Kiegyezés, megegyezés, szerződés vagy alku?

(Elhangzott az “Állam-és nemzetstratégiai mérföldkövek I. – Megegyezés Ausztria és Magyarország között – 1867” c. konferencia nyitóelőadásaként, 2017. november 23-24-én Veszprémben.)

Akik folyamatként tekintenek az idő sodrában zajló történelemformáló eseményekre, azok nem csupán évfordulónként emlékezhetnek a 150 évvel ezelőtt, az 1865-től húzódó, majd 1867 márciusában megkötött, Osztrák-Magyar Kiegyezésnek nevezett kétoldali, azaz bilaterális szerződésre, amit inkább kompromisszumnak nevezhetnénk.

A kiegyezés néven emlékezetünkbe vésődött szerződést vagy megállapodást azon év májusának 29. napján hagyta jóvá a magyar Országgyűlés, ami ugyanazon évben a Magyar Törvénytár XII. törvénycikkeként került kihirdetésre. Alkalmasint eltöprenghetnek azon is a kérdést feltevők, hogy az emlékezésre okot adó évforduló előjátéka mikor kezdődött és az általa előidézett vagy gerjesztett társadalmi és közéleti, hatalompolitikai eseménysor közvetlen hatása mikorra csengett le, esetleg van-e még mindennek, másfél évszázad múltán is utóhatása jelenünk eseményeire.

Miért ne lenne, lehetne következménye, hiszen az elmúlt száz év eseményeinek nagy hányada éppen a másfél száz évvel ezelőtti történéseknek is az eredménye vagy folyománya, amiknek előzménye 1790-re tájolható. Ez mától számítva mindössze kétszázharminc év.

***

Vitathatatlan, hogy a történelmi korok kölcsönösen egymásba nyúlnak, hiszen az előzőnek a folytatása mindig a soron következő, függetlenül attól, hogy az átmenet megegyezéses alapon vagy fizikai küzdelem árán zajlott le. Erre talán legkézenfekvőbb példaként említhetjük az 1917 késő őszén bekövetkezett oroszországi eseményeket, amelyek a Juliánusz naptár szerint október végén, a Gergely naptár szerint november elején történtek. A szocialista forradalom elnevezéstől függetlenül folytatódott a birodalmi felfogás – az Orosz Birodalomtól a Szovjet Birodalom összeomlásáig. Ez utóbbi szerkezetileg egy fokkal modernebb volt az elődjénél, de a birodalmi szellemiség töretlenül megmaradt és a terjeszkedési elképzelése is Nagy Péter cár óta hasonlatos volt – főirány volt nyugat és dél, dél-nyugat.

Abban azonban sokkal nehezebb tisztán látni, mikor ér véget a korábbi és mikor kezdődik az új felvonás, ami nem csupán értelmezés kérdése. Ez a balgának tekinthető felvetés annyiban mindenképpen valóságszerű, hogy a mindenkori mában élőket többnyire csupán az érdekli: mikor kezdődött az utolsónak vélt időszak. Jelenkorunk, azaz a XXI. század emberére már nem jellemző a többgenerációs emlékezet, ezért egyre nagyobb a veszélye a társadalmi méretű tragédiák ismétlődésének.

Amennyiben 2017-ben, a korszakolással kapcsolatban végeznénk egy közvélemény kutatást, előre jelezhető lenne, hogy a válaszok többsége az utolsó időszak kezdetét 1989-1990-ben jelölné meg. A 60-80 év közötti korosztály talán az 1947/48-as kommunista puccsokat tekintené egy nagy korszak kezdetének, aminek a terméke volt az 1990 előtti, több mint negyven évig tartó egypárti uralom, éppen annak a térségnek a nagy részén, amit 150 évvel ezelőtt Osztrák-Magyar Monarchiának illetve Habsburg Birodalomnak és Poroszországnak neveztünk, és amely térségben 1865-ig kis megszakításokkal több, mint kétszáz évig az abszolutista államfelfogás uralkodott. Lehet, hogy a térség hagyományai alapján, helyesebb lenne ezt az utóbbi politikai rendszert kommunista abszolutizmusnak nevezni, hiszen államfelfogási előzménye a korai-, a felvilágosult és az újabszolutizmusban gyökerezett – noha a három abszolutizmus némileg különbözött egymástól, de közös jellemzője a központosított hatalomgyakorlás, esetenként az önkényuralom volt. Ennek ellenére nem biztos, hogy az 1945 után születettek ezt így értelmeznék.

