Aki magyar, velünk tart

Rajkán a Faluházban október 22-én este tartották az 1956-os forradalom 57.évfordulójának emlékére szervezett községi megemlékezést. Ünnepi beszédet Duray Miklós mondott:

Ez a számunkra örökül hagyott felszólító mondat volt talán a legfontosabb, legmélyebb értelmű, de akár vitatható hívószava az 56-os forradalomnak. Azért vitatható, mert első hallásra azt kifogásolhatjuk benne, miért csak a magyart szólították meg, hiszen az események lendülete és iránya, az emberi hősiesség és magatartás tűzbe hozta a lengyeleket és más, a szovjet tömbben élő nemzetek tagjait, sőt a Vörös Hadsereg néhány, parancsot megtagadó katonáját is. Azok közül, akik így, kívülállóként jutottak a forradalom bűvkörébe többeknek e rokonszenvükért és együttérzésükért többéves szabadságvesztéssel, életpályájuk derékba törésével kellett fizetniük, a parancsot megtagadó katonáknak pedig életükkel. Egy azonban biztos volt: aki otthon, Magyarországon szembe fordult a forradalommal, kizárta magát a nemzetből. De aki, akár csak lélekben is mellé állt, vagy a forradalmárok közé sorakozott, egy sajátos nagy közösség tagjává vált – nem etnikailag, hanem politikailag lett magyarrá, legalábbis egy időre. Erről szólt ez a felkiáltás. Mert magyar ember, ezzel a nemzetnek a mély rétegeiből feltörő népfelkeléssel nem fordulhatott szembe, sőt semleges sem maradhatott. Lehet, hogy állampolgárként igen, de nemzetpolgárként nem. Egyebek között ez a nagy választóvonal az állampolgár és a nemzet tagja között. Az állampolgárok főleg hálni járnak közénk, ők leginkább országlakók, adófizetők és adójóváírók. A nemzetpolgár éjjel és nappal lélekben együtt van velünk, mert benne lakozik az egy tőről fakadás tudatalatti, társadalmilag és a műveltség mélységben rejtőző csatornáin hagyományozódó élménye.

Az ötvenhatos forradalom és az utána következő megtorlás minden egyes másodperce arról is szólt, ki viselkedik csupán állampolgárként és ki a hazafi. Mert a halálra ítéltek válhattak volna árulóvá, hiszen a politikai hatalom éppen az ily módon „megtérteket” tudta volna hasznosítani. Mégis a halált választották. A sortüzek áldozatainak, a bitófára ítélteknek ezért egyenként kellene emlékművet állítani, mert földi halandóként a legnagyobb értéket áldozták fel: az életüket. Azok is, akik kegyelmet kaptak, hiszen felajánlásukat már előre megtették.
A körmönfont jogászok biztosan összerándítják szemöldöküket az állampolgár és a nemzetpolgár közötti különbségtétel hallatán. Érthető, hiszen a polgári társadalomban az általuk szakmailag bűvösnek tekintett állampolgári minőség nem múlható fölül, mert mi lehet értékesebb a társadalmi és polgári kapcsolatok alakításában, mint a politikai és a jogi kötelék, a betűkbe öntött jogok és kötelességek rendszere. Pedig léteznek ezeket fölülmúló, embereket összekulcsoló másabb, sokkal súlyosabb értékek is, amelyek az előbb említettek fontosságát nem vitatják, sőt magukban foglalják. Hiszen a nemzet egyszerre kulturális, nyelvi, politikai, történelmi és jogi köteléket jelent, meg az együttes jövőért való elkötelezettséget.

