Huszonöt év buktatói és tanulságai

Duray Miklóssal Kövesdi Károly beszélgetett. Megjelent az Önkormányzati Szemle 2014. decemberi számában.

Sorsod, politikai pályád nyitott könyv, kis túlzással szólva mindenki ismeri. Huszonöt évvel ezelőtt, a rendszerváltás napjait afféle önkéntes száműzetés után az Egyesült Államokból hazatérve élted meg. Bizakodtál, hogy a pártállami, sokszor kilátástalannak tűnő, keserves küzdelmek és fogságokkal végződő zaklatás után végre jobbra fordul a sorsod és a közösségünk sorsa? Az azóta eltelt huszonöt évet nehéz egy beszélgetésbe sűríteni, mégis próbáljuk meg, kitekintéssel a külvilágra is. Jobb lett a helyzetünk? Ha nem, mik az okai?

– 1988/89-ben tizenöt hónapot töltöttem az Egyesült Államokban. Már 1989 tavaszán eléggé pontosan lehetett látni, hogyan fog átalakulni a kelet-közép-európai térség. Akkor már tudni lehetett, hogy a Szovjetunió vissza fog húzódni a térségből. Azt, hogy a Baltikumból vagy a Balkánról is távozik-e, nem lehetett tudni pontosan, de hogy ebből a térségből kimegy, azt már világosan lehetett látni. Márciusban Chicagóban tartottam előadást, és ennek keretében pont azt fejtegettem, mi várható Kelet-Közép-Európában a beálló változások következtében. Érdekes volt, mert mindenki olyasmiről beszélt, amit csak remélt, és senki sem tudta, hogy amiről beszélünk, milyen közel áll a valósághoz. November 27-én Detroitban szálltam fel a repülőgépre. Már az érvényes jeggyel rendelkezők várótermében voltam, amikor a kikísérőim, miután elbúcsúztunk, az üvegfalhoz nyomtak egy magazint, amelynek két oldalán egy térkép volt. Körülbelül azt ábrázolta, amit most ismerünk. Vagyis megszűnik Csehszlovákia, Jugoszlávia, átalakulnak a határok, és a Baltikum is független lesz. A magazin címét nem tudom, de ez már akkor le volt rajzolva. Akiknek tehát bennfentes információik voltak, ezt már világosan tudták. Ezt azért említem, mert azokon a helyeken, ahol a változások történtek, az emberek semmit sem tudtak.

Miért ért bennünket a sejtésen túl mégis felkészületlenül a változás?

– Hozzá kell tennem, hogy az egyes országokat nem egyformán érték felkészületlenül az események. Úgy tűnik, mintha Lengyelország lett volna a legfelkészültebb, hiszen ott már nyáron többpárti választások voltak. Magyarországon is kísérleteztek a fordulat előtti utolsó parlamenti választáson a többes jelöléssel. Ha a magyarországi eseményeket nézzük, többek közt Nagy Imréék újratemetését, ezek már elég biztos jelei voltak annak, hogy a pártvezetés változásra készült. Nem arra, hogy ő maga változtasson, hanem, hogy tudjon viszonyulni egy szabad választáson. Az események kicsit hasonlítottak 1956 tavaszához és őszéhez. Látható, hogy a magyarországi MSZMP tulajdonképpen átmentette magát, míg Csehszlovákia és Szlovákia kommunista pártja nem tudta magát átmenteni. Még a második garnitúra sem. Ez azt jelenti, hogy ők felkészületlenek voltak. Ideig-óráig, pár hónapig még mentették a bőrüket, 1990 tavaszán a második vonal még benne volt a struktúrában (a szövetségi kormányt például a pártkáder Marián Čalfa vezette), de utána eltűntek. Az úgynevezett Demokratikus Baloldal Pártja is harmad-negyed garnitúrás figurákból állt össze, akik a rendszerváltozás előtt semmilyen vagy nagyon kis szerepet játszottak. Románia pedig egyáltalán nem volt felkészülve, ott gyilkolni kellett. Érthető, hogy ott a második vonal kinyírta az elsőt, mert ha nem ezt teszi, akkor az első nyírta volna ki a másodikat. Ez az érdekes különbség arról árulkodik, hogy az akkori kommunista államok politikai vezetői különbözően voltak felkészülve a bekövetkező rendszerváltásra.

Milyen helyzetben jöttél haza, és mire készültél?