***

Térségünk eddigi utolsó abszolutizmusának, a kommunista politikai hatalmi rendszernek a diktatórikus jellege a hatalom megszerzése után törvényszerűen enyhült a Szovjetunió egyes megszállási- vagy érdek területén, de nem a Szovjetunióban, ahol a civilizációs központokat hatalmilag lehetett ellenőrizni, egyébként anarchia uralkodott. Az érdekövezetben legelőször Magyarországon, 1953-ban következett be enyhülés – akárcsak 1790 vagy 1859, illetve 1865 után a Habsburgok korában, majd Lengyelországban 1956-ban és Csehszlovákiában az 1960-as évek második felében.

A Közép és Kelet-közép Európai térségben a kommunista hatalmi rend bukását talán vissza lehet vezetni néhány társadalompolitikailag magyarázható vagy akár elfogadható intézkedésének az elöregedésére és kiüresedésére, valamint az időszerű társadalmi kérdések kezelésére való alkalmatlanságára is, de hogy az összeomlását 1989-ben csupán ez okozta volna, az teljesen valószínűtlen. Mint ahogy a helyi ellenállást, az úgynevezett polgárjogi aktivizmust, a nem hivatalos ellenzéki mozgalmakat is ebből a szempontból csupán lepkesóhajnak kell tekinteni.

A kommunista hatalmi rendszer összeomlása ugyanúgy a befolyási övezetekért folytatott világpolitikai küzdelem következménye volt, mint ahogy az Osztrák-Magyar Monarchia sem önmagától vagy belső ellentmondásai miatt, a nemzetiségi viszonyok rendezetlensége okán szűnt meg, hanem az akkori hatalmi érdekviszonyok átrendeződése miatt, a valamikori Német-Római Császárság nyugati részétől keletre, a Kis Ázsiáig terjedő részre célozhatóan.

Tudatosítanunk kell: egy, a mai közgondolkodást felmérő kutatás a legegyszerűbb válasszal érne véget: nem érdekel a múlt. Ami tehát a személyes emlékezet előtti időben történt, az elenyészik a lila ködben.

***

A történészek nagy része évszámokkal és eseményekkel dolgozik, kevésbé a gondolkodásbeli- a felfogásbéli- és érdek- vagy szemléletváltozással és még kevésbé az események mögött megbúvó érdekekkel hozza összefüggésbe a történelemalakító eseményeket – tisztelet a kivételnek. A történészek az adott kor embereiről általában elfelejtkeznek.

Az 1848-49-es magyar szabadságharc kapcsán például a magyar köztudatban az rögződött, hogy sok tízezer szlovák (tót) honvéd harcolt Kossuth, pontosabban Görgey zászlaja alatt 1849-ben a tavaszi hadjárat idején. Mégis 1918-ban (az október 30-i Turócszentmárton-i deklaráció okán) ezeknek a szlovákoknak az utódjai tették az egyik pontot a magyar történelmi állam fölött kimondott végrendeletre, aminek előzetes okát már a reformkori, majd a „kiegyezés” utáni magyar állampolitikában is kereshetjük – azaz a magyar állampolitika letért hagyományos útjáról és a francia államnemzet politika követőjévé vált.

Tudatosítanunk kellene, a történelmet az élet egésze alkotja. Az egyéni és csoport érdekek, a társadalmi és hatalmi érdekek és mellettük, egyebek között a pénzügyi érdekek is irányítják. Elég régóta van ez így, mondjuk a késői középkortól, hiszen már a 15. században is a bankházak tartották kezükben az uralkodókat, az értelmetlen háborúikra nyújtott kölcsönök révén. Akkor errefelé a Fuggerek voltak a legfőbb hitelezők, de voltak ismeretlen hitelezők is, akik ebbe adósaik jóvoltából vagy belepusztultak, vagy elképesztő befolyásra tettek szert adósaik ügyeiben. A Fuggerekéhez hasonló szerepe volt a Welsereknek, főleg a Dél-Amerika és Európa közötti kereskedelem révén szerzett vagyonuk által. Később a németalföldi gyémántcsiszolóknál halmozódott fel az így felhasználható vagyon, végül a Rothschildek uralták el a hitelpiacot, akiknek többek között el volt adósodva a bécsi császári udvar is, sőt az ő pénzügyi befolyásuk alá került Párizs is 1871-ben az ún. kommün idején, ami azt jelenti, hogy utána is. Ezt a függőségi viszonyt nem árt megjegyezni a későbbi, az 1867 utáni események miatt is.

