Dobos László utolsó utazása

Először az ő krisztusi korában láttuk egymást. Amikor először találkoztunk, harminchárom éves volt. Sudár testtartással léptetett, enyhén előretolt homlokával árnyékolva szúrós szemét, egy fejjel mindenki fölé emelkedve, de kőkeményen kötődve a szülőföldhöz. Nem keltette a földönfutó benyomását, de szüremlett belőle a hontalanság. Önkéntelenül felnéztünk rá.

Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyiket 28-asoknak neveztek. A kommunisták hatalomátvételekor váltak nagykorúvá. Ők lettek az új rendszerépítők az 1950-es évek elején, és a rendszermódosítók 1968-ban, majd az elbukottak az 1970-es évek elején, de megkísérelték a talpra állást 1977-ben. A talaj ingoványos volt, rossz volt a lábbelijük, és tájékozatlan volt a révészük is. Az 1989-es rendszerváltozás még tenni akaró állapotban találta őket, de az újdonsült demokrácia túllépet rajtuk. A magukat liberálisnak nevező új rendszerépítők kinevették a nép és a nemzet iránti elkötelezettségüket.

Ők a sikeres és tragikus korosztály. A népi kollégiumok növendékei, a Fényes szelek nemzedéke, az államhatáron Felvidékről Magyarországra 1945 után átszökő, tanulni akaró és tanulni vágyó fiatalság képviselői, akik tenni akartak az újból elszakított magyar közösségért, hogy ne jusson apáik kiúttalan sorsára. Erre, egyetlen lehetőségként a kommunista rendszerbe való beépülés kényszere nyílott számukra. Ezért egyszerre kellett színleg internacionalistának lenni és szívvel magyarnak.

Dobos László, aki most csendesen betette maga mögött az ajtót, hogy nekivágjon utolsó utazásának, nem csupán tökéletes megszemélyesítője volt ennek a nemzedéknek, hanem egyik legtehetségesebb és legtevékenyebb tagja is. Nem keveset vállalt: a második világháború után tönkrevágott felvidéki magyar társadalomnak a feltámasztását. Öntudatos volt és tudta, akármilyen szennyemberekre nem lehet bízni ezt a feladatot. Ezért vállalta a tanítást, a közéletet, az irodalmi élet szervezését, a folyóirat alapítást, a közművelődés szervezését, ha kellett odatartotta a hátát, azt üssék, ne a gyalog-magyart. Ezért vállalta 1968-ban a kőkemény politizálást, a miniszterséget, majd a kiebrudalását onnan, ahol valódi elemében érezte magát: a közszolgálatból. És mindemellett író volt. Alig volt húsz éves, amikor belevágott a közélet sűrűjébe és alig múlt negyven, amikor kiűzték őt onnan. Sokan kommunistának tartották őt, de ő volt azok egyike, aki reménykedett a kommunista hatalom bukásában. Boldog volt, mert teljesült a vágya és boldogtalan lett, mert a szeme láttára zabálták föl a sajátjának vélt emberkék a tenyerükbe hullott helyzeteket.

Kedves László, tudom, néhány éve készülődtél mostani hosszú utadra, szellemedben már nem is voltál közöttünk, lelked pedig ugrásra készen várta tested elszántságát erre az utolsó döntésre. Jó, hogy eddig bírtad. Ha nem lettél volna, sokkal rosszabb lenne a helyzetünk. Köszönjük, a családodnak is.

Utazz békességben. Viszontlátásra.

D.M.

* * *

Új Magyar Szó Online 2014.július 30., Bálint-Pataki József:

Duray Miklós Dobos Lászlóról: „Ha nem lettél volna, sokkal rosszabb lenne a helyzetünk.”

Megszólalt a héten a Felvidék.mában Duray Miklós és a Dobos László utolsó utazása címmel írt esszé-emlékezésben búcsúzik attól a pálya- és harcostársától, aki a Fényes szelek „sikeres és tragikus korosztályhoz” tartozott és aki „nem csupán tökéletes megszemélyesítője volt ennek a nemzedéknek, hanem egyik legtehetségesebb és legtevékenyebb tagja is.”