– Decemberben elején még Budapesten voltam, mert megbetegedett a fiam, és nem mertem hazajönni. Amerikában ugyanis ellopták az útlevelem, és ideiglenes okmányt kaptam, amit, ha beléptem Csehszlovákiába, a határon elvettek volna, s félő volt, hogy nem tudok visszamenni a családomért. Vártam egy ideig. Mikor megkaptam az üzenetet, hogy a Nyilvánosság az Erőszak Ellen engem jelöl a szövetségi kormányba egyik miniszterként, hazajöttem. Nem a csábítás miatt, hanem tisztességtelen lett volna, ha nem jövök. Számomra a december nyolcadika-kilencedike döntő nap volt. Akkor jöttem rá, hogy a felvidéki magyarok egyáltalán nincsenek felkészülve a rendszerváltozásra. Hiába alakult meg november 18-án a Független Magyar Kezdeményezés. Ez körülbelül annyit jelentett, mintha 1948. február 25-e után összeverődött volna a magyar kommunistáknak egy csapata, és az új hatalom keretében ki akarta volna alakítani a saját pozícióit. Amikor felutaztam Prágába a kormányalakításra, ott döbbentem rá, hogy nem vagyunk felkészülve, és akkor vált számomra világossá, hogy nekünk egy önálló, független politikai pártot kell alapítanunk. Ezzel a felismeréssel jöttem vissza Prágából, meg sem várva a kormányalakítás eseményeit, hiszen a kommunista delegáció engem megvétózott. (Csodálkoztam is volna, ha nem vétóznak meg.) Ezzel jártam körbe pozsonyi ismerőseimet, akikről úgy gondoltam, hogy ezt a felismerésemet el kell mondani nekik. Az FMK-soknak mondtam el és a Csehszlovákiai Magyarok Fórumát képviselő Csemadok-osoknak. Az FMK-sok kategorikusan visszautasítottak, a csemadokosok pedig azt mondták, ha megcsinálod, támogatunk. Az igazat megvallva, én nem akartam pártot alapítani. Úgy képzeltem, hogy akik már megpróbálták rendezni a soraikat november 17-e óta, majd átalakítják a kialakult struktúrákat egy független magyar politikai párttá.

Nem voltak rá képesek, vagy féltek?

– Az FMK mereven elutasított, a csemadokosok pedig Csemadokban gondolkodtak. Ennek kapcsán mondtam el azt a véleményemet, hogy a Csemadoknak a sztálinista struktúráját le kell rombolni, tehát át kell alakítani.

Amit aztán jól félremagyaráztak, hogy Duray szét akarja verni a Csemadokot.

– Félre is lehetett magyarázni, de nem is érdekelt senkit, hogy én mit gondolok. Január elején ülésezett a Csemadok Központi Bizottsága Szencen. Elmentem a kétnapos ülés második napjára, ahol sikerült annyit elérnem, hogy a Csemadok kiadott egy állásfoglalást arról, megvizsgálják a párt alapításának a lehetőségét. Még mindig távol tartottam magam a pártalapítástól, vissza akartam menni a geológusi szakmámhoz. De nem mozdult semmi, és engem győzködtek, meg részben az ismerőseimet, hogy csináljam én. Másrészt pedig felütötte a fejét néhány kezdeményezés, amit nem tartottam jónak, legalábbis gyengének, mert ad hoc-szerűek voltak. December végén jött egy bejelentés, hogy létrejött az előkészítő bizottsága a magyar kereszténydemokrata pártnak, de nyoma sem volt a bizottságnak, csak a híre jelent meg. Aztán jött Pósa, egy párt alapszabályával, amin elszörnyülködtem. Láttam, hogy elindult egy gondolkodás, de nem az, aminek lennie kéne. Akkor néhány emberrel összeülve, beszélgetve jutottunk el oda, lehet, hogy magyar pártot nem szerencsés alapítani, mert azzal a váddal illetnének bennünket, amivel Esterházy Jánosékat, hogy 1938-ban hozzájárultak Csehszlovákia megdöntéséhez. Így jött az ötlet, hogy a csehszlovákiai nemzeti kisebbségek számára alapítsunk politikai mozgalmat. Kitaláltuk a nevét, több nyelven megjelölve az együttélés fogalmát, és ezt hirdettük meg 1990. február 7-én. Itt a bejelentés jelentette a fordulópontot, mert attól kezdve elkezdtek jelentkezni azok, akik ott akartak dolgozni. Jelentkeztek, akikkel a hatvanas években a klubmozgalmat, a nyári ifjúsági találkozókat szerveztem, és megjelentek, akik segítettek a Jogvédő Bizottság háttérmunkájában, akikről nem is tudtam.

Így alakult ki egy országos hálózat.