***

De térjünk vissza a kiegyezés vagy megegyezés magyarországi előzményeihez, mert mindig az előzményekben rejlik az ördög. A következetes jogértelmezés szerint a Habsburgok joga a magyar királyi koronára a Habsburg-Lotharingiai házból származó II. József uralkodásával megszűnt, mivel nem koronáztatta meg magát a magyar rendi alkotmány szerint, azaz nem tartotta fenn a jogi folytonosságot. A Pragmatica Sanctio-ban leírtak alapján a magyar jog szerint 1723 óta ugyan létezett a Habsburgok nőági trónöröklési joga, ugyanakkor ez a kötelezvény nem számolt ilyen jogi hiátussal. Politikailag és érdekileg is érthető a magyar nemességnek az „életünket és vérünket” felkiáltása, de ennek jogi jelentősége nincs. Ha ezt az ügyet egy mai értelmezésű nemzetközi bírósági eljárás tárgyává tették volna, a Habsburgok veszítenek.

A magyar jog szerint II. József soha sem volt Magyarország királya. Ezért illették őt gúnynévvel kalapos királynak. Halálát követően 1790 februárjában erre a tényre naprakészen rámutatott a Hétszemélyes Tábla egyik tagja Ócsai Balog Péter. Ennek a véleménynek azonban csak erővel lehetett volna akkoron érvényt szerezni. Ilyen erő abban az időben nem létezett, ezért a Magyar Királyság függetlenségének jogérvényesítése gyakorlatilag és jogilag is elenyészett, hiszen a következő uralkodót elfogadták a magyar rendek.

Az ezt követő reformkor azonban másról szólt: a magyar állam újraépítéséről egyben újjáépítéséről, olyan jogi változtatásokról, amikre már több mint száz éve szükség lett volna, de a politikai és a hatalmi körülmények ezt nem tették lehetővé, többek között a magyar nemesi ellenállás akadályozta, kezdetben nemzetvédelmi, később érdekvédelmi okokból.

A reformkor tehát nem Magyarországnak, hanem az államnak az újraépítéséről szólt, mert a történelmi országot az előtte való három évszázadban az akkori „nemzetközi jog” alapján szerencsére nem sikerült felszámolni. A császár, aki egyben Magyarország Királya is volt, nem azért nem hagyta cserben Magyarországot, hogy ebből haszna származott, hanem a cím érdekében.

Egyetlen olyan jogi érvényű nyilatkozat vagy szerződés sem született 1526 után, ami kétségbe vonta volna a Magyar Királyság integritását. Még ha 1540-től, az oszmán-török hatalom hosszantartó behatolásától az eredeti országot csak geográfiai térképen lehetett körvonalazni. Ugyanakkor a Buda elfoglalását követő közel másfél évszázadban mégsem született egyetlen olyan hatalmi döntés vagy szerződés, ami megkérdőjelezte volna a Magyar Királyság jogfolytonosságát. A törökök által nem elfoglalt terület a történelmi ország parasztkenyér alakjához képest nem csak alakban, de arányában is csupán egy kiflire hasonlított. Ezen a területen létezett valójában a magyar állam, ami azonban csak jelképesen működött, mert ki volt szolgáltatva a császár döntéseinek, amit ugyan Magyarország Királyaként hozott meg, de a császári érdekeknek és elképzeléseknek megfelelően. Az általa nem uralt területekre vonatkozóan pedig kizárólag a császári érdekeknek megfelelő döntéseket hozott – említsük az 1606-os Zsitvatorok-i vagy az 1640-ben megkötött Vasvár-i békét. Az előbbi egyértelműen a közelgő „harmincéves” háborúnak a Katolikus Liga érdekének védelmében köttetett. A császárt Magyarország Királyaként sem igazán érdekelte a hódoltsági, nagyrészt protestáns Magyarország sorsa. A Vasvár-i békekötésnek azonban érezhetően Magyarország-ellenes tartalma volt. Ezt diplomatikusabban úgy mondhatnánk, hogy a Habsburg-ház számára a Német-Római Szent Birodalom területén megrendült érdekeinek védelméhez kellett megteremteni a békés hátországot. A megalázó békekötéssel szemben Zrínyi Miklós horvát bán is szervezkedett a nemzeti párt létrehozásával, ami életébe került ugyanazon év novemberében – ezt is a vadkan számlájára írták, mint I. (szent) István fiának, Imrének a halálát 1031-ben. A magyarországi rendek egy része ennek ellenére kiszolgálta a császári akaratot, a másik része, pedig ha tehette, elutasította. De Magyarország jogi fennmaradása mégis ennek a sajátos jogi- és kapcsolatrendszernek köszönhető.

