Hét évtized mogyoróhéjban – Duray Miklóst köszöntjük

dm702Duray Miklós összmagyar vonatkozásban valószínűleg a legismertebb felvidéki honfitársunk. Ma, július 18-án tölti be 70. születésnapját. Isten éltesse! Alábbiakban Batta György és Dániel Erzsébet köszöntőjét olvashatják.

Batta György: Kortársunk, Duray Miklós

Mindössze másfél esztendővel ifjabb, mint jómagam, így nekem a szó szoros értelmében is kor-társam. Szülőföldjét kis túlzással akár a sajátoménak is tekinthetem: ő Losoncon született, én huszonhét kilométerrel keletebbre, Rimaszombatban. Ifjúságunk idején e két kisváros lakossága még magyar többségű volt: a mai tizen-, huszon- vagy harminc éves ifjak ezt már el sem tudják képzelni. (Tisztelet a kivételeknek.)

Édesapja hetvenkét évesen elhunyt, vele nem találkoztam. Édesanyját viszont megismertem, és Évát, a nővérét is, így meggyőződhettem róla, hogy Miklóst a család életre szóló útravalóval ajándékozta meg. Otthon bizonyára gyakran hallotta, hogy az igazságot vállalni kell, éppen úgy, mint a nemzeti hovatartozást. És valószínűleg az is gyakran szóba került, hogy a folyamatos önművelés teljesebbé teszi világlátásunkat, mivel közben elsajátítjuk az érvelés képességét.

A magyarság történelmének Trianon utáni fejezete a Duray gondolkodó, elemző, mindenre választ kereső, örökösen vizsgálódó, tapasztalatait szorgalmasan rendszerbe foglaló, áldozatokat, akár börtönt is vállaló, közösségi alkata számára kiváló terepnek bizonyult. Aligha tudhatjuk meg, mi zajlott le benne, miközben – háromszor is! – halálosan megfenyegették, ha nem tűnik el a politika porondjáról. Az is titok marad, bár sejthető, miért akadályozták meg hazatérését útlevele ellopásával washingtoni tartózkodása idején a csehszlovákiai bársonyos forradalom nyitányán. (A telepakolt autóból „csak” az útlevelét vitték el.) Kikövetkeztethető, de nem bizonyítható, miért emelt vétót Prágában a neki szánt miniszteri poszt betöltése ellen a kormányalakítási tárgyaláson Marián Calfa, a rendszerváltás utáni első csehszlovák kormány miniszterelnöke.

Azt viszont tudjuk mi, Duray Miklós kortársai is, hiszen mindnyájunkkal örvénylik a történelem, hogy eszmélésünk óta felróják nekünk már azt is, hogy magyarok vagyunk! (Tisztelet a kivételeknek.) Mi az oka, hogy 1920-ban a csaknem halálosan megsebzett Magyarország területének kétharmada idegen kezekbe kerül a születésük óta ott élő magyarokkal, a hatalmas természeti és épített kultúrával, gazdasági teljesítő képességgel együtt? És miért történik, hogy mégsem tudtak elpusztítani? Miért sikerül újra meg újra talpra állnunk, miért tudtunk vert helyzetünkben is olyan szabadságharcot vívni 1956-ban a ránk telepedett külső és belső zsarnokokkal szemben, hogy az a néhány őszi nap úgy fénylik fel a nagyvilág tudatában, olyan eltagadhatatlanul, mint a bibliai égő csipkebokor?

Törvényszerű, hogy Duray Miklós Esterházy Jánost választotta példaképéül. Hogy előadásaiban, tanulmányaiban, könyveiben, nyilatkozataiban ő is azt hirdeti: „Együttes létre vagyunk ítélve a szomszéd népekkel, közös otthonra és hazára ebben a nagy tájban, a Kárpát-medencében. Arra ítéltettünk, hogy ne mérgezzük egymás életét, tartsuk tiszteletben különbözőségeinket, éljünk sorsközösségben egymással.”
Ez az ő nemzetismeretének a csúcsa. Aki veszi magának a fáradságot, és megnézi a honlapját,(www.duray.sk) és megismeri életének eseményeit, szellemi és fizikai teljesítményeit, állhatatosságát, nemzetszeretetét, teherbírását, stb., teljesebb képet kaphat arról a közülünk való, immár hetven esztendős magyar emberről, aki egész életében értünk dolgozott, s reméljük, ezt teszi ezután is.
Köszönjük neked! Isten éltessen, Miklós!

