A nemzetének elkötelezett magyar jakobinus

( Előadás „Az én Adym“ c irodalmi tanácskozáson, Szatmárnémeti, Nagykároly, 2012. november 16. )

Volt egyszer egy korszaka történelmünknek, melyet „boldog békeidők“-nek neveztünk el, miután véget ért.

( Előadás „Az én Adym“ c irodalmi tanácskozáson, Szatmárnémeti, Nagykároly, 2012. november 16. )

Volt egyszer egy korszaka történelmünknek, melyet „boldog békeidők“-nek neveztünk el, miután véget ért.

Ez volt a dualizmus fölemelő, érzelmek turzását gerjesztő, nagyszerű, utánozhatatlan, sikerekben gazdag, nemzet-alakító vagy átalakító ötven éve. Magyarország nagy fellendülésének, gazdasági modernizálódásának, a nagy építkezéseknek, középiskolák és egyetemek alapításának, a második ipari forradalomnak, a sokezer kilométernyi vasútvonal lefektetésének, az új kapcsolatok létrehozásának, az ország közlekedhetővé és működőképessé tételének, a nagy népszaporulatnak, a „baby-boom“-nak a korszaka. Ugyanakkor a szemellenzős, eszelős száguldásnak, az ország érdekeit semmibevevő, egynemzet-központú becsavarodásnak, a nemesi és újgazdag gőgnek, környezetünk iránti vaksággal sújtott törekvéseknek, az ország jövőjét ködképként elképzelő és a népet elhanyagoló szemléleteknek, a kizárólagosságnak, egyben a nemzet természetes érdekei elutasításának a korszaka is.  

Ebben az időben hittük azt, hogy a Vörösmarty által megverselt régi dicsőségünket elfedő homály eloszlik. Visszaköszönt ránk a dicsőséges múlt, és amit egyesek álmodtak – a harmincmilliós magyar nemzetet – beteljesedik. Ezt a romantikus álmot sokan azért is érezhették át valósághoz közelítő álomként, mert nagy romantikus költőnk új népszerűségét annak is köszönhette, hogy Wekerle Sándor pénzügyminiszternek, majd miniszterelnöknek volt az apósa – „Vörösmarty szobros költő lett, mihelyt a veje nagyúr lett”. (Ady: Görgey és hódolói – Budapesti Napló 1908. február 1).

A „békeidők“ a neo-romantico–heroismo fedezet nélküli korszaka volt. Nem volt haszontalan és értéktelen. Mégis tragikus volt.

Kétségtelen, a „békeidőknek“ az ötven éve teremtette meg az országnak azt az arculatát, ami mai napig meghatározza látható környezetünket, mind a maradék Magyarországon, mind a történelmi országnak az új államokhoz csatolt területein – hiszen nem vonható kétségbe sem a pozsonyi Kék Templom, sem a szabadkai Városháza vagy a marosvásárhelyi Művészetek Palotája. Ezt a tapintható arculatot védeni kell – akár foggal, körömmel – mert mérhetetlen emberi-alkotói-tudási-érzelmi érték rejlik bennük. Akárcsak a romanicában vagy a goticában.

A szecesszió egy páratlan megnyilvánulása volt a szellemnek, aminek nem a kivonulás, hanem az alkotás lett az igazi értéke. Létrehozta a sajátos nemzeti vállfajait. A felfedezett vagy ismét feltárt, saját hagyományoknak, nemzeti jellegeknek, a népzenének és a népi díszítőművészetnek az iparművészek, a képzőművészek, a zenészek, az építészek általi fölemelése volt ennek a kornak az igazi és maradandó értéke.

Ez volt azonban a felszín, aminek tetején tornyosult ráadásként a megkésett, de főleg nem múló romanticizmus máza, és mindez alatt érlelődött a nem sejtett, nem sejthető, de Kossuth által a kasszandra levélben előrejelzett jövő – az idegen erők kényének-kedvének való kiszolgáltatottság.

Ennek a kornak volt szülöttje Ady Endre (1877. novemberében 22.). Tíz évvel a kiegyezés után látta meg a napvilágot, amikor a boldog békeidőknek az alapfeltételei már működőképesnek látszottak. Mire Ady ifjúvá serdült, az 1890-es években, a nemzet ideológusai azt hitték, hogy nem csak a jelent tartjuk a kezünkben, de mi ellenőrizzük a jövőt alakító erőket is. A kor igazi mozgatórúgóiról: a pénzről, a tőkeáramlásról, főleg annak hátteréről alig volt elképzelésük.

