Kutyaszorító II. – A per

A következőkben Duray Miklós Kutyaszorító II. című könyvéből olvasható az a részlet, mely Duray Miklósnak 1983 évi bírósági perét idézi fel. A Csehszlovák Köztársaság felforgatásának vádjával vonták felelősségre,  a valódi ok viszont az volt, hogy védelmére kelt a szlovákiai magyar iskoláknak, amelyekben a hivatalos hatalom – szovjet példára – részlegesen fel akarta számolni a magyar nyelvű oktatást.

* * *

A vádirat különleges olvasmány. Azok is, akik sokadszor kapnak kézhez ilyen iratot, izgalommal forgatják, olvasgatják, álmodnak róla, a cella sarkába húzódva töprengenek fölötte, vagy a néma fel-alá járkálás közben hirtelen fennhangon vitatkozni kezdenek állításaival. A vádiratban lényegében benne van az ítélet is. A vizsgálatisok a vád megfogalmazásából és indoklásából már tudják, mire számíthatnak. A bíróság ritkán dönt az államügyész akaratától eltérően.

1983. Jjanuár 14-én este háromszor olvastam el a tízoldalas, géppel írt, kőnyomatos szöveget, amely külsőleg egy szamizdathoz hasonlított. Nem is tudom, mi döbbentett meg leginkább: nyelvezete, logikája, a létező hatalom eltipró szándéka vagy az, hogy a vádat követő per végén vádlottból elítélté válok. Az elítélésen kívül más lehetőségre nem gondoltam. A vizsgálati fogság ugyanis többnyire a börtön vagy a fegyház felé vezető egyirányú utca: ritkán van belőle visszaút. Aki kézhez kapta a vádiratot, mintha az ítéletet kapta volna meg. Az „igazságszolgáltatás” és a hatalom presztízse ritkán engedélyezi a kegyelmet.

A vádiratot vacsora előtt kézbesítették. A vacsorának nevezett moslékból egy kanálnyit sem tudtam enni. Sem a gyomrom, sem a szám nem vette be. Aznap este már a cellatársaimhoz sem szóltam. Pedig őket fűtötte a kíváncsiság. Járkáltak körülöttem és szerettek volna beleolvasni a szövegbe. Midőn látták, hogy nem tudnak szóra bírni, csipkelődni kezdtek:

– Elcsendesedtél mintha fűbe haraptál volna. Pedig ez még nem a végítélet – mondta a kétszer öngyilkosságot megkísérelt Robert.

– Sebaj, visszaesőként majd megedződsz – csillogtatta akasz­tófahumorát az egyik Marian. A másik Marian pedig üvölteni kezdett: – Hagyjátok őt, hiszen belezöldült. Tíz évet olvasok ki a szeméből.

A fogorvos csöndben ült az ágy szélén pokrócba burkolózva. Saját sorsa ejtette őt kétségbe.

A vádirat olvasása közben valóban azon járt az eszem, hogy ugyan mennyire ítélhetnek el. A szövegből öt évet éreztem ki. Ez megkeményített. Ennyi év már a nagyidő alsó határát súrolja. Ennyi évre lelkileg és fizikailag is fel kell készülni. Ilyen kilátással nem lehet alkudozni a szabadságról vagy az évekről. A szabadságért lell keményen megküzdeni, még ha eredménytelenül is. Nincs más kiút.

Éjszaka nem aludtam egy percet sem. Másnap reggel pedig húztam-­halasztottam az időt, hogy ismét kezembe vegyem a vádiratot. Nem mertem újból szembesülni vele. Majd amikor a délelőtt folyamán erőt vettem magamon és megint olvasni kezdtem a stilisztikai és grammatikai hibákkal teli szöveget, úgy tűnt, mintha egy teljesen ismeretlen iratot tartanék a kezemben. Az este egyszer már elolvasott szövegnek egy mondatára sem tudtam visszaemlékezni, mikor a kinti borús idő miatt félhomályos cellában az ablak alá húzódva ismét olvasni kezdtem:

Pozsony város ügyésze vádat emel

Dr. Duray Miklós gyanúsított ellen, aki 1945. július 18-án született Losoncon, állandó lakhelye Pozsony, Alagút sor 161, hivatása geológus, munkahelye Doprastav, nemzeti vállalat, Po­zsony. Vizsgálati fogságba vétetett 1982. november 10-én,

mivel

1979 óta a köztársaság szocialista állam- és társadalmi rendje ellen ellenséges szándékkal, állandó jelleggel és nagymértékben írt, valamint a Csehszlovák Szocialista Köztársaság területén és külföldön sokszorosí­tott, illetve különböző intézményeknek, valamint az ország terültén élő magyar nemzetiségű magánszemélyeknek a köztársaság szocialista társadalmi- és államrendjével szemben ellenséges szándékú izgató írásokat terjesztett.

tehát

a köztársaság szocialista társadalmi és államrendjével szemben ellenséges szándékkal a köztársaság társadalmi és államrendje és nem­zetközi érdekei ellen irányuló széleskörű felforgató tevékenységet fejtett ki,

mellyel

a Btk. 98. §-ának 1. bek és a 2. bek. b/ pontja értelmében a köztársaság felforgatásának bűntettét követte el.

 

Indoklás

 

A nyomozás a következő tényállást állapította meg.

A gyanúsított 1968 óta foglalkozott a csehszlovákiai magyar nem­zetiségű állampolgárok életét torzítva bemutató irományok készítésével és terjesztésevet. A gyanúsított, tekintettel ezen irományok tartalmára, 1979­ben a Szlovák Szocialista Köztársaság fővárosa Pozsony és a Nyugat-­Szlovákiai Kerületi Rendőrkapitányság parancsnoka által figyelmeztetés­ben részesült, melyben arra intették, hogy tevékenysége bűntevékenységgel határos, amelytől ha nem áll el, büntetőjogilag fogják felelősségre vonni.

Ezen figyelmeztetés ellenére a gyanúsított nem hagyott fel ezzel a tevékenységgel, sőt ellenkezőleg, megállapíthatjuk, hagy fokozta azt. A nyomozási anyaghoz csatolt iratokat a büntetőeljárási folyamat megkezdéséig dolgozta ki, valamint bebiztosította ezek sokszorosítását nem csupán a Csehszlovák Szocialista Köztársaság területén, hanem némely kapitalista államban is.

A gyanúsított már 1978-ban olyan jegyzeteket készített, amelyekben valótlanul írja le a magyar nyelven való oktatás bebiztosítását a CSSZSZK-ban. A jegyzetekben azt állítja, hogy a CSSZSZK állami szervei az élő magvar nyelv elsorvasztására törekszenek, hogy erőszakos asszimilációra kerül sor, mely fedi a magyar nemzetiségű állampolgárok nemzeti genocídiumának fogalmát. Azt állítja, hogy fokozatosan felszámolják a magyar oktatási nyelvű iskolákat, hogy a magyar iskolákban nagyobb mértékben oktatják a szlovák nyelvet, és korlátozzák azon általános és középiskolai pedagógusok képzését, akik magyar nyelven taníthatnának. A gyanúsított ezen jegyzetei az NSZK-ban kiadott Új Látóhatár c. emigráns folyóirat 1979. 6. 15-én megjelent számában kerültek publikálásra (1. sz, dokumentum). A gyanúsított 1979 májusában további dokumentumot készített, ún. Emlékiratot, mely ismét durván torzított adatokat tartalmaz a CSSZSZK-ban élő nemzetiségek szociális, gazdasági és kulturális fejlődéséről. Ezen levelet megküldte a CSSZSZK területén működő intézményeknek, magánszemélyeknek, a politikai, kulturális és közélet képviselőinek. Ezt a dokumentumot közölte a Svědectví c. emigráns folyóirat 1980-ban megjelent 61. száma (3. dokumentum).

Ugyanazon év novemberében a gyanúsított megírta, valamint sokszorosította a 4. dokumentumot. Ezt megküldte a Charta ’77 némely aláírójának, melyben bejelentette, hogy a Szlovák Szocialista Köz­társaságban megalakult a „Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága”, mely a Dél-Szlovákiában élő magyarok ellenzékét képviseli. Ebben a dokumentumban durván hamisította a valóságot, a magvar nem­zetiségű állampolgárok helyzetét, és foglalkozott a magvar nemzetiség 1946-tól napjainkig bekövetkezett fejlődésével főleg a hatvanas években kialakult helyzetet emeli ki, amely – nézete szerint – a magyar kisebbség öntudatának feléledését eredményezte és 1968-ban érte el csúcspontját. A jelenlegi helyzetet a magyar kisebbség fokozatosan csökkenő jogaival jellemzi és kijelenti, hogy a Bizottság ezt tovább nem engedheti.

A gyanúsított az 5. sz. alatt szereplő következő dokumentumot 1980 februárjában hozta nyilvánosságra „Jelentés a csehszlovákiai magvar kisebbség helyzetéről” c. alatt. A dokumentumot megküldte némely kapitalista és szocialista ország csehszlovákiai nagykövetségének. A dokumentumot a Magyar Füzetek c. párizsi emigráns folyóirat közölte 1980-ban. Ebben a dokumentumban ismét a CSSZSZK-ban élő magyar nemzetiségű állampolgárok jogi, kulturális, szociális és gazdasági helyzetével foglalkozott, és arra a következtetésre jutott, hogy a magyar kisebbség az állam tendenciózus etnocid nemzetiségi politikája folytán megsemmisülésre ítéltetett.

1980-ban írja a 6. dokumentumot is. Ebben az állam nemzetiségi politikáját támadja, és azt követeli, hogy a CSSZSZK-nak a nemzeti kisebbségekkel szemben érvényesülő belpolitikája külső ellenőrzésével legyenek biztosítva ezen állampolgárok jogai.

1981 áprilisában a gyanúsított további két dokumentumot dolgozott ki. Az egyikben támadja a magvar tanítási nyelvű iskolák készülő nyelvi átépítését, amit a magvar iskolák degradálásának nevez. A további levélben, melyet nagy mennyiségben sokszorosított és megküldött a dél-­szlovákiai magyar tanítási nyelvű iskoláknak, pedagógusoknak és szülőknek, már nyíltan arra szólítja fel a címzetteket, hogy álljanak ellen a magyar kisebbség jogai megsértésének. 1981-ben a gyanúsított jegyzetei alapján lett kidolgozva a londoni Minority Rights Group-nak szánt 9. dokumentum. Az előbbiekhez hasonlóan ez a dokumentum is konstruált odalakat tartalmaz a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban élő magyar kisebbség helyzetéről.

A gyanúsított 1981 elején megírta, majd fokozatosan sokszorosította az utolsó (10.) dokumentumot. Ebben összegezi az összes fent említett dokumentumban foglalt adatokat. Ez szintén azzal a szándékkal készült, hogy informálja a szélesebb nyilvánosságot a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban élő magyar kisebbségi állampolgárokkal szemben foganatosított diszkriminációs politikáról. A gyanúsítottnak már nem maradt ideje arra, hogy ezt a dokumentumot teljes terjedelmében sokszorosítsa és szétküldje.

A gyanúsított bevallotta, hogy a 9. dokumentum kivételével az összes többit maga dolgozta ki. Ami a 9. dokumentumot illeti, úgy vallott, hogy arról nem tudott, de ismerősei felhívták rá a figyelmét, és azon néhány gondolat alapján, amellyel a dokumentum foglalkozik, úgy ítélte meg, hogy a jegyzetei szerint lett kidolgozva, ezért a saját művének tekinti. Amennyiben a dokumentumok alatt olyan aláírás szerepel, mely szerint azok a „Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága” kollektív munkájának tekinthetők, a gyanúsított úgy vallott, hogy semmilyen bizottság nem létezett, és csupán azért írta ilyen név alatt a dokumen­tumokat, hogy nagyobb érdeklődést keltsenek, valamint növelje a súlyukat azok előtt, akiknek a dokumentumokat elküldte.

A gyanúsított azzal védekezett, hogy nem érzi magát bűnösnek az őt terhelő bűntett elkövetésében, mert arra a meggyőződésre jutott. hogy a Csehszlovákiában élő magyar nemzetiségű állampolgárok nem élhetnek teljes jogú életet és fejlődésük akadályozott – főleg az iskolaügy, a művelődésügy és a gazdasági élet területén. Nézetét azzal indokolta, hogy tanulmányozta mind a Csehszlovák Szocialista Köztársaság területén élő, mind az európai nemzetiségi kisebbségekkel foglalkozó különböző publikációkat, évkönyveket, statisztikákat, és ezek alapján jutott a fent kifejtett véleményre. Tettével a kultúra és az iskolaügy területén akart segíteni a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban élő magyarokon. Tevékenységének motivációját továbbá azzal indokolta, hogy ha a magyar kisebbség továbbra is érezni fogja ezt az elnyomást, akkor a maihoz képest még sérültebb lesz a szlovák nemzethez fűződő viszonya.

A nyomozás folyamán igénybe lett véve az SZLKP KB Marxista-leninista Intézetének szakvéleménye a dokumentumok jellegéről. A véleményezésből egyértelműen következik, hogy a dokumentumok tartalmilag megfelelnek a burzsoá nacionalizmus irányvonala egészének, melyet a csehszlovákiai magyar kisebbség soraiban lévő egyes nacionalisták terjesztenek. A gyanúsított nem csupán átveszi ezek ter­minológiáját és adatait, hanem célzatosan még inkább kiélezi azokat a Csehszlovák Szocialista Köztársaság ellen. Célzatosan torzítja a tényeket, illetve kitalál nem létező jelenségeket és tendenciákat. Dokumen­tumai teljességgel megalapozatlan, konstruált és rosszindulatúan tenden­ciózus nézeteket tartalmaznak a magyar kisebbség állítólagos likvidálásáról. Kiötlöttnek tekinthető a magyar iskolaügyről alkotott konstrukciója is. A gyanúsított nyíltan támadja a CSSZSZK Alkotmányát annak ellenére, hogy ez teremti meg az összes azon jogi feltételt, amelynek szellemében biztosítja a szocialista állam a magyar nemzetiség összes jogát. A gyanúsított minden állítása fő mutatóiban durván torzítja a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban élő magyar kisebbség valóságos helyzetét, és teszi ezt azzal a szándékkal, hogy befeketítse a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban élő magyar nem­zetiség fejlődése folyamán elért eddigi eredményeket.

A véleményezés végezetül összegezi, hogy, a gyanúsított által készített dokumentumok:

1/ egyértelműen és célzatosan torzított adatokat tartalmaznak a CSSZSZK-ban élő magyar nemzetiség helyzetéről,

2/ demagóg tartalmukkal és a tények hamis előadásával negatívan hathatnak a magyar nemzetiség kevésbé fejlett tagjaira és szocialistaellenes nacionalista hangulatot és magatartást válthatnak ki, valamint

3l a gyanúsított szocialistaellenes tevékenységével együtt a dokumen­tumok kezére játszhatnak a külföldi antikommunista és emigráns közpon­toknak, főleg azon hamis sejtelem keltésével, hogy létezik a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban a CSKP nemzetiségi politikájával szem­behelyezkedő ellenzék, és hogy a szocialista államban hiányzik a nemzetiségi kérdés reális megoldása.

Több tanú volt kihallgatva – iskolák pedagógusai, több olyan járási nemzeti bizottság iskolaügyi osztályának dolgozója, amely járásban magyar nemzetiségű állampolgárok is élnek. A tanúk vallomásaikban elítélték a gyanúsított által nekik megküldött irományt (8. dokumentum), és megállapították, hogy az abban leírt tények nem egyeznek a valósággal, és a levélíró nyilván nemzetiségi torzsalkodást akart szítani. A kihallgatott tanúk egyike sem igazolta, hogy az iskolában olyan tényeket észleltek volna, mint amelyekről a gyanúsított írt levelében. Fodor Zoltán, a Szlovák Szocialista Köztársaság Iskolaügyi Minisztériuma nemzetiségi iskolák főosztálya vezetőjének tanúvallo­mása szerint a nemzetiségi iskolák fejlesztésében következetesen érvényesül a nemzetiségi politika, minden diák számára – függetlenül nemzetiségétől és osztályszármazásától – biztosított a művelődéshez való hozzáférhetőség. A szülőknek jogukban áll dönteni afelől, hogy milyen iskolába fog járni a gyermekük. Mind az alapiskolák, mind a szakközépiskolák és a gimnáziumok, valamint a középfokú szak­munkásképző intézetek hálózata elégséges a beiratkozott diákok létszámának- Ami a szlovák nyelv oktatását illeti ezekben az iskolákban, a figyelem arra összpontosul, hogy a diákok az anyanyelven megszerzett ismereteket nagyobb nehézség nélkül tudják alkalmazni a továbbtanulás folyamán vagy a gyakorlatban.

Mivel a gyanúsított kihallgatása során meg lett állapítva, hagy hosszan tarló pszichiátriai ambuláns kezelésben részesült, ezért a büntetőeljárás folyamán pszichiátriai szakértők is be lettek vonva a vizsgálatba. A csatolt szakvélemény záradéka szerint a gyanúsított a bűncselekmény elkövetése idején a szó szoros értelmében nem szenvedett lelki betegségben, nem volt betegelméjű. Fel tudta ismerni tevékenységének társadalmi veszélyességét, és uralkodni tudott cselekedetei felett. A gyanúsított schizoid pszichopatiás személyiség, alkalomszerűen neuroti­kus dezintegráltság lép fel nála. A gyanúsított személyiségjegyei viszonylag állandó jellegűek, neurózisa megoldható. A gyanúsított képes felfogni a büntetőeljárás jelentőségét, és pszichiátriai szempontból szabadlábon nem veszélyes. (Dg.: schizoid személyiségjeggyel járó vegetatív jellegű alkati neurotikus szindróma. A szakvéleményt kidolgozta Dr. Mokrášová – SZSZK Belügyminisztériuma, Dr. Vražda ­Pártszanatórium.)

Ami a gyanúsított tettének jogi minősítését illeti, ezt a Btk. 98. cikkelye 1. bek. és a 2. bek. b/ pontja szerint a köztársaság felforgatásának bűntényeként kellett megítélni, mivel a gyanúsított cselekedetei mind szubjektíve, mind objektíve azonosíthatóak voltak a büntető törvénykönyv idevonatkozó cikkelyében a bűntény lényegére vonat­kozó meghatározással. A gyanúsított támadásainak és az általa írt, vala­mint sokszorosított irományoknak a célpontja a szocialista társadalom, az államrend, a köztársaság önállósága és alkotmányos egysége volt. Ez esetben nem egyszeri, rövid ideig tartó támadásról, hanem folyamatosan ismétlődő támadásokról volt szó, melyek – tekintettel az irományok tar­talmára – képesek külföldi ellenséges központok keze alá játszani, azok félrein­formálásával, túlzásokkal törekedve a szocializmus alapvető elveinek a kétségbevonására. Az a tény, hogy a gyanúsított az írásaival támadta, valamint kétségbe vonta a CSSZSZK Alkotmányában foglalt alapvető társadalmi elveket, elégségesen bizonyítja, hogy a köztársaság szocialista társadalmi és államrendjével szembeni ellenséges érzületből csele­kedett.

