Megváltoztatni a történelmet nem lehet, de okulni belőle kell

Duray Miklóssal a budavári Liteában – A trianoni diktátum évfordulójához, újabb – nemcsak hivatalos, de derűlátóbb –nevén: a nemzeti összetartozás napjához közeledvén a naphoz illőbb könyvről szóló beszélgetést alig választhatott volna Bakó Annamária, a könyvszalon vezetője, mint Duray Miklós: A megvalósult elképzelhetetlen című könyvét.

dm173

A megszokott középkorú és idősebb hallgatóság mellett ezúttal ott volt a budai Szent Margit gimnázium végzős diákjainak is egy csoportja két történelemtanárukkal, valamint egy filmvetítés zárta a műsort a Gombaszögi Nyári Ifjúsági Táborról: Egy haza – két ország címmel. A műsort a Felvidék.ma tudósítója, Cservenka Judit vezette.

Bakó Annamária köszöntő szavaihoz a film szerkesztője, Nyakas Szilárd újságíró is egy rövid, személyes köszöntővel csatlakozott, amelyben a fiatal közönség számára röviden ismertette Duray Miklós életrajzát. Ehhez kapcsolódott a műsorvezető első kérdése, hogy mit jelentett jogfosztottnak születni Losoncon 1945 július 18-án? Egyik írásában olvashatjuk, hogy „született a cseh és szlovák nemzet ellenségeként, náci kollaboránsként, háborús bűnösként” így minősített minden magyar és német nemzetiségűt 1945-ben Edvard Benes.

Akik ebben a nagy térségben, a Kárpát-medencében születtek a II. világháború idején, és a következő évek történéseit fel tudták valamennyire fogni, azok között biztosan nem én vagyok az egyetlen, akinek negatív emlékei vannak abból a korból, és ezek maradandó nyomokat hagyhattak a lelkükben. Függetlenül attól, hogy a háború során ki hol állt, az egész korszak borzalmas volt. És ami utána jött, az is. A gyermekkori élmények maradandó hatásúak még azok is, amelyeket nem tudatosan élt meg. Édesanyám várandós volt velem, amikor éppen ott zajlott a háború, ott volt a front. A puska hangját annyira rögzítette az én magzatkori emlékezetem, hogy sorkatonaként a legszörnyűbb a puskalövések hangja volt, s ma is, bár szeretem a vadhúst, sosem ennék, ha nekem kellene lelőnöm, mint ahogy disznóhúst sem ennék, ha magamnak kellene levágnom, mert képtelen lennék ölni, pontosan ezeknek a háttér élményeknek a hatására.

A vendégeket Bakó Annamária, a Litea vezetője köszöntötte (Fotó: Szinek János/Felvidék.ma)

Szelídebb gyermekkori emléket is idéz egyik írásában: amikor szüleivel sétálva kérdezősködött, hogy mi állt azon az üres talapzaton a templom előtt, válaszul édesapja otthon elkészítette a ledöntött országzászló pici mását. Ebből a történetből nemcsak az derül ki, hogy szülei hogyan őrizték magyarságukat, de az is, hogy családjukat nem vitték sem csehországi kényszermunkára, sem a lakosságcserének nem lettek áldozatai.

Csehországba a kitelepített németek helyére általában falusi lakosokat vittek a Felvidékről, a városokból alig. A városiakat, főként a középosztályt, vagy kitelepítették egy 50 kg-os csomaggal, vagy később a lakosságcsere hatálya alá estek. A mi családunkat először ki akarták telepíteni, amikor két hetes voltam. Szerencsénkre városunk, Losonc civil komisszárja korábban édesapám szlovák jogász kollégája volt tíz éven át, és valahogy kötelességének érezte, hogy kihúzza a nevünket a listáról. Nem lettünk tehát kitelepítve, viszont egy idő múlva rátettek a lakosságcsere listára. De mire sor került volna ránk, megszűnt a lakosságcsere. Ez persze nem jelenti azt, hogy más üldözésben nem volt része a családnak, de az otthontól megfosztásnak ezt a két módját elkerülhettük.