***

Az 1686-tól a török hódoltság alól éppen felszabaduló Magyarországnak az államigazgatási bedarálására azonban két kísérlet is megfogalmazódott, amik államjogilag a korábbi állapotokhoz képest sokkal veszélyesebbek voltak és utólagosan magyarázatot adnak a korábbi két békekötés szellemiségének Magyarország-ellenességére. Ezeknek az elve arra a gyakorlatra utal, hogy amit nem tudok befolyásolni, azt másokra hagyom, de ha a kezem alá tartozik, én határozom meg a sorsát.

Az egyik tervezet 1690 tájékán Kolonitsch Lipótnak (esztergomi érsek-bíborosnak) az akkor létező Magyarországnak az osztrák örökös tartományok sorába való beépítésére tett javaslata volt (Einrichtungswerk des Königreichs Hungarn – 1688–1690), a másik hasonló éppen II. József idején. Vitathatatlan, hogy mindkettő tartalmazott modernizációs elemeket, amelyek működtetése áldásos lehetett volna. Egyik ilyen volt az adópolitikának az átalakítása, a nemesség adómentességének az eltörlése, de az ára Magyarország államiságának megszűnése is lett volna, hasonlóan a Cseh Királyságéhoz. Magyarországnak az örökös tartományok szintjére való süllyesztésére vonatkozó terv állam- és közigazgatási, valamint telepítéspolitikai szempontból lett megfogalmazva. Célul tűzte ki a németek szervezett betelepítését Magyarország területére. Tény, hogy ez az elképzelés totalitárius volt, ami, ha a 20. század elején került volna megfogalmazásra, már fasizmusnak neveznénk. Persze, attól függően, hogy melyik – 1918 után győztesnek vagy vesztesnek nyilvánított – államhatalom fogalmazta volna meg.

Azok a magyarok, akik 1918 után, a Habsburgok által az európai kontinensen utolsóként képviselt dinasztikus politika veresége nyomán lettek elcsatolva a történelmi Magyarországtól, pontosan tudják, hogy minden igazgatási átszervezési javaslat, közjogi kísérlet és településfejlesztési terv az ő felszámolásukat célozta mind Romániában, mind Csehszlovákiában. Ezek az utódállami elképzelések semmiben sem különböztek Kolonich terveitől és Mária Terézia telepítési gyakorlatától. Ez utóbbival összefüggő kataszteri átrendezésnek egyik gyötrelmes következményét a mai napig kell szenvednünk, a 15 esetleg 17 méter szélességű háztelkeket, amelyekre csak egy szoba szélességű házat lehet építeni.

A betelepítési szándék és a közigazgatási és terület átszervezési tervek 1686 után a Magyar Királyság területére vonatkozóan tehát ugyanúgy voltak elképzelve, mint 1918 után az elcsatolt magyar területekre – nyelvileg és közigazgatásilag kell felszámolni a magyarságot.

Érdemes csupán végigfutnunk egy népességi adatsoron. 1480 tájékán az akkori Magyar Királyság lakóinak 85%-a magyar volt, a többi német és szláv. A hódoltság végén a magyar népesség aránya a Királyság területén a visszafoglalt területekkel együtt valamivel még meghaladta az 50%-t, II. József császár uralkodása idején pedig már csak 38%-nyi volt – ez utóbbi állapot Mária Terézia telepítési politikájának az eredménye. Ugyanakkor nem vonható kétségbe, hogy az ország gazdasági fellendítése lehetetlen volt a népesség lélekszámának növelése nélkül, amit az akkori népszaporulat természetes úton nem tett lehetővé. A hódoltság során elszenvedett néppusztulást csak betelepítéssel lehetett helyettesíteni.