A fent nevezett okok miatt a gyanúsított tevékenysége társadalmilag fokozottan veszélyes. A nyomozás megállapította, hogy a gyanúsított által készített irományok egy része megjelent az NSZK-ban és Fran­ciaországban különböző emigráns folyóiratokban, amelyek ezekkel visszaélve köztársaságunk elleni támadások keltésére használták. A gyanúsított ezeket az irományokat a CSSZSZK-ban is terjesztette, igyekezvén nyugtalanságot kelteni főleg a magyar és szlovák nemzetiségű állampolgárok által lakott területeken. Tevékenységéből megállapítható, hogy fokozta működését, mivelhogy pl.: az utolsó dokumentumot is nagy példányszámban akarta sokszorosítani, majd ezután szétküldeni különböző személyeknek és intézményeknek. A gyanúsított annak ellenére így cselekedett, hogy már a múltban is elkövetett hasonló tettet, melynek lehetséges következményeire – amennyiben nem hagy fel az ilyen tevé­kenységgel – figyelmeztetésben részesült. Bűntettének mértékét a közvetlen szándékosság szabja meg. Még ha tagadja is, hogy cselekedeteinek indítéka a köztársaság szocialista és államrendjéhez való ellenséges viszonyulás volt, irományainak tartalma egyértelműen ezt tanúsítja. Ez esetben a nacionalizmussal való tipikus visszaélésnek vagyunk tanúi, mely napjaink antikommunizmusának, valamint, köztársaságunk és a szocialista tábor többi országai ellen irányuló ideológiai diverziónak az eszköze.

Dr. Duray Miklós gyanúsított értelmiségi családból származik. Édesapja 1948-ig a Pénzügyi Igazgatóságon dolgozott Losoncon, majd a Cipészek Kisipari Termelőszövetkezetében. Édesanyja tanítónő volt, 1948 után ő is a Cipészek Kisipari Termelőszövetkezetében dolgozott. A család a nyilvánosság körében általában jó hírnévnek örvendett. A gyanúsítottnak az állandó lakóhelyén jó hírneve volt. Munkáltatója, a Doprastav, nemzeti vállalat a munkához való viszonyát kiválónak minősíti; felelősségteljesen viszonyult munkájához és a rábízott feladatokat becsületesen és feletteseinek megelégedésére végezte el. Mun­katársai kedvelték. Büntetve eddig nem volt.

Tekintettel a fentiekre a vádemelés jogos.

 

x x x

 

Nem volt értelme vitába szállni a vádirat kitételeivel. Hiszen hogyan lehet jogos a vád, ha maga a bűnvádi eljárás igazságtalan és jogtalan. Nyilvánvaló, hogy esetemben is a joggal való visszaélés tanúi vagyunk amit a jog relatív jellege tesz lehetővé. A jog időszerű, helyhez kötődő tartalmát a hatalmat gyakorló csoportok közötti egyezség, valamint a hatalom szempontjából fontos társadalmi érdekegyeztetés teremti meg. A jogrend mindig is közfelfogást vagy kiemelt csoportérdekeket tükrözött, illetve tükröz. A csehszlovák jog is ilyen. Csakhogy az európában és a tengeren túl a tizenkilencedik század végétől fokozatos változás állt be a jogról is a törvényességről alkotott felfogásban, amely 1918 és 1945 után, illetve 1975-től gyökeresen megváltoztatta, demokratizálta a jogtudatot és a nem­zetközi normákat – egyre inkább hattérbe szorult a kiszámíthatatlan viszonylagosság. A csehszlovák álláspont ettől azonban negatív értelemben különbözik. A „világ” és Csehszlovákia között az elmúlt évtizedekben áthidalhatatlan szakadék keletkezett. A nemzetközi jogfelfogás szempont­jából ugyanis a csehszlovák jogrendszer jogsértővé vált. Noha Csehszlová­kia deklaratíve ugyan elfogadta pl. a polgárjogokról, a politikai jogokról valamint az emberi jogokról megkötött nemzetközi egyezségokmányokat, aláírta az Európai Biztonsági ás Együttműködési Konferencia Zűróokmányát, de ezeket nem foglalta saját belső törvényeinek rendszerébe. Emiatt a kortárs európai joggyakorlattól fokozottan távolodott az elnyomás jogrendje felé. Az ellenem írt vádirat szelleméhez hasonlót a fasiszta és sztálinista időszak kivételével keveset írtak a kultúr-Európában az elmúlt száz év folyamán.

A csehszlovák jogviszonyok tehát kellett, hogy alapvetően befolyásolják a perre kialakítandó tak­tikámat. E helyzet ismerete alapján talán inkább ahhoz a korábbi tanácshoz kellett volna tartanom magamat, amely a megbánás tanúsítására ösztökélt. Amolyan önkritikára, sztálinista és neosztálinista értelemben. Vala­mint arra, hogy tevékenységemet úgy mutassam be, mintha azt a rendszer érdekében fejtettem volna ki. Ezt a naívan jóhiszemű javaslatot azonban már korábban elvetettem.

Viszont a vádirat alapján egyértelmű volt, hogy a vádat nem pragmatikus államérdekekkel támasztották alá, hanem a hatalmi ideológia eszköztárából átvett szólamokkal indokolták. Ezért nyilvánvaló volt, hogy a bírósági tárgyaláson ki kell térnem az ideologikus fejtegetések és támadások elől. Elsősorban azt kell ismét bebizonyítanom, hogy a magyar kisebbség ügyében kifejtett tevékenységem tényszerű volt. Azt a valós helyzetet bíráltam, amely az uralkodó ideológia klasszikusai szerint is kifogásolható lett volna.

A január 31-én és február 1-jén tartandó tárgyalásra ilyen szempont szerint kezdtem felkészülni. Továbbra sem fogom tagadni a Jogvédő Bizottságban kifejtett tevékenységemet, hanem ismét teljes egészében magamra fogom vállalni. Tagadnom kell azonban, hogy a Bizottság munkájában más is résztvett. Ha bevallanám, hogy ez csoportos tevékenység volt, amellett, hogy a barátaimra is kiterjesztenék a bűnvádi eljárást, súlyosbítanám a magam helyzetét is, mert első számú vádlottá és bűnszövetkezet vezetőjévé válnék. Ismételten bizonyítanom kell majd, hogy a magyar kisebbséget elnyomják Csehszlovákiában. A külföldi kapcsolataim felfedése elől pedig ki kell térnem, illetve az 1979-ben kiötlött hazugság-konstrukcióhoz kell tartanom magam, melynek központi alakja egy Vámos Veronika Éva nevű soha nem létezett személy.

Január 14-től a hónap végéig rohanó időnek tűnt a tizenhat nap. Védőügyvédem ez idő alatt háromszor meglátogatott. De nem a védelmem­mel foglalkoztunk – ezt ugyanis rám hagyta -, hanem lelkileg igyekezett felkészíteni a tárgyalásra. Bírósági pert ugyanis addig csak filmvásznon láttam, személyesen soha sem voltam tárgyalóteremben, még közönségként sem. Ezért Rampášek doktor, azaz Béla bácsi, részletesen elmondta egy szokványos tárgyalás forgatókönyvét. Intett, viselkedjek úgy, hogy emberileg ne hangoljam magam ellen a büntetőtanácsot, amelynek a két hivatásos bíró tagja: Hudák és Šamko – amint mondta – korrekt emberek. Ebben nem volt okom kételkedni, habár maga a tény, hogy egy politikai konstruált perben fognak bíráskodni, ellentmondott ennek.

A tárgyalás előtti hétvégén egyre idegesebb lettem. Egyetemi szigorlataim és államvizsgáim előtt éreztem így magamat. De ezúttal ez az érzés sokkal erősebben hatott át. A vizsga elől bármikor meg lehetett futamodni. Ha nem sikerül, javítóra lehet feliratkozni. Most azonban ilyen lehetőség nincs: odavezetnek, és ott kell lennem, akár tetszik, akár nem; a végeredmény sem attól függ, hogy mit mondok, hanem attól, hogy előre hogyan döntöttek rólam.

Január 30-án, vasárnap estefelé szokatlan időben kattant a tátika retesze:

– Duray, holenie! (Duray, borotválkozás!) – kiáltott be a smasszer. Majd a folyosón szolgálatot teljesítő vizsgálatis benyújtotta a tükröt, borot­vaszappant, ecsetet és a kulcsra zárt zsilettes kaparót.

Végigborzongott a hátam. A szokványos időtől eltérő borotválkozás a tárgyalás előjátékához tartozott.

Másnap reggel, fél nyolc tájban megcsörrent a kulcs, majd csattant a rugóskilincs és kicsapódott az ajtó.

– Vystúpte! (Lépjen ki!) – intett felém az ajtóban álló két őr egyike, aki éppen akkor helyettesítette a körletparancsnokot az első emeleten, amikor beszállítottak a vizsgálatiba. A másik – egy fiatalabb őr – kissé odébb állt. Tehát ők ketten fognak kísérni a tárgyalóterembe. Ennek megörültem, mert mindkettőt rokonszenvesnek tartottam. A két és fél hónap alatt ilyennek ismertem meg őket.

Az őr felszólítására kiléptem a zárkából, és hátratett kézzel elindultam a ruhatár felé: elöl az idősebbik, utána én, majd a fiatalabb őr. Most is, mint mindig, ha kísértek ki ebből a zárt körlétből vagy vezettek ide vissza, jelentkeznem kellett a körlet két őrénél, akik bejegyezték a nevem a szolgálati könyvbe. A zárt körletből kimenet jobbra fordultunk, végigmentünk a függőfolyosón a délkeleti épületszárnyat lezáró rácsig, amelyen túl a ruhatár, az öltöző és a lépcsőház volt. A függőfolyosón kétszer arccal a falnak vezényeltek, mert rabok jöttek szembe. Az öltözőben egy daróczsákban már ki volt készítve a ruhám. Hetvenöt napja nem volt rajtam civil öltözék. Mikor felvettem, máskent kezdtem érezni magam. Jobban. A saját ruhámnak önbizalmat növelő hatása volt. Úgy látszik az egyenruha-viseletnek ez a lélektani oka: segít elvenni az egyéniség élét. Ráadásul a vizsgálatiban a kötelező papucsviselet nemcsak a járást tette bizonytalanná, hanem az akaratot is.

Az átöltözés után visszakísértek a cellába, várakozni. A nyakkendőmet és cipőfűzőmet kívülről a cellaajtó kilincsére kellett akasztanom.

Ez az utolsó várakozás volt a legszörnyűbb. Egyszerre két ellentétes óhajom volt: bár ne jönnének értem és bár vinnének minél hamarabb. Ráültem a WC-re, hogy könnyítsek magamon, de nem sikerült. A cellatársaim is mind csöndben voltak, senki sem mert szólni. Aztán ismét megroppant a rugóskilincs. Ott állt a két nyugodt arcú őr. Szó nélkül intettek, én pedig kiléptem. Menetközben kötöttem meg a nyakkendőment és fűztem be a cipőmet.

Midőn átléptük a zárt körlet küszöbét, balra fordultunk északnyugatnak, és a függőfolyosón a „sóhajok hídja” felé haladtunk. A börtön épületét a bírósággal a velenceihez hasonló áthidalás köti össze. A folyosó végéből nyílik az átjáró. Először egy cellaajtóhoz hasonló zárószerkezetet nyitottak ki előttem. Miután kiléptünk a jéghideg előszobába, a körlet egyik őre ránk zárta az ajtót. A kinti fény üvegtégla falon át szüremlett be ebbe a felvonó fülkéjére emlékeztető szűk lyukba. Jobbkezem mellett egy dobozban fehér karszalagok voltak.

– Vyberte si jednu a dajte si ju na pravé rameno! (Válasszon egyet és húzza a jobb karjára!) – mondta az idősebbik őr.

Közben kinyitotta az átjárót középen elzáró rácsot. Majd mikor átmentünk a folyosó másik végébe, a fiatalabbik bezárta mögöttünk a „katert”. Az idősebbik csak ezután helyezte a kulcsot a páncél­ajtóba. Közben az orra alatt mormogta felém a saját megítélése szerint is fölösleges szöveget:

– Viselkedjen nyugodtan, ne menjen gyorsabban, mint mi, ne szóljon senkihez, ne álljon meg sehol, csak ott és akkor, ahol és amikor mi. Bilincset nem kap.

Ezután kiléptünk a bíróság folyosójára.

Az ajtó közelében nem volt senki, de kissé távolabb már láttam egy-két ismerős arcot, balra a folyosó végében pedig egy embercsoportot pillantot­tam meg. Nem tudtam, hol van a 141-es tárgyalóterem, de midőn az az egymás mellett szorosan álló emberek felé indultunk, sejtettem, hogy ott lesz a tárgyalásom. Miután vagy tíz lépést megtettünk, kezdtem felismerni a csoportban a legszélén állókat, akik a közeledtünkre felénk fordultak. Szemmel, alig észrevehető fejbiccentéssel, néma szájmozdulattal köszöntöttem őket: barátokat, ismerősöket. Elhagytunk egy csinos fekete hajú hölgyet, akit nem ismertem, de láttam rajta, hogy külföldi. Gondoltam, valamilyen megfigyelő lehet. Később tudtam meg, hogy ő volt dr. Eva-Maria Barki asszony, bécsi ügyvéd, az Amnesty Internacional képviseletében. Barki asszony mellett állt a nővérem. Beszélgettek. Közelükben az apósom. Aztán megláttam a feleségemet. Megnőtt a haja és lefogyott, amióta nem találkoztunk. Édesanyám azonban nem volt sehol. Jobb is – gondoltam. Nehezen viselné el, ha látná a fiát a vádlottak padján.

Őreim átvezettek az emberek sűrűjén, vigyázva, nehogy valaki valamit a kezembe nyomhasson vagy zsebembe dughasson. A tárgyalóterem éppen kinyiló ajtaján át láttam, hogy már ülnek bent emberek, számomra ismeretlenek. Mindegyikük ujságot olvasott. A helyek felét ők foglalták el. Túlhaladva a folyosónak ezen a szakaszán, balra kanyarodtunk az illemhelyek felé. A forduló mögött leültettek egy padra. Várakoztunk. A sarok mögül néha-­néha felénk lestek emberek. Elment előttünk néhány bírósági alkalmazott, ezek mind alaposan szemügyre vettek. Egy-két ismerősöm is véletlenséget színlelve arra vetődött. Rám pillantottak, én visszanéztem, majd a testük mellé zárt, ökölbe szorított kezüket felém fordították, jelezve együttérzésüket. Az őreim némán ültek mellettem. Majd az egyik hivatali helyiségből kilépett egy kancsal, magas termetű csúnya férfi. Azonnal felismertem őt. Sokszor ültünk egy asztalnál a diákmenzán. Éveken át ugyanazt a kosztot ettük. Gyakran álltunk egymás mellett a sorban az ebédlőben az ételkiadó ablaka előtt. Most többször elment előttem, és mindig rám nézett. Odaköszöntem neki néma fejbólintással. Nem tudom, hogy megismert-e. Nem köszönt vissza, hanem az órájára pillantott.

Negyedóra várakozás után bevezettek a tárgyalóterembe. Leültettek a vádlottak padjára, majd pár pillanat múlva bevonult a büntetőtanács. A tárgyalást vezető bíró székébe a kancsal, magas termetű férfi ült. Ő tehát Peter Šamko, aki éveken át egyetemi diáktársam volt, most pedig ítélőbíróm lesz.

A büntetőtanácsnak két hivatásos bíró tagja volt: Peter Šamko, a tanács elnöke és Ľubomír Hudák segédbíró, valamint két népbíró: Drexler és Lengyel. Lila szegélyű fekete talárban foglaltak helyet. Tőlem balra a bírói emelvényre merőlegesen elhelyezett asztalnál ült az államügyész, Bartková piros szegélyű fekete talárban. Jobbra a védőügyvédem, Vojtech Rampášek, civilben. Mellette a hivatalos tolmács Aristid Jamnický, nyugdí­jas jogász, szintén civil ruhában.

Miután mindannyian összejöttünk: a bírói tanács, az ügyész, ügyvéd, vádlott és a kivezényelt titkosrendőrök, a teremőr – egy spicli mozgású joggyakornok – megnyitotta a tárgyalóterem ajtaját a „nagyközönség” számára.

Becslésem szerint összesen harminc ülőhely lehetett a teremben. A felét az ismeretlen, rossz kinézésű férfiak és néhány hasonló fizimiskájú nő foglalta el. Őket láttam a teremben ülni akkor is, amikor őreim elvezettek a folyosón a nyíló ajtó előtt. A tárgyalóterembe befelé menet végigfutott rajtuk a tekintetem. Azonnal sejtettem. hogy az államrendőrségről vezényelték ki őket. A tőlem balra eső helyeket foglalták el. A maradék, körülbelül tizenöt helyre sikerült betolakodnia néhány barátomnak. A közvetlen családtagokat akadály nélkül beengedték. Így a hátam mögött jutott hely a feleségemnek, nőveremnek, Barki asszonynak és az apósom­nak. Jó érzés volt, hogy ők ültek ott. Amolyan hátvédeknek tekintettem őket, még ha nem is tudtak segíteni. Legalább az ismerős torok­köszörülésüket hallhattam közvetlen közelről. Igaz, sem szót, sem tekintetet nem válthattunk. Nem volt szabad hátrafordulnom. Mikor mindenki elhelyezkedett, azokat, akiknek nem jutott hely, kiküldték a teremből. Vagy ötvenen kint szorultak. A szigorú ellenőrzés ellenére két-három barátom mégis bent maradt, guggolva a széksorok között. Csak később tudtam meg, hogy azokat sem engedték a terembe, akiknek táska volt a kezükben.

Becsukták a terem ajtaját, azt hiszem kulcsra, majd hamarosan elcsen­desedett a közönség.

1983. január 31-e volt, délelőtt 9 óra 15 perc, hétfő. Kint sütött a téli nap.

A teremben hallani lehetett volna a légy zümmögését is. Ekkor felállt a büntetőtanács elnöke és bejelentette, hogy a pozsonyi városi ügyész vádat emelt ellenem. A büntetőjogi eljárás során 1982. november 10-én vizsgálati fogságba vettek, november 11-én megszűnt a munkaviszonyom. (Ez a bejelentés ellentétben állt a munkatörvénykönyvvel. A munkaadó csak jogerős elítélés után bocsáthatja el az alkalmazottat.) A városi ügyész december 28-án nyújtotta be a vádat a fővárosi bíróságnak, amelyet az elfogadott, és január 13-án kézbesítette nekem a vádiratot. Ezután a tanács elnöke rám emelte a tekintetét:

– Obžalovaný vstaňte! (Vádlott, álljon fel!) – mondta. Én pedig felálltam, mintha a nevemen szólított volna és parancsolgatásokhoz szok­tam volna.

BÍRÓ: Ön dr. Duray Miklós?

ÉN: Igen.

BÍRÓ: Mikor született?

ÉN: Ezerkilencszáznegyvenöt július tizennyolcadikán.

BÍRÓ: Hol?

ÉN: Losoncon.

BÍRÓ: Apja neve?