Bakó Annamária ekkor megjegyezte, hogy a jelenlévő diákok esetleg nem tudják, mi volt a lakosságcsere. Az író röviden elmagyarázta az idősebb hallgatóság által ismert drámai eseményeket, de számukra is meglepően zárta ezt a témát.

Jónéhány évvel ezelőtt egy magyarországi szlovák nemzetiségű politikus asszonnyal beszélgetve megkérdeztem, hogy az ő családja miért nem jelentkezett annak idején a lakosságcserére. Azt válaszolta: „Mi jelentkeztünk, de ahogy közeledett az indulás napja, mindenki egyre idegesebb lett, és az utolsó éjszakán édesapám egyszer csak felkelt az ágyból, elszavalta a Szózatot, és mi maradtunk.” Ezt nevezzük hungarus tudatnak.

Nagy taps fogadta szavait, majd munkatársunk a könyv címére és tartalmára hívta fel a jelenlévők figyelmét. A megvalósult elképzelhetetlen – a könyv címe. Mert elképzelhetetlen volt talán még 1919-ben is, hogy így lehet feldarabolni egy országot és egy nemzetet.

A műsort a Felvidék.ma tudósítója, Cservenka Judit vezette. (Fotó: Szinek János/Felvidék.ma)

Talán ott kezdjük, hogy 1918 augusztusában id. Jankovich Marcell pozsonyi ügyvéd, politikus – a filmrendező, művelődéstörténész Jankovich Marcell nagyapja – az eső elől egy alpesi vendéglőbe húzódva beszélgetésbe elegyedett egy svájci vagy német újságíróval a háború végnapjairól, ami akkor már nyilvánvaló volt. Az újságíró, megtudva, hogy magyar emberrel beszél, sajnálkozását fejezte ki az ország várható feldarabolásáért. Gondoljuk meg, hogy egy tájékozott pozsonyi értelmiségi csak két-három hónappal a háború vége előtt tudja meg azt, amit Európában már évek óta terveznek. 1919 végén már csak a legoptimistábbak remélték, hogy nem úgy fog ez bekövetkezni, mint ahogy bekövetkezett, holott ekkorra már a Felvidékről több mint százezer ember elmenekült. Ugyanis a folyamatban lévő tárgyalásokon a győztes hatalmak és az alakuló új államok között már kimondták, hogy az új állam polgára csak az lehet, aki 1910 előtt azon a területen született.

Képzeljük el az elképzelhetetlent – így szól az egyik fejezet címe, s ebben az írásában Duray Miklós miskolci és váci lakosokkal képzelteti el mindazt, ami a felvidéki magyar városokkal, falvakkal történt.

Ez a két város azért fontos, mert a csehszlovák tárgyaló fél elképzelése szerint az új határ úgy húzódott volna, hogy Vác és Miskolc is az új állam területére kerüljön. Egyébként a történelmi Magyarországból Csehszlovákiához csatolt területnek egy jelentős része: 11000 négyzetkilométer 95%-ban magyar lakosságú volt. Őslakosok, és persze olyanok, akik a Monarchián belüli természetes mozgások révén költöztek át. Vác és Miskolc példáján próbáljuk elképzelni azt, ami akkor valóságban történt meg. Azok az emberek sem tudták elképzelni, hogy ez bekövetkezhet. 1919 februárjában Pozsonyban egy olyan tömegtüntetés alakult ki, amiben magyarok, szlovákok, németek, konzervatívok és szocialisták egyaránt részt vettek, és amit csak sortűzzel lehetett felszámolni. A legfiatalabb áldozat egy 8 éves gyerek volt. Cseh légiósok nyitottak sortüzet a tüntetőkre. Ez nagyon kínos volt az alakuló Csehszlovákia számára, úgy hogy ideiglenesen ott tartózkodó olasz alakulatok vették át Pozsony katonai ellenőrzését, és a cseh légiósokat a további beavatkozásoktól.

