A globalizáció és lokalizáció kérdéskörének vizsgálata

A Veszprémi Magyarságtudományi Kutatások Műhely és a Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Területi Bizottsága immáron ötödik alkalommal rendezte meg éves magyarságtudományi konferenciáját a veszprémi Dubniczay Palotában. Az előző évekhez hasonlóan a konferencia díszvendége ismét Duray Miklós felvidéki író, politikus volt (előadása – Globalizáció a reformációtól napjainkig – a tudósítás után olvasható).

globalizacio

A kétnapos rendezvény csütörtökön, november 10-én reggel vette kezdetét, amelynek során plenáris előadásokat, könyvbemutatókat, valamint számos szekcióelőadást hallhattunk a globalizáció és lokalizáció a Baltikumtól az Adriáig viszonylag tág témakörében. A konferenciát a Veszprémi Magyarságtudományi Kutatások Műhely elnöke, dr. Habil Garaczi Imre nyitotta meg.

Beszédében kiemelte Európa Baltikumtól az Adriáig húzódó térségének fontosságát, amellyel kapcsolatban kijelentette, hogy az itt élő népek csak közös összefogással lehetnek sikeresek a jövőben. Véleménye szerint a konferencia központi eleme, hogy „megfogalmazzuk azokat a perspektívákat, amelyek ezen régió jövőjét meghatározzák, majd interdiszciplinárisan összekapcsoljuk az egyes területeket.”

Az első plenáris előadást a konferencia díszvendége, Duray Miklós felvidéki író, politikus tartotta „A globalizáció szellemisége az ellenreformációtól napjainkig” címmel. Az előadó elsőként a globalizációval kapcsolatos fogalmakat tisztázta, majd kihangsúlyozta, hogy megértésük mindenki számára kiemelkedően fontos. Véleménye szerint a tévénéző, felszínes internetező társadalmi réteg csupán átsiklik ezen fogalmak megértése felett, így könnyen félrevezethetővé válik. Kitért továbbá a globális világ „embertipró, anyagias, tekintélynélküli, féktelen nyereségvágyú” mivoltára is. Előadásában egészen az 500 évvel ezelőtt kibontakozó reformációtól vizsgálta a globalitás és a lokalitás összecsapását napjainkig.

A rendezvény során a továbbiakban párhuzamosan két teremben folytak a szekcióelőadások, amelyek feltárták a globalizáció és lokalizáció témakörének egy-egy szeletét. A konferencia során a fiatal kutatók is megmutathatták tudásukat, ugyanis a csütörtöki nap folyamán a négy szekcióból kettő doktoranduszok, egyetemi hallgatók és fiatal kutatók munkáját prezentálta. Érdekes előadásokat hallhattunk a brexit utáni geopolitikai űr betöltésétől kezdődően, a kárpát-medencei magyarság demográfiai változásain át, egészen Orbán Viktor tusványosi beszédeinek elemzéséig.

A konferencia második napján két plenáris előadást hallhattunk, amit egy hat előadásból álló szekció követett. Bepillantást kaphattunk a Köztes-Európa 20-21. századi területi átrendeződéseibe, továbbá a Baltikumtól az Adriáig terjedő térség világörökségi kulturális helyszínei is bemutatásra kerültek.

Összességében elmondható, hogy a konferencia rendkívül érdekes volt mindazok számára, akik betekintést szerettek volna nyerni a Baltikumtól az Adriáig húzódó térség globális és lokális kapcsolataiba. A kétnapos rendezvény során számos kiváló előadást hallhattunk, melyek jövő tavasszal önálló kötetben jelennek meg.

Forrás: Felvidék.ma, Berta Ágnes

Duray Miklós előadása

Globalizáció a reformációtól napjainkig

(A kérdéskör alapfogalmai: birodalmi eszme, egyetemesség, globalitás, integráció, internacionalizmus, lokalitás, nemzet-eszme, regionalizmus…)

