A szlovák anyanyelvű betelepülők és Dél-Szlovákia gazdasági leszakadása újrarajzolja az etnikai térképet.

Forrás: Tamáska Péter / Magyar Hírlap, 2016.11.12. 03:07

Duary Miklós (Fotó: Szinek János, Felvidék.ma)
Duary Miklós (Fotó: Szinek János, Felvidék.ma)

Duray Miklóst továbbra sem lehet leírni. Már csak azért sem, mert a legrégebben minden bizonnyal ő politizál közöttünk: még 1968-ban azért szakította meg geológiai tanulmányait a pozsonyi Komensky egyetemen, hogy a prágai tavasz hozta ébredésben megszervezze a felvidéki magyar fiatalokat.

A Magyar Ifjúsági Szövetség tevékenységét aztán a szlovák belügyminisztérium 1969 novemberében, a husáki „normalizáció” kibontakozásakor, nem engedélyezte. Tíz év múlva – már a Doprastav híd és közútépítő cég geológusaként – mégis megalakította a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságát, amely a magyar iskolák felszámolása ellen küzdött. Duray pedig kétszer is az államrend felforgatása, a szocialista rendszer és a Szovjetunió ellen kifejtett tevékenység vádjával börtönbe került.

Legújabb könyve, a Rendszerváltozás, rendszerváltoztatás, rendszerváltás a Kárpát-medencében 1963-tól, a csehszlovákiai amnesztiáktól 2015-ig fogja át térségünk és a felvidéki magyarság politikai történetét. (Ha a felvidéki pártok vezetői ma nem is tudják, milyen kisebbségvédő politikát folytassanak, összejöhetnének Dunaszerdahelyen, az utolsó magyar támaszponton néhány pohár borra, hogy ennek a hosszú időszaknak a tanulságait a könyv alapján megvitassák.)

Nem véletlen, hogy Duray – aki rendhagyó módon liberális, és magyarként a pozsonyi központosítás legrafináltabb bírálója – kapja Elmer István mellett a Magyar Páneurópai Unió, vagyis az MPU idei báró Eötvös József-sajtódíját; az Európai Unió atyjának tekintett Richard von Coudenhove-Kalergi grófnak a nemzeti közösségek és kisebbségek fontosságára utaló tételeiről ugyanis, Pozsonyhoz hasonlóan, Brüsszel is szeret elfelejtkezni. S a közírói díj átadásában is van egy csavar: az orvos Andrássy Gábor (az MPU elnöke) fog kezet a geológussal.

A csehszlovákiai „bársonyos forradalmat” követő években többször volt alkalmam Durayt közelről látni a választási harcok és a magyar pártok egységének létrehozása során. Optimista volt, ám a geológus szemével nézett nemcsak a bősi nagy beruházás „törésvonalaira”, de a politikai események „természetellenes” lefolyására is: utóbbi pesszimista látszatot kölcsönöz ítéleteinek.

A nagy törésvonal – Volt egyszer egy komáromi nagygyűlés, írta tíz évvel a történtek után – a felvidéki magyar politikában 1994. január 8. délutánja volt, amikor Révkomáromban, a sportcsarnokban háromezer-ötszáz magyar önkormányzati képviselő gyűlt össze (sokan be sem fértek), és a város tele volt szlovák rendőrrel, titkos megbízottal, és a hatalom készen állt arra, hogy a Fradi szurkolók korábbi megverésének mintájára gumibottal tegyen rendet a felvidéki magyar autonómia ügyében. (A kommandósok a kutyáikkal csak a megfelelő jelre vártak, Michal Kovác államelnök és Vladimír Meciár miniszterelnök pedig igencsak vehemensen, különleges elszántsággal mindent elkövetett a gyűlés belső ellehetetlenítése és a külső hiteltelenítése érdekében.) Az autonómia szó a képviselők szájából el sem hangozhatott, ahogy a magyar külügy sem vállalta soha fel a térségben hivatalos politikájaként az autonómia követelését a Trianonban elszakított nemzetrészek számára.

A legtöbb információ arról, hogy valójában mi történt, a szlovák titkosszolgálatoktól szivárgott ki (például az, hogy Bugár Bélának és hívei­nek távozása lett volna a jel a döntés pillanatában a kommandósok támadására), a legszomorúbb azonban az, hogy a konfliktust elkerülendő, Komáromban nem történt semmi. „Béke (a nagygyűlés) poraira – és béke porainkra” – vonta le tíz év múltán a végső konklúziót Duray, hiszen Szlovákia szerinte alkalmatlanná vált arra, hogy belső és külső kényszer nélkül az ott élő magyarok hazája legyen. Pedig „a gyűlés az autonómiáról szólt, noha ez a kifejezés egyszer sem hangzott el az előadók és a hozzászólók szájából”.

Az autonómia, az államon belüli területi függetlenség követelménye a szlovákok számára ugyanis az elszakadás szinonimája, hiszen amikor a politikus pap, Jozef Tiso és ludákjai 1938-ban kicsikarták Edvard Benes elnöktől a szlovák autonómiát, egy év múlva Csehszlovákia felszámolásával kikiáltották az önálló szlovák államot. Mért cselekednének másként a magyarok?

Az úgynevezett Facebook-tévé nemrég riportfilmet forgatott Durayval a felvidékiek nagy és vagy két évtizede tartó apátiájáról. A szocializmusban még virágzónak számító Csallóközben és Mátyusföldön üres házak: tulajdonosaik munkát keresve szétszóródtak a nagyvilágban.

A szlovák betelepülők és Dél-Szlovákia gazdasági leszakadása újrarajzolja az etnikai térképet. S az, hogy a nagy nehezen megszületett pártkoa­líció, az MKP Csáky Pál révén 1998 és 2006 között magyar miniszterelnök-helyettest adott volt az országnak, a kisebbségi kérdés megoldásában mit sem számított: épp ezek a terméketlen évek érlelték meg a nagy kiábrándulást.

Nos, miután a kvótareferendumról a Brüsszelbe „száműzött” Csáky Pál nemrég úgy nyilatkozott, hogy az csak Orbán kormányának egójáról szólt, még inkább illik ez az ő kormányzati szereplésének megítélésébe, sőt, a választóitól elszakadt Bugár Béla szinte minden cselekedetére csakis eme rossz politikusi egó kiterjesztésének a kizárólagossága a jellemző. Ráadásul, ahogy a beszélgetésből kiderült, a Mol és az OTP akkori szlovákiai térhódításának feltétele a felvidéki magyarok kívánságainak elodázása, jegelése volt.

Még hatvannyolchoz képest is visszaléptünk: a szovjet diktátum nemzetiségi kérdésben több esélyt adott, és ma a felvidéki magyarok egy része már az autonómia gondolatától is fél – így Duray. (S mint Bugár, a nevelési tárcát átengedik a Szlovák Nemzeti Pártnak.) Hozzátehette volna, hogy nehéz úgy csatába menni, hogy egyik szemünk az ellenfélen van, a másikkal pedig azt nézzük, hol lehet meglépni. – See more at: http://magyarhirlap.hu/cikk/71292/Egy_jogvedo_Szlovakiabol#sthash.ykLfBtoL.dpuf