Volt egy város, lett egy város – Előszó Aich Péter: Ovidius visszatér (Pozsony, szülővárosom) c. könyvéhez

aich_konyv2Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy város, amit valamikor Posoniumnak, villa Posoniensisnek, korai középkori latin nyelven a 8. század végén Pisoniumnak neveztek. Ezért érthető, hogy a város újkori neve magyarul Poson, majd Pozsony lett. Német elnevezése, Pressburg más nyelvi gyökérre utal, amit ma leginkább a szláv ősiség keresőinek ábrándos legendái öveznek. Szlovák nevét a német elnevezés torzulásaként szerezte, ezért lett a város neve annak idején a szlovák szóhasználat szerint Prešporok.

A latin gyökerű Poson elnevezés az egykori város évszázadokon át használt nevét idézi. Arra is emlékeztet, hogy a 18. és a 19. század során a városban reggel szlovákul beszéltek a bejövő zöldségárusok és a szőlőkbe induló kapások. Magyarul folyt a társalgás napközben a diéta küldöttei és népes kísérőik, a hivatalnokok, írnokok valamint a kereskedők között, este pedig a kiskocsmákban németül cseréltek eszmét a helyi vállalkozók, iparosok. Noha a reformkori diéták idején szinte csak magyarul, az ülésszakok közötti többhónapos, vagy a császári önkény miatt akár többéves szünetekben főleg németül hangzott a szó Pozsonyban, azaz Pressburgban.

Ez a város ma már nem létezik, hacsaknem az építőkövek, egy-két épület fizikai léte a múlt nehezen elmozdítható maradványaként még ellenáll, de tartalmából kiüresedve magasodik, a megsemmisítéssel dacolva. A korabeli feliratok eltűntek. Néhány német nyelvű véset még fellelhető, magyar egy sem – azaz egy mégis. A valamikori városi színház előtti szökőkút káváján van egy magyar felirat, csak alig lehet megtalálni. Talán ezért maradt meg. A történelmi Magyarországra emlékeztető minden emléket tudatosan eltávolítottak. A koronázó templom tornyán ékeskedő szent korona keresztjét is ki akarták egyenesíteni, sőt a templomot is odébb akarták tolni. Ez utóbbi két kísérlet csak azért vallott kudarcot, mert a műemlékvédők megvédték azt, amit védeniük kellett.

A belváros csodálatos középkori épületeinek nagy része átmenetileg utcai kocsmaként szolgálja a jelen tulajdonosait, és az arra tévelygő idegenek földszintes vágyait. A reformkori országgyűlés helyszíneit ma egyetlen felirat sem jelöli, pedig itt és ekkor történt meg a történelmi Magyarország modernizálása, aminek akkor területileg része volt az egész mai Szlovákia és Ukrajna Kárpátok inneni területe, valamint a mai Románia egész Kárpát-medencei térsége, Szerbiának a Dunától északra eső része, a Drávaköz és az Őrvidék. Ezen a történelmileg Pozsonynak nevezett területen ma emberek tízezrei kóvályognak gyökértelenül és céltalanul, vagy csupán a pénzüket számlálva, pedig 1790-től 1848-ig itt dobogott a térség szíve és szelleme.

Pozsony, Pressburg, Prešporok megszűnt. Nincs többé.

Hol húzódik a határvonal?

Nem a politikai határra, hanem a szellemi, lelki és döntési határra utalok.

aich_konyv3A politikai határok az új időkben az államok fennhatósági határainak szabnak teret. A középkorig visszalapozható, sok évszázados tapasztalatunk azonban arra utal, hogy ezek elsősorban adófizetői határokat jelentettek, esetleg a nemesek és polgárok hadviselési kötelezettségeinek irányát határozták meg. A köznépre vonatkozóan ezeknek a határoknak az említetteken kívül alig volt hatása. Az új hatalmi politikai viszonyok között azonban másról van szó. Aki egy más államhatalom befolyása alá rendeltetik, az annak az államhatalomnak a kizárólagossága alá is utaltatik – ez a liberális abszolutizmus következménye, amit egyesek tévesen a nemzetállamok születésének neveznek, ugyanakkor egy sajátos totalitarizmusnak is nevezhetnénk. Ennek az államilag totalitárius szemléletnek a következménye köszöntött ránk 1918 után. A pozsonyiak, akik addig a történelmi Magyarország kiváltságos városa polgárainak érezték magukat, egyszerre egy új államhatalmi alárendeltség részévé váltak. Annak kiszolgáltatottjaivá és meghatározott célszemélyeivé lettek. Ez volt az a történelmi sorsforduló, amit nehéz volt elképzelni, pedig ez már 1880-tól, az állampolgárságról szóló törvény elfogadásától sejthető volt, csakhogy erre senki sem figyelt fel. A modern állampolitika és hatalmi politika az állampolgársági törvénnyel a magyarok illetve a Magyar Királyság lakóinak millióit hozta megoldhatatlan helyzetbe, akik sohasem gondoltak arra, hogy lehetséges egy állampolitikai változás, noha ennek a vészes lehetősége úgy lógott az emberek feje fölött, mint a leszakadni készülő viharfelhő.