Történelmi bevezető. Anélkül, hogy visszautalnánk az ókori birodalmak államszervezői rendjére, noha érdemes lenne korunk állampolitikusainak is tanulni tőlük, főleg az állameszme, az idegenek ügyének kezelése és a gazdasági egyensúly megteremtése területén, érdemes ráirányítani figyelmünket egy alig több mint ezer évvel ezelőtti eseményre, a Quedlinburgban 973 húsvétján megtartott első összeurópai tanácskozásra. Az itt résztvevők egy része egyértelművé tette I. Ottó számára, hogy nem vonja kétségbe birodalomalakítói elképzelését, de ő se vonja kétségbe a többiek államszervezői elképzeléseit – így szent a béke. Amiben megegyeztek: a latin nyelv használata és a keresztény Európa. Az előbbi a kapcsolattartás szempontjából gyakorlati kérdést jelentett, a másik értékrendit és ideológiait – mai fogalommal élve: ez volt az európai gondolat alapköve. Az államszervezés szempontjából nézve a kereszténység közfelfogássá tétele értékrendi ügyként jelent meg, aminek az akkori, két szervezési központú, de egyetlen keresztény egyház számára ideológiai jelentősége volt. Az egyezség több mint négyszáz évig működött, de éppen a római katolikus egyház anyagias torzulásai okán kezdett bomlani, ami korábban sem volt ritkaság, hiszen Szent Márton, akinek ez idén (2016-ban) emlékeztünk születésének 1700. évfordulójára már a maga idején elutasította a keresztény (katolikus) püspökök túlságosan anyagias életét. A 15. században pedig az akkori Európa által közrefogott világban, ami Amerika felfedezésével tovább bővült, a római (vatikáni) központú egyházat a világi hatalmak fölötti intézménnyé kívánta tenni. Itt kezdődik a globalitás elleni küzdelem.

Kissé idétlen bevezető. Hétköznapi értelmiségiként, ha csak nem vagyok vájt fülű vagy piszkálódó és nem megrögzötten az eszmeiség vagy a szavak eredeti jelentése szempontjából közelítem meg a fogalmakat, nehezen tudok különbséget tenni a katolikus, az egyetemes, az integráció, az internacionalizmus és a globális között. De aligha veszem észre a különbséget a piac és a kereskedelem, a kisiparos, az üzem, az ipari vállalat és a multinacionális cég, az iparos, a vállalkozó és a kereskedő között. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nehéz különbséget tenni az említett fogalmak között. De ha a felületes pletykalap olvasó, az akciófilmek bámulása közben elfáradt TV néző vagy éppen a világhálót csak hullámlovasként böngésző, merevtekintetű polgártársam helyébe képzelem magamat, akkor könnyen elsiklom a részletek, így a lényeg fölött is és egykönnyen fölcserélem a nácit a ciánnal, a nacionalistát a cionistával, vagy a teológust a geológussal, noha ez utóbbi két fogalom között a különbség legalább annyi, mint az ég és a föld között. Ezzel csupán arra akartam utalni, hogy felebarátaink egy része csak fél füllel hall és sokszor szertekalandozik figyelmük, ezért könnyen megtéveszthetők, félrevezethetők, és amikor szemtől szembe kerülnek a valósággal, nem hisznek a szemüknek és talán még azt is elhiszik, hogy csupán döntés kérdése ki a nő és ki a férfi – főleg ha erre bíztatást kapnak, akár úgy is, hogy ne különböztessék meg a férfi és a női illemhelyeket.

***

A katholikos eredetileg egyetemes püspököt jelentett. Az eredeti jelentésen nem változtatva a katolikus a kereszténység elterjedésének egyetemes mivoltára is utal, amit nem hitéleti, felekezeti vagy egyház-szervezeti vonatkozásában kell értelmezni, hanem társadalomszemléleti és értékrendi szempontból. A katolikus sok évszázadon át a Krisztust követő szellemiségre vonatkozott és azt sugallta, hogy aki keresztény, azaz felkent, az a megbocsátást, az emberi elkötelezettséget, szeretetet helyezi a gyűlölet, a bosszú és a hetedíziglen való számontartás fölé. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindent a feledés homályába kell utalni, ezzel ugyanis a bűnismétlést pártolnánk.

A katolikus fogalma évszázadokon át a keresztény egyetemességre törekvő szemlélet képviseletének megjelenítője volt. Ez a szemlélet a befogadást részesíti előnyben a kirekesztéssel szemben, mert szemléleti, értékrendi és magatartási alapon alakítja a család keretein átívelő közösségeket, nem származásilag.

A katolikus, görög alapértelmezése szerint tehát az egyetemest, de hitéleti beágyazódása következtében a keresztényt is jelenti, ami eredendően felkentet jelentett. Keresztelő (szent) János értelmezésben a messiás elvárását, amiben a Názáreti Jézust is részesítette. Ez eszmerendszeri szempontból felépített és logikus. A gond azzal kezdődött, hogy rátelepedett egy globalista szervezet, az egyház, ami ezer évvel ezelőtt (1054-ben) már két részre szakadt – akárcsak több mint félévezreddel korábban az a Római Birodalom is, ahol kialakult a keresztény hit, vallás majd egyház.