„Nyolc évtizednyi élet, benne a szlovákiai magyar népcsoport története, minden megélt, de le nem zárt kínjával-bajával együtt. Az örök reménykedéssel, hogy sorsunk jobbra fordul. Mert Dobos László emberi, művészi létének fókuszpontja volt a közösség. Benne nőtt, benne élt, osztozott a sorsában, jogban, jogfosztottságban. Kényszerű teszthalálában és reményteli feltámadásában. Ki tudja, hányszor! Annak a nemzedéknek a tagja, amely még tudta: vagy együtt maradunk meg, vagy külön-külön múlunk, tűnünk el az időben, s ezért kötelességének érezte, hogy a saját részét mindig hozzátegye a közös egészhez.

Magyar közösségünk szinte minden újrakezdésének részese volt. Az ötvenes években indult, közösséget szervezett, politizált, írt, lapot indított, értünk perelt, küszködött. Egészen a miniszterségig vitte, aminek az árát is megfizette: húsz évet feketelistán töltött. Hogy ez a némaság milyen művészi alkotásaitól fosztott meg minket – és őt magát is -, arra választ már aligha kapunk. Számba csak azt veheti az irodalomtudomány, ami megszületett. Nekünk, egyszerű embereknek azonban lehet más a látásunk. Napjaink individualista kora nézheti értetlenül Dobos László életútját, miközben az idő, az adott jelen kihívásairól maga is szívesen beszél, mi, laikusok azonban az Embert és Magyart is láthatjuk, köszönthetjük benne. Azt a szívós kitartást, mellyel mindig odatette saját ajándékait közös asztalunkra, mellyel mindig beállt a sorba, s nem adta fel a reményt, írással, szervezéssel, tettel, politikai cselekvéssel is megmaradásunkat szolgálta.”

Négy esztendeje, 2010 októberében a Felvidék.ma akkori főszerkesztője N. Gyurkovics Róza e szavakkal köszöntötte a szlovákiai magyar irodalmi és közéleti élet mindenki által tisztelt és nagyra becsült személyiségét, a nyolcvanéves Dobos Lászlót, aki július 25-én, hosszantartó betegség után hunyt el, és akit holnap délután kísérnek utolsó útjára a pozsonypüspöki temetőben.

Halála napján meg azt követően is a határon túl élő magyarokra figyelő sajtó elsősorban a tusványolásra koncentrált. Csak ez lehetett a magyarázat arra, hogy Dobos László eltávozásáról inkább csak a szűkebb pátriában írtak a lapok és a Kárpát-medence többi, magyarok lakta tájain csak elvétve tartották fontosnak a szerkesztőségek, hogy megosszák a fájdalmas hírt. Pedig Dobos László halála nemcsak a felvidéki magyar közösség, hanem mindannyiunk gyásza, az ő „utolsó utazása” az összmagyarság, az egyetemes magyar kultúra számára is hatalmas veszteség.

Ő ízig-vérig a szellemnek az egész Kárpát-medencére kitekintő embere volt, valamennyi kisebbségi sorsba kényszerült nemzettársának gondja az övé is volt. Íróként, szerkesztőként, politikusként, közéleti emberként egyaránt rendíthetetlenül hitt abban, hogy kisebbségi létben hatékony fegyver lehet a humánum és a kultúra cselekvő szolgálata, azé a magatartásé, amit a magát mindig felvidékinek is tekintő Balogh Edgár az „önösszeszedés” korparancsaként fogalmazott meg. (Nem volt véletlen, hogy amikor a Kriterion egykori népszerű sorozatában, a Horizont könyvekben megjelent Dobos kitűnő regénye, az Egy szál ingben, Balogh Edgár írt róla a Korunkban elismerően.)

Akkor is ragaszkodott e credójához, ha olykor felmerült benne a kétely – hisz mindig töprengő értelmiségi volt – vajon nem illúzió hinni e két „fegyver” erejében? Meggyőződéssel vallotta: „a határon túli magyar kultúrák fontos szerepet vállalhatnak a nemzeti szétszórtságból az egységesülő nemzet felé vezető úton.”

Történt ez a nem kellő sajtóodafigyelés a lesújtó gyász hírére, annak ellenére, hogy Dobos Lászlót íróként a ’70-es évektől, majd a Magyarok Világszövetségének 1989 és 1991 közötti társelnökeként, illetve az MVSZ 1992 és 1996 közötti Kárpát-medencei alelnökeként sokan és sokfele személyesen megismerhették Kolozsvártól Szabadkáig és Ungvártól Clevelandig, el egészen Ausztráliáig. Aki csak egyszer találkozhatott vele és sokan voltunk ilyenek, megtapasztalhattuk, hogy mennyire találóak voltak a bevezetőnkben idézett pozsonyi laudáló szavai: nemcsak a felvidéki magyarság, hanem a bárhol élő magyarok megmaradását és megtarttatását szolgálta, amíg egészsége engedte, elkötelezetten és felelősségtudattal, írással, szervezéssel, tettel.