– Harminchétezer aláírást gyűjtöttünk össze a bejegyzéshez, amihez tízezerre volt szükség. Ma már ez egy használhatatlan adathalmaz, mert azóta mindenkinek megváltozott a címe. Akkor nagyon fontos volt, hogy ilyen sok ember aktivizálódott. De mihelyt megtörtént a bejelentés, azonnal megkezdődött a szerveződésünk elleni aknamunka.

Kik részéről?

– Magyarországról, az akkori SzDSz-ből és az akkori Fideszből meglátogatott két ember, és figyelmeztettek, ne alapítsak pártot, hanem álljak be a NyEE kötelékébe. Ha nem így teszek, politikailag kinyírnak. Ekkor jött létre az a furcsa egyezség a szerveződő magyar kereszténydemokrata klubok és az FMK között, hogy meghatározzák a felvidéki magyarság ideológiai irányultságát. Az FMK lesz a liberális irányzat, a magyar kereszténydemokrata klubok (akkor még nem volt MKDM) a konzervatív irányzat, az Együttélés pedig a szélsőség. Ebben az egyezségben benne voltak olyanok is, akiket ma is ismerünk, volt benne egykori csehszlovák titkosügynök is, és benne volt a magyarországiak sugallata.

Miért féltek ennyire tőled?

– Ez az, amin én is törni szoktam a fejemet, mert ez tulajdonképpen értelmezhetetlen. Valószínűleg azt érezhették, hogy ebben a mozgalomban társadalmi erő van, és nyilvánvalóan azt akarták megakadályozni, hogy a felvidéki magyarságnak legyen egy ütőképes politikai csapata. Másra nem tudok gondolni. De megtalálták hozzá a megfelelő embereket.

Amit aztán – később – sikerült is véghez vinniük a pártok egyesítésével.

– A pártokat egyesíteni kellett, mert a szétforgácsolódás és azok az ellentétek, amelyek a kilencvenes évek felvidéki társadalmi és politikai életében kialakultak, tarthatatlanok volt. De a pártegyesítés feltétele az volt, hogy én tűnjek el.

Ugorjunk egyet az időben. 1993-ban kettészakadt Csehszlovákia, és 1994-ben az Együttélés kezdeményezte a komáromi nagygyűlést, amely elvetette a csíráját az önkormányzás lehetőségének. Sajnos, elszabotálták.

– A komáromi nagygyűlés ötlete még Csehszlovákia létezése alatt született meg, 1992 nyarán, egy szűkebb körű konferencián. Erre Budapesten került sor, a sziklakápolnában. Ezen egy kárpát-medencei reprezentáció jelent meg, tőlünk, Erdélyből, Délvidékről. Az ottani közös gondolkodás eredménye lett az, hogy meg kellene teremteni egy fórumot, ahol az önkormányzati képviselőink, polgármestereink találkoznak, hogy megvitassuk a lehetőségét, hogyan lehetne az önkormányzatiságunkat, az államon belüli önrendelkezésünket rendszerbe fogni. 1992-ben még a települési önkormányzatok is gyerekcipőben jártak, hiszen 1990 novemberében választottunk először önkormányzatokat, polgármestereket. Ilyen szempontból is fontos lett volna, hogy átadjuk egymásnak a tapasztalatokat, s ebben már egy továbblépés eshetősége is benne volt.

Végül csak 1994 januárjában sikerült megszervezni.

– Nagyon nehezen ment, mert mindenki akadályozta a nagygyűlés megszervezését. Beleértve azokat is, akik együttműködtek a szervezésben. Az FMK eleve elutasította az együttműködést, mert hiszen az FMK elnöke eljött és fel is szólalt, de a társrendező szervezet, az MKDM részéről is az utolsó pillanatig akadályozták néhányan. Sőt, az MKDM elnöke ott jelentette be, hogy telefonhívást kapott, bomba van elhelyezve a sportcsarnokban, ki kell üríteni a termet, és nem szabad megtartani a gyűlést. Ha Pásztor István, Komárom polgármestere nem áll a sarkára, mondva, nem jelentünk be semmit, és megtartjuk a gyűlést, akkor hamarább feloszlott volna, mint ahogy létrejött.

Vladimír Mečiar belügyminiszter rendőrei ugrásra készen álltak.

– A rohamrendőrség ott volt, s ha nem olyan mérsékelt hangnemben zajlott volna a konferencia, hanem valóban egy határozott autonómia-követelés fogalmazódott volna meg, kivonultunk volna és tüntetünk, akkor valószínűleg beavatkoztak volna.

Annak ellenére, hogy a fél világ sajtója ott volt?

– Talán ez jelentette a legnagyobb védelmet. Több mint 200 újságíró volt akkreditálva. Érdekes módon, amikor nem történt meg az autonómia igényének a bejelentése, csak az önkormányzatiságnak a kibővítése, attól kezdve az újságírókat az egész nem érdekelte.