Az igazi szakadás mégis máshol volt: a zsidók várták a messiást, de azt, aki a kereskedőiket kiverte a templomokból, nem tekinthették annak. Az ezzel egyetértők, a Krisztust követők nagy része azonban eredendően zsidó volt. Ennek a szakadásnak a lényegi gyökere, nagypéntek története. Az egyik oldalon maradtak azok a zsidók, akik számára Krisztus nem jelentett messiást, a másik oldalon pedig azok találtatnak, akik őt tekintették/tekintik a megváltónak. Ki lesz majdan a győztes a másik fölött – a máig a megváltóra várók, vagy a megváltónak tekintett Krisztus-követők? A nem befogadók, a megváltót várók a maguk zárt szigorával tiporják maguk alá a mindenkit kebelére ölelő, de belül megosztott képlékenyeket, vagy a befogadók a természetes súlyfölényükkel kerekednek fölül? Nem rövidtávú versengés ez, sokszoros maratoni távon zajlik válogatott illetve válogatatlan eszközökkel, de szellemileg átgondoltan, azaz spekulatívan.

Ezzel a megközelítéssel máris érintettük a felfogásunk szerint globálisként értelmezhető világ lényegét, aminek fogalmilag semmi köze a globális fölmelegedéshez. Annyi azonban mégis van, hogy az embert tipró anyagias (világ-gazdasági) globális verseny hátterében a versenynek azok a következményei lelhetők fel, elsősorban a tekintetnélküliség, a nyeréskényszer, a féktelen nyereségvágy okán, amik tönkre tehetik bolygónknak biológiai sokszínűségét, többek között az emberi lét feltételeinek eddigi szokványait és a természeti létfeltételeit. Az állatfajok kipusztulásában ma már az ember játssza a fő szerepet, ami azt is jelentheti, hogy az ember a legrafináltabb állatfaj, képes tönkretenni minden biológiai versenytársát, majd önmagát is. (Itt utalok a „Globalitástól a lokalitásig”, Horváthné Papp Ibolya természet- és környezetvédelmi olvasókönyvére, amit a Pont kiadó jelentetett meg 2003-ban.)

Csakhogy nincs tisztázva mi áll ennek a korábban nem létezett versenykényszernek a hátterében. Vagy talán nem merjük kimondani? Hiszen mindez a befogadás és a kirekesztés, a neológia és az ortodoxia, a vállalkozási szabadság és a piaci szabad verseny, ugyanakkor, de egyúttal a szakmai korrektség és a marketing hamissága, a bankok zárt, mégis parttalan világa között feszülő ívben találtatik. A szakma, a piaci tevékenység néven nevezhető és emberhez köthető, a pénz világának a bank és a hitelintézet kivételével nincs kézzel fogható megszemélyesítője.

***

Részben, de mégsem teljesen elszakadva az eddigi gondolatmenettől vessünk egy pillantást éppen a kereszténység megújulása 500. évének fordulója kapcsán Dr. Békefy Lajos református teológus, a Presbiter főszerkesztője, közíró, világvallás kutató által felvetett gondolatára. Szerinte „A pénz mindent elintéző hatalma elleni első európai méretű hatalmas protestálás is volt a reformáció”.

Ezzel a véleménnyel – főleg ha nem valláselméleti szempontból értelmezzük – egyet érhetünk, hiszen a katolikus egyház már a 15. században, a bűnbocsánatot kereskedelmi cikké alázta, meghatározva annak piaci értékét. A legsötétebb megjelenítője ennek a római katolikus korszaknak VI. Sándor pápa volt, aki csak híven követte az elődeit. Csakhogy – éppen ennek okán – a protestantizmus nem 1517-ben született, Luther 95 pontjának megfogalmazásával – az csak legenda, hogy ezt az iratot kiszögezte a wittenbergi vártemplom ajtajára –, hanem korábban, a közember számára érthetetlen latin nyelv elutasításával. Ennek volt egyik legjelentősebb képviselője John Wycliffe nyomán térségünkben Husz János, aki csehül prédikált Prágában a köznépnek a XIV. század utolsó évtizedében és a prágai egyetemen előnyben részesítette a cseh hallgatókat az idegenekkel szemben, akik akkor eluralták ezt a prágai oktatási intézményt. A huszitizmus tehát nemzeti felfogást is jelentett. Meggyőződéséért a huszinyeci születésű Ján Hus, azaz Husz János 46 évesen szenvedett máglyahalált 1415-ben.