ÉN: Dr. Duray Endre.

BÍRÓ: Anyja neve?

ÉN: Dr. Duray Endrené, született Zvoda Mária.

BÍRÓ: Hol dolgozott 1982. november 10-ig?

ÉN: A Doprastav nemzeti vállalatnál.

BÍRÓ: Milyen beosztásban?

ÉN: Vezető geológusként.

BÍRÓ: A Büntető Perrendtartás 28. cikkelye érelmében vallomását mondhatja magyarul is. Szavait szlovák nyelvre hivatalos tolmács fogja fordítani. Óhajt élni ezzel a jogával?

ÉN: Nem.

BÍRÓ: Üljön le!

Leültem. Majd Šamko Bartkovához fordult.

BÍRÓ: Kérem az ügyészasszonyt, adja elő a vádat!

Bartková felállt és érdektelen hangon felolvasta a vádirat bevezető részét:

„Pozsony város ügyésze 1982. december 28-án vádat emelt dr. Duray Miklós gyanúsított ellen, aki 1945. július 18-án született Losoncon, állandó lakhelye Pozsony, Alagút sor 161, hivatása geológus, munkahelye Dopras­tav nemzeti vállalat, Pozsony. Vizsgálati fogságba vétetett 1982. november 10-én, mivel 1979 óta a köztársaság szocialista állam- és társadalmi rendje ellen ellenséges szándékkal, állandó jelleggel és nagy mértékben írt, vala­mint a Csehszlovák Szocialista Köztársaság területén és külföldön sokszorosított, illetve különböző csehszlovák intézményeknek a köztársaság szocialista társadalmi és államrendjével szemben ellenséges szándékú izgató írásokat terjesztett, tehát a köztársaság szocialista társadalmi és államrendje és nemzetközi érdekei ellen irányuló széleskörű felforgató tevé­kenységet fejtett ki, mellyel a Büntető Törvénykönyv 98.§-ának 1. bekezdése és 2. bekezdésének b/ pontja értelmében a köztársaság felforgatásának bűntettét követte el. Kérem a Tisztelt Bíróságot, e bűnügyben emelt vádat tárgyalja le, valamint hallgassa ki dr. Janics Kálmán nyugdíjas orvost Vágkirályfáról, Végh László szociológust, a Szlovák Szocialista Köztársaság Kormánya Nemzetiségi Tanácsa Titkárságának alkalmazottját, dr. Nagy László szociológust, Szlovákia Iskolaügyi Minisztériuma mellett működő Főiskolai Intézet munkatársát, dr. Nagy Péter történészt Pozsonyból, Fodor Zoltán diplomás pedagógust, Szlovákia Iskolaügyi Minisztériuma nemzetiségi iskolákkal foglalkozó főosztályának vezetőjét. A többi tanú jegyzőkönyvbe foglalt vallomását kérem felolvasni.”

Ezután a büntetőtanács elnöke ismét hozzám fordult.

BÍRÓ: Vádlott álljon fel! Megértette a vádat?

ÉN: Igen.

BÍRÓ: Bűnösnek érzi magát?

ÉN: Nem.

BÍRÓ: Üljön le!

Leültem, majd ismét a bíró beszélt.

– A bíróság helyt ad a városi ügyész kérelmének. A Városi Bíróság, midőn elfogadta az ügyészség által benyújtott vádat, zárt ülésen úgy döntött, hogy elrendeli további tanúk előállítását. Beidézte: Nagy József általános iskolai igazgatót Vágkirályfáról, Nyustyin Ferenc általános iskolai igazgatót Zselízről, Kender Gyula általános iskolai igazgatót Ógyalláról és dr. Sziegel Ferencet, Szlovákia Kormánya Nemzetiségi Titkárságának vezetőjét. – Majd Šamko bíró az ügyvédemhez fordult:

– A védelem óhajt előállítani tanúkat?

– Nem – válaszolta Béla bácsi. Ezután a bíró ismét engem szólított:

– Vádlott, álljon fel! Óhajt állást foglalni a váddal kapcsolatban?

ÉN: Igen.

Ezt követően a büntetőtanács emelvényével szembehelyezett pulthoz léptem kezemben jegyzeteimmel, és rekedtségtől fátyolos hangon beszélni kezdtem. Elfogódottságom azonban fokozatosan feloldódott.

„Tisztelt Bíró Úr, Tisztelt Bíróság! Először tevékenységem fő okáról akarok szólni.

A szlovákiai magyar iskolákat sújtó, az oktatás nyelvének megváltoztatására irányuló terv, 1978-ban váltotta ki azt a jogvédelmi tevékenységet, amely miatt most a bíróság előtt állok. Még egyszer hangsúlyozom: ezt a tevékenységet nem tekintem bűncselekménynek és nem érzem magam bűnösnek. Ezt a tevékenységet megelőző időszakban csupán olyan mértekben érdeklődtem a szlovákiai magyar kisebbség helyzete iránt, amennyire általában egy értelmiségi érdeklődik nemzetének sorsa iránt. Az 1960-as évek azonban kivételt jelentettek. Akkor ugyanis vezető tisztséget töltöttem be a magyar ifjúsági mozgalmunkban és a Csemadok központi vezetőségében. Le kell szögeznem: az 1978-ban megélénkült tevé­kenységem fő indítéka a szlovákiai magyar iskolák védelme volt az oktatás nyelvének tervezett megváltoztatásával szemben.

Hangsúlyoznom kell: Szlovákia Iskolaügyi Minisztériumában kidolgozott terv csupán a magyar iskolák ellen irányult, és nem vonatkozott általában a nemzeti kisebbségek iskoláira. Ezt a tervet úgy értékeltem, hogy veszélyezteti a nemzetiségi politikának az 1950-es és a 60-as években elért pozitív eredményeit.

A magyar iskolákat veszélyeztető körülményekre azután figyeltem fel, hogy 1978 tavaszán megjelent az Új Szóban a Csehszlovák Távirati Iroda közleménye a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségének üléséről. Ugyanerről a témáról közölt szerkesztőségi cikket a Nemzeti Bizottságok c. közigazgatási lap is. Mindkét cikk a szlovákiai magyar iskolákról szólt. Nyilvánosan ekkor említették először a magyar iskolák, valamint a magyar oktatási nyelv visszafejlesztésére irányuló szándékot. Arról volt szó az említett terv szerint, hogy az elemi iskolák 5. osztályától kezdve az összes magyar iskolában megszüntetnék a tantárgyak zömének magyar nyelvű oktatását. Ez azt jelentette volna, hogy a magyar nyelv és irodalom, történelem és a földrajz kivételével a többi tantárgy szlovák nyelvű oktatását vezették volna be. A Nemzeti Bizottságok c. lap ennek kapcsán kife­jezte sajnálkozását afelett, hogy még mindig túl sok magyar gyerek jár magyar iskolába. Mivel ezt a lapot a Belügyminisztérium adja ki, ezért ezt a véleményt hivatalos véleménynek lehet tekinteni. A nyilvánosságra hozott tervek és nézetek azonban nem csupán felháborítottak, hanem félelmet és borzadályt is keltetlek bennem. Főleg amiatt, hogy az oktatási nyelv szlo­vákra változtatása a magyar iskolákban utat nyitna a magyar kultúra megsemmisülésének. Ez a szlovákiai magyarság pusztulásához vezetne.

1974-től kezdve fokozatosan szüntették meg a Nyitrai Pedagógiai Fakultáson az egyes szakokon a magyar pedagógusképzést. Tudniillik: az elmúlt húsz évben itt képezték a magyar alapiskolák pedagógusait. A magyar nyelvű oktatás megszüntetése és a magyar pedagógusképzés felszámolása okilag összefüggött és ez meggyőzött arról, hogy ez a magyar alapiskolák, közép- és szakiskolák elsorvasztását jelenti. Meggyőzött arról, hogy ezek az iskolák ezentúl már nem magyar iskolák lennének, hanem csupán magyar nyelvet is oktató iskolákká változnának.

1978 őszén már pontosan ismertté vált Szlovákia Iskolaügyi Minisztériumának terve, melyet 1979 januárjában előterjesztettek a Szlovák Kormány Nemzetiségi Tanácsának is. Amint később megtudtam, a tanács magyar nemzetiségű tagjainak többsége elvetette az iskolaügyi minisztérium tervét. Ennek ellenére a tanács ülésén mégsem hoztak egyértelműen elutasító határozatot.

Annak ellenére, hogy ez a tervezet általános felháborodást váltott ki a magyar kisebbség soraiban és Szlovákia kormányának említett tanácsa is negatívan viszonyult hozzá, 1980 végen az iskolaügyi miniszter kollégiumá­ban ismét foglalkozni kezdtek vele. Továbbá 1981 februárjában a Pravdában megjelent egy cikk, mely a magyar iskolák oktatási nyelve megváltoztatásának előnyeit propagálta. Ezt a cikket Bornayová írta, aki a rimaszombati szlovák és magyar oktatási nyelvű gimnázium igazgatója. Bornayová a most tárgyalt ügyemben tanúkent volt kihallgatva. Tanú­vallomásából megtudhatjuk, hogy cikke megírására felbiztatták.

Amint említettem, az oktatási nyelv megváltoztatásának a terve a magyar kisebbség felzúdulását váltotta ki. A magyar kisebbség számára a magyar nyelven, azaz anyanyelven való oktatás elsőrendű, nemzeti, életbevágó kérdés. Ezt több nyilvánosan elhangozott vélemény is tanúsítja:

– 1978-ban, de főleg 1979-ben a Csemadok Központi Bizottságának ülésein a felszólalók határozott fellepést követeltek a magyar iskolák megmentésére és az anyanyelvű oktatás tervezett korlátozása ellen:

– 1979-ben a Csemadok Központi Bizottsága is elutasította a magyar iskolák nyelvi átépítésének tervet;

– A Csemadok országos közgyűlésén 1982 tavaszán a felszólalók bírálták a magyar iskolaügy jelenlegi állapotát, főleg az iskolák megszűnése miatt;

– a magyar iskolaüggyel 1979 májusában az Új Szó is foglalkozott. Ott jelent meg egy cikk dr. Molnár Jánostól. A közölt adatokból kiderült, hogy a magyar iskolák – noha színvonalban erősödtek – folyamatosan sorvadnak. Ezt igazolja az osztályok, iskolák és a tanulók számának szüntelen csökkenése. Erről tanúskodik az is, hogy a szlovák tannyelvű iskolákban évről évre növekszik a magyar nemzetiségű tanulók száma:

– az Új Szóban közölt további cikkek ebben a témakörben – főleg Kövesdi János írásai – szomorú képet festettek a magyar iskolákról.

– Dr. Janics Kálmán – a mai tárgyalásra beidézett tanúk egyike ­szintén a magyar iskolák megszűnésének tendenciáját igazolta.

Szükségesnek tartom megokolni, miért tartom fontosnak a kisebbségi iskolák védelmet:

A nemzeti nyelv – az anyanyelv – minden nemzet vagy nemzeti kisebbség nemzeti azonosságnak legfontosabb eleme. A kor követelményeinek megfelelő szinten csak intézményes keretek között lehet az anyanyelvet művelni és elsajátítani. Tehát csupán olyan iskolában, melyben az oktatás ezen a nyelven folyik. Ellenkező esetben, midőn ez a nyelv csupán oktatott és nem az oktatás nyelve, nem lehet a teljes műveltség közvetítője. Fokozatosan csökken jelentősége a napi használatban – tehát elhal -, és ezzel fokozódik a nyelvi asszimiláció folyamata. A másik nyelv elnyomja az eredeti – nemzeti vagy anyanyelvet, és ezzel megnyitja a kaput a nem­zet, illetve a nemzeti kisebbség beolvadása előtt. Ha ezt a folyamatot az állam hatalmi szervei rendeletekkel segítik, az asszimiláció erőszakolttá válik. A magyar iskolák tervezett nyelvi átépítése ezért a magyar kisebbség erőszakos asszimilációját siettető eszközként értékelhető.

A szlovákiai magyar iskolák védelme során példaként vettem a szlovák nemzet nagy fiát, Ľudovít Štúrt, a szlovák nyelv megteremtőjét, aki szintén azt szorgalmazta – Coménius szellemében -, hogy a tanulókat az iskolában anyanyelvükön oktassák.

Forsyte, ismert amerikai informatikus szintén azt hangsúlyozta tudományos publikációiban, hogy az emberiség legfontosabb mentális eszköze az anyanyelv. Ezt az eszközt akarják elvenni a csehszlovákiai magyar kisebbségtől.

Tevékenységem további okairól is szólni kívánok!

A magyar tanítási nyelvű iskolák rendszerében mutatkozó hiányosságok arra ösztökéltek, hogy tanulmányozzam a magyar kisebbség anyagi létét befolyásoló tényezőket is. Főleg Dél-Szlovákia gazdasági vi­szonyait, demográfiáját, szociális és települési szerkezetét és a magyar kisebbség kulturális és szellemi életének körülményeit. A szlovákiai magyarság életének keresztmetszetét nem csupán magyar voltom miatt akartam föltérképezni ilyen komplex módon, hanem erre késztetett az a felismerés is, hogy az élet anyagi feltételei és a szellemi színvonal, azaz: iskolai művelődés – tehát az iskolaügy és általában a művelődés -, vala­mint a társadalmi állapotok szorosan összefüggenek.” (Itt félbeszakított a büntetőtanács elnöke és sürgetett, hogy fogjam rövidebbre mondandómat, valamint szorítkozzam a dokumentumokban felhasznált adatok forrásainak, az információk beszerzése, a sokszorosítás és a terjesztés módjának ismertetésére. A figyelmeztetést követően fennállt a veszély, hogy a bíróság megvonja tőlem a szót, ezért szaporábban folytattam.)

„Munkáimban az alábbi forrásokat használtam fel:

1/ a népszámlálások adatait, melyeket a Szövetségi Statisztikai Hivatal adott ki, főleg az 1961-es és az 1970-es népszámlálásról, valamint az 1980-as népszámlálás előzetes eredményeit és a köztes időszakokban meg­jelent adatokat;

2/ demográfiai statisztikákat, melyek a Szövetségi Statisztikai Hivatal és a Szlovák Statisztikai Hivatal demográfiai évkönyveiben jelentek meg;

3/ a járási és a kerületi statisztikai hivatalok kiadványait;

4/ csehszlovákiai lapokban megjelent publikációkat; főleg a Pravda, Új Szó, Nő, Hét, Irodalmi Szemle, Demografie, Sociologia, Hospodárske noviny stb. cikkeit;

5/ Milan Machovec szerzői kollektívája által készített szociológiai felmerés eredményeit;

6/ a csehszlovák föderációról kiadott 1968/143-as és a nemzetiségek jogairól kiadott 1968/144-es Tt. sz. alkotmánytörvényt, valamint további törvényeket és rendeleteket, amelyek közvetve vagy közvetlenül összefüggenek a nemzeti kisebbségekkel és befolyásolják életüket;

7/ az emberi jogokról, a gyermekek jogáról, a politikai és a polgár­jogokról szóló, valamint a hátrányos megkülönböztetést tiltó ENSZ- egyezségokmányokat, továbbá az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia 1975-ben Helsinkiben aláírt Záróokmányának idevágó részeit stb;

8/ tudományos jellegű, főleg cseh, szlovák és magyar nyelven könyvek­ben és folyóiratokban publikált adatokat, cikkeket, melyek mind európai viszonylatban, mind cseh-szlovák-magyar vonatkozásban a nemzeti kisebbségi kérdéssel foglalkoztak;

9/ végezetül hasznosítottam saját tapasztalataimat, melyeket leginkább az 1960-as években szereztem a Csemadok Központi Bizottságának, majd Elnökségének tagjaként és a szlovákiai magyar ifjúsági mozgalom vezetőjeként.

A felsorolt forrásokból szerzett adatok bőségesen bizonyították a Dél-Szlovákia fejlődésében mutatkozó ellenmondásokat, melyek egyértelműen negatívan befolyásolják a magyar kisebbség életét. A feldolgozott adatok főleg a gazdasági helyzetről és a gazdasági érvényesülés körülményeiről nyújtottak képet. Azaz: a mezőgazdaságon kívüli elhelyezkedés minimális helyi lehetőségeiről, a magyar nők munkanélküliségéről, az iparban való elhelyezkedés szűk korlátairól, a magyar dolgozók lakóhelyüktől távoli munkahelyekre történő ingázásáról, a magyar lakosság elöregedéséről, ked­vezőtlen natalitásáról, populációs viszonyairól, melyben az egyedüli kivételt a Dunaszerdahelyi járás jelenti, ahol a magyar lakosság aranya csaknem 90%-os (az 1970-es népszámlálás szerint) és mindezek negatív hatásáról a magyar családok életére. Ezek az adatok – párosítva azzal a ténnyel, hogy az állami beruházások egy főre jutó értéke a magyarlakta területeken mind országos, mint kerületi viszonylatban a legalacsonyabb – meggyőztek arról, hogy ezek, a magyar nemzetiségű állampolgárok életét negatívan befolyásoló körülmények közvetlenül összefüggnek a nem­zetiségi politikával – főleg az elégtelen törvényes biztosítékokkal és a nem­zetiségi politika gyakorlati megvalósításával. A felsorolt tényeket és megállapításokat tíz dokumentumban írtam le, melyek egy részét megküldtem Csehszlovákia állami és pártvezetőinek, valamint néhány felelős tisztséget betöltő személyiségnek.

(Felsoroltam és röviden ismertettem a Jogvédő Bizottság tíz dokumen­tumát. Ezt most nem részletezem.)

A magyar kisebbség helyzetével kapcsolatos anyagok tanulmányozása és értékelése, valamint a dokumentumok kidolgozása folyamán bizonyíté­kokat szereztem arra, hogy mily nagy az ellentét a nemzetiségi politikában a hivatalosan meghirdetett elvek és a gyakorlat között. Főleg arra a hir­detett lenini elvre gondolok, mely szerint a kisebbségnek többletjogokra van szüksége ahhoz, hogy ne érezze magát elnyomva. Ez a lenini elv -megállapításom szerint – egyáltalán nem érvényesül a gyakorlatban.

A kérdéssel kapcsolatos szemléletemet befolyásolta a szlovákságnak – főleg a múlt században – az önálló nemzeti télért folytatott küzdelme az uralkodó magyar ideológiával és hatalommal. Például: az 1848 májusában megfogalmazott szlovák nemzeti kérelmeknek az elutasításában vagy később az Októberi Diploma után, vagy az 1870-es években a magyar kormánynak a szlovák gimnáziumok bezárását elrendelő döntésében, vagy a szlovákság nemzeti létének szempontjából akkor oly fontos Matica Slovenská bezárásával a mai magyarellenességgel hasonlatos törekvést fedeztem fel. A magyar iskolák nyelvi átépítésének tervében nem lehet nem látni az 1907-es – Lex Apponyi néven ismertté vett – magyar iskolatörvénnyel mutatkozó párhuzamokat, amely a történelmi Ma­gyarország nem magyar iskoláit sújtotta, és amelyet ma olyan sérelmesnek tekint a szlovákság. Ľudovít Štúr 1848 márciusában újságjának Az új világ című vezércikkében úgy reagált a pesti március 15-i eseményekre, hogy a szlovák nemzet szempontjából nem következett be változás. Tanulmányaim alapján állíthatom, hogy a magyar kisebbség a mai Szlová­kiában – a 20. század nyolcvanas éveinek elején – hasonló körülmények között él. Igaz, kimutatható némi fejlődés gazdasági életében, de ez az országos fejlődéshez képest visszaesést jelent. A jogbiztonság terén is természetesen jobb a helyzet, mint 1945-49 között volt, hiszen akkor teljes jogfosztottság uralkodott. De ha a magyar kisebbség iskolaügyének, gazdasági helyzetének, kulturális lehetőségeinek a fejlődését összehasonlítom a szlovákságnak az azonos területeken elért fejlődésével – fölég 1968 óta ­- akkor csak a magyarság rovására növekedő hátrány a szembeötlő. De hi­szen ez mind kitűnik a vádiratban idézett dokumentumokból is.

