Három nemzedék emlékezete

(Végső búcsú Vigh Károlytól, a történelmi Felvidék szülöttjétől.  2013. november 22-én. Farkasréti temető, Budapest)

Volt egyszer egy nemzedék, amely a megboldogult békeidőben, vagy már a nagy felfordulás kezdetén esetleg Károly Király alatt, az első nagy világégés csúcspontján született.

Életkoruk szerint ma dédszülők vagy ükszülők lehetnének a korosztályi gyorsulás függvényében. A nagy háború végének nagy fordulatai, forradalomnak nevezett gyűlölködései, Károlyi Mihály által  jóváírt miniszterelnök gyilkosság, a békés közvélemény megbecsülésének örvendő polgárembereknek, a falu bíráinak, körjegyzőknek a proletárdiktatúra nevében Szamueli osztagai által történő akasztása, idegen katonák és hatalmak minket és történelmünket tipró ki-be közlekedése, a vörösök terrorjának zsigeri elutasítása és az idegen megszállók alól felszabadító Stromfeld-féle vörös katonák ünneplése, az államot szabdaló átláthatatlan érdekű erőszak és az új államhatalmak hivatali és erőszakrendszerű berendezkedése közepette a családok nem tudhatták mi lesz a sorsuk, mi lesz a sorsa a jövő nemzedékének. Leginkább az nem volt előrelátható, mi lesz holnap vagy egy év múlva. Sokéves távlatban akkor senki sem gondolkodott. Száz esztendő ekkoron az idők végtelenségét jelentette. Pedig ez nem is oly nagy idő. Az elődeim elbeszélésének köszönhetően a saját élő emlékezetem is több mint százharminc évre tekint vissza, de micsoda szörnyű évekre.

Ebbe a forgatagba született bele Vigh Károly 1918. június 28-án és ebből, a természetes emberi életre nem alkalmas kornak a valós és gúzsba kötő tér- és időszerkezetéből lépett ki 2013. november 3-án. Átlépett a végtelen időbe, az államhatárokkal nem szabdalt térbe, ahol ismét együtt élhetjük életünket palócok és székelyek, muravidékiek és szatmáriak, mátyusföldiek temesiek, bánátiak, drávaszögiek és őrvidékiek. Mindazok, akik évszázadok óta együtt voltunk, de elválasztattunk egymástól. Abban a világban, mostantól az ő világában, ismét egy hazában létezhetünk.
Vigh Károly a Monarchia fennállásának utolsó hónapjaiban született Losoncon. Abban a városban, amely a Kárpát-medence egyik legpolgárosultabb települése volt, de 1918 után elszakították a nemzet tömbje által lakott területtől – külfölddé, idegen állam részévé, peremterületté tették. Ezt a várost Mátyás Király Fekete Seregének megszervezése előtt Ján Giskra szabad csapatai dúltak, 1849-ben a magyar szabadságharcot Osztrák-Habsburg kérésre leverő orosz csapatok felperzselték. Itt született a Nagyságos Fejedelem Kancellárja, Ráday Pál és a magyar felvilágosodás egyik szellemi vezérlakja Kármán József, ahová kötődött Madách Imre. Ebben a városban a Szilassyaknak köszönhetően váltak egyenrangúvá a zsidók a többiekkel 1814-ben, az első magyar emancipációs törvény megszületésétől negyvennégy évvel korábban. Losonc a 19. század fordulójának legfejlődőbb magyar városa lett csattogó gépgyáraival, élelmiszer iparával, hatalmas gőzmalmával, gabona kereskedelmével. Szülővárosa a korai középkortól számítva a kultúrák határvárosa volt. Ennek a feladatának úgy felelt meg a város, hogy nyílt teret adott a kultúrák találkozására, a kölcsönös gazdagodásra. Szülővárosa a középkortól számítva kereskedelmi központ is volt, ami ugyancsak a különbözőségek kölcsönösségét erősítette.

Ebben a kölcsönhatási erőtérben, szellemben nevelkedett, nőtt fel Vigh Károly, a nyomdász és könyvkereskedő családban, ezt a szellemiséget közvetítette tovább felnőttként, történészként.

