelte. És amelynek „belügyeibe” ezért nemcsak joga, hanem – joggal érzi így – kötelessége is „beavatkozni”.

Azért gyűltünk ma össze, hogy megköszönjük Duray Miklósnak, feleségének, Zsuzsának, barátainak, harcostársainak a „Durayzmust”.

Isten tartson meg, Miklós!  Erőben, egészségben, lelki békében!