Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
November 8-án, kedden este Budapesten mutatták be Duray Miklós: Rendszerváltozás, rendszerváltoztatás, rendszerváltás a Kárpát-medencében 1963-2015 című kötetét, melyet Maleczki József, lektor az alábbi szavakkal méltatott:
Elöljáróban néhány mondat erejéig arról szólok, hogy miért maradt meg Duray Miklóssal való munkakapcsolatom immáron 12 esztendő óta.
Mint minden kapcsolatban, itt is kettőn áll a vásár – de én csak a saját indítékomról beszélhetek, arról, hogy miért vállaltam el ennyi éven keresztül Duray jó néhány könyvének szöveggondozását.
Miklós szerencsére nem az a fajta – mint oly sok magyar értelmiségi –, aki annyira beleveszne az önmagának való tetszelgésbe, hogy még fogalmazási pontatlanságaihoz, stílusbotlásaihoz, nyelvtani hibáihoz is ragaszkodnék, noha egyébként eléggé hajthatatlan embernek ismerem. Ismerek szellemi és politikai közéletünk szereplői közül nem egyet, akinek sokkal fontosabb szövege olvashatóságánál, könnyű megérthetőségénél és helyes magyarságánál a maga nyelvszokása, még ha az tele van is félrevezető, nyakatekert, magyartalan és torz nyelvi eszközökkel. Neki nem az fontos, hogy másnak tessék irománya nyelvezete, hanem az, hogy önmagának. Egyikük, hétről hétre a televízióban látható közszereplőnk, egyszer kijelentette nekem: tudja, hogy írása kifésülve, az idegen nyelvekből származó fordulatoktól megtisztítva sokkal hibátlanabb lenne, magyarosabb, szebb és gördülékenyebb is, de ő már úgy van ezzel, mint az egyszeri ember, akinek szemölcsös, ragyás és bibircsókos az arca, mégsem operáltatja le róla ezeket, mert ő már így szokta meg magát. Ezzel a körmönfont érveléssel nyilván a hiúság látszatát szerette volna elkerülni, holott ennél hiúbb megnyilatkozása aligha lehetett volna, hiszen azt mondta ki vele: ha az ő nyelvi ragyáiról van szó, nem számít olvasója érdeke, sem a magyar nyelv magyarságának őrzése.
Ha most úgy tűnnék, hogy szerintem Duray Miklós azért mentes az önzésnek eme fajtájától, mert ő ne lenne legalább annyira hiú, mint az „írástudók” általában véve, akkor kérem, vegyék úgy, hogy máris eloszlattam ezt a látszatot. Ő azonban képes arra a ma már ritkaságszámba menő teljesítményre, amelyre közíróink közül csak nagyon kevesen: amikor a lektori javaslatokat mérlegeli, a legfontosabb szempont vezérli: olvasója érdeke. Hogy a lehető legkevésbé kelljen megfeszülni neki az ő írásának megértéséhez, és a lehető legpontosabban ugyanazt értse olvasásakor, mint amit ő megfogalmazott. Magyarán szólva, Miklós képes arra, amire mindnyájunknak kötelességünk lenne: hogy írásmódjában is alávesse önmagát nemzetének és saját érdekét nemzete érdekének. Rajta kívül mind ez ideig csakis Varga Domokos György barátomnál tapasztaltam az övéhez hasonló mértékű alázatot és felelősségteljes viszonyulást írásai nyelvezetének tökéletesítése közben.
Az e kötetbe összegyűjtött írásokból általában a kelet- és közép-európai, de különösen a csehszlovákiai rendszerváltozás előzményei, politikai körülményei, folyamata és szlovákiai utóéletének eseményei bontakoznak ki az olvasó szeme előtt – a felvidéki magyar nemzeti közösség sorsának alakulására való különös tekintettel.
Volt már Duray Miklós korábbi köteteinek utószavában szó arról, hogy ő minden egyes írásában a magyar nemzet sorskérdéseivel foglalkozik. Arról is, hogy miért vált ez szinte szenvedélyévé korunkban, midőn többen több felől nemcsak ideológiailag vonják kétségbe a nemzeti létnek és a nemzet fennmaradásának jogosultságát, hanem tapasztalhatjuk is a nemzeti önrendelkezés gazdasági, pénzügyi és kulturális színtéren való felszámolásának folyamatát – ahogy ez a globalizáció erőltetésének, sőt erőszakos felgyorsításának folyamatába ágyazva megmutatkozik.
A csehszlovákiai rendszerváltozás – akárcsak a többi kelet- és kelet-közép-európai országé – különös, kívülről manipulált erőtérben ment végbe. Ebből a könyvből ennek folyamata rajzolódik ki mindazokkal a körülményekkel együtt, amelyekre a szerzőnek rálátása volt és van. A globális hatalom vezetése azt a mutatványt mutatta be, amelyben ezek az országok úgy kellett átkerüljenek addigi hatalmi alávetettségükből a másikba, hogy eközben népeik az új szolgaságba való taszításukat lehetőleg ne vegyék észre, sőt, éljék meg azt felszabadulásként. Nyilvánvaló, hogy ehhez mélyen be kellett avatkoznia a szóban forgó országok hatalmi viszonyaiba, teljesen kézbe kellett vennie tudatiparuk legfőbb üzemeinek irányítását, ám a legfontosabb lépés ebben a folyamatban mindenütt a rendszerváltást a helyi színtereken végrehajtó elit megfelelő tagjainak kiválasztása és korrumpálása volt. Ez a korrupció is – mint a hatalmi korrupció általában – kettős természetű. Anyagi és politikai előnyök fonódnak össze benne sokszor végzetes és megbocsáthatatlan erkölcsi romlással, árulással, a célja pedig az, hogy a neki felkínált előnyökért a jól engedelmeskedő, hazáját és népét idegen érdekeknek kiszolgáltató politikusi és gazdasági elitet hozza mindenütt helyzetbe, juttassa a hatalomba – vagy ha ez épp ellenzékben van, segítse destruktív nemzetellenes tevékenységét.