Pozsony esetében a választóvonalat 1919. február 12-én húzták meg. A pozsonyi Zöldpiac aljában, az 1910-es évek elején épített vásárcsarnok előtti téren a pozsonyi munkások, a politikai szótár meghatározása szerint a német és magyar szociáldemokraták szerveztek tüntetést, de a résztvevők nem különböztették meg egymást nemzetiségük szerint. Azért sem, mert ez nem a marxisták szerint meghatározható szociálpolitikai szerveződés volt, hanem a város státusának megváltoztatása ellen szervezték a tüntetést – Pozsony maradjon Pozsony. Ami értelemszerűen nem a város elnevezésére vonatkozott, hiszen a későbbi neve még fel sem merült, mert akkor az USA éppen hivatalban lévő elnökéről, Wilsonról akarták elnevezni a várost. A tüntetés arra irányult, hogy Pozsony, a város maradjon annak az államnak a kötelékében, ahová ezer éven át tartozott, és működőképes volt.

A szociáldemokraták szempontjából ez a hagyományaikhoz hű, valóságlátó célkitűzés volt, de ellenkezett az akkori hatalmi elképzeléssel.

Egy sohasem volt ország és sohasem volt állam fegyveres ereje egy sohasem volt ország és sohasem volt állam érdekében a létező és valós társadalmi összefogás megjelenítőivel szemben fegyveres tüzet nyitott, majd szuronyrohamot intézett ellenük. A támadó az Oroszországban megszervezett Csehszlovák Légió egysége volt, amelyet egy Sadloň nevű cseh ügynök vezérelt. A sortűz 8 halálos áldozatot követelt, 23-an súlyosan, több mint százan könnyebben megsérültek. A kilencedik halálos áldozatot, egy tizennégy éves diákot a korábbi nyolc áldozatnak a temetésén, a Virágvölgyi temetőben lőtte le egy cseh legionárius. Az 1970-es évek legelején felszámolták ezt a kegyhelyet és a temetőt is, helyébe 1973-ban felállították Ján Kulich négy méter magas Munkásőr szobrát.
Ez a sortűz volt a történelmi Pozsony, Pressburg, Presporok utolsó napja.

Az így eltűnt Pozsonyt csak azok ismerhették, akiket mi már nem ismerhettünk, csak hallásból vagy megsárgult fényképekről. Az én emlékképeim között Pozsonyt a feje tetejére állított négylábú fásládánk jelképezte sokáig, a várrom ligetfalui látképe. Csakhogy Ligetfalu sincs már, sem Óliget, sem Zabos, de van egy hatalmas törmelékdomb az Oroszvár felé vezető út mentén. Ebben temették el ezt a három települést, hogy helyükön egy nemzethatalmi elképzelés szerint felépített lakótelepet alakítsanak ki, ami az 1960-as évek városfejlesztési tervei szerint Pozsonyt egymilliós lélekszámú várossá torzította volna, hogy együtt, az akkor még csak tervezett bős-nagymarosi vízduzzasztóhoz kapcsolódó fejlesztésekkel átalakítsa egész Csallóköz etnikai és nyelvi állapotát. Azaz ugyanúgy eltüntesse a térség magyarságát, mint ahogy sikerült megsemmisíteni a történelmi Pozsonyt, Pressburgot, és létrehozni Bratislavát, a 20. század egyik torzszüleményét.
Az 1970-es évek második felében erről ábrándoztak a szlovák sajtóban.