Személyes élményeim meggyőztek arról, hogy valóban létezik a többségi szlovák nemzet tagjai és a hivatalos szervek részéről a kisebbségre nehezedő társadalmi nyomás. Egyik formája ennek a magyar nemzetiség szlovákra való változtatásának propagálása. Ezt magam is tapasztaltam 1978-ban, amikor új személyazonossági igazolványt kérvényeztem. A hivatali szolgálatot teljesítő rendőr engem is meg akart győzni arról, hogy változtassam meg a nemzetiségemet. Azon túl, hogy gyakran szóban megin­tik a magyarul beszélőket, néha fizikailag is bántalmazzák őket a magyar beszéd miatt. Egy ilyen eset történt az 1980-81-es iskolai évben a nyit­rabáni (Bánovce nad Bebravou) textilipari szakmunkásképzőben. De éppen most, vizsgálati fogságom idején is a magyarellenesség egy konkrét példáját tapasztaltam. Az államvédelmi hatóság felügyelője Kostka főhadnagy, aki az ügyem rendőrségi vizsgálatát folytatta, azért tartotta vissza a feleségem­nek írt leveleimet, mert magyarul írtam azokat.

Tisztelt Bíróság, ennyit óhajtottam elmondani bevezetéskent.”

Miután izzadtan leültem, a büntetőtanács elnöke megkérdezte az ügyészt: – Óhajt kérdést intézni a vádlotthoz? Dr. Bartková nemmel vála­szolt. Ugyanezt a kérdést feltette védőügyvédemnek is. Ő élt a lehetőséggel, és igent intett a bírónak. Újból be kellett állnom a pult mögé. Rampášek doktor a vád rágalmazó állításából kiindulva megkérdezte tőlem:

– Működésével a szlovák-magyar ellentéteket kívánta szítani?

Dr. Šamko azonban közbevágott:

– Kérem az ügyvéd urat, ne tegyen fel emocionális kérdéseket a vádlottnak!

– Akkor átfogalmazom a kérdést – válaszolta dr. Rampášek. – Mi volt a célja az előbb ismertetett tevékenységének?

– Elsősorban a magyar kisebbség helyzetét akartam dokumentálni és felhívni az illetékes szervek valamint felelősseggel felruházott hivatalos személyiségek figyelmét a hiányosságokra. Ezért el kell utasítanom a vádnak azt az állítását, hogy a magyar-szlovák ellentétek kiélezése lett volna a célom. Az ellentét, sajnos, létezik. Fokozódása pedig az asszimilálódást siettető elnyomást növelné. A helyzet felmérését és a tények nyilvánosságra hozatalát azonban mindenek felett fontosnak tartom.

Ezután ismét a bíró tett fel kérdéseket.

BÍRÓ: Egyetért Ön a csehszlovákizmussal, mely a burzsoá Csehszlovák Köztársaság uralkodó állameszméje volt?

ÉN: Nem, nem értek egyet. Ez az eszme a szlovák nemzet elnyomásának egyik eszköze volt. Semmilyen elnyomással nem tudok egyetérteni.

BÍRÓ: A második világháború után a nemzeti és demokratikus forradalom egyik legfontosabb állomása a Kassai Kormányprogram volt, amelynek megalkotásában oroszlánreszt vállalt kommunista pártunk. Ezt a dokumentumot Ön irományaiban elutasítja. Miért?

ÉN: Helytelenül közelít a kérdéshez, Bíró Úr. Nem a Kassai Kormányprogramot utasítom el, hiszen annak volt számos jelentős pozitív pontja. Ebben kísérelték meg először rendezni a cseh és a szlovák nemzet viszonyát az egyenjogúság alapján. Azonban határozottan el kell utasí­tanom a kormányprogramnak azt a részét amely meghirdette a magyar kisebbség üldözését. Ez ugyanis a fasizmusnak az új feltételek közötti továbbélését jelentette. Engem felháborít, hogy ezt Csehszlovákiában a mai napig nem ítélték el sem hivatalos, sem más fórumon.

BÍRÓ: A Csehszlovák Szocialista Köztársaságban az irányításban a demokratikus centralizmus elve érvényesül, a gazdasági életben pedig a központi tervezés. Ennek következtében a területfejlesztési politika, az újraelosztás, az ipartelepítés, a szociális gondoskodás és egyáltalán minden – de mit magyarázom ezt magának, ezt jobban tudja mint én, hiszen ezt tanulmányozta – az arányosságon, igazságosságon és a szükségek, illetve az igények kielégítésén alapul. Ön azonban azt állítja, hogy a magyar kisebbség hátrányosan van megkülönböztetve. Ön tehát a politikai és a gaz­dasági rendszerünket, valamint a párt politikáját vonja kétségbe

ÉN: Nem így van, Bíró Úr. Bírálataimban mindig az adott helyzetből indultam ki. Arra mutattam rá, hogy a javak területi elosztása igazságtalanul történik. A magyar kisebbségnek aránytalanul kevesebb jut. A magyar vidékeken a legnagyobb a munkanélküliség, az elvándorlás, ingázás és itt aránytalanul kevesebbet ruház be az állam, mint a szlovák területeken. Az elmaradás mértéke hozzávetőlegesen három és félszeres. Azt nem vizsgáltam, hogy ennek mi az oka, hiszen ez olyan határozatoktól függ, amelyeket nálunk közönséges halandó nem ismerhet. De azt hatá­rozottan kijelenthetem, hogy ez a helyzet – mivel egész Dél-Szlovákiára, a magyar kisebbség által lakott területre jellemző – akarva-akaratlanul a nemzetiségi politikával függ össze. Ezt az is hangsúlyozza, amit Ön mondott Bíró Úr, hogy nálunk a központi irányítás érvényesül. Noha lehetséges, hogy a nemzetiségi politika elvben helyes, de a gyakorlatban helytelenül valósul meg.

BÍRÓ: Miért lépett ki a Csemadokból?

ÉN: Nem a Csemadokból léptem ki, hanem a Csemadok Központi Bizottsága elnökségi tagságáról mondtam le 1969 decemberében, mert folytatni akartam megszakított egyetemi tanulmányaimat. (A bíró nyilván összekeverte az információkat. A Csemadokból 1972-ben kizártak.)

A büntetőtanács elnöke további kérdéseket már nem tett fel, hanem felszólított, hogy lépjek a bírói emelvényhez, mert szembesíteni fog a nyomozási anyaghoz csatolt dokumentumokkal. Ezért kiléptem a pult mögül és néhány lépést tettem előre. Háttal az ügyésznőnek, félig a bírósághoz, félig a hallgatóság felé fordulva hátratett kézzel megálltam. Šamko bíró ezt követően egyenként felsorolta a dokumentumokat abban a sorrendben, ahogyan be voltak kötve a nyomozási iratkötegbe.

BÍRÓ: Az 1. dokumentum Münchenben az Új Látóhatár c. emigráns folyóiratban jelent meg 1979. június 15-én. Mit jelent a lap címe szlovákul?

ÉN: Nový obzor.

BÍRÓ: A tolmács, dr. Jamnický egyertért ezzel?

TOLMÁCS: A látóhatár szlovákul horizont. A lap címet ezért Nový horizontnak kell fordítani.

ÉN: A horizont és obzor ugyanazt jelenti. Az egyik idegen kifejezés, a másik szlovák.

BÍRÓ: (a tolmácshoz) Ön szerint melyik változat a helyes?

TOLMÁCS: Nový horizont.

(A Nový horizont egy nyugaton megjelenő szlovák lap címe, ezért már a tévedés elkerülése végett is az Új Látóhatárt Nový obzornak kell fordítani. Mivel a tárgy szempontjából ez lényegtelen kérdés volt, nem vitatkoztam tovább.)

BÍRÓ: Ez a dokumentum azonos az Ön által írt anyaggal? (És felmutatta az Új Látóhatárban megjelent szöveget.)

ÉN Igen.

BÍRÓ: Jellemezze röviden az irományt!

ÉN Eredetileg csak jegyzetanyag volt, melyet 1978-ban készítettem. Téziseket tartalmazott a csehszlovákiai magyar iskolaügy alakulásáról az 1945-től 1978-ig terjedő időszakban. Nem állt szándékomban ezt publikálni vagy terjeszteni. Csak később szereztem tudomást róla, hogy megjelent az Új Látóhatárban. Csupán ezután tekintettem ezt 1. dokumentumnak.

BÍRÓ: Ha nem akarta közzétenni, hogyan jutott ki nyugatra az anyag?

ÉN: Nem tudom. Nincs kizárva, hogy 1978 őszén került közkézre, amikor előadást tartottam Budapesten az Ifjú Művészek Klubjában. Az előadásom szövegét és az előkészületi jegyzeteimet az előadás után a klub­ban hagytam. Lehet, hogy ez is közöttük volt.

BÍRÓ: A következő iromány 1979 májusában készült, amelyet megküldött kormányunk és pártunk vezető személyiségeinek, valamint magánszemélyeknek. Jellemezze röviden ezt a dokumentumot.

ÉN: Mielőtt erről beszélnénk, figyelmeztetnem kell a Bíró Urat, hogy kifelejtett egy dokumentumot. A másodikat, amelyet 1979. január 5-én küldtem Szlovákia Kormánya Nemzetiségi Tanácsának tiltakozásul a magyar iskolák nyelvi átépítését célzó terv ellen. Ezt a dokumentumot a tanács elnöke – aki egyúttal a kormány alelnöke is volt – felolvasta a tanács január 16-i ülésén. Ennek hatására egy időre levették a napirendről ezt a tervet. A kérdezett dokumentum sorrendben a harmadik volt. Ez emlékirat, amelyben rámutattam a magyar kisebbséget sújtó hátrányos megkülönböztetésre az iskolaügy, kultúra, szociális és gazdasági helyzete, valamint a törvényes jogok terén. Az Emlékiratban az 1968. október 27-én elfogadott 143-as és a 144-es alkotmánytörvényből indultam ki. Ezek alapján az első részben a helyzetet elemeztem, a második részben pedig javaslatokat tettem a hiányosságok orvoslására. Egyik legégetőbb kérdésként azt tüntettem fel, hogy az 1968-ban kiadott 144-es alkotmánytörvény, az ún. nemzetiségi alkotmánytörvény 5. cikkelye a mai napig nem lett teljesítve, azaz: az alkotmánytörvény nem lett végrehajtva törvényekkel, tehát a gyakorlatban nem valósult meg.

ÜGYVÉD: Kérem a tisztelt Bíró Urat, vegye jegyzőkönyvbe véden­cemnek arra vonatkozó megjegyzését, hogy a nemzetiségi alkotmány­törvény 5. cikkelye nem lelt teljesítve.

BÍRÓ: Kitart amellett, hogy ezt jegyzőkönyvezzük?

ÜGYVÉD: Igen.

BÍRÓ: (a jegyzőkönyvet vezető gépírónőnek diktálja) A 3. dokumen­tummal kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy ebben kifogásoltatott az 1968/144-es T-. sz. alkotmánytörvény 5. cikkelyének nem teljesítése. (Majd hozzám fordulva folytatta.) Hogyan terjesztette ezt a dokumentumot?

ÉN: Ha jól emlékszem, tizenöt példányban írtam le írógépen, és megküldtem a Szövetségi Kormánynak, Szlovákia Kormányának, Csehszlovákia Szövetségi Gyűlésének, a Szlovák Nemzeti Tanácsnak, pártvezetőknek, a köztársaság elnökének, tömegszervezeteknek és néhány magánszemélynek.

BÍRÓ: Nem tudatosította, hogy ezzel a dokumentummal negatívan hathat a lakosság kevésbé fejlelt rétegeire?

ÉN: Amennyiben például Lőrincz Gyula festőművészt, a Csemadok országos elnökét és a párt központi bizottságának tagját magánszemélyként kevéssé fejlett elemnek tekinti a Bíró Úr, akkor nem tartom kizártnak az ilyen hatást. Ezt az anyagot csak közérdekű funkciót betöltő személyek kapták meg. Ezért az előbbi feltételezés rosszhiszemű.

BÍRÓ: A nyomozási iratokhoz csatolt iromány megegyezik az Ön által 3. számú dokumentumként nyilvántartott irománnyal?

ÉN: Igen.

BÍRÓ: A 4. dokumentumot a Charta ’77-nek címezte?

ÉN: Igen.

BÍRÓ: Tudott arról, hogy a Charta államellenes szervezkedés?

ÉN: Nem, erről nem tudok.

BÍRÓ: Mi volt a célja ezzel az irománnyal?

ÉN: 1979 őszén írtam ezt a dokumentumot a Charta ’77 számára, és csakúgy mint az előbbit, ezt is megküldtem nekik.

BÍRÓ: Kinek címezte?

ÉN: A szóvivőknek küldtem.

BÍRÓ: Név szerint kinek?

ÉN: Már nem emlékszem.

BÍRÓ: Miért éppen a Charta ’77-nek készítette az irományt? Miért vette fel velük a kapcsolatot?

ÉN: Ezt az esszélevelet azért írtam a Charta ’77-nek, mert megítélésem szerint egyedül ennek a társadalmi aktivitásnak a célja az emberi jogok védelme Csehszlovákiában. Saját tapasztalataimból tudtam, hogy Csehországban nagyon keveset tudnak a Szlovákiában élő magyar kisebbségről. Amennyiben tudnak valamit, az 1938-al függ össze, és ehhez a dátumhoz inkább negatív élményék fűződnek. Azért szántam el magam a szöveg megírására, hogy kifejtsem mind a mai problémákat, mind azt, hogy a csehszlovákiai magyarság őszintén szeretné saját hazájának vallani az országot, de ezért az asszimiláció és a hátrányos megkülönböztetés rémétől mentes nemzeti életre és nemzeti létének sokoldalú fejlesztésére vágyik.

BÍRÓ: A nyomozási anyaghoz csatolt iratokban ez az ön által megírt negyedik dokumentum? – kérdezte a bíró felém fordítva az iratköteget.

ÉN: Igen.

BÍRÓ: Az 5. dokumentumot azonban idegen hatalmaknak is átadta. Miért?

ÉN: Az 5. dokumentum jelentés a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetéről az ENSZ-ben megkötött nemzetközi egyezségokmányok elveinek érvényesülése szempontjából. Ebben a tekintetben tehát nem lehet szó idegen hatalmakról, csupán az okmányok elveinek betartásában egyaránt érdekelt felekről. Természetesen azokról a nemzetközi dokumentumokról van szó, amelyekkel egyetértett Csehszlovákia Szövetségi Gyűlése is. Tehát ezt a vizsgálatot az emberi jogok védelméről a gyermekek jogáról, a hátrányos megkülönböztetést tiltó és a polgári, valamint a politikai jogok tiszteletben tartását előíró okmányok alapján végeztem, valamint figyelemmel követtem az ENSZ Alapokmánya elveinek és a helsinki Záróokmány ajánlásainak a betartását is. Az 5. dokumentumban azt tettem szóvá, hogy Csehszlovákiában a magyar kisebbséggel szemben a gyakorlatban megsértik ezeket az egyezségokmányokat. A dokumentumban kifejtettem azt a megállapításomat is, hogy a csehszlovákiai magyar kisebbség megsemmisítésre van ítélve. Ezt az iratot megküldtem a csehszlovák kormány- és pártszerveknek, tömegszervezeteknek valamint a helsinki Záróokmányt aláírt néhány államnak.

BÍRÓ: Ezt a dokumentumot külföldön is terjesztette?

ÉN: Nem. A címzetteknek Pozsonyban adtam postára. Azonban pontosítanom kell a vallomásomat. Eredetileg az illető államok prágai nagykö­vetségének akartam megküldeni, végül csak a Pozsonyban akkreditált külképviseleteknek küldtem el.

BÍRÓ: Ez a dokumentum, csakúgy mint az előbbi, megjelent Párizsban a Magyar Füzetek kiadásában. Mit jelent szlovákul eennek a címe?

ÉN: Maďarské zošity.

BÍRÓ: (a tolmácshoz fordulva) Doktor úr, valóban ezt jelenti?

TOLMÁCS: Igen.

BÍRÓ: Azt vallotta, hogy külföldön nem terjesztette a dokumentumot. Ezzel valótlant állított. Hogyan kerültek ezek az anyagok külföldre, és hogyan intézte a kiadásukat?

ÉN: Erre nem tudok választ adni, nekem ehhez semmi közöm.

BÍRÓ: Az anyagokat megjelenésük után ellenséges központok felhasználták ellenünk. Erre a lehetőségre nem gondolt, mikor írta és terjesztette a dokumentumokat?

ÉN: A dokumentumokban az igazság van leírva, az pedig mindenki számára csak hasznos lehet. Ha ezeket az anyagokat valaki mégis Csehszlovákia ellen használta föl, erről nem én tehetek.

BÍRÓ: Mit tud mondani a 9. dokumentumról? Ez azonban nem áll a bíróság rendelkezésére, mert a nyomozószervek nem adták át nekünk.

ÉN: Ismerőseimtől hallottam egy publikációról. Elmondták. hogy ez a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetével foglalkozik. Elemzi az iskolaügy állapotát, a gazdasági viszonyokat, a jogi helyzetet, a demográfiai mutatók változását, a szociális és a művelődésügy körülményeit, valamint 1918-tól megrajzolja a kisebbség történelmét. Mivel én is foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel, arra a meggyőződésre jutottam, hogy ezt a publikációt az én jegyzeteim alapján állították össze.

BÍRO: Kit bízott meg ezzel?

ÉN: Nem szoktam megbízásokat adni.

BÍRÓ: Akkor hogyan jutott ki nyugatra az anyag?

ÉN: Nem tudtam, hogy kijutott-e?

BÍRÓ: De hiszen megjelent.

ÉN: Én a jegyzeteimről beszélek. A publikációt nem láttam.

BÍRÓ: Kinek adta a jegyzeteit?

ÉN: Amikor 1981-ben utoljára találkoztam Vámos Veronika Évával, megkértem őt, hogy tegye letétbe a jegyzeteimet a Széchényi Könyvtár kézirattárában Budapesten. Ez a magyar írásbeliség központi gyűj­tőhelye.

BÍRÓ: Kapott ettől a Vámostól értesítést, hogy teljesítette a kérését?