Trianon emléknapját 2010 óta a Nemzeti Összetartozás Ünnepének hivatalos elnevezése váltotta fel. Gondolom, azért, hogy ne a tehetetlen fájdalom telepedjen rá a napra, hanem annak öröme, hogy együtt lehetünk államhatárokon kívül és belül élők. De a fiatalabb nemzedékek számára talán mégis magyarázatra szorulna, hogy miért nem magától értetődő az összetartozás?

A közönség egy része (Fotó: Szinek János/Felvidék.ma)

Az I.világháború lezárása, ami a magyarság számára olyan előnytelenül történt, az tulajdonképpen a magyar nemzet gyorsított szétesésének a kezdete. Akkor pontosan az ellenkezője kezdődött annak, mint amit most június 4.-hez mint összetartozás ünnepéhez kapcsolunk. Jó ez a szembesítése a szétfejlődésnek és az összetartozásnak. Szétfejlődés minden nemzetben van, a történelmi Magyarországon is volt. Például Sopron és Brassó hiába volt egy időben közel egy nyelvű, mégsem éreztek egymás iránt semmi közösséget. A gyorsított szétfejlődés azonban 1918 után kezdődött.

Egyébként sokan ostorozzák az akkori politikai vezetést, hogy milyen sokat ártott a „nem, nem, soha” jelszóval. Biztos vagyok benne, hogy egyetlen józanabb politikus sem képzelte, hogy mindent vissza lehetne kapni, inkább arra a megoldásra gondoltak, amit a Bartha-Hodzsa féle 1918. decemberi szerződés tartalmazott, tehát etnikai határvonalat, amit aztán Benes keresztülhúzott. Nos, annak ellenére, hogy az ország visszhangzott a „nem-nem-sohá”-tól, amikor a szüleim 1936-ban az Adrián voltak nászúton, áthallották a szomszéd szobából, hogy magyarországi magyarok róluk, mint csehekről beszélnek. Tehát hiába volt a hivatalos politika a revízió mellett, a közgondolkodás már a szétfejlődés mentén mélyült el. Ezért jó, hogy most az összetartozást ünnepeljük, de sajnos ez csak az óhajunk, és nem biztos, hogy ez a valóság.

Könyvének szinte minden fejezetét egy-egy Trianon évforduló ihlette. Nem a történelemkönyvekből és szakirodalomból ismert tényeket ismételgeti a szerző, hanem minden olyan körülményt, összefüggést, társadalomlélektani okot, ami Trianonnal kapcsolatban közhelyes gondolkodásunk és önmagunk átprogramozására kényszerít. Csupán egy-két cím annak érzékeltetésére, hogy miért kell elolvasni ezt a könyvet: Mégis van magyar kérdés? ;Trianon a saját felelősségünk is; Keressük, ami összeköt? Feledjük, ami elválaszt?; Sazabadkőműves volt, fasiszta lett belőle. Neve: Edvard Benes; Hogyan lettem „reszlovák”?; A létünk cáfol, nem a helyzetünk. Mindegyik cím mellett egy évszám, amikor írta. Mit gondol, mit remél írni a századik évfordulón?

