István király és augusztus huszadika, de miért?

au20Minden magyar számára, felekezettől függetlenül, tehát még a zsidó magyaroknak is augusztus 20. Szent Istvánnak, azaz Árpád-házi I. Istvánnak, a nagyfejedelemségi korszakot követő első királyunknak a napját jelenti. Annak ellenére, hogy az ezen a napon történt esemény István király politikai utóéletéhez tartozik. E napon, 1083-ban avatták őt a római keresztény egyház szentjévé, Székesfehérvárott.

Ez akkor egy olyan megerősített elismerést jelentett, amit sem eszmeileg, sem hatalmilag nem lehetett kétségbe vonni. István királynak ez az akkori közéleti felfogás szerinti felmagasztalása László király érdeme is volt, hiszen ő szilárdította meg István király művét, amiért később ugyancsak elnyerte a szentté minősítést. Sajátos utóélete István szentté avatásának, hogy ugyan a keresztény egyház kettészakadása előtti érdemeit értékelték ezzel, noha már az egyházszakadás után, de 2000-ben az ortodox egyház is a szentjei közé fogadta őt.

István királyunknak a keresztény egyház megerősítésében szerzett érdemeit értékelő, létén túli megméretéséhez képest sokkal több, képességet próbára tevő és embert kísértő helyzetben kellett talpon maradnia élete során. A nomád állam hagyományait követő országban kellett megteremteni egy teljesen más típusú államszervezet alapjait, ami fegyvereket és vitézeket igényelt. De gondoljuk végig örökösének, fiának, Imre hercegnek elvesztését. Ma sem hiszi senki, hogy testi gyengeségben halálozott volna el, vagy egy vaddisznó ölte volna meg. Ő is tudta, hogy nem egy ilyen ügyefogyott esemény áldozata lett a fia, hiszen nem volt pipogya, egyébként a mintegy harminc-negyven kiló súlyú vértet nem tudta volna magán viselni lovaglás közben. A politika akkor is olyan gazember eszközökkel dolgozott, mint ma. Magyarország nagy falat volt, hiszen egyike volt az akkori Európa oly kevés, független és viszonylag egységes államainak. Istvánnak, halála közeledtével, volt oka a kétségbeesésre, mert tudta, sok mindenkinek fájhat a foga országára, nem csupán Imre herceg gyilkosainak.

Első, Árpád-házi (Vajk) István, Géza nagyfejedelem fia, akit feltehetően mai naptárunk szerint a Krisztus utáni 1000. esztendő Szent Szilveszterének napján vagy január elsején a pápa követének jelenlétében ütöttek Magyarország királyává, az 1038. esztendő augusztus 15-ének éjszakáján, valamikor az éj fordulóján, lehet, hogy már 16-án adta át lelkét hite szerinti teremtőjének. Az átváltozásának ezen az éjszakáján ajánlotta fel mind a Királyságot, mind az Országot az Égieknek. Ma már értelmezhető számunkra, hogy az egyik a küldetést és az eszmét, a másik az örökséget és a területet, valamint az ott élő népet/népeket, a harmadik pedig a hitet jelentette. De felfogható-e számunkra haláltusájában az a szörnyű szorongás, hogy nincs kire hagyni az Országot? Az államot talán csak továbbszervezi valaki, mondjuk Orseolo Péter, az unokaöccse, de mi lesz az országgal – ő csak tudta, hogy a kettő között óriási a különbség. Mi lesz azzal az országgal, ami a késői avarok óta tudatosan készült a megvalósulásra, ami a 907. évi pozsonyi csatában vált történelmi valósággá, amelyet édesapja, Géza nagyfejedelem 973-ban a Nyugat részévé nyilvánított, és aminek ő lett az akkori modernitás értelmében az első királya, területének elismert államszervezője, első, európai hagyományt is teremtő törvényeinek megalkotója.

Leginkább Intelmei maradtak meg a köztudatban, hiszen valamikor tanították az iskoláinkban. Legfontosabbak az egyházzal kapcsolatos megállapításai, mert az egyház szervezete és tanult papsága pótolhatta az államszervezet kézenfekvő hiányosságait. Az Intelmeinek 6. fejezete azonban kiutat mutat a hiányosságok pótlására. Hogyan és honnan lehet szerezni tudást, tapasztalatokat és miként lehet pótolni a hiányzó erőt – azoknak a becsatornázásával, akik rendelkeznek ezzel a tapasztalattal és erőforrással. A vendégek és a jövevények hasznot hajtanak, „mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő”.