ÉN: Azóta nem találkoztunk, és semmilyen üzenetet nem kaptam tőle.

BÍRÓ: Akkor mi vezette önt arra, hogy ezt a publikációt, amely a vádirat szerint és az ön korábbi vallomása szerint is a londoni Minorty Rights Group számára készült, saját munkájának tekintse?

ÉN: Már mondtam. Midőn ismerőseim tájékoztattak erről a kiadványról, az a meggyőződésem keletkezett, hogy a jegyzeteim alapján készült, és ezért tekintettem ezt sorrendben a 9. dokumentumnak.

BÍRÓ: 1982. június 3-án az ön lakásában tartott házkutatás alkalmával lefoglalt anyagok között volt az ún. 10. dokumentum. Ezt mikor készítette?

ÉN: 1981 novemberében kezdtem írni, midőn tudomást szereztem a 9. dokumentumról. Tekintettel arra, hogy ez a dokumentum nem volt hozzáférhető, gondoltam összegezem az addigi felméréseim eredményeit. Megpróbáltam röviden összefoglalni a korábbi jegyzeteim lényegét.

BÍRÓ: Ennek az irománynak csak egy része van itt mellékelve. Miért?

ÉN: 1981 decemberében találkoztam Sziegel Ferenccel, a Szlovák Kormány Nemzetiségi Titkárságának vezetőjével, akit régebbről ismerek. Meghívott az irodájába egy beszélgetésre. Utána döntöttem úgy, hogy nem fejezem be ezt a dokumentumot, és abbahagyom a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának neve alatt kifejtett tevékenységet.

BÍRÓ: A 10. dokumentumot azonban lesokszorosította.

ÉN: Csak részben, mert úgy döntöttem, hogy nem folytatom a tevékenységet.

BÍRÓ: Honnan szerzett sokszorosító gépet?

ÉN: Magam készítettem.

BÍRÓ: Ki segített ebben?

ÉN: Senki.

BÍRÓ: Hogyan sokszorosított?

ÉN: Egyedül.

BÍRÓ: A munkát azonban nem tudta befejezni, mert megakadályozták ebben a biztonsági szervek.

ÉN: Nem. Már korábban, magam döntöttem úgy, hogy nem folytatom a munkát. A politikai rendőrség beavatkozása emiatt teljesen fölösleges volt.

BÍRÓ: (az ügyészhez) Van kérdése a vádlotthoz?

ÜGYÉSZ: Nincs.

BÍRÓ: (az ügyvédemhez) Van kérdése a vádlotthoz?

ÜGYVÉD: Nincs.

BÍRÓ: (hozzám) Leülhet.

Miután visszaültem a vádlottak padjára, a büntetőtanács elnöke szünetet rendelt el. A közönség kivonult. Először a civilek, aztán a civil rendőrök. A teremben csak én maradtam az őreimmel, az ügyésznő, Hudák segédbíró és meg egy-két személy. A tárgyalóterem ablakai a börtön sétaudvarára nyíltak. Behallatszott a vizsgálatisok papucsos csoszogása. Egyszerre idegennek tűntek ezek a hangok. Úgy éreztem, mintha semmi közöm nem lenne ahhoz a környezethez. A fiatalabbik börtönőrrel beszélgettem igen barátságos hangulatban. A nyitott ablakon át a börtön északkeleti szárnyához épített alacsony melléképület tetejére láttunk. Ferdén sütött a nap. A tárgyak furcsa árnyéka vetődött az épület lapos tetejére. Az őrömmel találgattuk, mik lehetnek a tárgyak: mozdulatlan madarak, száraz gesztenyefa levelek? Téglák voltak. A nemrég felrobbantott fűtőházi kémény odahullott darabjai vetettek bizarr árnyékot a tető vízszintes síkjára. Hudák bíró izmait lazítva sétált a tárgyalóteremben. Figyeltem mozgását. Fiatalabb nálam és sikeres bíró. Rábíznak már nagy ügyeket is. Aligha vágyhat többre ebben a korban a szakmajában. Az arca sima, láthatóan nincsenek megélhetési gondjai és nem iszákos. Magabiztos. Nem töprengő, munkájából nem csinál lelkiismereti kérdést. Nem elvetemült, de amit „fentről” elvárnak tőle, azt megteszi. Ha nem így lenne, valószínűleg most nem lenne a büntetőtanács tagja. Egyre csak sétált majd az egyik kanyarodás után felém irányzott, és feltette nekem az oldalát furdaló kérdést:

– Doktor úr, miért harcol maga a szlovákok és a szlovák nyelv ellen? Kitűnően beszéli nyelvünket, miért nem akarja, hogy a többi magyar is jól tudjon szlovákul?’

– Bíró Úr, Ön végzetes tévedés áldozata – válaszoltam – soha senki tőlem még nem hallott kijelentést a szlovákok és a szlovák nyelv ellen. Értse meg, másról van szó: ne nyomja el senki a magyar kisebbséget még a látszólagos segítség ürügyén sem! Majd Ön is egyszer rájön, hogy nekem van igazam és nem a vádnak.

Az ügyésznő a torkát kezdte köszörülni, ezért Hudák bíró nem folytatta a témát. Én a cipőfűzőmmel bajlódtam. Az idősebbik börtönőr az ablaknál állt és cigarettázott. A füstöt a börtönudvarra fújta.

Körülbelül húsz perc telhetett el, mikor visszajött a terembe Šamko bíró, majd egymás után a többiek is. A folyosón az ajtónyílásnál a barátaim leselkedésre helyezkedtek el. Szemeink összevillantak. Láttam, nagyban pusmognak egymás közölt. A tárgyalás kimeneteléről beszélgettek?

A szünet véget ért. A terembe először a joghallgatóknak álcázott egyencipős titkosrendőröket engedték vissza, majd a civil civileket, de kevesebbet, mint a szünet előtt, arra hivatkozva, hogy üres helyeket kell fenntartani a tanúknak.

Folytatódott a tárgyalás. A tanúk kihallgatása következett. A spicli képű teremőr egyenként szólította a tanúkat. A bíró először ellenőrizte a személyazonosságukat, majd a pult mögé állították őket. Oda, ahol én is álltam a bíró kérdéseire válaszolva.

ELSŐ TANÚ: NAGY JÓZSEF, a vágkirályfai Magyar Általános Iskola igazgatója.

A rendőrségen felvett jegyzőkönyv szerint a Jogvédő Bizottság 1981 tavaszán szétküldött levelének (8. dokumentum) tartalma felháborította őt, amit nyilvánvaló provokációnak tartott.

BÍRÓ: Ismeri a vádlottat?

TANÚ: Nem – mondta görccsel a torkában, miközben hátrapillantott rám.

Én pedig vártam, hogy valaki megparancsolja neki: ereszkedjék térdre, és ő ezt habozás nélkül megteszi, sőt szolgálatkészen vakkant is hozzá egyet kutyamódra.

BÍRÓ: Mi a tanú véleménye a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága aláírásával 1981 tavaszán szétküldött levélről?

TANÚ: Nem értettem egyet vele sem akkor, sem most. Szerintem ez provokáció volt.

BÍRÓ: Az ügyészasszony óhajt feltenni kardest a tanúnak?

ÜGYÉSZ: Nem.

BÍRÓ: A vedelem óhajt kérdést intézni a tanúhoz?

ÜGYVÉD: Szeretném tudni, hogy a tisztelt tanú hallott-e a magyar iskolák oktatási nyelvének megváltoztatásáról?

TANÚ: Nem.

ÜGYVÉD: Köszönöm, nincs több kérdésem.

BÍRÓ: A tanú igényel bér- és útiköltség-megtérítést?

TANÚ: Nem.

BÍRÓ: Köszönöm, távozhat! (Nagy József kisomfordált a teremből.) Kérem a következő tanút!

MÁSODIK TANÚ: NYUSTIN FERENC, a zselízi Magyar Általános Iskola igazgatója.

A rendőrségen tett tanúvallomásában elmondta, hogy a nyomtatvány (azaz a 8. dokumentum) tartalmával nem ért egyet, mert az valótlan.

BÍRÓ: Ismeri a tanú a vádlottat?

TANÚ: (Anélkül, hogy rám nézett volna, válaszolt.) Nem.

BÍRÓ: Megkapta 1981 tavaszán a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának aláírásával ellátott levelet?

TANÚ: Igen, de nem értettem vele egyet. Mikor felbontottam és elolvastam, azonnal átadtam az iskola szakszervezeti elnökének, aki azt haladék nélkül továbbította a járási pártbizottságra.

BÍRÓ: A tanú tapasztalta-e környezetében, hogy a magyar kisebbséget nemzetisége miatt hátrányosan megkülönböztetik?

TANÚ: Soha semmilyen megkülönböztetést és egyenetlenséget nem tapasztaltam. Nálunk Zselízen két iskola van. Egy magyar és egy szlovák. A beiratkozás ugyanazon a napon történik a két iskolába. Minden szülő szabad akarata szerint abba az iskolába íratja gyermekét, amelyikbe akarja.

BÍRÓ: Az ügyészasszony óhajt feltenni kérdést a tanúnak?

ÜGYÉSZ: Nem.

BÍRÓ: A védelemnek van kérdése a tanúhoz?

ÜGYVÉD: A tanúnak volt tudomása a magyar iskolák nyelvi átépítésének tervéről?

TANÚ: Nem, most hallok róla először.

ÜGYVÉD: Nincs több kérdésem.

BÍRÓ: Óhajtja a tanú bére és útiköltsége megtérítését?

TANÚ: Az útiköltség megtérítését kérem. Tetszik tudni, Zselíz messze van, sokba kerül a jegy.

BÍRÓ: A jegy ellenértekét majd kifizetik magának a titkárságon. Eltávozhat… Kérem a következő tanút!

HARMADIK TANÚ: KENDER GYULA, az ógyallai Magyar Általános Iskola igazgatója. A tanú (mint később megtudtam) a bíróság folyosósán a barátaimnak azt állította, nem tudja, miért idézték be. Azt hitte, egy régebben történt autóbalesete miatt kellett eljönnie.

Kender Gyula a rendőrségi kihallgatás alkalmával nem viselkedett tisztességtelenül. Nem vallott semmi olyat, amit a vád felhasználhatott volna ellenem. Igaz, a javamra sem szólt.

BÍRÓ: A tanú ismeri a vádlottat?

TANÚ: Nem.

BÍRÓ: 1981 tavaszán megkapta a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága aláírásával ellátott levelet?

TANÚ: Igen, megkaptam.

BÍRÓ: Mi volt ezzel kapcsolatban a véleménye?

TANÚ: Nem értettem egyet a tartalmával.

BÍRÓ: Miért?

TANÚ: Mert provokációnak tartottam.

BÍRÓ: A tanú szerint van Csehszlovákiában nemzetiségi el­nyomás?

TANÚ: Még nem tapasztaltam, hiszen mindenki olyan iskolába íratja gyermekét, amilyenbe akarja.

BÍRÓ: (ránézett az ügyésznőre és a védőügyvédemre) Vannak további kérdések a tanúhoz?

ÜGYÉSZ: Részemről nincs.

ÜGYVÉD: Válaszoljon a tanú arra a kérdésemre: tudott-e arról, hogy létezett egy tervezet, amely szerint a magyar iskolákban csökkentették volna az anyanyelvű oktatást?

TANÚ: Nem, nem tudok róla.

ÜGYVÉD: Nincs több kérdésem.

BÍRÓ: Óhajtja a tanú útiköltségének és bérének a megtérítését?

TANÚ: Nem, köszönöm.

BÍRÓ: Eltávozhat!… A délelőtti tárgyalást berekesztem, folytatása délután kettőkor lesz.

A hallgatóság felállt. Én is felállhattam. Így egypár pillanatra találkozott a tekintetem a feleségemével és a nővéremével. Nem tudtam megállapítani, hogy szomorúak voltak-e vagy vidámak. Arcukon merev mosoly ült. Én is mosolyogtam. Mikor kiértem a folyosóra, néhány barátom egypár lepésnyit kísért a börtönajtó felé, majd lemaradtak. Mire a páncélajtóhoz értünk, már csak tisztes távolból néztek utánam. Az időseb­bik őr kulcsával kinyitotta a börtön bejárata melletti falba épített ­szekrénykét, megnyomott benne egy gombot. Valószínűleg csengőt, mert két-három perc múlva az ajtóban a börtön felől kulcs csörrent, majd megnyílt a bejárat. Az ajtónyílásban a körlet egyik őre jelent meg. Beléptünk az átjáróba. Mögöttünk tompán becsapódott a nehéz ajtószárny, majd kinyitották a rácsos ajtót, levettem a karszalagot, majd megnyílt a belső ajtó és visszaléptünk a börtönbe. A cellámba vezettek. A fogolytársak már feszülten vártak. azonnal nekem estek a kérdéseikkel: hogyan zajlott le a tárgyalás, mit mondtál, milyen volt a bíró és az ügyvé­ded, a tanúk ellened vallottak, láttad a feleséged, megcsókolhattátok egymást, elítélnek, az őrök rendesek voltak, nem hoztál be semmit? Délután egy óra volt, az ebédnek nevezett moslékot félretették a cellatársak. Biztat­tak, hogy egyek. Undorral szagoltam az alumíniumcsajkába. Egy falatot sem vettem a számba. Inkább pihennem kellene egy kicsit. Fáradt voltam, nagyon fáradt. Lefeküdtem volna, de ezt nem szabad. Fejre álltam. Majd járkálni kezdtem. Az ajtótól az ablakig: hat lepés. Körülbelül négy méter nyolcvan centi. Többnyire ketten szoktunk egyszerre sétálni. Egymással szembe. Amikor az egyik az ajtónál fordul, a másik az ablak alatt. A párok tízpercenként váltogatták egymást. A következő páros a csere miatt siet­tetni szokta az előbbit. Most mindenki hagyta, hogy egyedül sétáljak, ameddig akarok. Éppen háttal az ajtónak, az ablak felé haladtam, amikor megcsörrent az ajtó előtt az őr kulcsa. Megreccsent a rugós kilincs és kicsapódott az ajtó. Letelt a szünet. A körlet őre intett, hogy siessek. A folyosó végében vártak a felvezetőim. Ismét elindultunk a „sóhajok hídja” felé.

Délután a büntetőtanács elnöke a felcicomázott és kifestett dr. Mokrášová rendőrségi pszichiátert hallgatta ki. Mokrášová – míg nem szólította őt a bíró – az ügyésznő mellett ült könnyed testtartással a szék karfáján átvetett tigrisbundájának dőlve. Miután felszólították, hagy lépjen a bíróság színe elé, felolvasta az 1982 júniusában készített elmekórtani szak­véleményt. Eszerint lelki és szellemi állapotom kielégítő. A környezeti hatá­sokkal kiváltott pszichopata és pszichés tüneteim ideiglenesek. Ezek nem gátolhattak abban, hogy felismerjem tevékenységem társadalmilag káros voltát. Mokrášovát – noha ezzel a megjegyzésével túllépett szakértői hatáskörén, mert minősítette azt a tevékenységet, ami miatt bíróság éle állítottak – nem figyelmeztette a bíró. Mokrášová elszánt és elkötelezett emberként jellemzett. Majd így fejezte be mondanivalóját: „Tettét egészséges tudatának teljes birtokában hajtotta végre.”

A vád és a védelem képviselői nem tettek fel kérdést az elmegyógyásznak. Mokrášová ezután egy picit meghajolt, vagy inkább csak megbiccentette a fejét, karjára vette tigrisbundáját, melyet a teremből kifelé menet öltött magára. A körbe udvarláshoz szokott hölgynek senki nem segítette fel kabátját.

Mokrášová talán még nem ért az ajtóhoz sem, a teremben is még tompa zaj uralkodott, amikor a bíró engem szólított:

BÍRÓ: Vádlott, állion fel! (A pulthoz léptem.) Ismeri Törzsök Erikát?

ÉN: Igen, ismerem.

BÍRÓ: Ki az a Törzsök Erika?

ÉN: Egy nőnemű emberi lény. (Még mielőtt kimondtam, tudatosítot­tam, hogy ez szemtelen válasz, azonban jólesett a nem egyértelműen megfogalmazott kérdésre ezt a lehető legbutább választ adnom. A bíró is észrevette, hogy ezt készakarva tettem. Megrándult az arca. Figyelmez­tethetett volna, de szavaimat inkább elengedte a Füle mellett. Ezért meg egyszer megkérdezte:

BÍRÓ: Ki az a Törzsök Erika?

ÉN: Egy barátom. A Magyar Népköztársaság állampolgára.

BÍRÓ: Mióta ismeri?

ÉN: Talán tíz éve.

BÍRÓ: Ki az a dr. Vígh Károly?

ÉN: Családunk jó barátja.

BÍRÓ: Dr. Bendát ismeri?

ÉN: Nem tudom, kire gondol, de ismerek például egy ilyen nevű néprajzkutatót.

BÍRÓ: Dr. Nagy László, dr. Nagy Péter, dr. Janics Kálmán és Végh László tanúkat ismeri?

ÉN: Amennyiben mindketten ugyanazokra a személyekre gondolunk, akkor igen.

BÍRÓ: Milyen kapcsolatban van az említett személyekkel?

ÉN: Most semmilyen kapcsolatunk nincs. (ismét megrándult a bíró arca.)

BÍRÓ: És korábban, letartóztatása előtt?

ÉN: Nagyon régen nem találkoztunk. Például dr. Janics Kálmánt több mint három éve nem is láttam.

BÍRÓ: Leülhet! (Leültem.) Kérem a kővetkező tanút, dr. Janics Kálmánt!

NEGYEDIK TANÚ: DR. JANICS KÁLMÁN, nyugdíjas. A vágsellyei Nitrogén Művek üzemi orvosa. Ő a Hontalanság évei c. kitűnő könyv szerzője, amelyben leírja a csehszlovákiai magyar kisebbség hányat­tatását 1945-48 között.

+ + +

Janics Kálmán körülbelül egy évig volt a Jogvédő Bizottság tagja. 1980 januárjában ellenem fordult, és egy ötven-nyolcvan példányban megírt és szétküldött levelében megrágalmazott. Azt állította, hogy provokatőr vagyok. Ezúttal is úgy történt, mint a megcsalt házastárs esetében: én tud­tam meg utolsóként Janics rólam terjesztett híreszteléseit.