Nemeskürty István a „Magyar századok“ c. 2006-ban a Szabad Tér Kiadó gondozásában megjelent könyvében írja (431. old.), hogy a fergeteges anyagi fejlődésen túl a kor legveszélyesebb jellemzője „az önző, közösségi érdekeket figyelembe se vevő kiirthatatlan nemesi szemléletnek a jelenléte“ volt. Emellé társult a korrupció, a megvesztegetések, csalások, sikkasztások, az „úri becsületszó“ fedezete alatt elkövetett lopások, a parlamenti képviselők lefizethetőségének mocsara. Ady Endre huszonegy évesen ezt a nagy bajt két verssorba tömörítve összegezte „Árpád hazájában jaj annak,/Aki nem úr és nem bitang.”  (Magyar jakobinus dala – 1908).

Nemeskürty, előbb idézett könyvében pár sorral lejjebb így vélekedik: „A nemzet legnagyobb közös bűne és felelőssége… a föld népének botrányos semmibevétele.“ Ugyanakkor azt is megállapítja, hogy a kor egyik fő témája a földosztás volt. Azzal viszont senki sem törődött, hogy a földműveléshez a kor színvonalán értsenek mind a földek tulajdonosai, mind a művelői. Az iparra jellemző modern fejlődés a mezőgazdaságnak nem volt sajátja, nem mindenütt volt sajátja. Ahol észlelhető volt az ilyen irányú előrelépés, azokat a területeket 1918 után elcsatolták. Ezt valószínűleg a maga idejében Ady is így látta, sőt mindezek mögé is látott, és meglátta a gazdátlanság rémét „Elvadult tájon gázolok:/ Ős, buja földön dudva, muhar./Ezt a vad mezőt ismerem,/Ez a magyar Ugar. … Csönd van. A dudva, a muhar,/A gaz lehúz, altat, befed/S egy kacagó szél suhan el/A nagy Ugar felett” (A magyar Ugaron – 1908).

A „kacagó szél” minden bizonnyal a nekünk, a rossz gazdáknak fittyet hányó jövő üzenete volt, mint a lekörözött versenyző arcába csapódó, az élen futó által kavart szél.

Ady azonban ettől többet is tudott. Mindazt érezte, ami van, még ha nem is volt társadalomkutató (későbbi értelmezés szerint szociográfus, szociológus), vagy a 20 azázad vége és a 21. század felfogása szerint antropológus. Az ő idejében az antropológusok csak őslénytannal és ősember-kutatással foglalkoztak. Mi lehetett, mi volt az olyan emberi ismeret, aminek Ady – megérzései szerint – birtokában volt, és eszerint többet tudott a társadalomról, mint korának tudósai, szakpolitikusai?

„Ady? Mit tudhatott rólunk, az a vérbajos szarházi?“ Hangzik fel még 2012-ben is. Fülem hallatára legutoljára a budapesti Vidékfejlesztési Minisztérium által szervezett gazdálkodói piacon. Az árkádok alatt vélekedtek így róla, mint a magyar nemzet párizsi árulójáról. „Miket írt rólunk a francia újságokban az a szabadkőművesek bérence?” – mondják róla száz év múltán is a megtévesztett közemberek, még ha Ady franciául nem is vagy alig tudott, csak értett, hiába volt kedvenc városa Párizs.

Lehet, sőt biztos, hogy Ady érzelmileg többet konyított a magyar nemzetstratégiához, mint a mostani, harmadik ezredforduló kormány-szakértőinek zöme. Az érzelemileg szerzett, vagy átélt tapasztalatok, illetve a megtanult, vagy meg sem tanult, azonban feltételezett ismeretek között szakadéknyi a különbség. Ezt az „ország-közepi“ magyar nem tudja ma sem, vagy már néhány évszázada – 1686, a „princajgéni“ korszak óta – nem tudja. Azóta nem tudja, hogy megszűnt a végvárak küldetése. Azóta azt sem tudja, mi a végvár.

Kérem, térjünk észhez – mondhatnánk adysan. Elzúgott fölöttünk egy évszázad. Tele tragédiákkal. Egyéni és közösségi tragédiákkal. A magyarok által lakott területek leválasztásával a maradék Magyarországról, magyarok kiűzetésével az 1920 utáni szomszédos országbéli szülőhelyükről, a szászok, svábok, cipcerek és más német ajkúak visszaűzésével nyelvterületükre, de nem hazájukba, az 1945 utáni Magyarország szlovákjainak eltelepítése szülőföldjéről, amit tévesen repatriálásnak neveznek. Ezek az emberek,  a németek, magyarok, szlovákok magyar hazafiak (honleányok) voltak, akiknek egy része a kiűzetés után – ha volt szerencséje – visszaszökött szülőföldjére.

Ady korábbi felismerései, halála után jóval későbbi helyzetekhez is kötődnek. De mit ismert fel életében?

