Az író legyen akkor is következetes, ha ezért eltaszítják is

Jókai Anna tiszteletére november 24-én rendezett ünnepségen, a Gellért Hotelben mutatták be A szeretet túlcsordulása – Annáról Annának című könyvet. Ebből közöljük Duray Miklós írását.

Elég korán, még rakodómunkásként rájöttem, hogy az író egy sajátos emberfajta. Mert ő nem attól író, hogy annak tanult, és attól sem, hogy az akar lenni, és az sem elegendő az írósághoz, hogy abbélinek tartja magát vagy mások így nevezik őt, esetleg alkotói szabadságot élvez busás pénzért, vagy alkotóházba jár körmölni. Íróvá az sem teszi az írástudót, hogy hivatalosan azzá nyilvánítják őt, vagy netán az írók szövetségének, esetleg a Magyar Művészeti Akadémiának a tagja. Az írót az életműve üti íróvá, a közösség iránti felelősségérzete, meggyőződésének a mindenkori vállalása, és az sem árt, ha mestere a nyelvnek. Ez utóbbi azonban önmagában kevés, hiszen vannak közöttünk jó tollú trágárok, erkölcstelen mihasznák és trágyadombillatú zsenik, de a szép-beszéd, a nyelvi pontosság, az értelemszerű szóhasználat nélkülözhetetlen része az írói rang elnyerésének. Az író legfontosabb erénye mégis a felelősség, mert nem az asztalfiának szánja írásait, hanem a nyilvánosságnak. Aki a közösséghez szól, aki kitárulkozik, annak két irányban is nagy a felelőssége: önmaga felé, hiszen a végelszámolást önmagával szembesülve kell elvégeznie, és a közössége iránt is – akkor is, ha nem tartja magát írónak, csak mondjuk közszolgának, értelmiséginek, politikusnak, vagy csupán szószólónak, szóvivőnek, nyelvnek.

Nem olyan régen, ha jól emlékszem 2010 karácsonya előtt néhány nappal a magyar közszolgálati televízió Kunigunda úti székházában, valahol Óbudán túl, tervezetlenül összefutottam Jókai Annával. Mindketten ugyanabban a közéleti műsorban szerepeltünk, de nem együtt. A műsor jellege hozta magával folyosói beszélgetésünk tárgyát, az éppen időszerű, vitatandó, de közvitára nem bocsátott közéleti ügyeket.

Aki nem ismeri Jókai Annát, műveiből bizonyságot szerezhet róla, aki pedig ismeri őt, tudja, tudhatja, hogy nemzetének legalább annyira elkötelezettje, mint Mór nevezetű elődje volt. Csakhogy míg elődjének korában ez az elkötelezettség természetszerűen a kor szelleméből következett, sőt esetenként akár szerencsétlenül versenyszerűen is létezett, napjainkban más a helyzet. Leginkább két (ha csak kettő lenne) táborra vagyunk osztva.
Az egyikbe tartoznak a magukat világpolgárnak (rétegembernek, csakhogy ők ezt nem tudják) tekintő kissé vagy nagyon is fölényeskedők, akik a nemzet iránti elkötelezettséget a földhözragadtsággal azonosítják. Ezekhez, lehet, hogy teherként kapcsolódnak a fanyalgók, akik a nemzetet kissé rühösnek tekintik. De ide tartoznak a – ki tudja kitől függő – függetlenek, felvilágosultak és az „illumináltak”, akik a nemzet iránt való elkötelezettséget alantas érzületnek, a nemzet iránti elkötelezettségüknek hangot adókat pedig butáknak, félművelteknek, korlátoltaknak, kergéknek, pótcselekvést végzőknek, betegeseknek, valahová helyezkedőknek – és sorolhatnánk az ehhez hasonló minősítéseket – tekintik.

A másik táborba tartoznak a hívők, akik az anyagi világon kívül hisznek a szellemiekben és a lelki erőben, a hivatásban, akik csendesen gyötrődnek a nemzet romlása miatt és alázatosak a jobbrafordulás reményében. Akiknek könnyes lesz a szemük nemzeti himnuszunk hallatán, akik némán is beszédesek, akik áldozatokat hoznak, akik segítenek és összefognak önzetlenül, akik ugyan az őket lenézőket nem szeretik, de nem is gyűlölik, csak eltévelyedettnek tartják, és nem vetik meg, mint amazok őket.