 

***
Dániel Erzsébet: Köszöntő nyílt levélben

Több mint harmincévi ismeretség után is, ha levélben szólítalak meg, mélységes tisztelet és alázat van bennem személyed iránt.
A 70-es és 80-as években, amikor Te a magyar iskoláink megmaradásért a küzdelmedet vívtad, már sokat hallottam Rólad. Persze csak suttogva beszéltünk Rólad, a hangosak pedig óva intettek a veled való kapcsolattól. S ez volt az, ami leginkább elhitette velem, hogy a Te ügyed, a mi ügyünk. Akkor már férjemmel helyi szinten csemadokoztunk: ő elnök volt, én mindent szervező. Hozzánk is eljutott a bennünk bízó pedagógustól a titkos körlevél, amivel felhívtad a figyelmünket a veszélyre. Majd sor került néhány, hitünket erősítő találkozásra a nyári művelődési táborokban, a párkányi klubesteken, a Jókai Napok éjszakába nyúló vitaestjein, és az itthon az általam szervezett irodalmi színpadok előadásain.
S mindezt Neked is köszönhetjük, hogy hitet és reményt ébresztettél bennünk a megmaradásra, még akkor is, ha a helyi és járási pártvezérek, hithű kommunisták és ateisták veszélyes elemnek tituláltak Téged.
Természetes volt számomra, hogy 1990 februárjában, amikor Pozsonyba a Csemadok házba hívtak az Együttélés politikai mozgalom alakuló ülésére, hogy a Te szavad legyen számunkra, akik ott voltunk, az irányadó az 1989-es fordulatban.
A járási elnökségi tagság után az Országos Tanácsba kerülve, tapasztalhattam meg, hogy mennyire komolyan gondolod Te az itteni magyarság megmaradásának stratégiáját. S hogy mennyire őszinte hívei voltak sokan az elméletednek. Ha volt is férgese a mozgalomnak, az igen hamar kihullott. A mozgalomból több élen járó és politikai pályafutását a közösség jövőjéért igen komolyan gondoló személy sok éven keresztül települése, vagy régiója élén állt.
Ami továbbra is hitelességedet erősítette, hogy több alkalommal is részt vettem vidéki rendezvényeken is, és Te mindig egyforma hangon, tisztelettel szóltál népedhez, amely egy része megértette mondandódat, de volt olyan is, aki nem, vagy nem akarta.
Soha nem fogom elfelejteni az Együttélés Országos Tanácsának ülést, ahol bejelentetted a pártok egyesülését és azt is tudattad velünk, hogy neked félre kell állnod ott és abban a helyzetben. Ez már akkor volt, mikor már nyíltan ostoroztak, s valakiknek nagyon az útjában álltál. Alázattal, tisztelettel adtad tudtunkra a döntésedet, s mi akkor döbbenettel vettük tudomásul, hogy valami éppen megváltozik körülöttünk.
Akkor is, azóta is sok-sok Téged vádoló, hibáztató elemzést hallottam. Persze az ellenkezőjét is, főleg azoktól, akik megismertek Téged közelebbről, s akik odafigyeltek Rád, beszédeidre, írásaidra, könyveidre.
Miklós, én köszönöm, hogy példát mutattál nekünk tudásból, kitartásból, önvédelemből, nemzettudatból, de főleg szerénységből és alázatból. Mert ez hiányzik leginkább az itteni vezetőink egy részéből. Hál’ Istennek sokan hittek neked, bizakodtak, s Nélküled az itt élő magyarság fogyása, beolvadása talán már több évtizeddel korábban elkezdődött volna.
Isten éltessen, s adjon még nagyon sok alkotó évet, mindannyiunk hasznára.

 

Forrás: Batta György, Dániel Erzsébet /Felvidék.ma