Egy lélektani sajátossággal szembesülünk mindezek által. Mintha a szlovákok, ellentétben az általánosan meglévő emberi magatartással, nem a jövő miatt lennének bizonytalanok, annak ellenére, hogy az a legkevésbé kiszámítható. Inkább a múlttól félnek, mintha az egy árulkodó bűnjel lenne, létbizonytalanságuk tehertétele. A múlt valósága mintha akadályozná őket az oda sugárzó fantáziájuk múltat újrateremtő elképzelésükben. Mintha azért igyekeznének eltüntetni a múlt emlékeit és nyomait, hogy megszabaduljanak az onnan sugárzó megmásíthatatlan valóság korlátaitól.
Hagyományos módszerekkel azonban az életet nem lehet egyik napról a másikra átalakítani. Az ellenállás, a hagyománytisztelet, a tehetetlenség sokáig képes fenntartani halálra ítélt állapotokat. Ezért a pozsonyi Apácapályán még az 1930-as években is három nyelven veszekedtek egymással a fiúk, és továbbra is sütötték a pozsonyi kiflit, a Pressburger Beugel-t (pozsonyi patkót), aminek hagyománya az írás szerint 1785-től élő valóság (volt).

Csakhogy amit nem sikerült megsemmisítenie az első világháborút követő új hatalomnak, azt a rákövetkező változás 1945-ben betetőzte. Nem bízták a véletlenre és a természetre a város végleges átalakítását. Gustáv Husák belügyi népbiztos utasítására begyűjtöttek minden pressburgert és pozsonyit, németet és magyart, és deportálták őket. Azaz sokkal rosszabb történt, minthogy a kapun kívülre rakták volna őket, mert szétszállították gyűjtőtáborokba. Ez egy jól kipróbált módszer volt, Hitler szakemberei dolgozták ki.

Innen is volt menekvés. A kiflit sütő mester Gustav Wendler, akitől a két világháború között nagyszüleim is rendelték a pozsonyi kiflit, mert azt csak úgy otthon nem illett sütni, a mestertől kellett rendelni, valahogy túlélte a pozsonyiak üldöztetését. Sütödéjét a Stefánia út szárazvámi végében, a kávéház tőszomszédságában egészen 1952-ig működtette, amikor a kommunista hatalom végleg elvette tőle ezt a jogot – később cukrászsütemények árudája működött itt. A mester a nincstelen aggok menedékhelyén lett öngyilkos.

Budapesten a budai vár Szentháromság terén a Magyarság Házában, már néhány éve mindenki számára nyitott a Mi Magyarok c., részben interaktív kiállítás. Az egyik, találós kérdések sorozataként megszerkesztett pörgettyűs fal előtt észrevettem egy lopakodó kérdést: hol volt hazánk első pezsgőgyára. A múlt időt ugyan nem értettem, mert ez közvetve arra is utalt, hogy már nincsen hazánk, de arra is, ha van hazánk, akkor már nincs pezsgőgyára. De ha jelen időben írták volna, az előbbi gondolatlánc során még veszélyesebb következtetésekre juthatnánk, mert ez akár azt is jelenthetné, hogy nem volt hazánk, csak van, ami a létező állam határaival korlátozott, de akkor hol a hazája azoknak, akik ezen kívül élnek.
Megpörgettem a kockát, és megdöbbentem a válaszon: 1852, Pécs.

A döbbenetemet az is fokozta, hogy a pezsgőpiacon ma 1825-ös évszámmal jelzett Hubert pezsgőt lehet kapni, amit jelenleg Szlovákiában, Szered városában gyártanak, de a klasszikus érlelésű példányokat továbbra is ugyanott készítik, ahol 1825-ben elkezdték, három vagy négy házzal odébb a pozsonyi Palugyai pincészettől, ami ma már nem eredeti küldetésének szolgál, hanem a külügyminisztérium díszfogadási vendégháza. Magam is jártam ezekben az ősi pincékben, amelyeknek széltében akár egy lovas szekér is megfordulhatna. Itt létesült a világon elsőként Franciaországon kívüli pezsgőgyár 1825-ben a pozsonyi Fischer és Schönbauer közös cégének jóvoltából, amit 1877-ben egy osztrák származású Johann E. Hubertnek adtak el. A történet azonban ezután csúcsosodik ki, ami jellemző volt a történelmi Magyarországra. Johann Hubert, pontosabban a neje és utódai nem osztráknak, hanem kemény magyarnak tartották magukat, annak ellenére, hogy 1918-ban egy hatalomváltás következett be. Huberték magyarsághite miatt 1945. június 5-én a Csehszlovák állam „nemzeti gondnokság” alá helyezte a gyárat, azzal indokolva, hogy a Hubert család magyar származása miatt a cseh és a szlovák nemzet ellensége.