A nagy háború végével az összeomlás és elszakítás miatt nyakunkba zuhant kiúttalanságot az tette elviselhetővé, hogy a megelőző kor felhajtó erejének egy része, az áldásos tehetetlenség révén az összeomlás után is megmaradt. Ez tartotta életben a város magyar életét, polgárságát, maradék gazdasági és szellemi erejét, még ha jól képzett sokezres munkássága, az új államhatalom és új gazdasági érdekek következtében megszűnt ipara miatt, és munkaalkalom híján utcát söpörni és országutat kövezni kényszerült is. Az embertelen áramlások által legelsodortabbak cigaretta csikkek gyűjtésével tengették életüket – ők voltak a „pillanatfelvétel” mesterei. Mégis Losonc lett ebben a korban az elszakított felvidék szellemi központja, hiszen a helyi szellemi és maradék gazdasági erők megteremtették ennek feltételeit. Itt alakult meg az elszakítás után a felvidék egyetlen felsőoktatási intézménye, a református teológia. Nem véletlen, hogy 1945-ben bűnös egyházzá nyilvánították a református egyházat az újraalakuló Csehszlovákiában – nehogy még egyszer szervezője lehessen a felvidéki magyarságnak.

Vigh Károly az elszakítottságban ilyen környezetben élte meg ifjúkorát. Húsz éves volt, amikor szülővárosa ismét a haza részévé vált. Ekkor kapcsolódhatott vissza a nemzet természetes vérkeringésébe, amiben megmaradt élete végéig.

Nem véletlen, hogy történész lett és szakavatott kutatója a huszadik század eseményeinek. Önmaga sorsát és sorstársait megnyomorító korát vizsgálta, hogy választ kapjon a gyerek fejjel megélt érthetetlenre, felnőtt fejjel nézve az elfogadhatatlanra, ámbár a létező valóságra, a haza elvesztésére.

Sajátos, párhuzamos kötődésű életet élt Vígh Károly. Egyetemista éveitől pozsonyi és budapesti lett, de mindvégig losonci és felvidéki maradt, ami számára nem a szülőföld utáni sóvárgást jelentette, hanem a valós szellemi és személyi kapcsolatokat. Én is ilyen alkalommal ismerkedtem meg vele Losoncon vagy ötven évvel ezelőtt. Akkor suttogva mondták, jön Kari, a Vigh Kari, találkozunk vele. Kissé misztikusak voltak ezek az akkori találkozások, a Budapestre szakadt felvidékivel, aki visszajön hozzánk, nem néz le bennünket, nem tekint minket tahónak, vidéki surmónak. Nem eszet jön osztogatni, mint ’38-ban a visszafoglaló „anyások”, akik számára a felvidékiek kommunisták, vagy Beneš-bérencek voltak. Ő együttgondolkodni jött azokkal, akiket a szülőföldjük védelmére kárhoztatott a sors és a történelem.

Vigh Károly a szülőföldre és Felvidékre való hazalátogatásait nem kirándulásnak tekintette, hanem szolgálatnak, egyben nagy szellemi kísérletnek, megmérettetésnek is. Még Pozsonyba is, ahová kezdő egyetemista korából érzelmi szálak kötötték, amik idős korára sem enyésztek el. Minden egyes hazaruccanása, nem csak Losoncra, hanem Felvidék minden városába, ahol szervezett helyi magyar közösség élt, szolgálattal teli tevékenységet jelentett számára. Előadásokat tartott a nemzet 20. századi sorsfordulóiról, Trianonról, a zsákutcás magyar állapotokról, az elpackázott lehetőségekről. Előadásai mégis elsősorban arról szóltak – együttgondolkozva a helyiekkel – mindennek ellenére hogyan lehet és kell megmaradni, Magyarországon is, ahol ugyancsak veszélyben van a nemzet, de főleg az elszakítottságban.

Sokszor járt Pozsonyban, kezdő egyetemista éveinek színhelyére ahol sikeresen atletizált vágtázó futóként a visszacsatolás előtt, talán siettetve az eseményeket. Elsősorban a fiatalok, a pozsonyi magyar egyetemisták körében érezte jól magát. Nem a versenyfutásra, az együtt haladásra bíztatva őket. Emlékeim szerint 1965-től, majd a Prágai Tavasz idején, de utána is sok előadást tartott a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klubban, az ugyancsak felvidékről elszármazott Szalatnay Rezsővel is együtt. Ittuk a szavait. Bevallom, úgy éreztem, hozzá hasonlóvá kell válnom. Fiatal értelmiségivé érlelődésem idején példaképemnek tekintettem Vigh Károlyt, de ezt soha nem mondtam meg neki – önérzetből vagy szégyenérzet miatt, már nem is tudom.