Ötvenhat a jövőről, ezáltal a nemzetről szólt. A nemzet magyarországi része fellázadt a recski börtön-munkatábor miatt, az otthonukból a származásuk, szemléletük vagy csupán óvatlanul kiejtett szavaik okán a Hortobágyra és az Alföldre az istállókba kitelepítettek ezrei miatt, Rákosi gaztettei miatt, a politikai foglyok, üldözöttek és kivégzettek miatt, a kommunisták gaztettei és egymás ellen is elkövetett gazemberségei miatt, de a nemzetet Trianon óta sújtó megaláztatás és üldöztetés miatt is. Ebben az idegenek által ránk erőszakolt hatalom parancsuralmától eltérő másként gondolkodással, a lengyeleknek ugyancsak egy ilyen parancsuralmi rendszerrel szembeni lázadozása iránti ronkonszenv-tüntetéssel, majd felkelésként minősíthető tömegtüntetéssel kezdődő dicsőséges forradalomban már benne rejlett az elkövetkező évek feltételezhető kommunista terrorja, diktatúrája, agymosó és erkölcstelen hatalmi felsőbbrendűsége elleni lázadás és a kommunista hatalmi rendszer remélt bukása utáni időkbe átmentett gazemberségek miatti tiltakozás. Az ötvenhatos forradalom, akárcsak a negyvennyolcas, a nemzet közös jövőjéről szólt. Nem véletlen, hogy annyi fiatal vitte vásárra a bőrét, a saját jövőjéért tette ezt. A vérbefojtott forradalom legfiatalabb mártírja, ha élne, most lenne hetvenhárom éves.
Akik vérbe fojtották ezt a népfelkelést, azt állították: ellenforradalom volt. Mi, 1956. október végén is forradalomnak neveztük ezeket a véres napokat. Nagy Imre is ezt mondta: győzött a forradalom. Így emlékszem a szabad Kossuth Rádió adásából – az emlékezetemben így él, mert így igaz.

Sajátos és sokatmondó a forradalom kifejezésünk, de az idegenből átvett revolúció is. A kettő üzenete nem azonos, noha olybá vesszük. A revolúció az eredeti állapot helyreállítását, a gyökerekhez való visszatérést, a torzult helyzet megszüntetését jelenti. A forradalom pedig minőségváltozást, új minőség születését hirdeti. Ez a kettő egyszerre történt 1956 októberének végén, Magyarországon. Revolúció volt és forradalom. De ellenforradalom, az nem volt. Ellenforradalom ugyanis nincs! Csak a bolsevikek, a kommunisták agyréme szerint létezik, mert számukra minden ellenforradalom, ami nem úgy történik, ahogy ők elképzelik.
Érthető, hogy a forradalom leverése, vérbefojtása a forradalom eszméjével ellentétes értékrend bevezetését hozta magával. A forradalomban a nemzet, annak a történelmi, a politikai, a kulturális egyetemlegessége jelentette a társadalmi együttlét lényegét. A kádári rendteremtésnek ezt kellett semlegesítenie, semmissé tennie. A nemzet lett az ’56 utáni politikai rendszer legfőbb ellensége, ellenfele. Akasztani azért kellett, hogy megfélemlítsék a népet, soha többé ne merészeljen felkelni. Tehát nem a politikai hatalom által bűnösnek ítéltek megbüntetése volt az igazi cél – ezt csak a Biszku-félék, az akkor szolgáló államügyészek, vérbírók, hóhérok gondolhatták így, máig is – és így tűnt/tűnik begyakorlott műveleteik alapján is. A politikai hatalom néhány sötét figurája azonban jól végiggondolta – minden kivégzést és nagyidős ítéletet az élőknek címeztek elrettentésként: így jár mindenki, aki ellenáll. Erre alapozták az 1960-as és az 1970-es években az általuk közmegegyezésnek nevezett társadalmi alkut, sőt az 1980-as években a felsőbbség uralmává szelídült puha diktatúrát, amit szaknyelven hegemonizmusnak is neveznek – azaz a magyarországi társadalom erkölcsi züllesztését, megvesztegethetőségének rendszerét. Ennek 1963 óta volt a jelszava: aki nincs ellenünk, velünk van. Ha mégsem: megy a dutyiba. A szellemi tevékenység minősítésére kiötlött Támogatott, Tűrt, Tiltott besorolást is a gondolkodás béklyóba kötésére, irányítására találták ki és alkalmazták.