Ma már tudjuk, hogy a „boldog békeidők”-ben, 1890 és az első világháború közötti korszakban a nincstelenek és a jobb sorsot keresők kivándorlása miatt az országnak és a nemzetnek időarányosan nagyobb embervesztesége volt, mint a török hódoltság idején. Ők népesítették be a kanadai Saskatchewan síkságait és tették termővé az ottani földet. Adyban ez is visszacseng az Új törvényt, Werbőczi (1914) c. versében „Még magasról nézvést/Megvolna az ország,/Werbőczi-utódok/Foldozzák, toldozzák./A Föld nem tud futni,/Csak a Földnek népe/S ezer Kinizsi sem/Térülhet elébe.

A „kitántorgás” az új világba a 19. század végén természetszerűen érte el Magyarországot. A demográfiai „S” görbe a felső szakaszába érkezett a kedvező népegészségügyi intézkedések miatt. A hirtelen megnövekedett népszaporulatot az ország gazdasága és népességeltartó ereje nem tudta követni. Ez nem volt egy párját ritkító jelenség. Annál súlyosabb társadalmi tünet volt húsz évvel később, a megcsonkított országban, amiről József Attila ír Hazám c. versében (1937) Sok urunk nem volt rest, se kába,/birtokát óvni ellenünk/s kitántorgott Amerikába/másfél millió emberünk.

Nem véletlenül kerül egy fedél alá Ady és József Attila, hiszen konokságuk hasonló volt és dühös nemzeteszeretetük szinte versenyt futott. Azt csak véletlennek kell tekinteni, hogy majdnem azonos életkorban távoztak el az élők sorából – halála módját vagy okát mindenki maga teremti meg.

Ady egész életművén vörös fonálként húzódik át a történelmi Magyarország haldoklásáról szóló látlelet, miközben az ország lakóinak nagy része, akik akkor már „büszke“ állampolgárok voltak, nem tudtak semmit erről a haldoklásról. Nem tudtak vagy nem akartak tudni?

Ez sokrétegű kérdés.

A magyar nemzet társadalmi elitje a 19. század utolsó harmadára elgyengült. Lehet, hogy belefáradt a sokévszázados küzdelembe, lehet, hogy felhígult a sok bevándorló és beolvadó által, lehet, hogy egyszerűen hitvánnyá lett, lehet hogy csak a hirtelen meggazdagodó ipari bárók falták föl, lehet, hogy csupán pragmatikussá, számítóvá vált. Ennek eldöntése szempontjából a múlt valóban nem érdekes. Viszont vannak ehhez a korhoz köthetően a múltunknak olyan eseményei, amiket Ady életművében, megélt élményeként követhetünk nyomon.

Az egyik ilyen a társadalmi béke ügye.  Ady költészete szinte oknyomozói bizonyítékul szolgál arra vonatkozóan, hogy nem létezett társadalmi béke, esetleg egy megfáradt beletörődés. Halljuk szavait A grófi szérűn (1908) c. verse két utolsó versszakának közvetítésében S mégis, amikor jön a reggel/S pernyét fújnak a szelek,/A grófi szérűn ott zokog/Egy egész koldus-sereg.//Siratják a semmit, a másét,/- A gróf tán épp agarász -/Érzik titkon, hogy az övék/E bús élet s a kalász.”

Mégsem a szörnyű szegénység, eltántorodás, kitántorgás, társadalmi érzéketlenség volt a későbbi 1918-1920-as tragédia bekövetkeztének okozója. Ugyanis a társadalmat anyagilag megosztó szörnyűség mindenütt, egész Európában maga alá teperte az embereket. Erre épültek a baloldali mozgalmak, legelején a gyengére, modorosra sikerült Kommunista Kiáltvány, később annál erőtejesebben a különböző szociális mozgalmak, és az éppen tájékozódó nemzeti önrendelkezési törekvések.

Az akkori országnak alig fele volt magyar, Ady születésekor kevesebb mint fele. Az ország lakóit mégis úgy osztották fel, hogy a nemzet a magyar, a többi csak nemzetiség, tehát „fajilag“ nyelvileg idegen, ezért ideiglenesen megtűrt része az országnak, akik úgyis megszűnnek, hiszen a nemzeti államban külön elismerést nem nyerhetnek. Ez a felfogás nagyon hasonlít a középkori nemes és szolganép megkülönböztetésre, aminek maradványai Ady tanúsága szerint a 19. szazad fordulóján uralták a magyar közgondolkodást. A nem magyar ajkú közösségek értelmiségi elitjében ennek a közgondolkodásnak a nemzeti vetülete ellenállást, ellenszerveződést váltott ki. Nem véletlenül írta le Ady, hogy „Dunának, Oltnak egy a hangja“. Ez a verse, a – Magyar jakobínus dala – talán a leginkább nemzetféltő és országféltő verse. Egyértelműen érezte, hogy a társadalmi feszültségre ráépülő nemzeti elv lesz a történelmi ország végzete. Ennek az érzésének adott kifejezést az Utálatos, szerelmes nációm, 1914-ben megjelent versében is, amelyet így zár „Baj van ma Magyarországban/S meg fogom várni a végit,/Utálatos, szerelmes nációm.“ Nem csak az éppen kitört háborúra gondolt, hiszen abba Magyarország belekényszerült, hanem az összes korábbi versében, publicisztikájában érintett gondokra, amik felhalmozódva és megfejelve a háborúval az elmúlás szagát árasztották.