Egykori méltatója joggal állapította meg, hogy Felvidéken neve és személye mindmáig összekötő kapocs és az ott élő magyarok közül senkinek sem kell magyarázni, hogy kicsoda is Dobos László.
Számára a legrangosabb elismeréseknél, az 1994-es Kossuth díjnál vagy a legmagasabb szlovák állami kitüntetésnél, a 2004-ben megkapott Pribina keresztnél is többet jelentett az őt szeretve tisztelő és munkásságát talán legjobban ismerő Görömbei András szavaival szólva, a „nemzetiségi sorsot vigyázó politikai cselekvés”, mint lehetőség, melyet mindig azonnal lépve, maximálisan kihasznált. Talán ezért is volt számára kedvesebb az állami kitüntetéseknél, a ’90–ben megkapott, aranykoszorúval díszített Csillagrendnél és a 2003-as köztársasági elnöki Érdeméremnél is a Pro Probitate – Helytállásért díj, amit a Magyar Koalíció Pártjának parlamenti képviselői csoportja ítélt meg 80 év helytállásért 2010-ben.

Dobos László 2010. június 4-én átveszi a Pro Probitate – Helytállásért díjat Bárdos Gyula Csemadok elnöktől. A háttérben Csáky Pál és Berényi József | Fotó: MKP

A szintén Kossuth díjas szlovákiai magyar író, költő, szerkesztő, irodalomtörténész és műfordító Tőzsér Árpád Dobos László halálhírére a következőképpen sommázta a pályatárs életművét: „Meghalt Dobos László, a jeles író és politikus, jó fél évszázadon keresztül a szlovákiai magyar irodalom és szellemiség legnagyobb formátumú szervezője, vállalkozója, a fél szlovákiai magyar irodalom munkaadója. Az ötvenes években tulajdonképpen ő szervezte meg Szlovákiában a magyar irodalmi élet intézményeit. Írószervezetet, könyvkiadót, irodalmi folyóiratot, különböző lapokat alapított és vezetett.”

Tőzsér Árpádot jó sorsa abban a szerencsében részesítette, hogy hosszú éveken keresztül közvetlen munkatársa lehetett Dobosnak. Ezért a kor- és pályatárs megkérdőjelezhetetlen hitelességgel azt is elmondhatta róla: „a szlovákiai magyar szellemiséget és főleg irodalmat akármelyik kiterjedésénél fogva vizsgáljuk, Dobos László személyiségébe ütközünk: az elmúlt fél század jellegzetes, emblematikus alakja volt, nagy tervekkel és nagy teljesítményekkel. Ebben a korszakban tájainkon persze sok volt a nagy képzeletű, tehetséges ember: ő azon kevesek közül való volt, akik meg is tudták valósítani terveiket.”

Dobos László, aki már a hatvanas években „tíz ember helyett dolgozott a csehszlovákiai magyar kultúráért” a reménykeltő ’68-as prágai tavaszt követően a szlovák kormány nemzetiségi ügyekért felelős tárca nélküli minisztere lett. Ezért aztán Csehszlovákia szovjet megszállása után megkapta a „megérdemelt” büntetést: a keményvonalas kommunista uralom két évtizedében csak megtűrt lehetett pátriájában.

E sorok írója az ő társaságában, 1978 nyarán Pozsonyban maga is megtapasztalhatta, hogy Husák titkosrendőrsége, nyílván „pedagógiai célzattal”, pimasz módon a látszatokra direkt cseppet sem ügyelve, állandó megfigyelés alatt tartotta őt. A húszesztendős kvázi szilencium után, a bársonyos forradalmat követően Dobos László újra a közvetlen politikai cselekvést választotta és a Duray Miklós alapította párt, az Együttélés Politikai Mozgalom jelöltjeként (a pártnak maga Dobos is alapító tagja volt) képviselőséget vállalt a szlovák parlamentben.

Nem részletezve tovább ennek a gazdag és sokrétű életpályának további állomásait (az érdeklődő olvasó számára az ide vagy ide, illetve ide kattintva elérhető, kitűnő Dobos életmű értékeléseket jó szívvel ajánljuk), lássuk,  hogyan emlékezik most a Dobos László utolsó utazásá-ban az egykori harcostárs és eszmei-politikai szövetséges, Duray Miklós.