1980. január végen (26-án) találkoztam utoljára Janiccsal a pozsonyi nagyállomás épülete előtt. Szombati napon. A pontos dátumot csak tanúvallomásából tudom. Napsütéses délelőtt volt. A Jogvédő Bizottság készülő dokumentumának piszkozatát adtam át neki véleményezésre. Felszálltunk egy városi autóbuszra. Szorosan mellé álltam, és a szövegjavaslatot tartalmazó borítékot a zsebébe csúsztattam. Úgy, hogy más ne láthassa. Utána elmentünk a Ventúr utcai alkoholmentes kávéházba. Ott a kiadandó dokumentumról beszélgettünk, valamint a szöveg nyilvánosságra hozatalának körülményeiről. Főleg azon törtük a fejünket, hogy kik hitelesíthetnék aláírásukkal a szövegel. Én úgy gondoltam, hogy a kisebbség helyzetét a nemzetközi egyezségokmányok alapján elemző dokumentumot (5. dokumentum) konkrét személyeknek kellene aláírniuk. Kiderült, hogy nem akad egy csehszlovákiai magyar sem, aki merné vállalni az ezzel járó kockázatot. Janics tárgyalásunk alatt kissé furcsán viselkedett. Ezt korának tudtam be. Azt hit­tem, fáradt. Állandóan ugyanazt ismételgette: a legalitásról beszélt meg arról, hogyha más országok kormányának is elküldjük a dokumentumot, akkor ez hazaárulásnak minősíthető, és emiatt bebörtönözhetnek bennünket. Nem volt világos számomra, hogy fél-e vagy csupán óvatos. A szöveghez konkrétan nem fűzött véleményt, mintha az nem érdekelte volna. Mar korábban is észrevettük a Bizottságban, hogy Janics nem konstruktív szellem. Sem elemzően, sem gyakorlatiasan nem tudott viszonyulni a Bizottság munká­jához, a kiadandó szövegekhez. Kategorikus, kinyilatkoztató stílusa volt. Ezért többen gondoltuk úgy, hogy Janicsnak inkább az eddigi kutatásai során szerzett tapasztalatai lehetnének hasznosak a Bizottság számára, mintsem a gyakorlati érzéke. Úgy gondoltuk, hogy főleg a Szlovákiai Jelentés, azaz a 9. dokumentum kidolgozásában segíthetne a legtöbbet. Ezt a dokumentumot a londoni Minority Rights Group-nak kívántuk átadni. Továbbá a Bizottság és a prágai Charta ’77 közötti kapcsolat felvételét is Janicsra építettük. Ő ezt a szerepet ugyan nem fogadta lelkesedéssel, de nem is utasította vissza. 1980 kora tavaszáig úgy számoltunk Janiccsal, mint a Charta jövendőbeni magyar aláírójával, aki ezzel a Bizottság szóvivőjévé is válna. Erről beszámoltam Prágában is a Charta és a Bizottság között létre­jött első találkozón 1980. április elején. Ezután Budapestre utaztam. Megérkezésem után barátaim (Csoóri Sándor, Bence György) első kérdése ezt volt: „Mit szólsz a Janics ­ügyhöz?” És én nem tudtam hozzászólni, mert nem tudtam semmiről.

Az egész történetnek ez a legtanulságosabb, de egyben a leginkább elgon­dolkodtató mozzanata is. Főleg azért, mert több jó ismerősöm és barátom, közöttük a Bizottság néhány tagja is megkapta Janics levelét. Nekem azonban nem szóltak. Csupán azt vettem észre, hogy Bizottságunk két tagja, akikben a legjobban megbíztam és kezdettől együttműködtünk, fokozatosan távolodik tőlem és elutasítják a további együttműködést. Ezt most nem szemrehányásként írom le, inkább okulásként. Egy rendszerben, ahol az embereket lelkileg és szellemileg nyomorgatják, ahol nem csupán szabad eszmecsere nincs, hanem a gondolatok sem szabadok, ahol a politikai és ideológiai elnyomáson kívül a lakosság egy csoportját társadalmi elnyomás is sújtja, ott a gyanakvás mélyre veri gyökerét az emberek lelkében.

Budapesten olvastam Janics „Negyvenöt pontját”, amelyekre választ követelt tőlem, tisztázzam magam. Ezt a felhívást természetesen elutasítot­tam. Egyrészt azért, mert néhány kérdést úgy fogalmazott meg, mintha a rendőrségen mondták volna neki tollba. Ha megválaszolom, számos ismerősömet és barátomat feljelentettem volna. Továbbá azért is el kellett utasítanom, mert tisztességtelen volt a módja. Ha személyesen közölte volna velem a gyanúját és tette volna fel kérdéseit, akar néhány megbízható közös ismerősünk jelenlétében, kötelességem lett volna válaszolni. Mivel nem ezt tette, nem tekinthettem őt partnernek, hanem – enyhén szólva – a rendőrség balekjének. Janics megsértette az ellenzéki lovagiasság legalapvetőbb szabályait. A reményt azonban nem adtam fel és azt hittem, talán helyrehozható ez a szörnyű tévedése. Megüzentem neki egy-két barátommal, akik jól ismertek mindkettőnket, hogy hajlandó vagyok vele találkozni és megvitatni állításait. Ilyen találkozóra azonban nem került sor, mert mindenkit, aki ebben az ügyben felkereste vagy meggyőzni igyekezett őt, feljelentett a rendőrségen, mint „Duray-ügynököt”. Még Benda Kálmánt is, akinek szakmai közre­működése nélkül nem jelenhetett volna meg a számára oly nagy hírnevet hozó könyve.

Ezzel részemről lezártnak tekintettem a Janics-ügyet, azonban tudatosítottam várható következményeit. 1980 áprilisának végén figyelmeztettem barátaimat: le fognak tartóztatni, és el fognak ítélni. Koronatanúként pedig Janicsot fogják felhasználni ellenem.

Ekkor már világos volt számomra, hogy nekem kell vállalnom a Jogvédő Bizottság szóvívói szerepét. Én voltam a kezdeményező, tehát én vagyok köteles vásárra vinni a bőrömet. Csupán azt nem tudtam még, hogy ez mikor válik időszerűvé. Mindenképpen csak a 9. dokumentum kiadása után. A megfelelő alkalom a 10. dokumentum megjelenése lett volna. Csakhogy ekkor kapott el másodszor az állambiztonsági hatóság. (Az olvasót meg kell nyugtatnom. Soha nem döntöttem úgy, hogy abbahagyom a Jogvédő Bizottságban a tevékenységet. Mind a rendőrségen, mind a bíróság előtt hazudtam, mikor ezt állítottam. És az sem igaz, hogy egyedül én voltam a Bizottság. De a többiek biztonságáért is én felelek, ezért nevü­ket nem sorolhatom fel.)

1979 nyarán – velem párhuzamosan – kihallgatták Janics Kálmánt is. A nálam tartott kutatás alkalmával az állambiztonságiak megtalálták Janics több levelét. Nem mindegyiket. Csak néhányat őriztem meg. Ezeket a leveleket a kihallgatás alkalmával elébe tették. Később ebből vonta le azt a következtetést, hogy én adtam át a leveleit a rendőrségnek. Ezt sajnos tényszerűen megcáfolni nem tudom. Állítólag attól kezdve fúródott benne mind mélyebbre a gyanakvás, mígnem 1980 januáriában megszerezte a végső bizonyítékot: a kávéházi asztal alatt – amely mellett ültünk január 26-án délelőtt – szerinte lehallgató berendezés volt elrejtve. Egyébként miért irányítottam volna őt pont ahhoz az asztalhoz.

1979 júliusában (vagy augusztusban?) a kihallgatások után Janics rövidesen meglátogatott. Ekkor talán még nem gyanakodott. Ezután többször kihallgatták őt, de nem tudom hányszor. Ezekről az esetekről már nem számolt be. Sejtem, hogy a velem szembeni gyanakvását nem egyedül építette fel. Valakik hozzásegítették őt.

Janics 1980-tól rólam, ismerő­seimről és barátaimról adatokat szolgáltatott ki a politikai rendőrségnek. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a szolgálatukba állt volna. Meggyőződésévé vált, hogy le kell lepleznie engem és erkölcsileg kell tönkretennie. Meg volt győződve, hogy az ellenem kikonstruált gyanúja valós, és leleplezésemmel a magyar kisebbségnek tesz szolgálatot, egyben önmagát is védi. Valószínűleg sohasem jön rá, milyen tragikus helyzetet teremtett ezzel.

Miután 1982. június 10-én az államvédelmi hatóság megindította ellenem a bűnvádi eljárást, Janicsot is kihallgatták. Tanúvallomását július 1-én jegyzőkönyvezték. Korábbi kihallgatásait szigorúan titkosnak nyilvánította a rendőrség. Neki is megtiltották, hogy bárkivel közölje. A tiltást kötelezvényszerűen aláíratták vele. A tanúkihallgatásról készült jegyzőkönyvre ez a tilalom nem vonatkozott. Szeptember 16-án törvényes keretek között beleolvashattam lejegyzett tanúvallomásába. Ebben részletesen beszámolt korábbi kapcsolatunkról. Elmondta, hogy 1976-ban, húsvét előtt újítottuk fel ismeretségünket. Miután Jolsváról Vágkirályfára költözött, 1978 novemberében Püspöki Nagy Péterrel meglátogattam őt. Ez alkalomból arra igyekeztem rávenni, hogy írjon cikket London számára. Ezt követően 1978. december 2-án Pozsonyban elvittem őt autón Nagy László lakására. Útközben – állítólag – megálltunk a Vár utcában. (A jegyzőkönyvben „Hradná ulica”-ként van lejegyezve, ilyen utca azonban a mai Pozsonyban nincs. Valójában a Kapucínus utcában álltunk meg.) Ott kiszálltam a kocsiból, és elmentem. Szerinte fél óra múlva tértem vissza Törzsök Erikával. Ezután folytattuk az utat Nagy Lászlóékhoz. Ott már várt ránk Püspöki Nagy Péter. Ezen a találkozón kértem fel őt (Janicsot), legyen a Jogvédő Bizottság elöljárója, valamint – vallomása szerint – konspirációról is beszéltem. (Nem tudom, Janics tudja-e, hogy a rendőrség a konspiráción összeesküvést ért?) Majd említett egy további találkozót is Nagy László lakásán, amelyre 1979. február 17-én került sor. Ekkor bejelentettem neki, hogy a leveleket postára adtam, és felvettem a kapcsolatot a Charta ’77-tel. Vallomásában megemlítette, hogy 1980. január l2-én meglátogattam őt, és átadtam neki egy 15 vagy 17 oldalas iratot. Végül az 1980. január 26-i találkozásunkat említi, amikor aláírások gyűjtésére biztattam őt. (Ekkor találkoztunk utoljára. A kávéházból elmenet panaszoltam neki, hogy az utóbbi hetekben többször is volt éjszakai szívrohamom. Fulladoztam, a pulzusom mérhetetlenül gyors volt, hideg veríték öntött el, és erős székelési ingerem volt. Kértem őt, mint orvost, segítsen. Megígérte, hogy majd küld orvosságot. Azt vártam tőle, hogy megvizsgál, de ezt nem ajánlotta fel. Elválásunk után pár nappal levelet kaptam tőle, amelyben értesített, hogy a borítékot, amelyet a zsebébe dugtam, elvesztette, orvosságot pedig nem tud küldeni, mert a kollégája, aki felírhatná, szabadságon van. Csodálkoztam, főleg azon, hogy a zsebébe dugott borítékot említette. Emiatt az volt a sejtésem, hogy megháborodott. El is határoztam, hogy kerülni fogom vele egy ideig a kapcsolatot. Azonban válaszoltam a levelére és megnyugtattam, hogy ne bánkódjék az elveszített boríték miatt, csupán újságkivágások voltak benne.) Vallomásában még kitért egy, február 1-jén írt levelére, amelyben figyelmez­tetett, hogy a jelenlegi nemzetközi helyzet nem kedvez a magyar kisebbségi érdekek védelmezésének azon a módon, ahogy azt a Bizottság teszi. (Ilyen tartalmú levelet azonban nem kaptam tőle. ) Kostka hadnagy, aki Janics kihallgatását is vezette, kérdést telt fel Janicsnak publikációs tevékenységével kapcsolatban. Janics – többek között – azt válaszolta, hogy létezik egy csoport, amellyel szorosan együttműködöm. Tagjai dr. Vígh Károly, dr. Benda Kálmán és Törzsök Erika. (Az eredeti jegyzőkönyv sokkal terjedelmesebb volt, de csupán ennyit tartottam érdemesnek lelegyezni tanúvallomásából.)

+ + +

A bíróság színe előtt most ismét alkalma nyílik Janicsnak kifejtenie a rólam alkotott véleményét. A teremfelügyelő hívására Janics belépett az ajtón. Kissé megöregedett, amióta nem láttam. Arcvonásai merevebbé váltak. Enyhén szklerotikus benyomást tett rám, főleg szemének megtört fényével. A bírónak átnyújtotta személyazonossági igazolványát, majd a pult mögé állt.

BÍRÓ: Mióta ismeri a vádlottat: Duray Miklóst?

JANICS: Az 1960-as évek második felében ismerkedtünk meg a Csemadok Központi Bizottságában, amelynek mindketten tagjai voltunk. Akkori ismeretségünk azonban felületes volt. Keveset beszélgettünk. Főleg nem olyan témáról, amely később, ismeretségünk felújítása után került szóba. Miután Durayt kizárták a Csemadok Központi Bizottságából, évekig nem találkoztunk. 1976 kora tavaszán Duray felkeresett Jolsván. (Valóban így történt. Húsvét előtt, nagyszombaton voltam nála.) Látogatására azzal az ürüggyel került sor, hogy előtte levelet íratott nekem amiatt, hogy fel akar keresni. (1976 kora tavaszán levelet kaptam Janicstól, amelyet úgy értelmeztem, hogy arról értesít, megkapta levelemet, és vár az általam megjelölt időpontban: húsvétkor vagy húsvét után – erre már nem emlékszem pontosan. Janics levele rendkívül meglepett, mert én nem írtam neki. Engem is elkapott az üldözési mánia, és valamiféle provokációt sejtettem e mögött, amely ellene irányulhat. Féltettem Janicsot. Telefonon értesítettem, hogy húsvétkor meglátogatom. A húsvétot ugyanis Losoncon szoktam tölteni. Losonctól Janics akkori lakókelye már csak kb. 100 km­-re fekszik. Így az egész családdal kirándultunk Jolsvára. Janiccsal a ren­delőjében beszélgettem. Jelen volt a feleségem is. Janics itt megmutatta a kérdéses levelet, amelyet Pozsonyban a főpályaudvari postahivatal körzetében adtak fel. Miután elolvastam, az lett a benyomásom, hogy a levelet Pozsonyon átutazó olyan magyarországi fiatalok írták, akik érdeklődnek a csehszlovákiai magyarság sorsa iránt. Nyilván szeretnének találkozni Janics Kálmánnal, akit egyre többen Fábry Zoltán utódjának, a magyar kisebbség „nagy öregjének” kezdtek tekinteni. A levélben rám csupán hivatkoztak. Gondolom, amiatt, hogy Janics bizalommal fogadja őket, mivel ismer engem. Janics ezen a nagyszombati találkozónkon sok mindenről beszélt. Főleg arról, hogyan akarják őt nyugdíjba kényszerí­teni. Idegesen beszélt. Csapongtak a gondolatai. Nehéz volt követni a szavait. Azt hittem, ez az elszigeteltségtől és a zaklatástól van. Végül abban egyeztünk meg, értesít, kik voltak a látogatói. De azok sem a jelzett időben, sem később nem érkeztek meg.)

BÍRÓ: Sor került a találkozásra?

JANICS: Igen. Felkeresett és azt mondta, hogy nem ő írta a levelet. Kissé furcsának tartottam a válaszát, de akkor még nem gondoltam, hogy a levél csak ürügy volt arra, hogy közelembe férkőzzön. Arról csak később győződtem meg, hogy már ez a manővere is része volt az ellenem kiépített taktikájának.

BÍRÓ: Ezen mit ért?

JANICS: Duray hivatalos provokatőr, jól képzett ügynök. (E szavak hallatán a tőlem balra ülő titkosrendőrök nevetgélni kezdtek.) Az volt a célja, hogy kompromittáljon és lehetetlenné tegyen.

BÍRÓ: Kérem a tanút, konkrétabban fejezze ki magát és főleg részletesebben.

JANICS: Nem sokkal azután, hogy Jolsváról Vágkirályfára költöztem, Duray meglátogatott. Kint már sötét volt. Furcsának tartottam, hogy ilyen későn jön első látogatásra és bejelentés nélkül. Ezt ő úgy okolta meg, hogy azért nem jött világoson, nehogy meglássák őt nálam. Duray ekkor különböző ajánlatokat tett. Ekkor említette először, hogy egy munkát kellene készíteni a magyar kisebbség helyzetéről, amely majd Londonban jelenne meg. Én akkor mondtam neki, hogy ezzel törvényes keretek között kell megpróbálkozni. Erre ő azt válaszolta, hogy külföldön, nyugaton kell az ilyen témát publikálni, mert annak van értelme. Ekkor említette először a Jogvédő Bizottságot is. Duray ekkor hívott meg egy pozsonyi találkozóra, 1978. december 2-ra dr. Nagy László lakására.

BÍRÓ: Erről beszéljen részletesebben.

JANICS: Nagy László lakására Duray vitt autón. Útközben megálltunk valahol a belvárosban, a Zsidó utca környékén. Duray ott kiszállt és nagyon sokáig távol maradt. Körülbelül fel óráig várakoztatott. Egy nővel jött vissza, akit Törzsök Erikának hívtak. Azzal beszélte ki magát a kesésért, hogy zárva volt a ház kapuja és nem tudott bejutni. Csak később jöttem rá, hogy tulajdonképpen mi történt távollétében. Akkor készítették elő a magnetofont, amivel később feljátszották a szavaimat, hogy kompromittálhassanak. A nővel a magnetofonszalagot tekergették a házban. (Janicsnak ez a kijelentése általános derültséget váltott ki a teremben. A mögöttem ülő titkosok felröhögtek.) Később ellenőriztem a házat. Már nem állt. Lebontották. Mikor Duray visszajött a nővel, Nagyékhoz mentünk. Ott már várt bennünket Püspöki Nagy Péter.

BÍRÓ: Sorolja fel, kik tartózkodtak a lakásban.

JANICS: A. Nagy László, Püspöki Nagy Péter, Duray Miklós, Törzsök Erika és én.

BÍRÓ: Miről beszélgettek?

JANICS: Duray itt említette először a Bizottságot szervezetként. Arról beszélt, hogy együtt kell működnünk.

BÍRÓ: Említette, hogy konspirálniuk kell?