Pozsonyt én, nem pozsonyiként, így látom kívülről. A pressburgerek, magyarul az őshonos pozsonyiak lelkületébe nehezen férkőzöm be, hiszen ez nem az én világom, de történelmi hazám összességének része. Az eszmefuttatásomat azonban hadd zárjam egy sajátos élménnyel az 1960-as évek második feléből, amikor Pozsony óvárosában még voltak gázlámpás utcák, de az építkezési vállalatok már készen álltak a régi város egy részének lerombolására. Az 1966 őszén lejátszódott történet, amit egy karcolatban annak idején leírtam, de eredeti mivoltában az akkori körülmények miatt nem jelenhetett meg, csak 1983-ban Chicagoban, Mózsi Ferenc Szivárvány c. irodalmi folyóirata könyvsorozatának 4. „Tegnap alighanem bolondgombát etettek velünk” kötetében, Pillanatfelvétel címen.

„Szűk, gázlámpás utcában jött velem szemben. Ruhája szürke és rongyos volt, akárcsak a kései őszi délutánokon leereszkedő köd. Jött megtörten és roskatagon, mint a megroggyant környékbeli házak. Kicsi volt és töpörödött, mint e házak apró ablakai, és ráncos, mint az ablakok mögötti életet rejtő függönyök. Lassan lépdelt, bizonytalanul, meg-megállt, nekitámaszkodott egy-egy lámpaoszlopnak. Én a járdaszélen álltam, zsebre dugott kézzel, és néztem az egyre inkább zsugorodó óváros foghíjasra bontott házsorait. Az utca alvégéből a lámpagyújtogató közeledett.
A tétován lépegető asszonyka megláthatott engem a kigyúló lámpafényben, mert felém csoszogott. Hangtalanul mozdult a szája, mintha csendes fohászt mormolna. Amikor mellém ért úgy tett, mintha nem vett volna észre, és csak véletlenül dünnyögne értelmetlen szavakat. Alig hallhatóan suttogta:
– Beszél magyarul, fiatalember?
A kérdést csak nekem szánhatta, mert kettőnkön kívül senki sem volt a közelben.
– Hát hogyne, néni – válaszoltam meglepetten.
– Jaj, Istenem, jaj, Istenem, az Isten megáldja érte. Látja fiatalember, hogyan nézek ki? Szegény vagyok és koszos. Csúz és köszvény kínoz, alig bírok járni. Mennyire rokkant vagyok…
Piszkos zsebkendőjével megtörülte csepegő orrát, majd meghúzta az álla alatt a sárgás-fehér haját fedő fejkendőjének görcsét.
– Itt lakom a Kecske utcában, egy szenes pincében… azóta, hogy sikerült visszaszöknünk
Ligetből. Mert tudja, minket, pozsonyi magyarokat negyvenötben kiraktak a lakásainkból, és mindenünket elvették.
– Húsz éve lakik pincében? – kérdeztem megrökönyödve.
– Jaj, kedves, maga ezt nem élte át. Azokat a borzalmas rettegéseket, amikor a derék férfiak is maguk alá vizeltek… Meg hát nem értettem a nyelvüket sem. De most már mindegy. Nekem már teljesen mindegy. Egyik reggel úgyis arra ébredek, hogy bontják fölöttem a házat. Aztán majd a fejemre szakítják a pincét, és akkor nem lesz tovább…. Először elvették a lakásunkat, azután az akaratunkat, most pedig már az életünk is kell nekik. Ezekkel a hatalmas kaparógépekkel eltüntetnek minden nyomot, ami még ránk emlékeztet… Hát nézzen rám, én már úgyis félig földből vagyok… Nem marad más hátra, csak az imádság. De maga még fiatal, ne hagyja magát… és milyen szép ember. Adjon ötven fillért perselypénznek.
Belekotortam a zsebembe. Összesen egy korona volt nálam.
– Isten áldja meg a jóságát.
Úgy ment tovább, mintha meg sem állt volna mellettem. Távolodott, akár a múló idő, elhaladt az utca sarkán álló új épület mellett, és árnyéka, mint a rossz emlékű múlt, lesiklott a frissen festett falról.
Felvánszorgott a Szentháromság templomának kőlépcsőin, és eltűnt a nehézre vasalt sötét ajtó mögött. Már nem láttam őt, de úgy rémlett, hogy a Kecske utcai kapualjakból hozzá hasonló emberek bújnak elő, félig a földre rogyva vonszolják magukat, és a hátuk mögött összeomlanak a házak.
Az egyik, törmelékkel borított házhelyen két földgyalu vesztegelt.”

A múlt, ami a valóság is volt, itt ért véget, de folytatódott. Midőn eltűnt a szemem elől az öregasszony, haladtam fölfelé a Kecske utcán a Védcölöp út felé. Ott laktam albérletben, Aich Péter édesapjának orvosi rendelőjében.

Duray Miklós