Lépjünk egy lépcsőfokot ismét. Miért kellett egyesülnie 1998-ban a három magyar pártnak? A közvélekedés szerint a választási törvény miatt.

– A közvéleményben valóban úgy csapódott le, hogy a választási törvény megváltoztatása miatt volt erre szükség. Lehet, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban, mert akik eleve ellenezték, azok számára is kiderült, hogy akár külön indulva, akár koalícióban, nem fogunk bejutni a parlamentbe. A pártegyesítésről azonban kezdettől fogva beszéltünk. Elég elolvasni azokat a kilencvenes években született írásaimat, amelyek az Önrendelkezési kísérleteink c. kötetben megjelentek, hogy bárki számára világos legyen: a pártegyesítés gondolata nem a választójogi törvény miatt született meg, hanem egy közigény és egy stratégiai előrelátás miatt. Emlékezzünk vissza, én már a pártegyesítés előtt két évvel bejelentettem, hogy nem akarok az egyesült párt elnöke lenni. Mert tudtam, hogy akkor abból soha nem lesz semmi. Nem tudom, miért féltek tőlem annyira.

Valószínűleg azért, mert nem voltál manipulálható ember.

– Nagy valószínűség szerint. De már 1992 novemberében, amikor az Együttélés még a csehszlovákiai keretek között az utolsó közös konferenciáját tartotta Český Těšínben, már akkor arról beszéltem, hogy Csehszlovákia megszűnése után nem tudjuk elkerülni a magyar pártoknak az egyesítését, és már az odautazáskor mondtam a munkatársaimnak, hogy ezt csak akkor tudjuk elérni, ha nem én leszek az egyesült párt elnöke. Az MKP megalakulásával kapcsolatban érdemes valamit elmondani. Akik létrehoztuk, s akik beadták a derekukat, látva, hogy nincs más megoldás, mintha nem is tudták volna, mit csinálnak, mert már a neve is (Magyar Koalíció Pártja) értelmetlenség volt. Koalíciónak nem lehet pártja, pártoknak lehet koalíciója. Lehet egy választásra összeálló koalíció például. Azok, akik utolsó csepp vérükig akadályozták az egyesülést, valóban egy választási pártot akartak létrehozni, hogy csak a választásokig tart az együttműködés, és utána mindenki megy a maga útján. Emögött nyilvánvalóan az a szándék rejlett, hogy a három párt közül az Együttélést kiszorítják a peremre, és az FMK meg az MKDM összefogva belép a kormányba. Ez volt az elképzelés, de amikor végül kikényszerítettük a pártegyesítést, ezt az elképzelést áthúztuk. De még a pártegyesítés előtt is úgy volt elképzelve a pártstruktúra, hogy a párt három frakcióból fog állni. Ezt is sikerült megakadályozni. Ennek az volt a veszélye, hogy ahol három frakció van, a kettő a harmadik ellen összefog, mert egy ilyen struktúra erre eleve lehetőséget kínál. Igaz, ennek nagy ára volt. Az eredeti egyezség ugyanis az volt, hogy az egyesült párt elnökét az Együttélés adja, a két frakció lehetősége érdekében azonban fel kellett adni ezt a pozíciónkat. Így vált az MKDM elnökjelölővé, s így lett Bugár Béla a pártelnök.

A kényszerházasságba bele volt kódolva a későbbi szakadás.

– De ha megmaradt volna a három frakció, akkor is szétesett volna. Sőt, talán hamarább.

Miért volt szükség arra, hogy a Magyar Koalíció Pártja bent legyen a Mečiar utáni koalíciós kormányban?

– Ez nem automatikusan jött létre, hanem szükség volt rá. És nemcsak azért, hogy meglegyen a kormányalakításhoz a többség, mert kormánytöbbséget – még ha sokan azt is hiszik, hogy nem – létre lehetett volna hozni más összetételben is. A magyarokra azért volt szükség, mert a szlovák politika így tudta az arculatát az Európai Unió és az Egyesült Államok számára elfogadhatóvá tenni. Az már a kilencvenes években látható volt, hogy az amerikai diplomácia úgy készíti elő Mečiar megbuktatását, hogy abban részt kell venniük a magyaroknak is.

Az egész régióra megvolt a stratégia, hiszen ezt szolgálták az alapszerződések az utódállamokkal.

– Az volt az első felvonása az ügynek. A kormányzásban azért kellett részt venni, hogy ellenőrizni lehessen bennünket, és meg lehessen gátolni esetleges olyan igényeinket, amelyek nem illettek bele sem Washington, sem Brüsszel elképzeléseibe.

