Távoznak az élők sorából a 20. század nagy nemzedékének tagjai – Szabó Rezső emlékére

Együttélés kampány 1990 - Duray Miklós - Bauer Edit - Harna István - Szabó Rezső - Popély Gyula (Fotó: duray.sk)
Együttélés kampány 1990 – Duray Miklós – Bauer Edit – Harna István – Szabó Rezső – Popély Gyula (Fotó: duray.sk)

Életének nyolcvankilencedik évében, 2018. február 17-én elhunyt a felvidéki magyarság kiemelkedő közéleti személyisége, dr. Szabó Rezső jogász, politikus.

Ma már kevesen tudják mik voltak a Népi Kollégiumok, milyen értéket jelenített meg a Fényes Szelek nemzedéke, milyen társadalmi csoportot fémjelzett negyven-ötven évvel ezelőtt a „huszonnyolcasok” korosztálya. Számunkra akkor mindez egy olyan eszmeiséghez kötődő kísérletet és csoportos társadalmi megnyilvánulást jelentett, amely a társadalmat megújító, a magyar nemzetet és Magyarország társadalmát földre teperő Versailles-i béke (1919-1920) majd a párizsi béke (1947) következményeiből való kilábalásra kereste a kiutat, a megoldást.

A felvidéki magyar fiatalok egy része 1939-től szintén a népi kollégisták vonzáskörébe került, 1945-öt követően pedig azok nagy része, akik a határon átszöktek tanulni Magyarországra a fényes szellők sodrásába is került. Ők voltak a felvidéki „huszonnyolcasok” nemzedéke, azok, akik 1928 tájékán születtek. Ezek a fiatalemberek, elsősorban fiúk, ekkor érkeztek a felnőtté válás korába, vagy éppen ekkor lett belőlük felnőtt ember. A létélményük, ami lehet, hogy már apáik élettapasztalata is volt, azt üzente: nem folytatható a közösségünk élete abban a mederben, amelybe a 19. század vége felé beleterelődött. Ez a felismerés a két világháború között talán minden társadalmi réteg életérzésévé vált, feltehetően a racionális gondolkodású Horthy Kormányzó is ezzel értett egyet, de csupán a népi-nemzeti szellemi körökben fogalmazódott meg határozottan és nyilvánvalóan. A második világháború után ez az érzés meggyőződéssé vált, és a nemzeti gyökereken felnövő emberek számára a nemzeti és a közösségi megmaradás alapfeltételévé lépett elő. Volt, aki ez elől elmenekült, volt, aki szembenézett vele.

Ennek a szembenéző nemzedéknek volt egyik tagja az 1929. május 10-én született Szabó Rezsőaki tizenöt hónappal kilencvenedik születésnapja előtt távozott közülünk.

Nem volt egyedül. Királyhelmecről, Nagykaposról, Rozsnyóról, Losoncról, Komáromból és még ki tudja honnan a Felvidékről áramlottak az ismételten maradékká vált Magyarország irányába a fiatalok. Szabó Rezső és kortársai egy elképzelhetetlent igyekeztek megvalósítani. Ő sajátosan. Az államilag már nem érvényesíthető, de a római katolikus egyházon belül még létező szerkezeten belül akart reformátusként leérettségizni az ismét Csehszlovákiához csatolt Komáromban. Ezt az államjogilag csodának tekinthető tettet az ottani bencés rendi tanár, Hites Kristóf által kísérelte meg, aki egyetemes, a rend által hitelesített magyar érettségi bizonyítványt állított ki számára. Így lett a református Szabó Rezső a katolikus Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatója, majd később, 1952-ben a pozsonyi Comenius Egyetem végzőse, a jogtudományok doktora.

Ez olyan tett volt, akár egy tornamutatvány. De sokszor kérdésként is felvetődik: ez volt a bevezető kísérlete pályafutásának?

Szabó Rezső tehetséges, igyekvő volt-e, vagy az adott kor társadalmi cirkuszának mutatványosa, vagy csupán csőbe húzta a kora hatalmi szerkezetét uraló fajankókat?