Felvidék Vigh Károly számára nem csak születésének gyökérterületét jelentette, hanem szellemi és erkölcsi elkötelezettséget is. Nem sokkal halála előtt, a kórházi kezelésből hazaindulva Katalin lánya mondta neki: apuka, megyünk haza. „Megyünk Losoncra?”- volt a kérdésszerű válasza.

Vigh Károly folyamatosan arra törekedett, hogy kapcsolatot teremtsen a Budapesten élő, elsősorban a tudományok területén tevékenykedő felvidékiek között. „Nem lehet tudni, mikor kell fellépnünk szűkebb pátriánk és az ott élők védelmében” – vélekedett.

Ennek is eljött az ideje, amikor az 1970-es és az 1980-as években veszélybe kerültek a magyar iskolák a Felvidéken és veszélybe kerültek azok, akik védelmére keltek az iskoláknak, a magyar nyelvű oktatásnak. Én, személyesen sokat köszönhetek Vígh Károlynak, hiszen a kétszeri börtönzésem idején – mások mellett – Budapestre kihelyezett felvidéki jogvédő irodaként működött a saját és az odaszármazott felvidéki értelmiségiek kapcsolatait mozgatva. Ennek a tevékenységnek mégsem a személyi vonatkozását kell hangsúlyozni, noha az egészből nem szakítható ki. A lényege, hogy az ő tevékenysége és az általa működtetett „Budapestre szakadt” felvidékiek csapata szerves részévé vált annak a nagy összefogásnak a helyi ellenállástól kezdve, a kommunista hatalomra való nyomásgyakorláson és a budapesti „Duray Bizottságon” keresztül, a helsinki folyamaton át a Magyar Emberjogi Alapítvány (HHRF) által szervezett New yorki és ottawai tiltakozásokig, beleértve a Révay István által kezdeményezett, később az Amerikában működő, Hites Kristóf, Chászár Ede, Majláth László által működtetett Csehszlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmányának tevékenységét is, amit végül siker koronázott. Nyolc év kitartó munka gyümölcseként a felvidéki magyar iskolák megmenekültek a felszámolástól, megmaradt a teljes magyar oktatás és én is szabadlábra kerültem. Ennek az összefogásnak részese és egyik szervezője Vigh Károly volt. Talán ennek is köszönhető, hogy 1989-ben létrejött a Rákóczi Szövetség, aminek tevékeny alapító tagja lett és tisztségviselője. Ennek a magatartásnak a következménye, hogy 1989-ben ő lett a nemzeti érdekek érdekazonosító szemléletének leghatározottabb képviselője az ellenzéki kerekasztal tárgyalásai során, majd a Százak Tanácsának egyik alapítója.

Családja és fiatalabb pályatársai – remélem – megbocsájtják nekem, hogy nem a történettudós Vígh Károlyról beszéltem, noha Bajcsi-Zsilinszky-hez kötődő szakmai elkötelezettsége, akár a gyökereihez ragaszkodó emberről is tanúskodnak, aki mindvégig, életútja kanyaraiban és zökkenőin elsősorban a néphez, a szülőföldhöz és az ott élőkhöz fűződő hűséget tartotta a legfontosabb értéknek. Életének legtöbb energiáját erre fordította. Példaként lehet őt állítani azok elé, akik félvállról veszik és tehernek tekintik a származást, a múltat, a jelen iránti felelősséget és a jövőtervezést.

Mikor megtudtam, hogy a haza iránti ragaszkodása ellenére mégis egy távoli, más irányba tartó útra kelt, ahonnan nincs visszatérés, lélekben megkérdeztem őt: mit tartasz eddigi létedből a legfontosabbnak. Sokáig jött a válasz, hiszen már messze járt. Egy álmatlan éjszakán érkezett meg az üzenete: annyit ér az ember, amennyit az övéiért tesz.

Ez maradjon meg róla az emlékezetünkben.

Duray Miklós