Duray Miklós köszönti a 80 éves Dobos Lászlót a Magyar Kultúra Alapítvány székházában 2010. november 8-án | Fotó: Facebook

Felidézve 1963-as első találkozásukat, Duray emlékképe sem más, mint az, amit a már szóbahozott, Tőzsér Árpád portrévázlatból felsejlik.

Amit Tőzsér így fogalmazott meg, hogy „Dobos magas termete, tekintélyt parancsoló komolysága viszont, azt hiszem, elidegeníthetetlen része volt teljes habitusának: ha ő valamiről beszélni kezdett, az mindjárt nagyvonalú kezdeményezés lett”, azzal természetesen egybeesik a Duray rajzolta külső megjelenés és belső habitus: „Sudár testtartással léptetett, enyhén előretolt homlokával árnyékolva szúrós szemét, egy fejjel mindenki fölé emelkedve, de kőkeményen kötődve a szülőföldhöz. Nem keltette a földönfutó benyomását, de szüremlett belőle a hontalanság.”

„Önkéntelenül felnéztünk rá” – folytatja Duray és rögtön meg is indokolja, miért volt számára magától értetődő ez az ösztönös tisztelet. Dobos – mint írja – ahhoz a sikeres és egyben tragikus generációhoz, a népi kollégiumok legendás nemzedékéhez tartozott, aki tanulni vágytak és az államhatáron átszökve a ’45 utáni Magyarországon kívántak anyanyelven tudást elsajátítani, mert „tenni akartak az újból elszakított magyar közösségért, hogy ne jusson apáik kiúttalan sorsára.” A Fényes Szelek világát Dobos László a sárospataki tanítóképzőben élte meg 1945–1949 között, majd szülőföldjére visszatérve a pozsonyi Pedagógiai Főiskola magyar-történelem-polgári nevelés szakára beiratkozva készült a közösségi szolgálatra.
Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyik a kommunisták hatalomátvételekor lett nagykorú – írja Duray és így természetes volt, hogy Dobos és nemzedéktársai számára az egyetlen lehetőség a kommunista rendszerbe való beépülés maradt: „egyszerre kellett színleg internacionalistának lenni és szívvel magyarnak.”

Dobos Lászlóból és a hozzá hasonló tanulni akaró és tanulni vágyó magyar fiatalokból „lettek az új rendszerépítők az 1950-es évek elején, és a rendszermódosítók 1968-ban, majd az elbukottak az 1970-es évek elején, de megkísérelték a talpra állást 1977-ben. A talaj ingoványos volt, rossz volt a lábbelijük, és tájékozatlan volt a révkalauzuk is. Az 1989-es rendszerváltozás még tenni akaró állapotban találta őket, de az újdonsült demokrácia túllépett rajtuk. A magukat liberálisnak nevező új rendszerépítők kinevették a nép és a nemzet iránti elkötelezettségüket.”

A holnap Pozsonypüspökiben végső nyugalmat nyerő Dobos már a kezdetektől fogva messze kimagaslott a kortársai közül – szól Duray értékítélete: „nem csupán tökéletes megszemélyesítője volt ennek a nemzedéknek, hanem egyik legtehetségesebb és legtevékenyebb tagja is. Nem keveset vállalt: a második világháború után tönkrevágott felvidéki magyar társadalomnak a feltámasztását.”

Dobos László 80. születésnapján a Magyar Kultúra Alapítvány székházában, felesége, Pozsgay Imre és Csoóri Sándor társaságában 2010. november 8-án | Fotó: Facebook

„A kis nemzetek kultúrája egybefonódik a megmaradásért, az önállóságért, a nemzeti létért és a nyelvért folytatott küzdelemmel” – fogalmazta meg egykor hitvallását Dobos László és Duray Miklósnak köszönhetően most, a talán legközelebbinek számító harcostárstól tudjuk meg, milyen is volt ez a küzdelem és miért volt az annyira embert próbáló. Ha igaz a Czine Mihálytól származó, már említett, sokéves sommás értékelés a mindig tíz ember helyett dolgozó Dobos Lászlóról és erre most a Duray méltatás csak ráerősít, éppúgy igaz, hogy neki a megpróbáltatásokból is kijutott annyi, mint tíz, a könnyebb utat választó embertársának:

„Öntudatos volt és tudta, akármilyen szennyemberekre nem lehet bízni ezt a feladatot. Ezért vállalta a tanítást, a közéletet, az irodalmi élet szervezését, a folyóirat alapítást, a közművelődés szervezését, ha kellett odatartotta a hátát, azt üssék, ne a gyalog-magyart. Ezért vállalta 1968-ban a kőkemény politizálást, a miniszterséget, majd az onnan való kiebrudalását ahol elemében érezte magát: a közszolgálatból. És mindemellett író volt.
Alig volt húsz éves, amikor belevágott a közélet sűrűjébe és alig múlt negyven, amikor kiűzték őt onnan. Sokan kommunistának tartották őt, de ő volt azok egyike, aki reménykedett a kommunista hatalom bukásában. Boldog volt, mert teljesült a vágya és boldogtalan lett, mert a szeme láttára zabálták föl a sajátjának vélt emberkék a tenyerükbe hullott helyzeteket.”

A Magyar Írószövetség által kiadott és sajnos méltatlanul kevés helyen olvasható Dobos-gyászjelentésben, egyebek mellett ez áll: „Mindig a maga egyetemességében látta a magyar történelmet, benne a határon túlra szakadt közösségek sorsát is európai léptékkel volt képes értelmezni. Ezért lehetett megkérdőjelezhetetlen tekintélye azokban a szlovák és cseh értelmiségi körökben, amelyek hittek azokban a törekvésekben, amelyek a demokratikus elveket egy soknemzetiségű ország közös értékének tekintették.”

Duray mindezt, sőt ennél is sokkal többet is, képes egyetlen epitáfium-mondatban összegezni: „Ha nem lettél volna, sokkal rosszabb lenne a helyzetünk.”

Forrásoldal: http://www.maszol.ro/index.php/hatter/szemle/33080-egy-het-magyarsagpolitikai-irasaibol-julius-23-29

* * *

Koncsol László: Búcsú Dobos Lászlótól
2014. július 31.
 
Tisztelt gyászoló gyülekezet, testvéreink, barátaink. A párizsi békeszerződést követő felvidéki magyar közélet egyik vezéralakjától veszünk itt ma 2014. július 31-én délután végbúcsút.

Társunk, barátunk, testvérünk, közös sorsunk fáradhatatlan kovácsa 1930. október 30-án, az ország legkeletibb részének, Bodrogköznek szívében, Királyhelmecen született, és egy hete, 2014. július 25-én hunyt el az ország legnyugatibb tájegységének, a Csallóköznek peremén, Pozsonypüspöki kórházában. Közel nyolcvannégy évet élt közöttünk, a Tisza és a Kis-Duna, szűkebb pátriájának népe, a felvidéki magyarok között. Élet- és pályaíve, kelettől nyugatig, földrajzi téren is szivárványként öleli át a Felvidék magyarjainak egét, azt a térséget, amelynek halottunk, Dobos László egész teremtő életét odaáldozta.

Családján kívül mi, barátai és egykori munkatársai tehetünk igaz tanúságot arról, hogy nagyon betegen, halványuló tudatával is csak nemzetünk, kisebbségi magyar nemzetrészünk sorsa érdekelte. Politikai, társadalmi és szellemi műhelyeink nem kis része gyászolja most benne irányítóját, vagy éppen alapítóját. Ereje teljében László – sokunknak Laci – felvidéki és egyetemes magyar intézmények egész sorát irányította. Azok voltak évtizedeken át politikai, társadalmi és kulturális életünk központjai, s váltak új intézményeink kihívóivá. Volt víziója egy komplex, jól működő kisebbségi társadalom jövőjéről, országos nemzeti beágyazódásáról tartós, századokra szóló fennmaradásáért.
Termő élete a minden vonatkozásában zárt, idővel őt is sújtó diktatúrában zajlott, ezért jövőnket, társadalmi életünk építését és védelmét is csak az akkori feltételek között képzelhette el. Nem számolhatott a geopolitikai forradalmi robbanás bomlasztó hatásaival. Kiadóját, a Madáchot az elapadó hazai és anyaországi források mellett/helyett az amerikai Lauer házaspár támogatta, de ma lélegeztető gépen él, a nagy hagyományú Csemadok úgyszintén, kisebbségi pártunk kettészakadt, mindez pedig ő személyes drámájaként is zajlott. Apadó erejével semmit sem tehetett a romlások ellen.

