Ady velünk él

(Megemlékezés Ady Endre születésének 135. évfordulóján, 2012. november 17. Érmindszent)

Tisztelt Emlékezők!

Kedves Ady Endre! Ki merne másként szólítani. Utoljára Karinthy Frigyes volt ilyen bátor, huszonöt évesen. Tette ezt pusztán jó szívből, vagy barátságból, tréfás kedvében. Te a nemzetedet, iránta való szeretetből, romlása miatti elkeseredésből néha még szidalmaztad is.

(Megemlékezés Ady Endre születésének 135. évfordulóján, 2012. november 17. Érmindszent)

Tisztelt Emlékezők!

Kedves Ady Endre! Ki merne másként szólítani. Utoljára Karinthy Frigyes volt ilyen bátor, huszonöt évesen. Tette ezt pusztán jó szívből, vagy barátságból, tréfás kedvében. Te a nemzetedet, iránta való szeretetből, romlása miatti elkeseredésből néha még szidalmaztad is.

Az őszinte érzés indulata feloldoz, noha azok, akik nem kapcsolódnak erre a hullámhosszra, akár meggyűlölhetnek. Mint ahogy megtörtént teveled. Lesújtó véleményedet a magyar viszonyokról, a nemzet, az ország, az állam, a társadalom állapotáról bizony nem bocsátották meg neked azok, akik emiatt érintve érezték magukat.

Szörnyű lehetett tanúja lenni a romlásnak, az összeomlás közeledtének. A hiób híreket keltők vagy az ilyeneket előresejtők sem tudták, hogy ez mivel járhat. Kortanúnak lenni és átérezni az állapotokban rejlő veszélyt, a tehetetlenség miatt talán még fájdalmasabb érzés, mint elszenvedni a következményeit.

Nem segített Isten sem, hiába szólítottad őt, hitelesebben a kósza papoknál. Akin nem lehet segíteni, azon még az Isten sem tud segíteni. Együttműködés nélkül ez sem megy. Ezt nem feladásként mondom, hanem annak a reményében, hogy egyszer talán együttműködők leszünk közösségünk érdekében.

Kortársaid nagy része nem értette, sőt száz évvel későbbi utódaid közül is sokan nem értenek szavadból. Kortársaid jelentős hányada nem értette a jelent, a mostaniak pedig nem értik a miértet. Elsuhannak füleik mellett intéseid, akár káromkodásnak beillő korholásaid, és az általad okkal bírált szemléletet tekintik ma is példaadónak, követendőnek. Te az akkori jelenben sejtetted, hogyan lesz a te jelened a mi jelenünk meghatározója. Siettél, hogy számodra is Tegnappá váljon, ettől remélve a jobb Holnapot, de rád kiáltott „Állj meg”, és te válaszoltál: „Megyek a bús, nagyszerű Sötétnek./…/Előttem a Holnap/Engem vár, engem, rohanok.”(A holnap elébe – 1907).

A mába rohantál, reménnyel telve. Lehet, hogy nem kellett volna annyira sietned. Te sem sejtetted, hogy ebből áll a holnap. A változás reménye fűtött, pedig a te szociográfiád szerint az előre a szakadékba zuhanást veszélyét jelentette. Vagy Az Értől az Óceánig (1907) versed értelmében a kiszabadulást a szorító jelenből, egyben a nagy elvegyülést is. „ S ha rám dől a szittya magyarság,/Ha száz átok fogja a vérem,/Ha gátat túr föl ezer vakond,/Az óceánt mégis elérem.”

A költő nem versíró, nem rímfaragó. Számára nem a rím a kín, hanem a szembesülés a valós élettel. A költészet sajátos bölcselet. A lényeg keresése a napi valóság síkjai között. A hátborzongató titkoké, vagy annak a láthatónak tapinthatóvá tétele, amit szemfényvesztés okozta vakságunk miatt nem ismerünk fel. Mintha ezt akartad volna mondani ezekkel a sorokkal is: „Az Isten könyörületes, /Sokáig látatlan és néma,/Csak a szívünkbe ver bele/Mázsás harangnyelvekkel néha.” (Az Isten balján – 1907).

Kedves Ady! Így vagyunk veled és magunkkal. Az Értől lehet, hogy eljutunk az óceánig, csak felismerjük-e, hogy már ott vagyunk? A víznek nem, de az embernek meg kell találnia a visszavezető utat is. És valóban el kell jutni egészen odáig? Noha jelképszerűsége egyértelmű – a sajátostól az általánosig. A rémálmaid a nemzet állapota miatt lehettek akár olyanok, mint a pocsolyás Ér szorongatásában. A te idődben a Tiszát már szabályozott mederbe terelték, lecsapolták a lápokat, megépítették a főcsatornákat. Mérnöki ésszel ezt meg lehetett tenni. Az emberi lelkeket és szándékokat azonban máig nem lehetett összehangolni, rendezett medrekben egymás felé terelni. Hiába élsz itt közöttünk már százharmincöt éve, egyfolytában ugyanazt kell kérdezned „Mikor fogunk már összefogni?/ Mikor mondunk már egy nagyot/…/Mi magyarok és nem-magyarok?”

Még mindig te vagy az időszerűség jelképe, ezért élsz itt közöttünk. Nem is tudom, mit kívánjak, inkább azt, maradjon ez így, vagy azt, hogy térj már nyugovóra, mert megfogadtuk a szavad. Te biztosan ez utóbbit szeretnéd, hogy végre nyugodtan sétálhass az Óceán partján.