A Vatikánnak akkori üzleti szemléletű globalista hitéleti világával és egységes nyelvhasználati szemléletű álláspontjával szemben Luther előtt mintegy évszázaddal a Husz János által megfogalmazott szemléletet kell a protestantizmus csírájának tekinteni. Ezt mai szavakkal a globalitás és a lokalitás összecsapásának lehetne nevezni, aminek az egyik oldalán az üzletszerűség és a helyi érdekek elnyomása állt az idegen szellemiségű mindent eluraló jelenvalósággal szemben, egyetértésben az értékszempontúsággal és a helyi sajátosságok védelmével.

A reformáció és az ellenreformáció avagy rekatolizálás közötti feszültség majd ádáz harc egyik lényegi tényezője a globális és a lokális közötti ellentmondás volt. Teológiai okokkal nem magyarázható, hogy miért terjedt oly nagy sebességgel a protestantizmus a köznép soraiban. A kézenfekvő oka ennek főleg az volt, hogy nemzeti nyelven közérthetővé vált a krisztusi tanítás, ami így az anyanyelvűkön jutott el a hívekhez. A 16. század utolsó harmadában ezért volt Magyarország lakosságának mintegy 85-90%-a protestáns, főleg kálvinista, a szláv és német végeken evangélikus. De a két pólus – római katolikus-protestáns – közötti feszültség és harc lényege mégsem a nyelv volt, hanem az, hogy az alattvalók a reformációval kicsúsztak a gondosan felépített piramisszerű hatalmi szerkezet felügyelete alól, amely mindaddig lehetővé tette az egyházi és az állami hatalom összefonódó, abszolút, a birodalmi határokon is túllépő ellenőrzési tevékenységét.

Ennek a hatalmi szerkezetnek a visszaállítására indult be Magyarországon is az ellenreformáció hatalmi gépezete, ami Rudolf magyar király (1576-1608) uralkodásához kötődik, aki II. Rudolf néven német-római császár (1576–1612) és cseh király (1576–1611) volt, a Habsburg-uralkodóház tagjaként. (V.ö.: Madách: Ember tragédiája 8. szín, Prága). Rudolf nagybátyja, II. Ferdinánd osztrák főherceg (I. Ferdinánd magyar Király és német-római császár fia), aki Rudolf helyett némi rendet tudott volna teremteni a birodalomban 1595-ben meghalt, aki csak azért nem válhatott uralkodóvá, mert Welser Philippinével kötött rangon aluli házasságot.

***

Az ellenreformáció különböző hőfokon a Türelmi rendelet 1781. októberi megjelenéséig tartott. Eközben azonban a globális és a lokális közötti küzdelem átalakult. Az ellenreformáció ugyan elmérgesedett a Birodalomban a német választófejedelmek által ellenőrzött területek kivételével, de megmaradt a birodalmi keretek között. A magyarországi ellenreformáció kiemelkedő alakja Pázmány Péter lett, akit mai szóhasználattal „bársonyos ellenreformátornak vagy rekatolizálónak“ nevezhetnénk. Eszköze nem az erőszak volt, hanem a szó ereje. Belső hajtóereje pedig a magyar történelmi államiság visszaállítására való törekvés volt – az Oszmán-török Birodalom által elfoglalt magyarországi területek visszahódítása. Meggyőződéssel vallotta, hogy ezt csak a Habsburg-szövetségben lehet elérni és ehhez egyhitűvé, azaz katolikussá kell tenni Magyarországot. Ezért ő honosította meg a római katolikus liturgiában a magyar nyelv használatát és adott ki szláv nyelvű miserendet. Fontos hozzátenni, hogy egyáltalán nem zavarta őt, hogy Erdély fejedelmei protestánsok voltak, a magyar önállóság őrzőinek tekintette őket. Pázmány tehát nem volt globalista, ellentétben a bécsi udvarhoz kötődő ellenreformátorokkal. Birodalmi szemszögből nézve Pázmány regionalista volt. Pázmány halála utáni időszakot azonban csak a Habsburg globalizmus szempontjából értelmezhetjük.

