Hatvan évvel ezelőtt a tiszta lelkű Esterházy János rabként hunyt el

Gróf Esterházy János 56 éves korában a morvaországi Olmütz/Olomouc közelében lévő Mírov erődfegyházának kórházában tizenkét év kényszermunka és raboskodás után 1957. március 8-án eltávozott az élők sorából. Testének megváltás volt a halál.

koszoruk

A korábban halálra ítélt Esterházy büntetésének végrehajtását 1949-ben felfüggesztette, majd egy évvel később életfogytiglanra enyhítette Csehszlovákia köztársasági elnökének kegyelmi rendelete. Az 1955. év május 9-i amnesztiarendeletet követően is, amit irányában egészen sajátosan alkalmaztak, halálakor még tizenhárom börtönévnek nézett volna elébe. Minden akkori hagyomány szerint közkegyelemben kellett volna őt részesíteni, hiszen a szlovákiai népbíróságok által elítélt, a második világháború idején létezett Szlovákia közszereplői közül ő ellen hozták meg a legkegyetlenebb ítéletet. Ennek az ítéletnek a kegyetlensége abból következik, hogy az 1945 májusában a Szlovák Nemzeti Tanácsnak a népbíróságokról szóló rendeletében, majd egy hónappal később a köztársasági elnök erre vonatkozó dekrétumában felsorolt bűnök egyikében sem lett volna elmarasztalható.

A pozsonyi Nemzeti Bíróság négy esetben mondott ki halálos ítéletet. A halálra ítéltek közül hárman az első Szlovák Köztársaságnak vezető politikusai voltak: Jozef Tiso államfő, Vojtech Tuka miniszterelnök és külügyminiszter, Ferdinand Durcansky külügy- és belügyminiszter. A negyedik halálra ítélt Esterházy János volt, a Magyar Párt elnöke, aki sohasem töltött be semmilyen közhatalmi tisztséget. Sajátos, hogy Alexander Mach csupán harminc év letöltendőt kapott, pedig ő volt a Hlinka Gárda főparancsnoka.

Érdemes emlékezetünkben megtartanunk néhány jelzésértékű eseményt Esterházy börtönkálváriájával kapcsolatban. Már 1949 februárjában úgy határozott Szlovákia egyik akkori legfontosabb politikai szerve, a Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának Szervező Titkársága, amennyiben a Szovjetunió hatóságai kiadják Csehszlovákiának Esterházyt, halálos büntetését börtönbüntetésre kell enyhíteni. Kiadatása után szinte mozgalomszerű kezdeményezés szerveződött Esterházy életének megmentésére, amiben nagy szerepet vállalt a pozsonyi zsidóság is. A kegyelmi rendeletre azonban egészen 1950. április 7-ig kellett várnia.


Duray Miklós előadása Prágában, Esterházy János halálának 60. évfordulóján (Fotó: Farkas Péter)

El tudjuk képzelni Esterházy lelkiállapotát? Hiszen bármelyik nap hajnalán megcsikordulhatott volna a pozsonyi Kertész utcai börtön zárt osztályának cellaajtaja és vihették volna őt akasztani az északkeleti udvarba. Az elnöki amnesztiarendelet csak a halálos ítélet feloldásáról szólt, tehát élete végéig börtönben kell maradnia. Pedig a pozsonyi járásbíróság, midőn 1949 szeptemberében tárgyalta Esterházy kegyelmi kérvényét, azt javasolta, hogy a korábbi ítéletet tíz évig tartó börtönbüntetésre kell változtatni, hiszen az említett négy esettől eltekintve senkivel szemben sem hoztak ettől szigorúbb büntetést.

Nem lehet csodálkozni, hogy Esterházy testét és egészségét felőrölte a lelki erejének megtartására fordított figyelme. A végzetes csapás 1955-ben érte őt, az akkori köztársasági elnök amnesztiarendelete alóli kivételezéssel. Csehszlovákia felszabadulásának 10. évfordulója alkalmából kiadott kegyelmi rendelet eredetileg Esterházy Jánosra is vonatkozott, az ő esetében azonban máig ismeretlen kezdeményezésre külön döntést hoztak. Marad a börtönben. Könnyítésként az életfogytiglani büntetését huszonöt évi börtönre csökkentették. Az lett volna a csoda, ha mindebbe nem hal bele. Még így is két évig küzdött az életéért, noha önkezűleg is megrövidíthette volna szenvedését. Ebben mély keresztény hite gátolta: amit Istentől kapott, csak az Isten veheti vissza.