A nem internacionális hatással, annál inkább ilyen kapcsolatokkal rendelkező mozgolódásoknak a hátterében azonban akkor is, és mindenkor a nemzetközi tőke állt. Honnan lett volna finanszírozási- és honnan származott volna kapcsolati tőkéje bármely érdekeltségnek is, amelyik az akkori európai központot, az akkori új érdekek érvényesíthetőségének akadályát akarta volna két vállra fektetni. Ez a központ akkor a Német Birodalmat, a Habsburg Birodalmat (benne az Osztrák-Magyar Monarchiával) és a Török Birodalmat jelentette. Ezzel szemben akkor is az ún. nemzetközi tőkét kellet felsorakoztatni. Erről azonban Adynak kevés sejtelme volt, noha a „disznófejű Nagyúr” (Harc a Nagyúrral, 1906) egyértelműen az érzéketlen, mindenható gazdagságra, a pénz hatalmára utal.

Ady azonban általában nem a pénz hatalmát ostorozta, másról beszélt. Arról, amiről a költőnek kell szólnia, azzal a kockázattal, hogy senki sem hallgatja meg.  

Nemeskürty, említett művében ezt a kérdéshalmazt úgy vezeti be, hogy felhívja a figyelmet egy korábbi jelenségre: a Habsburg Birodalmon belüli regionális ellentétekre, illetve ezen túlmenően a birodalmat megosztó korábbi tényezőkre.

Mi azonban Ady életének azon korszakaival foglalkozunk, amelyekben csak az életjelenségekre lehetett válaszolni. Ez volt az akkori költő, és a mindenkori költő feladata.

A Magyar Szent Korona és Magyarország szempontjából megítélve Ady Endre erre a kihívásra tökéletes alattvalóként, állampolgárként, vagy élve újkeletű fogalmunkkal: nemzetpolgárként válaszolt „A téli Magyarország” (1907) c. versében „ Magyar síkon nagy iramban át/ Ha nyargal a gőzös velem/ Havas, nagy téli éjjelen,/ Alusznak a tanyák.// Olyan fehér és árva a sík,/ Fölötte álom-éneket/ Dudolnak a hideg szelek./ Vajjon mit álmodik?

Álmodott-e akkor valamit Magyarország? Megérezte-e a történelmi ország megsemmisülésének a közeledtét? Vagy bármit, a jövőjével kapcsolatban?

Attól tartok, semmit sem álmodott. Ha mégis, a valóságtól távol esőt.

Térjünk vissza Nemeskürty István mérlegeléséhez. A Habsburg Birodalomban a 17. század elejétől, vagy talán már 1527-től létezett egy magyarellenes beállítottság, aminek lehetett etnikai, érzelmi, hatalmi-politikai, gazdasági és egyéb oka. Ezt a kérdést a magyar politika megválaszolta 1867-ben. Annyi biztos, hogy a válasz nem minden tekintetben volt jó. Míg a birodalom a saját belső feszültségeit ki tudta játszani a magyarok ellenében, ugyanezt a magyaroknak nem sikerült továbbadniuk, mert nem volt kire hárítani a felelősséget.  Ez azt is jelentette, hogy sok minden egyéb fejlesztéstől eltekintve nem tudták modernizálni az államot. Ez a Kiegyezés végzetes következménnyel járó egyik eredménye. Míg tehát Ausztria és Magyarország egymással jól-rosszul kiegyezett. A magyarok, a Szent Korona alattvalóival, a más nemzetiségűekkel nem egyeztek ki, azaz a horvátokon túl, nem vitték a kiegyezés eszméjét tovább. Kevélységből, a történelmi helyzet rossz értelmezése miatt megálltak az államnemzet illetve a nemzetállam határpontján. Emiatt kell ennek kapcsán záró gondolatként idézni Adyt, a nemzetének elkötelezett magyar jakobinust „Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz/Végül egy erős akarat?” Tudta-e Ady, hogy részéről ez egy naiv kérdés? Vagy mérlegelés nélkül leírta őszinte vágyát?

Az igazi kérdés: létezett-e valaha ilyen kollektív vágy? Ha a kérdésre legalább egy bizonytalan igenlő választ kapunk, akkor van értelme az Ady-életmű ez irányú üzenetének a 21. századi továbbgondolására.

Duray Miklós