Duray Miklós dedikálja a könyvét (Fotó: Szinek János/Felvidék.ma

Száz év távlatából nyilvánvalóan másként látjuk a dolgokat mint 1918-20 folyamán. Ismerjük az előzményeket is, még talán azt is látjuk, hogy esetleg el lehetett volna kerülni Trianont. Bár az ilyen feltételezések történelmietlenek, de nem alaptalanok. Mert ha le tudjuk vonni a történtekből a tanulságot, ha ki tudjuk mondani valamiről, hogy azt másképpen kellett volna csinálni, az fontos a jövő szempontjából. Megváltoztatni a történelmet nem lehet,de okulni belőle kell, és az okulásnak egy változata, ha megpróbálom másféle forgatókönyv szerint lejátszani a történelmet. Ez ismert számítógépes játék. Haszna az, hogy okosabbak leszünk tőle, és többet tudunk az utánunk következő nemzedékeknek átadni. Tehát ha valamilyen lépésre kényszerülök, legyen egy példa, amit nem szabad követnem, vagy legyen egy példa, amit módosítva kell követnem. S hogy mit írok a századik évfordulón? Most úgy érzem, mindent megírtam erről a kérdésről, amit akartam, de majd meglátjuk. Van még három év, kiderül, hogy a helyzet mit kényszerít ki az emberből.

A délután, vagy inkább már este műsorán Lados Balázsnak, a Szent Margit gimnázium tanárának beszámolója hangzott el a Rákóczi Szövetség által szervezett Felvidéki séták programról, amelyet 2009 óta mint a Kárpát-európa utazási iroda idegenvezetője évente kétszer vezet. A 3-3 napos utak programja igen gazdag, ha Kelet-Szlovákia, akkor Kassa, Borsi, Szepesség, Késmárk, Toporc a Görgey sírkerttel, Tátra, közelebb a Branyiszkói hágó. Közép-Szlovákiában a bányavárosok, a selmeci akadémiai emlékekkel. Nyugat-Szlovákiában Árva, Trencsény, új felfedezésünk: a Kossuth-domb, Vágkirályfán Janics Kálmán sírhelye, a komáromi erődrendszer, a Feszty park, és Pozsonyról, a hajdani koronázó-városról nem is beszélve. De át lehet menni kicsit Ausztriába is, Hainburg mellől a pozsonyi csata színhelyeit belátni, de ott a Barna-hegyen van a Kárpát-medencéből kitelepített németek emlékműve is, majd tovább Németóvárra, a Szent István által alapított templomig, és egyesek szerint ott van Árpád sírja is.

Lados Balázs, a Szent Margit Gimnázium tanára ismertette a Rákóczi szövetség által szervezett történelmi túrákat (Fotó: Szinek János/Felvidék.ma)

Ezek a kirándulások azért fontosak, mondta Lados Balázs, mert fontos, hogy az ifjúság lássa ezeket a történelmi emlékhelyeket és nevezetességeket. Mindenkinek csak ajánlani tudja, hogy vigyék gyermekeiket, unokáikat a terepre. Óriási szerencse, hogy most olyan kormányunk van, amely támogatja ezeket a kirándulásokat. Maga a Rákóczi Szövetség évente 29-33 ezer diákot utaztat összesen a Felvidékre, Kárpátaljára, a Pártiumba és Délvidékre is.

Ami pedig a nemzeti összetartozást illeti, ez nemcsak térbeli kell, hogy legyen, hanem időbeli is, azaz hogy be tudjuk-e vonni a nemzetbe az ifjúságot is. A tanár tapasztalatai nem mind kedvezőek.

Voltaképpen erre a kérdésre adott választ a Litea-est harmadik része, a Duna Televízió „Két otthon – egy haza”, a Gombaszögi Tábor Krasznahorkán című dokumentumfilmje, amelynek szerkesztője Nyakas Szilárd, rendezője: Talpassy Zsombor volt. A jól pergő film, és a készítők kommentárjai igen vonzó képet adtak a nagy múltú tábor programjáról is, a résztvevő fiatalokról is. Igaz, ők jó pár évvel érettebb korosztályt képviseltek, mint a középiskolások, így nem pusztán elfogadják vagy kritizálják a kapott lehetőségeket, hanem maguk szervezik, alakítják akár a kezük munkájával is. S ahogy a fiatal építészek által felépített szalmaszínházban hallgatták őszinte érdeklődéssel a náluk egy-két nemzedékkel idősebb előadókat, közgazdászt, lelkészt, pszichológust, úgy tűnt, talán nem utópia a nemzeti összetartozás időben is.

Forrás: Felvidék.ma