Szegény szülők negyedik gyermekeként látta meg a bodrogközi eget. Édesapjuk hat évig katonáskodott csehszlovák és magyar laktanyákban, a fronton és hadifogolyként, és családja a gyermekekben emelkedni vágyott. Lászlót a sárospataki református tanítóképzőbe küldték, ahol évekig csak sűrű határsértések révén tanulhatott. Nem volt ebben egyedül, az 1945-50-es fél évtizedben 60-80 felvidéki magyar diák művelődött a két pataki református iskolában. Később rajta kívül több sorstársa is irodalmi emléket állított ennek a néhány pataki esztendőnek.

Nemzedéke – nemzedékünk – soha nem tapasztalt történelmi, társadalmi, politikai, geopolitikai, nemzeti, kulturális és civilizációs változásokon vergődött át.

Gyermekkorunknak a már Petőfi és Arany János által is leírt falusi társadalmi szerkezete összeomlott, s a világháború, a három impériumváltás, a kikényszerített migráció, a német és szovjet, a magyar és csehszlovák hadak vonulgatása, a jogfosztottság, a deportálások és szovjet táborok, zsidóink gázhalála, a lakosságcsere, a nyelvtilalom, értelmiségünk, benne pedagógusaink kiebrudalása, vagyonunk és állampolgárságunk elvesztése, a nyilvános pofonok és ütlegek – „mert nincsen átok és nincs semmi fájdalom,/ nincs becstelenség és nincsen megcsúfolás,/ amit ne látnánk rajtunk teljesedni be „ – idézem új összefüggésben az ógörög Szophoklészt Antigónéjából.
Halottunk egész életében a romlás, a rombolás, a félelem ellen dolgozott. Ellenükre, a magyar reformkor példáján és felbuzdulva intézményeket alapított. Ezt bevallottan is élete egyik fő hivatásának tekintette.

1949-ben, a sárospataki tanítóképző befejezése után, a magyar iskolák hiányában traktorra szállt Királyhelmecen, majd a magyar üldözés enyhültével a Csehszlovák Ifjúsági Szövetségbe lépett, és a kedvező hátszél a pozsonyi CSISZ-központba röpítette. A felvidéki magyar települések ifjúsági alapszervezeteit hozták létre, ez volt akkor a magyarság társadalmi és szellemi ébresztésének egyik lehetséges útja. Megkezdte tanulmányait a pozsonyi magyar tanárképző főiskolán, magyar -történelem szakon (1952-1956), s diplomával a zsebében oktatni kezdett. Megjelentek első irodalmi publicisztikái, s létrejött életre szóló eszmei szövetsége Fábry Zoltánnal. 1958-ra a majdnem semmiből megéledt felvidéki magyar irodalom állapota fórumot igényelt, s ő, mint a Szlovák Írószövetség magyar tagozatának titkára vállalta a lapalapítás munkáját. 1958 végén jelent meg az Irodalmi Szemle első száma Fábry Zoltán esszéjével és Tőzsér Árpád gyújtó szellemű versével. A lapot főszerkesztőjeként 1968-69-ig tíz éven át jegyezte. Sikerült a Tatran szlovák szépirodalmi könyvkiadó szervezetében önállósítania a magyar szerkesztőséget, a Madách Könyv- és Lapkiadó jogelődjét, amelynek igazgatója lett. Pozícióját az a politikai szerep akasztotta meg, amelyet az 1968 után létrejött első szlovák kormányban tárca nélküli státusban, a sportért és a nemzetiségi ügyekért felelős miniszterként és a Csemadok elnökeként vállalt. A diktatúra kulcsembereinek tipikus gesztusával az ún. konszolidáció szellemével kizárták a kormányból, az írószövetségből, megfosztották Csemadok-elnöki tisztétől, kiadói igazgatói pozíciójától, és részleges közlési tilalmat rendeltek művei ellen. Bizonyos lapokban a nevét sem volt szabad leírni. Az általa alapított Madách kiadó egyik részlegét vezette a rendszerváltásig.