A  Habsburg-házi uralkodók számára az ellenreformáció más célt szolgált: a birodalom belső abszolutisztikus egységének megteremtését. Egy soha vissza nem térő alkalmat Magyarország bedarálására, amit Habsburg birodalmi globalizmusnak nevezhetünk.

Ennek meghatározó része a Kollonich-jelenség volt, amit az a Kollonich Lipót testesített meg, aki az 1670-es évek elejétől katolikus főpapi tisztségei mellett birodalmilag meghatározott hóhéri szerepet töltött be Magyarországon. Az 1673–1674-ben megrendezett pozsonyi vésztörvényszék elé protestáns lelkészeket és tanítókat idéztetett be, összességében csaknem nyolcszáz személyt, még a török hódoltsági területekről is. A megjelenteket mind elítélték, ha nem léptek át a római katolikus egyház kötelékébe. Felelősségre vonásuk oka azonban nem csupán a hitvallásuk volt, hanem annak a gyanúja is, hogy összeköttetésben álltak a Frangepán-Zrinyi-Nádasdy féle, korábban Wesselényi Miklós nevével fémjelzett állítólagos összeesküvéssel – ezek szerint a protestantizmus egyet jelentett a magyar államiság melletti elkötelezettséggel is. A három magyar főméltóságot halálra ítélték és kivégezték, Wesselényit csak azért nem, mert idejekorán elköltözött az élők világából. Az ügy összefüggött az 1664-es, magyar szempontból hátrányos Habsburg-török vasvári békeszerződéssel, tehát a bécsi, császári politikával szemben fogalmazódott meg a magyarok véleménye, felekezettől függetlenül, de ehhez célszerűen lehetett társítani az ellenreformációt. Ugyanakkor kétségbe vonhatatlan, hogy a magyarországi ellenreformáció valódi alapját a birodalmon belüli globalizáció adta, ami a magyar államiság felszámolására is irányult és ebben felekezetileg nem különböztette meg a császári hatalom a magyarokat.

Ez rövidesen kiderült, éppen Kollonich Lipótnak a magyar alkotmányosság eltörlésére irányuló tervéből. II. Rákóczi Ferenc, akinek gyámjául éppen Kollonichot nevezte ki a császár, visszaemlékezésében említi, hogy Kollonich többször utalt arra „én Magyarországot előbb rabbá teszem, aztán koldussá, végre katolikussá”. A katolikust akár úgy is lehetne értelmezni, hogy „németté”, mert Kollonich 1689-ben megalkotta A Magyar Királyság berendezése – Einrichtungswerk des Königreichs Hungarn c. tervezetét, amely gyakorlatilag felszámolta volna a magyar államiságot, kiiktatta volna az országgyűlést és bevezette volna a központi, hivatalnoki kormányzást. Tervéhez azonban nem talált magyar együttműködőt, még a római katolikus egyház részéről sem. Ezt a marxista történészek úgy magyarázzák, hogy Kollonich az általa indítványozott modernizációval ütközött a magyar rendiséggel, holott ez csupán ellenállást jelentett a császári udvarral szemben.

Kollonich sajátos jelensége volt korának és a térségnek: gyűlöletes volt a protestánsokkal szemben, a magyar történelmi államisággal szemben, a némettől eltérő nemzeti nyelvekkel szemben, megengedő volt azonban azon görög katolikusok irányában, akik a nemzeti nyelv helyet hajlandók voltak a latin nyelvet használni, barátságos volt mindazokkal szemben, akik a német nyelvet helyezték előtérbe és elfogadták a bécsi kancellária fennhatóságát. Röviden összefoglalva: birodalmi globalista volt, de egyúttal előhírnöke volt a fasizmusnak.

A kollonichi műnek sajátos folytatója volt II. József, akit ugyan felvilágosult uralkodóként tartanak nyilván, de ennek csupán a türelmi rendelete a tanúbizonysága, mert ugyancsak a birodalmi globalizmus megszállottja volt és kollonichéhoz hasonló magyarellenessége miatt nem mosható le róla a prefasizmus gyanúja. A magyarok egyetlen védekezési eszköze ezzel szemben a kőkemény nemesi konzervativizmus maradt, ami azonban a magyar modernitás kibontakozása szempontjából okozott súlyos gondokat, aminek még a 20. században is fellehetők a nyomai.