Ritkán vesszük észre, hogyan tesz különbséget a vendégek (jövevények) és külföldiek között. Az előbbiek azok, akiket fogadunk és befogadunk, a másikak pedig az idegenek, a betolakodók, a hívatlanok. A magyar gondolkodásban a mai napig létező ez a határozott különbségtétel az általunk hívottak vagy természetszerűen befogadottak és a hívatlanok között.

Az összegező utalását az „egynyelvű és egy szokású” országra azonban gyakran félremagyarázzák. Főleg a Trianon utáni évtizedekben lehetne erre, leginkább közhelyes példákat sorolni, amelyek azt sugallják, hogy az 1867 után államilag újraszerveződő, soknyelvű, soknemzetiségű történelmi Magyarország lett volna az erős.  Pedig tudjuk, hogy Magyarországnak az akkor éppen négyszáz éves kiszolgáltatottsága miatt ez volt a legsebezhetőbb pontja. Nem csupán amiatt, hogy az etnikai különbözőségek mentén megjelentek az idegen érdekek, hanem azért is, mert állampolitikájában egy szempontra összpontosított: a francia állameszme magyar honi megvalósítására, az egynyelvű ország megteremtésére – ezt akkor, az állam összeomlásának veszélye nélkül nem lehetett megtenni. István Intelmeiben egyértelműen arra utal: egy ország, ha egy szemléletűvé válik, nem fogadja be és nem dolgozza fel a sokfelől jövő tudást, sebezhetővé válik – ez a szemlélet mintha Széchenyi Istvánnal kihalt volna.

Szent István életművét, az állammá szervezett országot a magyarok egy részén és a kort értő elfogulatlan történészeken kívül ma már kevesen értékelik. Emiatt kell emlékeztetni egy különleges kezdeményezésre, amire 2007-ben került sor Szlovákia parlamentjében a Szlovák Nemzeti Tanácsban. Először egy, majd nem sokkal később további két képviselő támogatatásával előterjesztésre került egy törvényjavaslat az állami ünnepekről, munkaszüneti napokról és emléknapokról (jeles napokról). A javaslat elsősorban az emléknapokra vonatkozott, amely ilyen, törvényileg elismert nappá kívánta nyilváníttatni augusztus 16-át, Szent István halálának a napját, ezzel az indoklással: „I. Szent István, aki Magyarország (Uhorsko) első királya, hasonlóan szorosan kötődik Szlovákiához. Feltételezhető, hogy apjának, Gézának idején a pozsonyi vagy a nyitrai várban volt a székhelye. István, aki a legjelentősebb magyar (uhorsky) királynak tekinthető, vette fel a kereszténységet, megteremtette a magyar (uhorsky) egyházi és állami szervezeti rendszert, rögzítette mind a mai napig Közép-Európa kapcsolódósát Nyugathoz és Rómához és soknyelvű türelmes állami kötelékké építette Magyarországot (Uhorsko)”.

Ne vitassuk a javaslat történelem-szemléleti vagy szakmai hiányosságait, hanem értékeljük a szándékot: szemben a szlovák állampolitikai felfogással és a szlovák akadémiai történelemszemlélettel, Árpád-házi Szent Istvánt a szlovák és a szlovákiai közgondolkodás elfogadott részévé kívánta tenni ez a sikertelen javaslat. Ez kb. annyit jelent, mintha közkegyelemmel kívánta volna feloldani a megalapozatlan halálos ítéletet. Ezt a szlovák római katolikusok is augusztus 20-án sok templomukban gyakorolják, ugyancsak van rá példa, ahol ennek az ellenkezőjét teszik.

Nyilvánvaló, ha nem tudjuk István születésének pontos időpontját, a halálához inkább a kétségbeesés, mintsem a dicsőség fűzhető, királlyá koronázásának pontos ideje is vitatható, akkor egyetlen nagy lehetőségünk és alkalmunk az ünneplésére a szentté avatás napja. Ez ugyanis, főleg az oka miatt és az ehhez kapcsolódó kimondatlan okok miatt, felülír minden fanyalgást és elutasítást.

Duray Miklós

(Az eszmefuttatás korábbi változata megjelent a Bécsi Napló 2017. évi  augusztusi számában.)