***

Az Osztrák-Magyar Kiegyezésnek nevezett esemény magyar történelmi előzménye azonban vitathatatlanul a reformkorban gyökerezik, amiről én még hatvan évvel ezelőtt „nemzeti megújhodás” korszakaként tanultam, ami sem szó szerint, sem fogalmilag nem reformot jelent, hanem megújulást. A reform múltba tekintő fogalom, a megújulás a jövő felé nyitó. A kettő között azonban az akkori magyarországi „reformkori” gondolkodásban jelentős átfedés tapasztalható.

Ennek példájára álljon itt egy idézet a magyar romantika jeles költőjétől, Vörösmarty Mihálytól. A Zalán futása, 1825-ben írt című hőskölteményének kezdő soraiban ez áll:

„Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sűrű fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.”…

Kétségtelen, hogy ez nem a nemzeti megújhodásra, hanem a múltba tekintésre utal. Ezzel szemben, vagy párhuzamosan álljon itt egy idézet Kossuth Lajostól 1844-ből: (Pesti Hírlap, 1844. május 5.)

„Mit teszen e szó »átalakulás, nemzeti újjászületés«? A ki honunkban nem csak divatból, vagy majmolásból, vagy képmutatásból vallja magát a reform barátjának, a haladás emberének, hanem magának politicai működése czéljáról, irányáról számot adott, s tisztán tudja, hogy mit, s mennyit akar? annak e szó »átalakulás, nemzeti újjászületés« mást nem jelenthet, mint azt, hogy honunkban az alkotmányos szabadság ne legyen privilegizált osztályoknak a nép szolgaságán épülő kiváltsága, hanem legyen az egész magyar népnek közös osztatlan tulajdona.”

Nem kívánom szembeállítani Vörösmartyt Kossuthal, azaz a nemzeti romanticizmus képviselőjét a nemzeti liberalizmus megjelenítőjével, de mindkét jelenség jellemzője a reformkornak. Görgey a hadvezér lóg ki a sorból, mert ő stratéga volt, akárcsak Széchenyi. A múltba tekintés és az újjászületés kettőssége azonban fennállt 1867 tájékán is. Mi volt a valódi feladat: a császári fennhatóság leépítése, a korábbi magyar állam újraépítése vagy egy újkori magyar állam megszervezése?

A romantikus múltba tekintés és a megújulási akarat egyidejűsége a „kiegyezés” korának is a sajátossága. Modernizálni kell, ugyanakkor újra kellene teremteni azt a múltat időző fényt, amikor a magyar államiság és a magyar nemzet erős volt. Ezen kettősség fölött nem szabad elsiklanunk, mert politikailag ez határozta meg a kiegyezésnek nevezett esemény irányát, kimenetelét és következményeit.

***

A magyar fél ugyan következetesen a Pragmatica Sanctio talaján állt, ugyanakkor a Magyar Királyság és a Habsburg Birodalom egyéb részei között perszonális uniót képzelt el, ahhoz hasonlót, mint Luxemburgi Zsigmond idején volt, aki egy személyben volt magyar, német és cseh király, német-római császár, de ezek az országok illetve államalakulatok egymástól függetlenek voltak. Legalábbis Deák Ferencnek ehhez hasonló volt az eredendő elképzelése, oly módon, hogy Magyarország alkotmányos királyságként létezzen, ahol az Országgyűlés ellenőrzi a királyt. Deák gondolkodásmódja szerint a pénzügyek, hadügy és a külügyek sem lettek volna közösek. Jellemző, hogy a tárgyalásokon Deák nem vett részt, azokat elsősorban Andrássy Gyula és Eötvös József bonyolította. Ezért nem árt némileg felülbírálni eddigi ismereteinket, miszerint Deák lett volna a „kiegyezés” megalkotója, inkább az ötletadója volt, de nem ő szabta meg az irányát, ugyanakkor a tárgyalásokon kialakult helyzeteket az ő szakfelügyelete alatt igyekeztek kezelni. Ugyanezért Kossuth is címzettet tévesztett, amikor 1867 májusában, a Cassandra levélben Deákot hibáztatja amiatt, hogy a külügy és a hadügyek fölötti döntésjogot a császár jogkörében hagyták. Annak ellenére, hogy Kossuthnak igaza volt, ami rövidesen ki is derült a Bécs-Berlin tengely megalkotásával, ami egy kizárólagos külpolitikai elkötelezettségről szólt, majd 1914-ben a hadüzenettel.