Még bonyolultabb volt ez a bűvészmutatvány azokban az országokban, amelyekben jelentős nagyságú, nemzettestéről leszakított magyar nemzeti közösség él. E magyar nemzetrészek leghőbb vágya volt s maradt, hogy felszabaduljanak az őket magántulajdonaként kezelő, soviniszta állam elnyomása alól, megszabaduljanak az erőszakos beolvasztásukra törekedő állami politikától, és végre saját kezükbe vehessék sorsuk irányítását. Ha a nagyhatalmi politika csak egy szemernyit is komolyan gondolta volna a demokráciáról zengedezett szólamait, ezt a törekvést okvetlenül méltányolta volna, még ha ezzel bizonyára jó időre elidegenítette volna is magától a trianoni mostohaállamok politikai elitjét. Ezeknek tagjai már hozzászoktak ahhoz, hogy ne csak a nekik nemzetközi erőszakkal juttatott földet, ásványi kincseket és a mások által kiépített infrastruktúrát tekintsék korlátozatlanul birtokolt tulajdonuknak, hanem a rajta élő, egyelőre még más ajkú és más kultúrájú népet is. Ezért hát a világ urai a valóságos demokrácia sokszor göröngyös, sőt újonnan kitaposandó útja helyett kényelmesebb útra leltek: korlátot kellett emelni az elszakított magyar nemzetrészek önrendelkezésre irányuló törekvései elé. Ennek megvalósítására az elszakított magyarság politikusi elitjét Szlovákiában is, Romániában is mostohaállamának kormánytényezőjévé engedték válni, cserébe pedig folyamatosan olyan megalkuvásokra csábították és ösztökélték – és nem is eredménytelenül –, melyeket távolról nézve már alig lehet megkülönböztetni a nemzetárulástól – közelről meg egyáltalán nem.
A könyv írásaiból különösen érzékletesen megrajzolt kép bontakozik ki e folyamat belső dinamikájának szemléltetésére. Duray megnevezi a szóban forgó korrupciós folyamat legfőbb szereplőit, ismerteti kapcsolatrendszerüket, elemzi kártevésük nagyságát, kiterjedését és hatását. Nem feladatom itt, hogy elismételjem vagy összefoglaljam mindazt, amit erről tőle megtudtunk, hiszen a könyv ismertetőjének nem dolga meggyőzni a leendő olvasókat arról, hogy már helyettük is elolvasta a művet. Ráadásul maga a szerző sem egyetlen nagy lélegzetű, lehetőség szerint mindenre kiterjedő műben állította össze látleletét, hanem mindenkor éppen időszerű feladatainak megoldása közben mutatta fel a nagy kép mozaikjának egy-egy cserepét – némelykor ugyanazt más nézőpontból is megvizsgálva. Így aztán olykor egy-egy nézet, fontos metszeti kép visszaköszön a mozaik más cserepeiről is. Ez megkönnyíti a dolgukat azoknak az olvasóknak, akik szívesen raktároznak el emlékezetükben valami lényegeset egy ilyen szerteágazó, sokféle írást tartalmazó és terjedelmes könyv elolvasása után.
A könyvnek még egy tartalmi vezérfonalára hívom fel a figyelmüket. Aki elszánja magát ezeknek az együtt csaknem 600 oldalt megtöltő írásoknak elolvasására, hamar fel fog tűnni neki, hogy a felvidéki magyarság megmaradásának esélyei igencsak cudarul festenek – leginkább éppen azoknak a hatalmi és politikai játszmáknak következtében, amelyekről ez a könyv szól. A nyolcvanas években, a Ceauçesceau-diktatúra idején még általános vélekedés volt Magyarországon, hogy a határon kívülre szakított magyar nemzeti közösségek megmaradásának szempontjából legveszélyeztetettebb helyzetben a romániai, illetve az erdélyi magyarság van. Nem szeretném egyik elszakított nemzetrészünk veszélyeztetettségét sem alábecsülni, de a felvidéki magyarok közösségi helyzete bajosabbnak látszik az erdélyiekénél. Már így lehetett ez a 80-as években is, de ma mindenképp így van. A minap mesélte nekem egy csallóközi magyar falucska polgármestere, hogy nemrégen hivatalos küldöttséggel Székelyföldön járt, és amikor odaértek, tátva maradt a szája. „De hiszen ez már autonómia!” – gondolta magában, és noha az ott élők is tudják, hogy ez még nem az, és mi is tudjuk, az igencsak elgondolkodtató, hogy miért érzett így mégis a mi csallóközi polgármesterünk. Aki kedvet érez ahhoz, hogy ezen elmerengjen, kitűnő segítségre lel majd hozzá ebben a könyvben.
Maleczki József