Az elvarázsolt status quo-ról beszélünk?

– Igen, meg akarták tartani azt az állapotot, amit 1920-ban kialakítottak. A rendszerváltás a magyarok számára gyakorlatilag csak annyit jelentett, hogy vissza tudtak térni az 1920-30-as éveknek a politikai struktúrájához, de a társadalmi szerkezetéhez már nem.

Meg azért azt is, hogy kivonultak az oroszok.

– Az úgyis bekövetkezett volna. A Szovjetunió már nem tudta fenntartani azt az állapotot, amit a második világháború után fokozatosan kialakított. 1985-ben, amikor még börtönben voltam, a nagy semmittevésemben elolvastam Gorbacsovnak több beszédét szlovákul is, magyarul is. Már akkor világossá vált belőlük, hogy óriási változások elébe nézünk, és ennek a változásnak az eredménye valószínűleg az lesz, hogy a Szovjetunió az akkori formájában meg fog szűnni. Láthatjuk, hogy Oroszország nyugaton körülbelül ott végződik, ahol a cári Oroszország idejében. Mert Ukrajna csak azért jöhetett létre, hogy megalakult a Szovjetunió. Ukrajna ugyanis nem volt ország. Sokat eszelnek az ukrán probléma körül, de senki sem meri kimondani azt, hogy ez tulajdonképpen egy mesterségesen létrehozott ország. A nyugati része lengyel fennhatóság alatt volt évszázadokig, illetve a Habsburg-birodalom részét alkotta, a keleti része pedig Oroszország volt. A mostani konfliktus tehát egy valamikori természetes helyzet következménye, mert azt a helyzetet a politika megszüntette.

Ha már Ukrajnát említjük, a rendszerváltás után a legtöbb nép visszakapta a függetlenségét, ha úgy tetszik, az önrendelkezését. Csehszlovákia kettévált, Jugoszlávia széthullott, hogy Koszovót már ne is említsük. Csak mi maradtunk hoppon.

– Ha mélyebben megvizsgáljuk, mi ennek az oka, abból kell kiindulni, hogy sem a valamikori Csehszlovákiához, sem az egykori Román Királysághoz, sem a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolt része a történelmi Magyarországnak önmagában nem képes változtatni a saját helyzetén. Ehhez szükséges egy olyan kárpát-medencei magyar gondolkodás, amely fokozatosan változtatja meg a helyzetet. Nem arra gondolok, ami 1938-45 között történt, hogy a területi státusokat változtatja meg, hanem az ezeken a területeken élő magyarok jogállását. Ez csak akkor lehetséges, ha Magyarország erős. De Magyarország a rendszerváltozástól számítva fokozatosan gyengült. A rendszerváltozás első szakaszában mindegyik egykori kommunista ország legyengült, de Magyarországnak itt is más volt a pályája. Tíz évvel a rendszerváltozás után gazdaságilag a térség legkonszolidáltabb országa volt. 2002-ben, az első Orbán-kormány bukása után pedig tudatosan tönkretették az országot. Az a kormánykoalíció, amely 2002-2010 között vezette Magyarországot, tudatosan legyengítette az országot. Magyarország szerepe a nemzet felemelésében csak akkor jöhet számításba, ha megerősödik, konszolidálódik. Nem véletlen, hogy annyi támadás éri Magyarországot. Ugyanazok az érdekek, amelyek megszabták azt, hogy 1998-ban Szlovákiában, Romániában milyen kormányt kell alakítani, igyekeznek gyengíteni a mai Magyarországot is, és támadják, szervezkednek ellene. Ez nem összeesküvés-elmélet, ez látható! Mert mindenki attól fél, hogy Magyarország megerősödik. Nagyon sok bírálatot kaptam, amikor 2002-ben a Kossuth téri beszédemben egymillió ember előtt azt mondtam, hogy ha Magyarország erősödik, az egész térségünk meg tud erősödni, ha Magyarország gyengül, az egész térségünk gyengülni fog. Nyilvánvaló, hogy a környező államok Magyarország kárára akarnak erősödni, ez azonban tévút, hiszen csak együttműködéssel tudunk erősödni és felemelkedni. Közösen. S ez az egyetlen lehetőség arra, hogy a Magyarország határain túl élő magyar közösségek is megerősödjenek. Anélkül nem fog sikerülni.

Sokszor elhangzik a magyar kormány címére a bírálat, hogy „szőnyeg alá söpri” a vitás kérdéseket. Ugyanakkor a kormány álláspontja, hogy közös gazdasági sikerek után rendezhetjük csak a közös traumákat is. Ez végülis ezt támasztja alá.