Deák nem volt jelen 1867. június 8-án a Budavári Mátyás templomban I. Ferenc József királlyá koronázásán sem, amit úgy is lehet értelmezni: semmi közöm hozzá és a „kiegyezéshez”.

***

Ma már egyértelmű, hogy a magyar engedmények nélkül aligha lehetett volna rövid idő alatt tető alá hozni a „kiegyezést”, de lehet, hogy egy-két év alatt el lehetett volna jutni a megegyezésig. Az államigazgatás szempontjából voltak ettől kellemetlenebb engedmények is, hiszen 1867 márciusában, miután februárban a császár egyetértett azzal, hogy Andrássy Gyula álljon Magyarország kormányának élén, de ahhoz kötötte a tárgyalások további menetét, hogy a magyar fél ismerje el az ő legfelsőbb hadúri jogát, a kormányzati előterjesztések (törvényjavaslatok és módosítási javaslatok) előzetes jóváhagyásának jogát és az országgyűlés feloszlatásának jogát. Ami azt jelentette, hogy ha ezt elfogadja a magyar fél, akkor a császár Magyarország királyaként ugyanazt teheti, amit tett császárként a Zsitvatorok-i és a Vasvár-i béke megkötésekor. A magyar fél ezt a követelményt március 17-én elfogadta, amivel rosszabb jogi helyzetbe vezette Magyarországot, mint amiben volt 1848 előtt.

Kérdés, kit sürgetett jobban az idő, a bécsi udvart vagy a pesti politikusokat? Tény, hogy ha akár egyiknek, akár a másiknak a helyébe képzelem magamat, egyformán tűkön ülök. Kissé emlékeztet engem ez a helyzet az 1990-es évekre, amikor Magyarországnak feltételként szabták a német-lengyel alapszerződés példájára a környező államokkal való alapszerződés megkötését. Az archeotípus, magyarul az őskép minta, a Magyarország és Ukrajna közötti alapszerződés, amit 1991 novemberében véglegesített Magyarország Kormányának Külügyminisztériuma és december 6-án írta alá a kormányfő, anélkül, hogy ezt a külügyminisztere tartalmilag ellenőrizte volna. Ennek a szerződésnek a sajátossága az, hogy semmilyen működtetési mechanizmust nem tartalmazott az Ukrajna területén élő magyaroknak a jogai vonatkozásában. Ugyanakkor tudatosítani kell, hogy Magyarország akkori kormánya magát nemzeti kormányként fogalmazta meg és a miniszterelnök felelősnek érezte magát 15 millió magyarért.

A soron következő miniszterelnök 1994-ben pedig kijelentette, hogy Magyarország NATO és EU-s csatlakozása érdekében hajlandó aláírni alapszerződésként a szomszédos államokkal egy üres papírlapot is, amit ők tölthetnek ki. Ezt az én jelenlétemben jelentette ki 1994 őszén.

***

Kiegyezés!

Az én magyar nyelvérzékem szerint ez nem egy közéleti gondolkodást sejtető szó. Nem kívánok nyelvészeti kérdésekkel foglalkozni, de nem értem a tárgyra vonatkozó pontos jelentését. Ha egyezkedem valakivel, akkor megegyezünk, megállapodunk vagy sem. Ha birkózunk valakivel és nem győzzük le a másikat, akkor döntetlen eredményre jutunk, azaz egyenlők leszünk. A kiegyezés azonban olyan piaci eseményre utal, amelynek az előzménye alkudozás, amikor például a döglött disznót frissvágásúként akarjuk a másik nyakába sózni. Mindkét fél tudja, mi a valóság, de mindkettő szemet huny fölötte, mert az egyik eladni akar, a másik pedig olcsón venni. Ezt nevezik kompromisszumnak, amit lehet alkuként, de megállapodásként is értelmezni, a vesztesek azonban a vásárlók lesznek, noha ők a felhasználók, másként: a céltömeg.