1989-ben visszaült a kiadó igazgatói székébe, éltette folyóiratait, kiépítette a Madách könyvesbolt-hálózatát Pozsonytól Királyhelmecig, székházat vett a kiadónak, s az Együttélés Politikai Mozgalom képviselőjeként négy évig politizált a szlovák törvényhozásban Duray Miklós oldalán, akivel korábban együtt éltette az illegális magyar jogvédő mozgalmat. Visszatért a Csemadok élére elnöki, majd tiszteletbeli elnöki, 1990-től Szabó Rezsővel társelnöki minőségében. 2011-ben munkáját Csemadok Életműdíjjal jutalmazták. A rendszerváltás előtt visszavették az írószövetség magyar tagozatába, s tagja volt a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának. Ugyancsak tagja a Magyar Írószövetségnek és a Makovecz Imréék által alapított Magyar Művészeti Akadémiának. Vezető – alelnöki – szerepet vitt a Magyarok Világszövetségében, így az egész világ magyarságának életére rálátott.

Könyveinek száma tizennégy. Első regényeiben a magyar üldözésekkel kapcsolatos írói tabukat törte át, s fokozatosan kezdte szépprózában és publicisztikában feldolgozni az emberi kapcsolatok egyéni és társadalmi problémáit.
Az Irodalmi Szemle alapító-főszerkesztőjeként a közép-európai irodalmak és kultúrák közelítésén dolgozott. Felvidéki magyar irodalmunk mellett a cseh és szlovák, természetesen az anyaországi, délvidéki, a romániai, kárpátaljai és nagyon óvatosan, rejtve a nyugati magyar irodalmat is bevittük a lapba. Velük együtt a lengyel, az orosz, a román és a délszláv irodalom javából is annyit, amennyi a lap számaiba belefért. Szövetségre léptünk folyóiratokkal, s lényegében egy kis visegrádi szövetség alakult ki körülöttünk. Sokszor nyitotta ránk reggel az ajtót ezzel a köszöntéssel: „Üdvözlöm az Irodalmi Szemle című világlap szerkesztőit!”

Egymás közt megvallott álmunk egy közép-európai semleges államszövetség létrejötte volt a Baltikumtól az Adriáig. A magunk megmosolyogtatón szerény eszközeivel ennek útját próbáltuk egyengetni. Antall József egy parlamenti folyosói találkozásukon elárulta, hogy nagy összeget ajánlott föl a felvidéki magyar intézmények támogatására, de a miniszterelnök halálával a pénz elakadt.

Magyarországon Bethlen-, Kossuth-, Magyar Művészetért-, Czine Mihály-díjjal, Árpád Fejedelem-Emlékdíjjal, Szlovákiában Madách- és Nemzetiségi, valamint Pro Probitate (Helytállásért) Díjjal ismerték el munkásságát.
Az 1950-es évek elejének sajátos, fényes szellős szelekciója, mint cselekedni vágyó, szegény sorsú, tanult fiatalembert kiválasztotta és fölemelte, az 1968 utáni idők kontraszelekciós korszaka elejtette. Húsz év esett ki így az életéből, a felvidéki magyarság pedig húsz évig volt kénytelen hiányolni ezt a minden ízében, eredendően – elrendelten – konstruktív szellemet. Lehetetlenné nem tették, ahhoz nagyon nagy vad volt Dobos László, és akadtak befolyásos vadőrei főként Magyarországon, de jól zárható vasketrecbe fogták, és éjjel-nappal szemmel-füllel tartották.

Szívét a sokféle gondok és bajok elnyűtték, mély, bonyolult és rendkívül hosszan tartó budapesti szívműtéten esett át, látható mértékben fel is épült, és újra szolgált, de a tovább sorjázó gondok és a műtét fiziológiai következményei nem maradtak lassan romboló hatás nélkül. Ereje elapadt, s magunkra hagyott bennünket.

Családján kívül, családjával együtt nagyon sokan gyászoljuk testvérünket, Dobos Lászlót. Gyászolja a Szlovákiai Magyar Írók Társasága, a Csemadok egésze, a Magyarok Világszövetsége, a Magyar Írószövetség, a felvidéki magyar politikum, a Magyar Művészeti Akadémia, a Madách Könyv- és Lapkiadó a folyóirataival, egyházunk, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház és mindenki, aki ezen a villámló, mennydörgéses felhőszakadást ígérő napon koporsója köré gyülekezett. Emlékezetét nem lehet nem megőriznünk, történelmünk szilárd része marad. Lelke szelleme maradjon közöttünk, segítsen bennünket munkánkban és harcainkban.
Testvérünk, Laci, Dobos László, pihenj végre, de szólj értünk odaát. Nyugodj a Teremtő és lelkünket megtartó Isten örök békéjében!