Több, sőt sok kortársa vonatkozásában is fel lehet vetni a kérdést, az 1949-1952-es évek időszakában a jövőjüket megalapozó fiatalokkal kapcsolatban: karrieristák voltak-e, fondorlatosak vagy a közösségszolgálat lehetőségét keresték.

Alig néhányukra emlékszünk közülük, de akik megmaradtak emlékezetünkben, azokra a közösségi elkötelezettségük révén emlékezünk ma is.

Egyikük a most elhunyt Szabó Rezső.

Alig három-négy, a közéletünkben még megjelenő személyt nevezhetnék, akinek van korosztályi emléke Rezsőre. Mindegyiküknek más-más a vele kapcsolatos élménye. Nem akarom idézni őket, sem minősíteni, mert ez mára értelmét veszítette. Egy biztos, hogy az 1950-es évek végétől több mint egy évtizeden át ő volt az egyik kapocs a politikai hatalom és a felvidéki magyar közösség között. Nem közvetítő, hanem olyan kapocs, amit a hatalom nem tudott levágni magáról. Ezért nem zuhanhattunk a mélybe.

Ez a legmeghatározóbb időszakban történt, amikor újraépítettük szétvert társadalmunkat. A pártállam kialakulásakor 1948 után léptek a közélet szorítójába a népi kollégiumok szellemi vonulatában és a fényes szelek hullámain felnőtt felvidéki magyar „huszonnyolcasok”. Ők nem a törzskönyvezett, a magyarságuk miatt ugyancsak megbélyegzett kommunisták soraiból kerültek ki, akik megaláztatásuk megszűnését szolgalelkűséggel hálálták meg, hanem felismerték a nyilvánvalót: közösségünknek csak akkor lehetnek hasznára, ha adom a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami az Istené. Ebben a vonatkozásban a felvidéki magyar közösség jelentette az istent. Ennek a korosztálynak nagy felismerése volt az akkori értékzavar közepette a változó és az állandó közötti különbségtétel.

Szabó Rezső ezt pontosan tudta. Ezért volt tele szorongással és félelemmel. Nem veszi-e észre a „császár”, hogy nem mindent kap vissza és emiatt újabb rombolásba kezd, hiszen állandóan ezen jár az esze. Ezért volt megengedő és korlátozó, pontosan oly módon, mint az akkori politikai hatalom, de más ütemben, hiszen a pártközpont döntéseit nem lehetett kiszámítani. Néha egy tapogatózó érdeklődését már kész szándékként lehetett értelmezni, de volt, amikor derült égből villámcsapásként jött a rendelet. A közösségi munkában ez nehezebb helyzetet teremtett, mint a dzsungelharc körülményei. Nemcsak a buja növényzet alkotta akadályokra, azaz a szövevényességre, hanem a harcosok álcáira, a mosolyok mögötti emberevői fogcsikorgatásokra gondolok. Szabó Rezső azonban állta a sarat, az emiatt fejére hulló bírálatokat, sőt Török Elemér tettlegességét is Nagykaposon, a Nagy János alkotta Erdélyi János domborművének köztéri leleplezését követő vacsorán, 1968. január 20-án.

Szabó Rezső legmaradandóbb érdeme, hogy a Csemadokot, aminek több mint tíz éven át főtitkára volt, meg tudta tartani annak a társadalmi lelkesedésnek a sodrában, ami a szervezet megalakulásakor eluralkodott a felvidéki magyarságon. A Csemadok egyszerre volt a politikai hatalmat szolgáló intézmény, a jogfosztottságukból felocsúdó magyarokat összefogó társadalmi keret, érdekmegjelenítő szervezet és egy nem létező magyar párt képzeletbeli megjelenítője. Keretei között nőhetett fel a „negyvenötösök” új generációja, akik már mertek a hatalomtól függetlenül gondolkodni és létrehozni önálló szervezeti kereteket. Ennek a kiteljesedése lett a kommunista politikai rendszer bukásakor az Együttélés Politikai Mozgalom, aminek keretében Szabó Rezső végre szabadon lehetett közéleti ember. Ez talán enyhe gyógyír volt az 1970-es és az 1980-as évekbéli mellőzöttségére.

A felvidéki magyarok 20. századi hányatottságának egyik nagy jelképétől búcsúzunk Szabó Rezső ravatalánál.

Duray Miklós