Nem részesült közkegyelemben. Mindez után, ha mégis életben marad, akkor 1955-től számítva még valószínűleg tizenhárom évnyi fegyházat kellett volna elviselnie, mert 1968-ban mindenkit szabadon engedtek a népbíróságok elítéltjei közül, ha még éltek. Ez a mindenki 1968-ban már csak egy személy volt, Sanyo, azaz Alexander Mach, a Hlinka Gárda főparancsnoka. Nem megdöbbentő?

ÉLVE KERÜL ELŐ A BÖRTÖNBŐL A SZLOVÁK NÁCIZMUS EGYIK FŐBŰNÖSE, DE AZ EGYETLEN ÉS NYILVÁNVALÓAN NÁCIELLENES SZLOVÁKIAI POLITIKUS, ESTERHÁZY JÁNOS A BÖRTÖNBEN HAL MEG – IGAZSÁGTALANUL.

Ez a történet egész Csehszlovákiára és az eszmeiségére hulló szégyen. Ennek a vetületéből nézve még hátborzongatóbb, hogy Edvard Benešnek, aki politikai felelőse volt a II. világháború után a civil lakosságon elkövetett többszázezernyi gyilkosságnak, a Hradzsinban állítottak szobrot 2002-ben.

Tekintsük át röviden ennek a történetnek az állampolitikai hátterét, elvonatkoztatva az érzelmektől és a nemzeti érdekektől. A korábbi Cseh Királyság és a Morva Őrgrófság területének önállósodása az 1910-es évek végén három tényezőtől függött: a Habsburg Monarchia megszűnésétől, a német birodalmi törekvések megrokkanásától és a francia, részben a brit befolyási övezet sikeres keleti kiterjesztésétől. Mindez bekövetkezett. Ezzel kapcsolatban érdemes az emlékezetünkbe vésnünk, Karel Schwarzenberg hercegnek, a Cseh Parlament Külügyi Bizottsága elnökének a konferenciánkon egy órával ezelőtt elhangzott szavait azzal kapcsolatban, hogy térségünkben 1918-ban következett be a nagy változás és nem 1945-ben, ahogy azt egyesek vélik, mert akkor szakadt meg egy ezeréves történelmi folyamat.

Valóban ez történt. Ennek következményeként jött létre egy jó reményű, de sohasem volt állam, Csehszlovákia, ami hetvennyolc évnyi létezése során kétszer megszűnt. Először 1939-ben, ezt követően 1993-ban. Ennek a hetvennyolc évnek során azonban az egész kelet-közép-európai térséget felmérhetetlen emberi, erkölcsi és gazdasági veszteségek érték. A terveiket kezdetben sikeresen megvalósítók is vesztesei lettek ennek a korszaknak. Éppen itt az ideje visszatérni az egészséges és természetes nemzeti sodrásvonalba. A magyarok és a csehek egymással soha nem álltak szemben a történelem során, legfeljebb vetélytársak voltak, ami természetes, a szlovákokkal pedig közös volt a sorsunk évszázadokon át.


Megemlékezés a prágai Esterházy-emlékműnél (Fotó: Farkas Péter)

Esterházy János személyisége talán a legkézenfekvőbb példája a szemléletek lehetséges egyesítésének. Prágai parlamenti képviselőként, noha ellenzéki volt, soha sem nyilvánult meg az állammal szemben. Amikor Beneš csődbe vitte az első csehszlovák államot, Esterházy János ennek a csődhelyzetnek a peremén egyensúlyozva és maradván az első Szlovák Köztársaság állampolgárának, hirdette a szlovákok és a magyarok közös érdekeinek az érvényesítését a magyarlakta területek visszacsatolási folyamatában. Külön fel kell hívni a figyelmet Esterházy 1938. november 10-én elmondott kassai beszédére, amelyben az új, 1938-as államhatár két oldalán maradó etnikumok érdekeinek a tiszteletben tartására kéri az államok politikusait. Tehát Esterházy sem háborús bűnt, sem a cseh vagy a szlovák állam és nemzet elleni bűnt nem követett el. Ennek következtében

EGYETLEN BŰNE AZ LEHETETT, HOGY MAGYAR VOLT. ELÍTÉLÉSÉVEL PEDIG INDOKOLNI AKARTÁK A MAGYAROK KOLLEKTÍV BŰNÖSSÉGÉT.