***

Nyilvánvaló, hogy a 20. és a 21. században a globalizmus másról szól, mint a korábbi évszázadokban, de minden jelenséget a maga korában és keretei között kell szemlélni. Egy adott korban mi jelenti a „világot”? Volt, amikor Mezopotámia jelentette, a kínaiak számára a falon belüli térség.  Az ókori birodalmak nem vethetők össze az évszázadunkban tapasztalható birodalmi törekvésekkel, viszont a korábbi birodalmakra az volt a jellemző, hogy a saját határaikon belül igyekeztek fenntartani a státus quot és szűrőkapukon át engedték be a külső hatásokat a belterületre – akár az árut, akár embereket vagy a szemléletet.

Mára jelentősen megváltozott a helyzet. De mikor és mivel kezdődött az új helyzet? Ma már fölösleges azon törni a fejünket, hogy ez a 10. vagy a 14. századba történt-e esetleg a modernizálás korszakában a 18. század végén. Azonban van, amit láthatunk. Jelenkorunkban a globalizmus a határtalanságot és a nemzetnélküliséget jelenti.

Sok minden történt 1848-ban. Mi magyarok el vagyunk foglalva az utolsó reform Országgyűlés sikerével, amely Pozsonyban zajlott 1848 márciusában, az áprilisi törvényekkel, március 15-ével és a „Mit kíván a Magyar Nemzet” 12 pontjával, Petőfi Talpra Magyarjával. Kevésbé emlékezünk Kossuthnak a már Pesten ülésező Országgyűlésben elmondott júniusi beszédére az újoncok megajánlásával kapcsolatban, azt pedig végkép nem tudjuk, hogy mikor lett a forradalomból szabadságharc. Pedig ennek is megvan a pontos dátuma: 1848. október 4. amikor a császár ismét Jelcsicsot nevezte ki a magyarországi hadak főparancsnokává, noha akkor már létezett a magyar Országgyűlés által törvényesített nemzetőrség és honvédség. A császár ekkor oszlatta fel a magyar Országgyűlést, ami akkor már szuverénnek hitte magát és a jogi szukcessziót tekintve 1781 és 1790 között azzá lett, mert az akkori császár nem vette fel a magyar koronát, tehát lemondott a trónutódlásról, egyszerű gyarmatosítóvá minősítve magát. Ha Magyarország a dinasztikus tehetetlenség miatt 1848-ban formálisan nem a Habsburg Birodalom része lett volna, a császár október 4-i döntését hadüzenetnek nevezték volna, de mivel a jog semmibevételével annak része volt csupán belső hadiállapotnak minősült.

A globalitás új térbeliségének kialakulása azonban nem ezzel függ össze, noha fellelhető a logikai összefüggés az események között. A 19. század elejére világossá vált, hogy a birodalmi globalitás csupán szűk keresztmetszet. A dinasztiák értelmetlen költekezéseit, háborúskodásait és a terméketlen működését finanszírozó bankárcsaládok, pénzintézetek, majd bankok megelégelték az esetlegességből származó kiszolgáltatottságot. Véget kell vetni a dinasztiák korszakának, véget kell vetni a rendiségnek. Ezt két megközelítésből lehetett elérni: forradalmak útján, amik megdöntik a dinasztiákat és bevezetik a köztársasági rendszert, de ez hosszadalmas folyamat. A másik lehetőség egy új szemlélet kialakítása: két nagy csoportra kell osztani a világot: kizsákmányoltakra és kizsákmányolókra. A kizsákmányoltak, a munkásság, mert a munkavállalók az ipari forradalom kiszolgáltatottjai. A kizsákmányolók a munkáltatók, a munkaadók, ők a tőkések. Ezt a két csoportot könnyedén lehet egymással szembe állítani. A harmadik csoportról, a bankokról szó sem esik, pedig azok a haszonélvezők, mert a kizsákmányoltak ott tárolják kevés pénzüket, a kizsákmányolók pedig innen veszik fel hiteleiket, a bankok által meghatározott busás kamattal. A bank tehát senkit sem zsákmányol ki, csak közvetít piaci alapon, amit nem ő ír elő, hanem a kereslet és a kínálat. Mosom kezeimet.