– Tény az, hogy nagyon sok nem megvalósult terv valósulhatna meg függetlenül attól, hogy Magyarország erős-e, vagy gyenge. Az európai integráció keretében ugyanis számos olyan tervet lehet készíteni és megvalósítani, amely nem attól függ, hogy egy ország erős, hanem attól, hogy erre az unió lehetőséget nyújt. Azt tudnám a jelenlegi Magyarország szemére vetni, hogy ezeket a tervezéseket nem segíti elő, sőt esetenként gátolja. Nem akarok részletekbe merülni, mert belebonyolódnánk.

Mi a helyzet az Európai Unióval? Sokan állítják, hogy át kellene alakítani.

– Tény az, hogy át kell alakítani az egész Európai Uniót. Bizonyos kérdésekben növelni kell a tagállamok szuverenitását, bizonyos kérdésekben gátolni. Ha az unió úgy fog működni, hogy az erős számára a gyengébb rész csak piacot jelent, akkor folyamatosak lesznek a válságok az unióban.

Mennyiben függnek össze a rendszerváltozással és az európai integrációval a mi itthoni gondjaink?

– Annyiban, hogy az egykori kétpólusú világ egypólusúvá vált. A két pólus nem egymással van elfoglalva, hanem egyéb kérdésekkel, amelyek beleillenek a globalizmusba. A világ – legalábbis átmeneti – egypólusúvá válása a globalizmusnak kedvez. Az arculatvesztésnek. Mondom ezt én, aki reméltem, hogy a világ egypólusúvá válik. De arra természetesen nem gondolhattam, hogy a Szovjetunió bukásával olyan láthatatlan terror alá kerül a térség, amelyet úgy szoktak jellemezni, hogy nem mindegy, hogy tankokkal vagy bankokkal foglalok el egy országot. Most a bankokkal való elfoglalása történik nemcsak az országoknak, hanem a lelkeknek is.

Visszatérve a Felvidékre. Nemrég fogalmaztad meg valahol, hogy intézményes önkormányzatiságban kell gondolkodnunk. Mit értsünk ez alatt?

– Az önkormányzatiság az alfája és az omegája a társadalom működésének. Mert ugyan egy autokratikus rendszerben is működhet jól a társadalom, ha az autokrata jó ember. Magyarán, ha jó király van az ország élén, jó a királyság. Ha rossz király van, a királyság is rossz. Az önkormányzatiság azonban önmagában jó, mert egyrészt a sokszínűséget, másrészt a társadalom alapvető alkotóelemeinek a jogait erősíti. Tehát mindenképpen önkormányzatiságban kell gondolkodnunk, s ennek több fajtája van. Szokták mondani, hogy kulturális meg oktatási autonómia. Ez önmagában mesebeszéd. Ilyesmiket azok mondanak, akik nem tudják, miről van szó. Az önkormányzatiságnak két fajtája van. Területi önkormányzatiság, aminek van szimmetrikus és aszimmetrikus rendszere. Az aszimmetrikus az ún. területi autonómia, a szimmetrikus rendszerben pedig az egyes területi egységek azonos jogkörökkel vannak felruházva, bizonyos helyi specialitások figyelembe vételével. Ilyen specialitás például a nyelvhasználat. Ez nem területi autonómia, hanem az autonóm egységen belüli specialitásnak az érvényesítése, igényeknek a kielégítése. Egyébként egyforma jogkörrel kell az összes területnek rendelkezni. Mint mondtam, az aszimmetrikus rendszer a területi autonómia. Igen ám, de a jelenlegi szlovákiai közigazgatási rendszer ugyan szimmetrikus, de nem teszi lehetővé azt, hogy helyi specialitásokat figyelembe vegyünk, mert úgy lettek kialakítva a kerületek. Például egy Nyitrai vagy Nagyszombati kerületen belül csak a települési specialitást tudom figyelembe venni, de ezt ennek a közigazgatási egységnek a belső különbözősége nem teszi lehetővé. Úgy lett ugyanis kialakítva, hogy a magyarok aránya sehol sem éri el a harminc százalékot. Az intézményes autonómia pedig azt jelenti, hogy testületek jönnek létre, amelyek fel vannak vértezve jogkörökkel, és azokat a jogköröket gyakorolják. Ennek van helyi, területi és országos testülete. Eltérően attól, ami például Szerbiában van, mert ott csak országos testület van, az ún. nemzeti tanács. Ez akkor működik jól, ha három szintű. Ez beleilleszkedik az adott ország közigazgatási struktúrájába. A testület az alkotmány által felruházott, alapvető jogkörrel rendelkezik, és ezeknek a jogköröknek a részleteit speciális törvények határozzák meg. Azokban a kérdésekben, amelyekben határozati döntési joga van a testületnek, csak az alkotmánybíróságon keresztül támadhatók meg. Vagyis: oktatás, kultúra, nyelvhasználat, területfejlesztés, közberuházások, utak, vasutak, tömegközlekedés stb.