Az előbbiek nem baloldaliak, nem is liberálisak, hiszen ilyen meggyőződéssel közöttük is sokan vannak, akik a nemzetért feláldoznák életüket. Az utóbbiak nem jobboldaliak és nem is népiesek, hiszen a jobboldalon is sokan veszejtették el már a nemzetet. Csupán annyi a különbség, hogy az egyik tábor tagjai inkább az anyagiak iránt elkötelezettek, a magyar lenézése pedig az utóbbi száz évben jövedelmező foglalkozásnak számított. A másik táborban pedig azok találhatók, akik inkább az elvonatkoztatott értékek iránt elkötelezettek és érdek nélkül, a közösség iránt is tudnak lelkesedni. Ez akár esélyt is jelenthetne a jobboldal és a baloldal számára a nemzetért való összefogásban.

Aki ismeri Jókai Annát, tudja, hogy ő ez utóbbiak közé tartozik, aminek mindeddig hangot is adott, mert az írónak ez is feladata – közölni a gondolatait, miután azokat végiggondolta. A televízió stúdiójának előcsarnokában ennek kapcsán elegyedtünk beszélgetésbe, és csőstől jöttek a beszélgetés fonalát gombolyító témák, meglátások, vélemények. Hiszen néhány hónappal a találkozásunk előtt demokratikus kormányváltás történt Magyarországon. Mi, az utóbbiak közül valók, már nagyon vártuk, hogy az előbbiekhez közelálló kormány végre megbukjon és ne csak az országnak, hanem a nemzetnek is legyen ismét kormánya, mint Széll Kálmán, Tisza István, Wekerle Sándor, Bethlen István, Teleki Pál, Antall József, Orbán Viktor eddigi idején.

A beszélgetés során a közért elkötelezett értelmiségi, a közszolgálati televízió szerkesztője és műsorvezetője, az írástudó újságíró és az író szabadon mondta el véleményét a múlt és a jelen közügyeiről. Eközben hangzott el Jókai Annától egy hideglelést kiváltó mondat: „ha a jelenvalóról is ugyanazzal a szándékkal és indíttatással mondok véleményt, mint az elmúltról, végül azt fogják a fejemhez vágni, hogy átálltam azokhoz”.

Ez a kijelentés akkor elvágta a beszélgetés fonalát, pedig itt lett volna érdemes folytatni. Kik az Azok, és kik, vagy mik vagyunk Mi? Aki véleményt mond, az miért rühös az egyiknek a szemében és miért válik árulóvá a másik tábor megítélése szerint? Mi a súlyosabb vagy elviselhetetlenebb: a felmagasztalás, a megvetés, a kiközösítés vagy a „leárulózás” ugyanazért a véleményért, ugyanazért a meggyőződésért, ugyanazért az elkötelezettségért? És ha a véleményem kialakulását ugyanaz a látásmód befolyásolja, hogyan lehetek ugyanannak az ítélkezőnek a szemében egyszer hasznos, másszor haszontalan? Hogy lehet, hogy ugyanazért egyszer magához ölel, másszor eltaszít? 1789 óta mondják: a forradalom felfalja saját gyermekeit. Ez igaz, mert nincs, nem lehet folyamatos forradalom, de közvélekedés folyamatosan létezik, aminek alakításában, alakulásában az Írónak felelőssége van. Nagy a felelőssége, nagyobb, mint a politikusé, mert míg emez gyakran önteltségre ítéltetett saját maga vagy buta környezete, esetleg buta környezete és saját maga által, az író lényege a párbeszéd. A politikus fölött időnként ítélkeznek a választók, néha a bírók is. Az író, ha komolyan veszi hivatását és a felelősségét, mindenki részévé válik, közkinccsé.

Köszönöm Jókai Annának ezt a keserű, tömény mondatot, amelynek életszerűségét sajnos magam is megtapasztaltam.