Erről szól az 1848. február 15-én megjelent Kommunista kiáltvány. Megfogalmazói Karl Marx és Friedrich Engels voltak. Egyik kikeresztelkedett zsidó a másik egy kálvinista, pietista család sarja volt. Mindketten a gazdag középosztályba tartoztak. Elméletüket nem a saját társadalmi közegük alapozta meg, nem vérbeli tapasztalatokkal rendelkeztek, ezért eredendő társadalmi elfogultsággal nem vádolhatók, csupán meggyőződésük vezette őket erre. A Kiáltvány kezdő gondolata az addigi történelem minden konfliktusának okát hazavágja, mert kijelenti „Minden eddigi társadalom története osztályharcok története.”  Azaz a burzsoák és a proletárok szembenállása az ősközösségtől a napjainkig. Az ókorban a rabszolgatartó és rabszolga, plebejus és patrícius között, a középkorban a hűbéres és a hűbérúr, céhmester és legény között. Ezek után jött létre a burzsoázia (tőkések) és a proletárok (munkásság) közti ellentét.

A kommunista kiáltvány valóban másról szól, mint az addigi történelem vagy az addigi konfliktusok értelmezése. Felmetszi a birodalmi globalitást. A kereszténységet behelyettesíti a proletár nemzetköziséggel. Ez jelenti az egyetemességet. Ugyanakkor ennek az egyetemességnek a haszonélvezőjeként a burzsoáziát tünteti fel, amit kimondatlanul a hívők bizalmával visszaélő egyházzal azonosít, ami ebben a viszonylatban nem római katolikus, nem pravoszláv, sem protestáns csupán keresztény. Engels elutasítójává vált minden felsőbbrendűségnek és más egyetemességnek, elsősorban a kereszténységnek. Ezzel összefüggésben értelmezhető az általa meghirdetett proletár nemzetköziség, amelynek az egyetemes a burzsoázia az ellenfele. Erre alapozza a nemzetet elutasító internacionalizmust is „a föld fog sarkából kidőlni, ma senkik vagyunk, s minden leszünk“. Nincs helyi vagy nemzeti közösség csak a határtalan proletár nemzetköziség. Ezt, ha ideológiamentesen közelítem meg, és megmaradok az emberi képzelet síkján, akkor semmi mást nem olvashatok ki belőle, mint azt a határtalanságot, amit egyedül az anyagi világ tud kitölteni, aminek emberi mértékben számítva egyetlen váltóértéke a pénz.

Lehet, hogy a 19. század közepe óta másfél évszázadig küzdöttünk ideológiai síkon, esetenként fegyverek bevetésével, sok tízmillió vagy akár több százmillió ember élete árán is egy olyan küzdőtéren, ahol az egyetlen érdek a pénz volt, az ellentétek oka pedig csak mondvacsináltan jelent meg, mert valójában nem is létezett, de érdek szerint életre hívták az idegen szellemiségű mindent eluraló jelenvalósággal szemben.

Félek, hogy néhány száz évre visszamenőleg feltárhatók ezek az érdekek – birodalmi érdek, dinasztikus érdek, kereskedő házak és bankárcsaládok nyomásgyakorlása, területi hódítás, adóbeszedési jog területi kiterjesztése stb. okán.

Európában a dinasztikus kor a Szent-szövetség idején kezdett leáldozni. Napóleon eltakarításával 1815-ben csúcsosodott, majd rövidesen a szerteágazó érdekek szerint bomlásnak indult. Az első jele ennek a bomlásnak a Német-római Császárság megszűnése volt, de a dinasztikus kor koporsójába az utolsó szöget az orosz Cárnak a Habsburg uralkodóház magyarországi fennhatóságát megmentő intervenciója jelentette 1849-ben. Ebben az időben indult be Európa újrafelosztásának a folyamata. Először az Oszmán-török Birodalom peremterületeinek a leharapdálásával a Krimi háborúval, illetve a mindmáig a nemzeti felszabadító mozgalmak kezdetének nevezett háborúval, amit Bulgária, Görögország és dél-nyugat Balkán vonatkozásában teljesen jogosan nevezünk így. De a XIX. század utolsó harmadában éppen az előtte való fél évszázadban megjelent hatalmi bomlásnak a termékeként átrajzolódott Európa és közel-kelet érdektérképén, az angol és francia érdekek nyomultak keleti irányba, orosz érdekek nyugat felé.