Más következtetésre ugyanis nem juthatunk, és ebben az is megerősít bennünket, hogy amikor 1991-ben Václav Havel köztársasági elnök elé került Esterházy in memoriam Masaryk-díjjal való kitüntetésének javaslata, elképesztő nyomás nehezedett elsősorban Szlovákiából a díj odaítélését véglegesítő személyekre. A Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete hivatalosan tiltakozott a javaslat ellen. Végül, az akkor már egyébként is zilált csehszlovákiai belpolitikai állapotra való tekintettel, Esterházy nevét kihúzták a javasoltak névsorából. A halott áldozatot újból fel kellett áldozni a vétkesek élő utódainak nyugalmáért.

Csehszlovákia második megszűnése után azonban Csehországban bölcsen megoldották a kérdést. Az állam szétszakadása után Esterházy teljes jogi rehabilitálása Csehországban nem jöhetett szóba, mivel az ítéletet a szlovákiai hatóság mondta ki, de a politikai rehabilitálása megtörtént. Esterházyt a kommunizmus áldozatának tekintik, hiszen a kommunista rendszerben a mai Cseh Köztársaság területén érte őt a halál.

Mindez után joggal és okkal kijelenthetjük, hogy ma már Esterházynak nem a jogi rehabilitálására kell törekednünk, hiszen mindaz hamis vádnak tekinthető, amiben őt bűnösnek találta az a bíróság, aminek a küldetése nem volt teljesen alaptalan, de egyértelműen politikai eredetű volt. Ezért az ítélete erkölcsileg érvénytelennek nyilvánítható. Ebben erősít meg bennünket az Oroszországi Föderáció Legfelsőbb Ügyészségének 1993 januárjában hozott döntése az 1946-ban a Szovjetunióban tíz évre elítélt Esterházy rehabilitációjáról.


Duray Miklós és Pogány Erzsébet, a SZAKC elnöke, illetve igazgatója megkoszorúzza Esterházy János emlékművét a prágai Motol köztemetőben (Fotó: Farkas Péter)

Sem Esterházy János, sem a valamikori Csehszlovákiához csatolt magyar nemzetrész (sem más népcsoport) nem ítélhető meg jogilag és politikailag egyetlen történelmi korszakban sem kollektívaként. Ezért tarthatatlan az EU jogi csoportjának 2002-ben elfogadott álláspontja is a kollektív bűnösség elve alapján a második világháború után meghozott ítéleteket illetően, hogy minden jogsértés, ami 1957, a Római Szerződés előtt történt, nem vizsgálható és nem bírálható felül, még ha annak érvényessége és érvényesítése a jelenben is következményeket von maga után. A ma létező szlovákiai jogrend ugyancsak nem nyit teret ezeknek a jogsértéseknek a felülbírálására és jóvátételére.

Egy olyan szemléleti és jogi rendszer, amelyben nem érvényesíthető a jogállamiság azon alapelve, hogy minden joginak nyilvánított döntés ellen lehet jogi keresletet kezdeményezni, csak politikai elfogultságként ítélhető meg. Ez járulékosan azt is jelenti, hogy továbbra is fenntartja a kollektív bűnösség korábbi elvét, még ha ezt tagadja is. A háborús bűnt a mai európai jogrendek általában elévülhetetlennek tartják, akkor viszont annak, akit háborús bűnben marasztaltak el, elévülhetetlen a jogorvoslata is – erről csak önmaga mondhat le.

Ezért felül kell emelkedni az Esterházyt bűnösnek tekintő szemléleten és le kell róla bontani ezt a politikailag aláfestett megítélést, azaz ki kell mondanunk Esterházy bűntelenségét, ami azt is jelenti, hogy bűnös az, aki őt bűnösnek tekinti.

Esterházy János a politika áldozata. Oroszországi rehabilitációja is azt jelenti, hogy az ok, ami miatt őt sok más felvidéki magyarral együtt a szlovák hatóságok kezdeményezésére oda hurcolták, jogilag megszűnt. Végső soron ő is a csehszlovákiai kommunizmus áldozata. Mivel rehabilitációja 1990 után sem következett be Csehszlovákia utódállamában, Szlovákiában, ezért őt folyamatosan a politika áldozatának kell tekinteni.
Esterházy egy önkényuralmi rendszer, illetve hatalmi önkény és az alaptalan bosszú ösvényeit járó kizárólagos gondolkodás áldozata.

(A 2017. március 5-én Prágában elhangzott előadás szövege – Forrás: Felvidék.ma)