A nemzeteszme volt a legveszélyesebb ellenfél. Azért is, mert mély gyökerei voltak, ezredéves múltja és csak a hatalom besúgói által volt ellenőrizhető a terjedése. A nemzeteszme ugyanis az „add tovább” rendszerben is terjed, akkor is, ha nem tanítják az iskolában, mert nem csak az intézményben tanult műveltségünk a hordozója. De hosszútávon akkor lehet kiirtani, ha az iskolákban sem tanítják, mert így egyre fogynak azok, akik szájról szájra, lélektől lélekig adják, adhatják tovább.

A Kádár-korszak legnagyobb bűne a gyilkosságokon túl a nemzet eszméjének irtása volt. Lehet, hogy egy-két emberöltő múlva, amikor végre ismét kiegyensúlyozottá válik a magyar nemzet, azon a véleményen leszünk, hogy 1963-tól 1989-ig a túlélés korszakát viseltük el. De ma ezt még másként látjuk. Ma, visszatekintve ezekre az évtizedekre a rendszerelvű agymosást érzékeljük és következményeit szenvedjük. Ezért látjuk nem összetartónak, megosztottnak nemzetünket. Magunk sem tudatosítjuk, hogy Európában a magyar nemzet a legegységesebb. Ennek nem csupán történelmi és államszerkezeti oka, hanem lélektani erőforrása is van. Ez egy olyan kulturálisan örökölhető, több mint ezer éves egy tőről fakadásból ered, ami tudatilag vagy érzelmileg azokba is átgyűrűzik, akik etnikailag máshonnét származnak, de közösségi céljaikban már azonosultak a magyar nemzettel. Ezért volt együtt lélekben a nemzet ötvenhatban, noha ez volt az első olyan nagy történelmi eseményünk, amit már a szétszakítottság állapotában éltünk meg. Ezért voltak és vannak a nagy társadalmi együttérzésnek olyan csodálatos megnyilvánulásai, mint ’56-ban a forradalom árvái számár cipődobozba gyűjtött pénz, vagy a betört kirakatokban érintetlenül hagyott árú, vagy a falvakból Budapestre özönlő élelmiszersegélyek. Senkinek sem jutott az eszébe, hogy valaki visszaélhet az emberek bizalmával. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mára kiveszett belőlünk ez az együttérzés. Azért vagyok bizakodó, mert nem veszett ki. Emlékezzünk, 2010-ben a vörös iszapárral sújtott területre onnan is áramlott a segítség, ahol még mindig megfeszített erővel dolgoztak az évközi árvizek okozta károk elhárításán. Az ez évi katasztrófák során, akár a márciusi óriási hóviharban vagy a tavasz végi árvíz alkalmával aki tehette, kéretlenül is segített az elhárításban és a kárvallottakon.

Ezzel a közösségi kölcsönösséggel tudjuk újraépíteni a nemzetet is, ellensúlyozni a rajtunk elkövetett XX. századi bűnöket, az államhatárok által szétszabdalt nemzetet más nemzetet nem károsítva újraegyesíteni, leküzdeni a kommunizmus bűneinek ma is romboló hatását. Néhányszor, hosszú történelmünk során már sikerült az ezekhez hasonló nagy közösségi cselekvés, most is sikerülni fog. ’56-ban is győzött a forradalom, ki gondolta volna október 22-én este, hogy egy hét múlva megdől a kommunista diktatúra. 2010 tavaszán is sikerült a kádár-utódoktól remélhetőleg véglegesen visszafoglalni Magyarországot – bíznunk kell abban, hogy az általuk okozott károk elhárítása után talpra áll az ország. Vigyáznunk kell azonban, hogy más ruhába öltözve, más arcot öltve álcaként nehogy ismét hatalomra juthassanak. Ez nem csak az állampolgárok érdeke, hanem az egész nemzeté. Ebben – reméljük – ismét együtt van a nemzet, úgy, mint az ’56-os forradalom örömében és a szabadságharc tragédiájában.

A nemzet ismét együtt van, mert aki magyar, velünk tart!

Duray Miklós, Felvidék.ma