***

Nem kívánjuk felvázolni az elmúlt száz évnek akár a legfontosabb történelmi eseményeit és azok erkölcsileg züllesztő hatását, valamint az egész kontinens gazdasági erejének megrendülését. De fel kell ismernünk, ebben elsősorban az játszott döntő szerepet, hogy a korábbi vállalkozói tisztességet a kereskedelem szabadsága helyett a szabadrablásra alapozott piacgazdaság értékrombolása váltotta fel, és az emberi dimenziójú kereskedelmi értékek helyett a pénzpiacra terelődött a hangsúly, ezek központjai pedig vagy kikerültek Európából, vagy meggyengültek a kontinensen. A pénzpiaci szemlélet felé tolódott el a világunk, ami a napi élet szempontjából átláthatatlan. Sajátos, hogy ez ellen nem lett megfogalmazva egy újabb kommunista kiáltvány, ellenkezőleg a magukat ma baloldalinak és liberálisnak nevező politikai csoportosulások mintha inkább a pénzvilággal fémjelzett globalizmusnak a pártján állnának, mintha ezt tekintenék az új egyetemességnek. Sajátos átváltozás. A bankok világának, pontosabban a világ egynéhány pénzügyi központjának zártságát, hogyan lehet a befogadó egyetemességgel azonosítani?

Persze tévednénk, ha a pénz erejét, stratégiai eszközként való felhasználását csupán újkori jelenségnek vélnénk. Hiszen a vámok, az árúmegállító jog, kapujog, bányajog stb. a késői középkorban mindennapos eszközei voltak a gazdasági életnek. Az árúmegállító jog azonban esetenként stratégiai jelentőségű is lehetett, mint ahogy volt is pl. a XIV. század elején, miután sikerült konszolidálni a Magyar Királyság belső viszonyait az ún. kiskirályok leverésével, majd ezt követően gazdaságilag kellett megerősíteni az országot, ami azonban regionális összefogás nélkül nem sikerülhetett. Az akkori Kelet közép-európai térségben, ami nyugat felé a birodalmi globalizmus esélyeivel fellépő Német-Római Birodalommal volt határos, három ország összefogására volt szükség ahhoz, hogy a térség gazdaságilag fellendülhessen: Magyarország, Lengyelország és Csehország összehangolt fellépésére, mégpedig az árúmegállító jog egyeztetésére. Ezt célozta meg a három király visegrádi találkozója 1335-ben, melyet Károly Róbert hívott össze, és amelynek következtében létrejött egy nagyon sikeres regionális gazdasági valamint érdekegyeztető együttműködés. Nem a Német-Római Császárság ellen irányult, hanem a három királyság által alkotott térség együttműködésére és megerősítésére.

Ezt az első, és a térségünkben egyetlen nem hatalmi, nem katonai és nem mások ellenében indított regionális együttműködést, vagy legalábbis emlékét újította fel Antall József 1991-ben. Akkor, amikor éppen kialakulóban volt az a vita, még az Európai Unió megalakulása előtt, hogy milyen együttműködési eszme szerint szerveződjön a jövőben Európa: az államok, a nemzetek vagy a régiók Európája legyen-e. Ma 2016-ban úgy tűnik, hogy ezt még mindig nem sikerült eldönteni. Ezért nagyon fontos, hogy látszólag létezik egy sikeres regionális együttműködés Visegrádi négyek néven, pont abban a térségben, ami a legkiszolgáltatottabb területe volt Európának évszázadokon át. Csupán utalni kívánok arra, hogy amikor az Egyesült Államok külügyminisztériuma, az 1941. decemberi, Pearl Harbour-i japán támadás után szakszerűen tervezni kezdte a háború vége utáni világ képét, arra a következtetésre jutott, hogy a Baltikumtól az Adriáig terjedő kelet Közép-európai területnek különleges figyelmet kell szentelni. Ezzel nem csak a térség hatalmilag kiszolgáltatott múltjára utalt, hanem arra is, hogy a terület az addigi hatalmi politikák ütköző zónájában fekszik – emiatt nem működik a térségben konszolidált kapcsolati rendszer. Az amerikai tervezet a helyi konfliktusok mérséklésére az etnikai érzékenységet érintő államhatárok kiigazítását is lehetségesnek tartotta. A jövő szempontjából azonban az a legfontosabb szempont, hogy képesek-e a regionális együttműködések nem egymás vetélytársaként fellépni, hanem a globalizmus megfékezése érdekében. Ha egymás vetélytársai lesznek és nem az adott térségen belüli együttműködő partnerek, akkor külön-külön válnak a globalista érdekek áldozataivá. Az egyetemesség a regionalitás és a lokalitás felülről lefelé ívelő szükségszerűségét csak alulról fölfelé ívelve, a lokalitások egységével és egyetemességének tiszteletben tartásával lehet működőképessé tenni.