IANICS: Igen, konspirációról beszélt. Emiatt fogtam gyanút először, de ekkor ezt még nem vettem komolyan. Egy asztal körül ültünk és ráláttam Törzsök Erika táskájára, amely a széke mellett a földre volt állítva. Láttam, hogy egy vastag, fekete könyv van benne. Gondoltam, milyen okos nő lehet, aki ilyen súlyos könyvet hord magánál. Csak később jöttem rá, hogy az a tárgy, amit könyvnek hittem, az magnetofon volt, amellyel Duray és a nő feljátszották az összejövetelen elmondott szavaimat. Duray egy páneurópai összeesküvő. Erről a későbbiek során győződtem meg. (Janics gyanúsításainak fokozatai itt értek a szintézishez. Kezdetben, 1980 tavaszán, még csak a csehszlovák titkosrendőrség ügynöke voltam. Akkor arra alapozta feltevését, hogy 1979 nyarán, a rendőrségi kihallgatások alkalmával szembesítették őt a nálam lefoglalt leveleivel. Később tovább dolgozott az elméletén, tovább jutott a spirálison. Kiderítette, hogy szovjet KGB-ügynök vagyok. Emellett – ki tudja milyen sugallatra – rájött arra is, hogy kettős ügynökként dolgozom. Ha ugyanis annak ellenére, hogy ő – a csehszlovákiai magyar kisebbség vátesze – kimondja rólam, hogy a csehszlovák és a szovjet titkosszolgálat embere vagyok, és mégsem for­dultak ellenem a „nyugatiak”, akkor a CIA szolgálatában is állok.) A jelenlevők Duray pártján voltak. Duray az összejövetel után rövidesen meglátogatott. Karácsony előtt. Iskolaügyi statisztikák fénymásolatát hozta. Nem kértem tőle, magától hozta. Nem sokkal ezt követően házkutatást tartottak nálam, és a Duray által hozott anyagot pont azon a helyen keresték, ahová azt Duray szeme láttára tettem. (Valóban meglátogattam Janicsot 1978 karácsonya előtt, de ez már a házkutatás után volt. Az iskolaügyi statisztikai adatok fénymásolatát – úgy emlékszem – korábban adtam neki. Karácsony előtt éppen a lezajlott házkutatás miatt kerestem fel őt. Úgy éreztem, nem szabad magára hagynom, mert beleőrül. Látogatásom alkalmával nagyon furcsa dolgokat mesélt. Arról beszélt, hogyan ejtette át a titkosrendőröket, meg az aktatáskákról, amelyekben tartja az anyagait. Mindezt azonban abban a szobában mondta, amelyben -állítása szerint – lehallgató berendezés volt elrejtve.) Később is arról győződtem meg, hogy Duray ellenem működik. A levelek, amelyeket 1979 nyarán lefoglaltak nála, arról tanúskodtak, hogy Duray ügynök. Ilyen leveleket ui. csak egy fizetett ügynök tart meg. De leginkább az 1980. január 26-i találkozón szereztem bizonyosságot arról, hogy Duray páneurópai összeesküvő, és együttműködik a legsötétebb elemekkel. Egy csoportja Magyarországon dolgozik. Azon munkálkodnak, hogy engem befeketítsenek. Tagjai: Vígh Karoly, Benda Kálmán és Törzsök Erika. Például Vígh Károly írt rólam egy ismertetést az Egyesült Államokba, ahol engem a csehszlovákiai magyar kisebbség ellenzéke tagjának nevezett. Jeszenszky Géza is ellenem ágál. Egyszer járt nálam, és igyekezett rávenni, hogy változtassam meg a véleményem Durayról. Nagy erők állnak mögötte. De most, hogy ezt mind elmondtam, megtisztultam. Engem emiatt már nem lehet törvényileg felelősségre vonni.

BÍRÓ: Önnek megjelent egy könyve nyugaton. Ön írta azt a könyvet?

JANICS: Igen, én. A saját nevem alatt. És rendes honoráriumot is kaptam érte, amit átutaltak a bankon keresztül.

BÍRÓ: Az Ön neve alatt megjelentek különböző kimutatások az ún. Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának dokumen­tumához csatolva. Azokra gondolok, amelyeket az Új Látóhatárban adtak ki.

JANICS: Igen, megjelent egy cikkem…

BÍRÓ: Nem cikkről van szó, hanem arról az iskolaügyi kimutatásról, amelyet Ön állított össze, és amelyben a magyar nemzetiség iskoláinak helyzetét vázolja fel, valamint az elkövetkező évtizedekre ad előrejelzést. Az adatokat táblázatokban tette közzé. (A büntetőtanács elnöke Janics felé fordította a Bizottság első dokumentumának függeléket.) Lépjen közelebb és nézze meg!

JANICS: Igen, ezt én állítottam össze nyilvánosságra hozott adatokból. Közöltem a forrásokat is. Saját nevemmel aláírva terjesztettem, és elküldtem az ország hivatalos szerveinek, valamint magánszemélyeknek.

BÍRÓ: Ön szerint létezik nemzetiségi megkülönböztetés a magyarok rovására Csehszlovákiában?

JANICS: Hogyne létezne, de ez ellen csak legális eszközökkel lehet föllépni, úgy mint én.

BÍRÓ: Vádlott, álljon fel! Mi célból találkozott 1978. december 2-án Nagy László lakásán Püspöki Nagy Péterrel, Nagy Lászlóval, Törzsök Erikával és Janics Kálmánnal?

ÉN: Ebben az összetételben a megnevezettek sohasem találkoztak. Nem találkozhattak!

BÍRÓ: Miért?

ÉN: Mert ezek a személyek mind nem ismerik egymást. Törzsök Erikát és családját régóta ismerem. Tőle tudom, hogy Janiccsal sohasem találkozott. Kérem a tisztelt Bíróságot, hogy dr. Janics Kálmán szavainak hitelesítése végett ellenőriztesse Törzsök Erika csehszlovákiai tartózkodását az említett időben. Tudtommal akkor sem a családja, sem ő, nem járt itt.

BÍRÓ (csak legyintett)

ÉN: Továbbá a tanú azt állította, hogy a házat, ahol én állítólag Törzsök Erikával találkoztam mielőtt Nagy Lászlóékhoz mentünk, már lebontották. Vigyék a tanút helyszíni szemlére, mutassa meg, melyik házról van szó.

BÍRÓ: Ki ellen szólította fel konspirációra a jelenlevőket Nagy László lakásán?

ÉN: Soha senkit nem buzdítottam konspirációra. Nem tudom, hogy egyáltalán miért kellett volna konspiratíve dolgoznom olyan ügyben, amellyel kapcsolatban soha nem titkoltam nézeteimet. Tudom, hogy Janics személyemet rágalmazó leveleket terjesztett. Nem tudom azonban, miért tette. Janicsnak többször adtam anyagokat: szakkönyvekből, folyóiratokból készített jegyzeteket, sajtókivágásokat azért, hogy használja fel munkáiban. Sokat beszélgettünk a magyar kisebbség helyzetéről. Vitatkoztunk is, főleg elméleti kérdésekről. Én ugyanis azt vallom, hogy a kisebbségi kérdés összefügg az általános társadalmi és politikai problémákkal. Ezekkel együtt lehet csak megoldani a kisebbség helyzetét. Janicsnak azonban más volt a véleménye.

BÍRÓ: Szembesíteni fogjuk a tanút a vádlottal. Vádlott, lépjen a tanú mellé! Forduljanak szembe egymással! (Furcsa érzés volt három év múltán – az előzmények ismeretében és a pillanatnyi helyzet miatt- szembenézni Janicsal. Nem volt vele szemben lelkiismeret-furdalásom, de mégis kényelmetlenül éreztem magam. Utoljára 1980. január 26-án álltunk egymással szemben. Akkor még úgy hittem, jó barátként. A Halászkapu és a Hosszú utca sarkán beszélgettünk. Orvosságot kértem tőle szívrohamaimra. Őszintén és bizalommal fordultam hozzá, de ő akkor már tudta, hogy erkölcsileg meg fog hurcolni.) Nézzenek egymás szemébe! (Janics csak félig fordult felém. Állandóan a bíróra tekintgetett. Úgy tálszik, nem számított a szembesítésre.) A tanú nézzen a vádlottra és állítását mondja a szemébe!

JANICS: 1978. december 2-án elvitt autóján Nagy László lakására, ahol Püspöki Nagy Péter, Nagy László és Törzsök Erika jelenlétében konspirációra szólított fel. (Furcsa volt, hogy Janics most magázott. Azelőtt tegeződtünk. Csaknem rászóltam: „Kálmán Bátyám, miért nem tegezel?” Ezt azonban a bíróság miatt sem tehettem, de azért sem, mert ezek után elment a kedvem a vele való tegeződéstől.)

BÍRÓ: Kérem a tanút, nézzen a vádlott szemébe, és ismételje meg szavait!

JANICS: (Nem tehetett mást. Arccal felém kellett fordulnia, és lesütött szemmel elismételte vádló szavait. A bíró nem látta, hogy tekin­tetét a földre szegezte.)

BÍRÓ: A vádlott a tanú szemébe nézve válaszoljon!

ÉN: (nem volt okom, hogy lesüssem a szemem) A tanú nem mond igazat, midőn azt állítja, hogy dr. Nagy László, dr. Nagy Péter és Törzsök Erika jelenlétében konspirációra szólítottam fel őt. Ilyen találkozó soha nem jött létre. Ezért megismétlem kérésemet: A Tisztelt Bíróság ellenőriz­tesse Törzsök Erika magyar állampolgár útlevelét hogy az említett időben tartózkodott-e Csehszlovákiában. (Janics továbbra is lesütött szemmel állt.)

JANICS: (elbizonytalanodva a bíróság felé fordult, és anélkül, hogy a bíró kérdezte volna őt, megszólalt) Lehet, hogy nem Törzsük Erikának hívták. Lehet hogy ez csak álneve volt de biztos, hogy volt ott egy magyarországi nő.

ÉN: Felhívom a Tisztelt Bíróság figyelmét Janics három éve azt állítja, hogy Törzsök Erika jelen volt ezen a találkozón, hogy a nevezettek mind ott voltak…

BÍRÓ (közbeszólt valamit, talán azt, hogy hallgassak, mert nem kap­tam szót, de nem figyeltem rá, túlkiabáltam szavait.)

ÉN …most pedig egyszerre megmásítja eddigi állítását.

BÍRÓ: Vádlott, üljön le! (Leültem. A bíró Janicshoz fordult.) A tanú menjen ki a teremből és várakozzon a folyosón. (Barátaim mondták, hogy miután Janics kilépett a tárgyalóteremből és leült a folyosón egy padra, mindenki elhúzódott a közeléből. Senki sem állt vele szóba.) Figyelmez­tetem a hallgatóságot őrizze meg nyugalmát, különben kiüríttetem a tárgyalótermet. Kérem a következő tanút. Végh Lászlót!

ÖTÖDIK TANÚ: VÉGH LÁSZLÓ szociológus, Szlovákia Kormányhivatala Nemzetiségi Titkárságának alkalmazottja.

Az állambiztonsági szervek 1982. július 7-én hallgatták ki Végh Lászlót. Elsősorban azt kérdezték tőle:

1) Mióta ismer engem és hol ismerkedtünk meg?

2) Milyen irományokat adott át nekem?

3) Miről beszélgetett Nagy Lászlóval és átadott-e neki statisztikai kimutatásokat?

Végh László, hasonlóan a többi kihallgatott barátomhoz, az 1960-as években ismerkedett meg velem a pozsonyi magyar fiatalok József Attila Ifjúsági Klubjában. Majd elmondta, hogy 1982 májusában a szlovákiai magyar művelődési klubok jegyzékét kértem tőle. Azt gondolta, erre azért van szükségem, mert előadásokat akarok tartani a fiataloknak Dél-­Szlovákia ásványvizeiről. (Az anyagok átadásával kapcsolatban nyilván azért kérdezték Véghet, mert 1982. június 2-án délután találkoztunk a pozsonyi Gottwald téren, a régi „Firsnálén” vagy Esterházy téren. Itt adta át nekem a kért címeket. Találkozónkat a titkosrendőrség ügynökei valószínűleg jelentették.) Nagy Lászlóval kapcsolatban Végh elmondta. hogy régen ismerik egymást, jóbarátok. Nem tartja kizártnak, hogy beszélt neki a munkájáról is, de azt a gyanúsítást visszautasította, hogy statisztikai adatokat adott volna Nagy Lászlónak.

A bíró, miután ellenőrizte Végh László személyi adatait, megkezdte kihallgatását.

BÍRÓ: Ismeri Duray Miklós vádlottat?

VÉGH: Igen, ismerem.

BÍRÓ: Mióta ismeri?

VÉGH: Az egyetemi éveink alatt ismerkedtünk meg.

BÍRÓ: Most is kapcsolatban vannak?

VÉGH: Esetlegesen szoktunk találkozni.

BÍRÓ: Hol szoktak találkozni? (Ez nyilván célzás volt a júniusi találkozásunkra a „Firsnálén”)

VÉGH: Néha az utcán.

BÍRÓ: Másutt nem? Például magánlakásban, Nagy Lászlónál?

VÉGH: Nem, ott még sohasem találkoztunk.

BÍRÓ: Miről szoktak beszélgetni?

VÉGH: Hétköznapi dolgokról. Duray szakmajáról, ásványvizekről. Úgy tudom, Duray ezzel foglalkozik most. Könyvet akar írni erről, meg előadásokat tart.

BÍRÓ: Miről szokott előadni?

VÉGH: Még nem voltam egy előadásán sem, de úgy tudom, hogy az ásványvizekről, geológiáról, Einsteinről voltak előadásai.

BÍRÓ: Miről szoktak még beszélgetni? A magyar iskolákról, nemde?

VÉGH: Nem, az iskolákról nem szoktunk beszélgetni. Inkább a művelődési klubokról, ezzel kapcsolatos módszertani kérdésekről. Duraynak nagy tapasztalata van a klubok szervezésében.

BÍRÓ: Ismerve Duray érdeklődési körét, nem hiszem, hogy csak ilyen közömbös témákról szoktak beszélgetni, mikor maga a kormányhivatal alkalmazottja. Volt tudomása a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságáról?

VÉGH: Nem tudok róla. (A bíró erre gúnyosan elmosolyodott.)

BÍRÓ: Tudjuk, hogy átadott anyagokat Duraynak. Mondja el sorban, mit adott át neki és mikor!

VÉGH: Csak a művelődési klubok jegyzekét kérte tőlem. Azt hittem, hogy Duray előadásokat akar tartani a klubokban az ásványvizekről.

BÍRÓ: Hagyja az ásványvizeket. Eltávozhat. (Mikor Végh kiment, a bíró behívatta a következő tanút.)

HATODIK TANÚ: DR. PÜSPÖKI NAGY PÉTER történész. Szabadfoglalkozású, Pozsony.

A pozsonyi ávósok 1982. július 16-án hallgatták ki Nagy Pétert. A rendőrségi jegyzőkönyv szerint a nyomozók leginkább aziránt érdeklődtek, hogy részt vett-e a Nagy László lakásában rendezett összejövetelen, amelyet Janics váltig bizonygatott. Nagy Péter ezt tagadta.

A bíró elvette Nagy Pétertől személyazonossági igazolványát és kihallgatása végéig magánál tartotta.

BÍRÓ: Ismeri a vádlottat?

NAGY P.: Ismerem. Még a hatvanas években ismerkedtünk meg az egyetemen.

BÍRÓ: De hiszen maga teológus volt. Duray pedig geológus.

NAGY P.: Ez igaz, de a teológiáról átléptem a bölcsészkar történet­tudományi tanszékére. Ezután ismerkedtünk meg.

BÍRÓ: Azóta tartják a kapcsolatot?

NAGY P.: Igen, szoktunk találkozni, Duray néha eljön hozzám. Én azonban nem járok hozzájuk. Néha évekig nem találkozunk.

BÍRÓ: Miről szoktak beszélgetni, ha találkoznak?

NAGY P.: Elsősorban történelemről. Engem más nem érdekel. Duray néha beszél saját szakmájáról, a kőzetek keletkezéséről és egyéb szakmai kérdésekről. (Nagy Péter lassan, fontolgatva ejtette ki a szavakat, mint akinek most kell összeszedni a gondolatait sohasem hallott kérdésekre válaszolva. A bírót idegesítette Nagy Péter beszédmodora.)

BÍRÓ: De politikáról csak szoktak beszélgetni?

NAGY P.: Nem, én nem értek a politikához.

BÍRÓ: A magyar kisebbség helyzete azonban Önt is érdekli. Erről bizonyára szoktak beszélgetni?

NAGY P.: Csak szakmai kérdésekről esik szó közöttünk. Történelemről és néha geológiáról. Ha Duray esetleg más témára tereli a beszélgetést, mindig figyelmeztetem, hogy nekem nincs időm mással foglalkozni.

BÍRÓ: Dr. Nagy Lászlót ismeri?

NAGY P.: Igen, barátok vagyunk.

BÍRÓ: Dr. Janics Kálmánt ismeri?

NAGY P.: Igen, ismerem.

BÍRÓ: Janics Kálmán az előbb vallomást tett, hogy 1978. december 2-­án dr. Nagy László lakásában találkoztak, ahol a lakástulajdonoson és Önön kívül jelen volt Duray és Törzsök Erika, a Magyar Népköztársaság állampolgára, valamint Janics. Felszólítom a tanút, beszéljen erről a találkozóról. Nyomatékosan figyelmeztetem, csak az igazat, a színtiszta igazat mondja.

NAGY P.: Meglep ez a tanúvallomás. Mint említettem, dr. Nagy László a barátom, ezért többször voltam náluk családi jellegű látogatáson. Az időpontokra azonban nem emlékszem. Az 1978. decemberi 2-i találkozóval kapcsolatban viszont határozottan nemet kell mondanom. Ilyen találkozóra nem kerülhetett sor… Megismételné bíró úr a hölgy nevét?

BÍRÓ: Törzsök Erika.

NAGY P.: Igen. Határozottan állítom. hogy Törzsök Erikával még nem találkoztam, tehát nem is ismerhetem őt.

BÍRÓ: Janics egyértelműen azt vallotta mind most a bíróság előtt, mind a nyomozószerveknek, hogy az említett napon Törzsök Erika és Duray társaságában Nagy Lászlóékhoz ment, ahol Ön már várta őket. Nagy László a nyomozáskor szintén beismerte, hogy Ön is ott volt. Mi az állásfoglalása ezzel kapcsolatban?

NAGY P.: Csak megismételhetem előbbi állításomat: ilyen találkozóra nem kerülhetett sor – ámbár Nagy László-ékhoz szoktam járni -, ugyanis Törzsök Erikával még sohasem találkoztam. Ezt nyomatékosan ki kell jelentenem.

BÍRÓ: Janiccsal és Durayval folytatott találkozásai során többször beszéltek a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságáról. Mivel kapcsolatban került szóba a Bizottság?

NAGY P.: Még nem hallottam erről a szervezetről.

BÍRÓ: Vádlott álljon fel! Forduljon szembe a tanúval… Kérem a tanút, forduljon a vádlott felé! Vádlott, van kérdése a tanúhoz?

ÉN: Nincs. Véleményem szerint dr. Nagy Péter mindent a valóságnak megfelelően mondott el. (Ezt követően Péter és én hosszan néztünk egymás szemébe.)

BÍRÓ: Vádlott, üljön le! A tanú hagyja el a tárgyalótermet és várakoz­zon kint a folyosón. (A büntetőtanács elnöke visszaadta Nagy Péternek a személyazonossági igazolványát. A tanú kiment a teremből. A teremőr a bíró utasítására beszólította a következő tanút.)