Hadd mondjak egy példát arra, mi van most. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de igaz. A nővérem Losoncon lakik, és meghalt egy unokatestvérünk Budapesten. Mivel nem vezet személygépkocsit, ahhoz, hogy elutazhasson a temetésére, Losoncról el kellett jönnie Pozsonyba, és Pozsonyból együtt utaztunk Budapestre. Mert bár fele akkora a távolság, egy harminc kilométeres útszakasz miatt (Salgótarjánig) nem tudta megoldani az utazást. Losoncról Salgótarjánba ugyanis nem jár sem busz, sem vonat. Ha működik a testületi önkormányzatiság, akkor annak igenis van beleszólása abba, hogy ne szakadjanak szét az egyes régiók. Mert ezeknek a régióknak a tarthatatlan állapota többek közt emiatt is létezik. Nemcsak azért, mert nincs munkahely, de azért is, mert el vannak szigetelve. Tehát a testületi önkormányzatiság ilyen problémák megoldására is alkalmas. Minden társadalom egészséges működése az önkormányzatiság minőségétől függ.

Az emberben azért ott bujkál a szkepszis, hogy a megfogyott, megfáradt és kiábrándult szlovákiai magyarság el tud-e fogadni bármilyen stratégiai tervet húsz évvel Komárom után? Nagy része a huszonöt év alatt talán kiábrándult a politikából, amit gyakran a választási részvételi arányok is jeleznek.

– Már a 2002-es parlamenti választások alkalmával tapasztalható volt, hogy a tömbben élő magyarok kezdenek a felvidéki magyar politikából kiábrándulni. Érdekes, hogy ezt az MKP-ban senki nem értette meg. Pedig elmondtam, leírtam, figyelmeztettem a választási eredmények alapján. Senkit nem érdekelt. Pedig a tömbben kezdtük veszíteni a választóinkat! Érdekes módon 2002-ben Kassán, Pozsonyban nagyon sokan szavaztak az MKP-ra, de 2006-ban elveszítettük őket. Nem volt véletlen, mert ezek a megrendült identitású választók már nem tartottak igényt az MKP-ra. Mikulás Dzurinda, aki 2006-ban még miniszterelnök volt, elmondta, hogy nincs szükség az MKP-ra a szlovákiai politikában. 2002-ben még nem mondott ilyet. Ezeket a bizonytalan identitású, elveszített választókat a Most-Híd szerezte vissza 2009 után. Amit nem akarok kommentálni.

Mi a helyzet az MKP-Híd ellentéttel? Feloldható, megoldható, kezelhető?

– Gondoljunk vissza a baloldal történelmére. Amikor a szociáldemokrácia mellett megalakultak a kommunista pártok, és a kommunista pártokat a szociáldemokráciából kiszakadtak hozták létre, attól a pillanattól kezdve összebékíthetetlen volt a szociáldemokrácia és a kommunisták közötti ellentét. Ez gyakorlatilag eltartott a mai napig, s csak azért nem látszik, mert a politikai élet bal oldalán óriási a zűrzavar mindenütt, és baloldal a klasszikus értelemben gyakorlatilag nem létezik. A jobboldal igen.

Az utóbbi két, két és fél évtized a szabadság mellett vérveszteség számunkra, hiszen két népszámlálás alatt elfogyott száztízezer magyar Szlovákiában. Az elmúlt huszonöt év megértéséhez azonban több, azt megelőző évtizedek ismerete is szükséges. Hol kezdődött a kálváriánk?

– A nagy csapás 1945-ben érte a felvidéki magyarokat, amikor kinyírták a falusi középosztályt. Kitelepítették és lakosságcserével tizedelték meg. Aki megmaradt, beterelték a szövetkezetekbe. A városi középosztályt, értelmiséget szintén a kitelepítéssel, a lakosságcserével számolták fel. És a kommunizmus mindezt betetézte. Gyakorlatilag a mai napig nem sikerült megújítani a felvidéki magyarság teljes társadalomszerkezetét. Nézzük meg, mennyi az első generációs értelmiségünk. Évtizedek óta szinte kötelező a tizenhat évig tartó tanulás, és csaknem elkerülhetetlen, hogy mindenki leérettségizzen. Mégis elképesztően sok első generációs értelmiségink van. Viszont nincsenek sem első, sem második generációs szakmunkásaink. Mert ugye minden társadalmi rétegnek megvan a maga elitje. A munkásságnak a szakmunkás, a falusi társadalomnak a gazdálkodó, a városi társadalomnak pedig az értelmiségi. Ezt nem tudtuk újjá építeni.