Értem én a százötven évvel ezelőtti magyarországi középosztály helyzetét, hiszen, az én dédapám, elszegényedett arisztokrata származékként, postafőnök volt Penc községben. A család a szabadságharc következményeként szóródott szét. Mindenki egyfajta nyugalomra vágyott, a fiatalabbak pedig vagyonosodásra. Értem az akkori közhangulatot, hiszen a többnemzedéknyi emlékezetem kb. 170 évet ölel fel. Magyarország akkori lakossága, polgárai, az ország lakói nyitásra vágytak. Deák Ferenc is érezte és értette ezt a közegnyomást, hiszen ő is egy birtokos nemes család leszármazottja volt, amely társadalmi réteg számára létérdek volt a gazdasági fölemelkedés.

Értem én a Habsburg császári udvarnak nem csupán eladósodása miatti baját, hanem külpolitikai elszigetelődését is, hiszen hét év leforgása alatt minden lokális háborúját elvesztette. Solferinonál 1859-ben vereséget szenvedett a franciáktól és le kellett mondani az észak-itáliai területeiről is, 1866-ban pedig a poroszokkal szemben vesztesként hagyta el a königrätzi harcmezőt. Ráadásul évek óta farkasszemet nézett az államcsőddel.

A szabadságharc leverése utáni megtorlás korszakát, amelyet Julius Jacob von Haynau neve fémjelzett és az aláírása halálraítéltek sorát jelentette, egy kevésbé félelmetes, de ugyancsak történelmileg idejétmúlt korszak váltotta fel Alexander Bach belügyminiszter és Kempen csendőrfőparancsnok által képviselt neoabszolutizmus, ami akkor már talán egyedüli volt Európában, Oroszországot nem tekintve. A bécsi udvar érezte, hogy Solferino után engedményeket kell tenni, és ha elindul a lazítás, annak ki tudja, hol szakad vége. Ebben az esetben úgy tűnik, hogy létezett egy mérsékletesség, aminek birtokában volt a bécsi Udvar és a Magyar Királyságot újraélesztő politikai erő is. A kérdés, hogy miért csak egy hatalomelosztási egyezményre voltak képesek és miért nem tudták megteremteni egy modern Közép-európai államszövetség alapját? Miért nem lehetett a harmadik történelmi elemet, a Cseh Királyságot is belevonni ebbe? Miért kellett a francia államnemzet elképzelést követnie a magyarországi politikának, száz év késéssel? Hiszen már 1848-ban egyértelmű volt, hogy miként lehet a nemzeti törésvonalak mentén megrendíteni a modernizációt. Már a kiegyezés előtt is eléggé egyértelmű volt, hogy a dinasztikus politika a múlté, a modern hatalmi politika a befolyási övezetek kialakítására törekszik, aminek egyik eszköze a létező birodalmakon belüli törésvonalaknak a kihasználása.

Tény, hogy a magyar konzervatív gondolkodás irányította az 1867-hez vezető utat, ami akkor ennek a dicsőségét hozta meg, de történelmi következményében a csődjét is eredményezte. Nem véletlen, hogy Deák Ferenc nem vett részt Ferenc József koronázási ünnepségén.

Lehet-e a két ellentétes eredményből – az 1867-es sikerből és az 1918-as összeomlásból – levonni tanulságot vagy csupán vitatkozni tudunk azon, hogy milyen megoldás lett volna jobb, mint ahogy máig vitatkozunk azon, hogy 1849-ben Kossuthnak vagy Görgeynek volt-e igaza – Budát kell-e ostromolni vagy Bécset kell elfoglalni. A közgondolkodásunk máig nem tud dönteni, hogy a látványos vagy a műveleti megoldás helyesebb-e, pedig azt kellene tudatosítani, hogy mindkettőre szükség van, de mindent a maga idején. Csakhogy az nem világos sokak számára, még a felelős döntéshozók számára sem, mikor minek van itt az ideje. Pedig a prédikátor könyvében is részletezve meg van írva, hogy mindennek megvan a maga ideje.

Duray Miklós