A száztízezres statisztikai veszteség persze nem azt jelenti, hogy annyival kevesebb lett az ember. Különböző okai vannak. Nyilvánvaló a nagyobb arányú elhalálozás, elöregedés, kisebb arányú születés, de ebben benne van a munkanélküliség, az elvándorlás, az asszimiláció is. Ez többrétegű dolog. A száztízezer embernek egy része megvan. Szerintem a 2014-ben lezajlott választások azok, amelyek alapján meg lehet fogalmazni, mit lehetne tenni. Nem sok mindent. Csodára senki sem képes. De fel kell hagyni a klasszikus pártpolitizálással. Ez nem azt jelenti, hogy nincs szükség politikai pártra. Szükség van, de ki kell menni a civil társadalomba. Elsősorban arra kellene összpontosítani, hogy horizontális hálózatok jöjjenek létre. Amelyik politikai párt ezt nem ismeri fel, annak a népszerűsége elfogy. A hálózatba bele tartoznak a különböző társadalmi, civil, szakmai szervezetek. Ugyanis az ott megfogalmazott elképzelések, illetve a kölcsönös párbeszédek alapján kell egy politikai pártnak politizálnia.

Vagyis a pártok elszakadtak a gyökerektől?

– Nem is a gyökerektől, hanem bizniszpártokká váltak. Nem azt mondom, hogy a mostani MKP bizniszpárt, de a tíz évvel ezelőtti MKP az volt. Abból ábrándult ki a felvidéki magyar. És még nem tapasztalta meg azt, hogy a megtisztult MKP már nem bizniszpárt, de a megtisztult MKP nem ismerte még fel azt, hogy horizontális hálózatban kell gondolkodni. A komáromi helyhatósági választások eredménye pontosan ezt bizonyítja.

Visszatekintve, a régi rendszer bukása óta József Attila után szabadon, két és fél évtized elszelelt, és még mindig hallani nosztalgikus hangokat. Hogy van ez?

– A kommunizmust az sírja vissza, aki akkor nagyobb biztonságban érezte magát, mint most. De sok idő elmúlt, és egyre kevesebben vannak, akik emlékeznek. Aki ennek ellenére azt mondja, hogy akkor jobb volt, vagy egy rózsaszín múltra emlékezik, vagy nem tudja, mit beszél. A múltat ismerni kell, de nem azért, hogy visszasírjuk. Azért kell ismerni, hogy a jelenben és a jövőben ne kövessük el ugyanazokat a hibákat.

Ismerhetik ezt a fiaink?

– 2010-től, amióta nem vagyok parlamenti képviselő, címzetes docensként a Nyugat-Magyarországi Egyetemen tanítok. Azt tapasztalom a diákok körében, hogy általános műveltség nélkül kerülnek ki a középiskolából. Ami veszélyes. Nem azért, mert kenyeret sütni csak úgy lehet, ha József Attila verseit ismerik, hanem mert csak úgy lehet teljes a világképük, ha ismerik József Attila verseit. De nem ismerik azt a térséget sem, ahol élnek. Sem földrajzilag, sem szociológiailag. Erről nem elsősorban az iskola tehet, hanem inkább a társadalom és a család, amelyben hiányzik a párbeszéd. Azzal, hogy egy fiatal beburkolózik a világhálóba, lehet, hogy sok információhoz jut, és sok emberrel jut kapcsolatba, de ez nem párbeszéd.

Milyen tárgyat oktatsz?

– Az a neve, hogy nemzetismeret. Most, decemberben lesz egy kurzusom Pécsett, doktoranduszoknak.

Ez egy létező tantárgy?

– Nem, ezt én találtam ki. Meghívtak Sopronba oktatni, de nem tudták, mit adjak elő, csak szerették volna, hogy ott legyek. Tulajdonképpen egy évet kísérleteztem, és közben alakult ki bennem az elhatározás, hogy azt kell tanítani, amiben benne van a helytörténet, helyrajz, beleértve a történelmi, földrajzi ismereteket és a kultúrát. S mindezt úgy kell összefogni, hogy tanulsága legyen a mára vonatkoztatva; tehát a jelenünket és a jövőtervezésünket kell alapozni, a történelmi és kulturális-társadalmi eseményeken keresztül.

Kérdezett: Kövesdi Károly