HETEDIK TANÚ: DR. A. NAGY LÁSZLÓ pszichológus, Szlová­kia Iskolaügyi Minisztériuma Főiskolai Intézetének alkalmazottja. Nagy Lászlót a titkosrendőrség nyomozói 1982. július 10-e körül hallgatták ki. Nyilván hamarább sorra került volna, azonban Nagy kórházban feküdt. Súlyos epeműtéten esett át. Az állambiztonsági hatóság két tisztje a kórházban közölte vele, hogy ki fogják őt hallgatni. Nagy megkérdezte tőlük, hogy a kórházban kerül-e sor erre? A titkosok azonban azt válaszolták, hogy az osztályvezető orvos azonnali hatállyal lábadozónak nyilvánította őt, ezért hazaengedik. Otthonában fogják kihallgatni. Nagy ezt a hírt igen furcsállotta, hiszen az operáció utáni lázas állapota nem múlt el teljesen, és az utolsó vizit alkalmával kezelőorvosa nem is jelezte, hogy rövidesen elhagyhatja a kórházat. Ebből arra lehetett következtetni. hogy elbocsátását a kórházból a titkosrendőrség erőszakolta ki. Nagyot déltájban szállították haza mentőkocsin. Alig egy óra múlva megjelentek nála a tit­kosok és megkezdődött a kihallgatás. Nagynak közben magasra szökött a láza. Feltehető, hogy tudatának nem volt teljesen birtokában. Egyetértett vallatóinak azzal az állításával, hogy lakásában egyidőben találkozott Janics, Törzsök Erika és Duray, de akkor elbizonytalankodott, midőn Püspöki Nagy Péterrel kapcsolatban kérdezték őt. Nem emlékezett a találkozás időpontjára sem. Úgy vallott, hogy valamikor 1978 őszen történt. Arra a kérdésre, hogy miről beszélgettek, azt válaszolta: a magyar iskolák oktatási nyelvének megváltoztatására készülő tervezetről. Más témára nem emlékezett. Mikor a nyomozók rákérdeztek, hogy ezen az összejövetelen alapították-e a Jogvédő Bizottságot, Nagy határozottan felelt: „erről szó sem volt”. Nagy ugyan bevallotta, hogy hallott a Bizottság létezéséről, mert ő is megkapta a Bizottság egyik dokumentumát, amelyet a levelesládájában talált. Majd azt vallotta, hogy néha az utcán szokott találkozni Durayval, hiszen Duray feleségének a szülei a szomszéd lépcsőházban laknak. Egy ilyen találkozás alkalmával megkérdezte Durayt, mit tud a Bizottságról, de kitérő választ kapott tőle. Ennyi állt a jegyzőkönyvben. Ez jelentette volna Janics vallomásának hitelesítését.

Nagy Lászlótól a bíróság nyilván azt várta, hogy hasonlóan fog vallani most is. A büntetőtanács elnökének a magatartása erre vallott. Főleg az a hanyagság, hogy készakarva nem vette figyelembe Janics vallomásában az ellentmondásokat. Ha azonban Nagy nem erősíti meg az „összeesküvés” vádját, összeomlik a Janicsra épített vádkonstrukció és csupán a Jogvédő Bizottság neve alatt kiadott dokumentumokra lehet alapozni a köztársaság felforgatásának vádját.

BÍRÓ: Mióta ismeri a vádlottat?

NAGY L.: Egyetemi éveink alatt ismerkedtünk meg a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klubban, amelynek Duray az elnöke volt.

BÍRÓ: Kapcsolatuk azóta töretlen?

NAGY L.: Néha szoktunk találkozni, főleg azóta, hogy Duray feleségének a szülei és mi egy épületbe költöztőnk, a szomszéd lépcsőházban lakunk. Ha arra járt, néha felugrott hozzánk, vagy az utcán találkoztunk.

BÍRÓ: Beszéljen az 1978. december 2-án a lakásukban rendezett találkozóról, amelyen részt vett Duray Miklós, Janics Kálmán, Törzsök Erika, Nagy Péter és Ön.

NAGY L.: Most, hogy több mint három év múltán visszaemlékezem az akkori eseményekre, nem tartom kizártnak, hogy egyszer vagy akár többször is találkozhattak az említett személyek. Azonban a Tisztelt Bíróság által felsoroltak találkozására nem egy időben és nem egy helyen kerülhetett sor, valamint nem egyszerre. Egy alkalommal, valamikor 1978 őszen Duray elkísérte hozzám Janics Kálmánt, aki egy kölcsönkért könyvet hozott vissza. Duray azért kísérte el őt hozzánk, mert Janics nem tudta, hol lakom és nem ismerte ki magát a lakótelepen. Duray akkor becsengetett és pár perc múlva távozott.

BÍRÓ: Nyomatékosan felhívom a tanú figyelmet, hagy a hamis tanúzásnak és a bíróság félrevezetésének büntetőjogi következménye van. A büntetőtörvény 175. cikkelye I. bekezdésének a) és b) pontja értelmében, ha a tanú a bíróság döntése szempontjából alapvető fontosságú tényeket elhallgat, vagy valótlan állításával félrevezeti a bíróságot három évig terjedő büntetéssel sújtható. Továbbá figyelmeztetem: a nyomozószervek által felvett jegyzőkönyv szerint egyértelműen tanúsította, hogy az Ön jelenlétében találkoztak, és az iskolakérdésről beszélgettek. Emiatt még egyszer kérdem Öntől hogyan zajlott le ez a találkozás, amely alkalmával megalakították a Jogvédő Bizottságot?

NAGY L.: (elcsukló hangon) Ilyen találkozó nem volt.

BÍRÓ: Vádlott, álljon fel! Nagy László tanú a biztonsági szervek által felvett jegyzőkönyv tanúsága szerint beismerte, hogy lakásában rajta kívül találkozott Ön, Törzsök Erika, Janics Kálmán. Janics Kálmán tanú ugyanezt állítja. Tehát két tanúvallomás bizonyítja ugyanazt. Ön ezt eddig tagadta. Ha beismeri, a bíróság ezt enyhítő körülményként veszi fontolóra.

ÉN: Az említett találkozóra sohasem került sor. Mikor Janics Kálmánnal elmentem Nagy Lászlóékhoz és becsengettem, majd Nagy ajtót nyitott, senkit nem láttam náluk. Különben is csak egy-két percig tartózkod­tam a lakásban.

BÍRÓ: Vádlott, üljön le! – Mondta a bíró dühösen, de láthatóan elbizonytalanodva. Ezután néhány olyan kérdést tett fel Nagy Lászlónak, amely már nem mozdította előre a bizonyítási eljárást. – Válaszoljon a tanú: mit tud a Jogvédő Bizottság létezéséről?

NAGY L.: A Bizottságról hallottam, de mibenlétéről nem tudok. Egyik dokumentumát azonban én is megkaptam, bedobva találtam a levelesládámban.

BÍRÓ: Tehát tudott a Bizottságról és arról is, hogy a Bizottság neve alatt több dokumentum is megjelent.

NAGY L.: Én csak egy dokumentumot kaptam meg. Többet nem ismerek.

BÍRÓ: (kapaszkodva az utolsó szalmaszálba) De hiszen az előbb mondta, hagy a Bizottság egyik dokumentumát bedobva találta a levelesládájában.

NAGY L.: Helytelenül fejeztem ki magam. Egyetlen dokumentumot ismertem csak, de már nem emlékszem a tartalmára, mert elolvasása után azonnal eldobtam.

BÍRÓ: (egyre indulatosabban) Maga jól informált iskolaügyi kérdésekben. Tudjuk, hogy maga szolgáltatott adatokat Duraynak.

NAGY L.: Én nem adtam neki semmilyen adatot.

BÍRÓ: De egyszer már bevallotta, hogy a magyar iskolák nyelvi átépítésének tervéről beszélgettek. A most letagadott találkozón is erről volt szó. Erről nyilatkozzon!

NAGY L.: A találkozóval kapcsolatban már elmondtam mindent. A magyar iskolákat sújtó tervezetről természetesen tudtam. De nem a minisztérium alkalmazottjaként, hanem újságolvasóként. Először ugyanis a sajtóban olvastam a készülő javaslatról, mely rövidesen bejutott a magyar kisebbség köztudatába is. Ebben az időben minden magyar értelmiségi erről beszélt Pozsonyban. A felháborodás általános volt. A terv szerint az alapis­kolák ötödik osztályától kezdve a magyar iskolákban megszüntették volna az egyes tantárgyak magyar nyelvű oktatását a magyar nyelv és irodalom, földrajz és történelem kivételével. Ha egy ilyen terv megvalósulna, az a magyar iskolák megszűnéséhez, az anyanyelv fokozatos elsorvadásához, végül a teljes asszimilációhoz vezetne.

BÍRÓ: Fejezze be. Nincs több kérdésem. A vád képviselőjének van kérdése?

ÜGYÉSZ: Nincs.

BÍRÓ: A védelem óhajt kérdést feltenni a tanúnak?

ÜGYVÉD: Nincs kérdésem.

BÍRÓ: A tanú eltávozhat… Tekintettel arra, hogy a további két tanú ­Sziegel Ferenc és Fodor Zoltán nem jelentek meg, a mai tárgyalást felfüggesztem és elnapolom 1983. február elsejére, reggel kilenc órára.

Sötétedett. A tárgyalóteremben közben felgyújtották a villanyokat. A folyosót azonban még bevilágította a kintről beszűrődő alkonyati fény. A teremből mindenki kivonult, majd engem is kivezettek. Miután visszatértünk a börtönbe, ismét az öltözőbe vezettek – mint reggel. Le kellett vennem a civil ruhát és vissza kellett öltöznöm a vizsgálatisok izzadságtól büdös melegítőjébe. Az öltözőbe egyedül kísért a fiatalabbik őr. Mikor kettesben maradtunk, beszélgetni kezdtünk.

– Miért akarja magát ez az öreg orvos mindenáron bemártani? – kérdezte.

– Ezt én sem tudom. 1980 februárja óta vádaskodik, leveleket irkál ellenem. De hiszen hallotta, mit mondott.

– Szerintem nem egészen normális – mondta az őr. – Amit ott összehordott a magnószalag-tekergetésről az közröhej volt.

– És mégis ő a vád koronatanúja.

– Gondolja, hogy a találkozóval kapcsolatos vádpontot sikerül kivédenie?

– Remélem. Kulcsszereplője, a magyarországi Törzsök Erika abban az időben nem tartózkodott Csehszlovákiában. Ezt könnyen be lehet bizonyítani, ha tehetővé teszi a bíróság.

– Csak tartsa magát holnap is olyan derekasan, mint ma – mondta, és megszorította a karomat. – A barátai azonban jobban kiállhattak volna maga mellett. Ha én lettem volna a helyükben, azt sem engedtem volna a bírónak, hogy jelenlétemben vádlottnak szólítsa magát. Hiszen ártatlan.

Ez a rövid beszélgetés a börtönőrrel szlovákul folyt. Úgy sejtem, hogy a körülbelül huszonöt eves fiú nem tudott magyarul.

Mikor átöltöztem, és új papucsot is kaptam a szétszakadt régi helyett, az őr, simogató hangon még egyszer megszólalt: – békességgel menjen vissza a cellába, és jól aludta ki magát. Holnap nehezebb napja lesz. Ítéletet fognak hirdetni.

Többet nem beszéltünk. A folyosón menet közben az őr a rabbal nem társaloghat. Észrevehetné valaki.

Viszonylag későre járt, mikor a cellaajtóhoz értünk. Délután négy óra lehetett. Műszakváltás után volt, ezért a biztonsági reteszeket már min­denhol bezárták. Csak a mi zárkánk ajtaján volt még nyitva. Miután beengedlek, azonnal rákattintották a biztosítékot.

A fogolytársak már azt hittek, hogy nem térek vissza: civilben maradok, és azonnal hazaengednek. Ilyen esetben mindenki örül, mert a szabadlábra helyezés precedens. Ha sikerülhet az egyiknek, miért ne történhetne meg a másikkal is. Bárki szabadulása reményt keltő. Ennek ellenére örültek, hogy visszajöttem. A foglyok nem szeretik, ha a cella „legénysége” megváltozik. Ilyenkor új rigolyákhoz kell hozzászokni. Mikor beléptem a cellába, az egyik Marian, aki a leghívebb követőm volt, éppen a földön fekve jógázott. A kulcszörrenésre felpattant, de midőn ránk zárták a riglit, visszafeküdt a leterített pokrócra és biztatott, hogy telepedjek mellé. Ezúttal nem álltam kötélnek. Csak az jógázhat, aki tud összpontosítani. A tárgyalás után nem tudtam volna a hasizmomra koncentrálni. Állandóan a másnapi tárgyaláson járt az eszem. A majd elmondandó védőbeszéden. Vezérszavas jegyzeteket kezdtem készíteni. Úgy terveztem, hogy két részre osztom a mondandómat. Az első része lenne a védőbeszéd – ha az ügyvédem ezt rám bízza. A másik része a vádlott zárszava, amelyet az utolsó szó jogán mondhatok majd el az ítélethirdetés előtt. Ennek az az előnye, hogy a bíró nem vonhatja meg tőlem a szót. Úgy gondoltam, ha az ügyvédem tart védőbeszédet, akkor a két részt egyszerte mondom el zárszóként. A szövegnek azonban csak a vázlatát tudtam összeállítani. mert a második tárgyalási napra maradt az a két fontos tanú, akiknek a vallomása módosíthatja védőbeszédem.

Másnap reggel új őrök kíséretében mentem a tárgyalásra. Ezt a két embert nem szerettem. Az egyik – a sötét szemüveges – arrogáns volt. Néha ő vezetett sétára. Mindig káromkodott és üvöltözött, utána rúgott a foglyoknak, és ütötte őket. A másik – az idősebb, sima képű – magyar volt. Galánta környékéről. Többnyire a börtönorvos rendelője környéken találkoztam vele. Elég jól beszélt szlovákul, de a szavakat magyarosan ejtette. Ő is néha ordítozott ránk, de kevésbé. Talán röstellte, hogy a kiejtése szerint azonnal észrevehető volt származása. Szolgatípusú ember volt. Azt hiszem, bármilyen – számára nem kockázatos – parancsot habozás nélkül teljesített volna.

Mikor ráléptünk a „sóhajok hídjára” és felvettem a vizsgálatisok fehér karszalagját, a galántai rám szólt:

„Dajte sem pravú ruku!” (Nyújtsa ide a jobb kezét!) Odanyújtottam. Abban a pillanatban láncot csavart a karomra. Úgynevezett T- vagy horgos láncot. Kutyalánc formájú béklyót. A fémfonat hurokszerűen csavarodott a csuklómra, és egy T alakú fogantyúban végződött. (A rabok szlovákul „técsko”-nak nevezték.)

„Rántsa meg a kezét!” – mondta a galántai.

Megrántottam, és felszisszentem, mert rászorult a lánc a csontomra. Fájt a fém kemény szorítása.

„Látja, ha rángatni fogja a karját vagy menekülni akarna, a lánc működni kezd” – ily módon figyelmeztetett, hogy maradjak nyugton. Aztán ő is megrántotta a láncot. Ekkor ismét felszisszentem a fájdalomtól. „Ne sziszegjen, ez csak ellenőrzés volt.”

Amint kiléptünk a bírósági épület folyosójára, jobb karomat a testemhez kellett szorítanom. Szorosan mellém zárkózott a magyar smasszer és vezetett, mint egy dán dogot. Ismerőseim és barátaim nem vették észre, hogy láncra fűztek. Először nem értettem, hogy az előző napon miért nem kap­tam bilincset, és ma miért kötöttek meg. Csak midőn közelebb értünk a folyosón álló embercsoporthoz, kezdtem sejteni az okát. Dr. Eva Maria Barka asszonyt, a bécsi ügyvédet kerestem szememmel, de csillogó ében­fekete haját nem láttam sehol. Úgy látszik. ezzel függhet össze. Nincs itt a külföldi (nyugati) megfigyelő. Tegnap, mikor szemtanúja volt az eseményeknek, el kellett játszani a „demokratikus” igazságszolgáltatás mókáját. Ma tehát keményebb lesz a helyzet – gondoltam. Őreim alapján is erre következtettem.

Feltartott fejel, előreszegezett tekintettel mentem, hogy mindenkit tüzetesen megnézhessek. Láttam Imrét. Lacit, Gyuszit, Sanyit, Mártát, Katit és Katót, Karcsit, Lajos bácsit és másokat. Szememmel a szemüket kutattam. A tekintetükből akartam kiolvasni, hátha tudnak valamit sorsom várható alakulásáról. Észrevettem néhány ismeretlen férfit is a folyosón, de láttam rajtuk, hogy jószándékkal vannak itt. Ahogy mentünk előre, és amint alig észrevehető fejbiccentéssel köszöngettem jobbra-balra, jobb kezemet a testem mellett feszítve, balomban tartva a jegyzeteimet a derekam magasságában, egyszer csak a folyosó sörétjében, a tárgyalóterem ajtajánál egy kemény szempárra figyeltem fel. Találkozott a tekintetünk. Egy villanás, és felismertem őt: Mészöly Miklós volt. Istenem, hát eljöttél druszád tárgyalására és elítéltetésére? Úgy megörültem láttán, hogy csaknem elsírtam magam. Könnyeimet csak nehezen sikerült lenyelnem. Egyedül jöttél Miklós, vagy többedmagaddal? Csoóri Sanyi is itt van? Akkor még nem tudtam, hogy Csurka Pistával és Cseres Tiborral jött. Őket nem láttam, annyira lekötött a Mészöly-látomás. Sejtettem, hogy nem egyedül érkezett, csak nem tudtam, hogy kivel, kikkel. Sebaj, ha itt vagytok, mindjárt jobban érzem magam.

Őreim bevezetlek a tárgyalóterembe. Mészöly oly közel állt hozzám, amikor kanyarodtunk befelé az ajtón, hogy megfoghatott volna.

„Hékám, ne oda, egy pohár borra gyere!” – mondhatta volna. Vagy knokautolhatta volna az őreimet, bal kézzel kiszabadított volna karmaik közül, jobbjának suhintásával merevgörcsbe rándíthatta volna üldözőimet, aztán uzsgyi, el… De hová?

Miután átléptem a tárgyalóterem küszöbét, kulcsra zárták mögöttem az ajtót. Bent várakoztunk. Pár perc múlva bejött Peter Šamko. Valamit sug­dosott a büntetőtanács tagjainak, majd magához intette a teremőrt. Ezután beengedték a titkosokat, akik ismét lefoglalták az ülőhelyek felét. Eközben Šamko felém fordult, de anélkül, hogy vádlottnak szólított volna, megkérdezte:

– Családtagjai itt vannak? Felesége, testvére, szülők, akiket óhajt, hogy részt vegyenek a tárgyaláson?

– Igen. Anyám kivételével mind kint várakoznak – válaszoltam, és azt hittem, hogy zárt tárgyalást rendelnek el. De nem. A szabad ülőhelyeket barátaim és ismerőseim foglalhatták el. Feleségem, nővérem és apósom közrefogták Cserest, Mészölyt és Csurkát. Együtt jöttek be a terembe, családtagokként. Mészöly Miklós közvetlenül a hátam mögött ült, jelzésül meg is bökött: „Itt vagyok, drusza” – mondta volna, ha mondhatta volna.

Megtelt a terem. Becsukták az ajtót és megkezdődött a tárgyalás második napja. 1983. február elseje volt. Kedd, körülbelül reggel kilenc óra.

BÍRÓ: (felállt, és megnyitotta a tárgyalást) Folytatjuk Pozsony városi ügyésze által dr. Duray Miklós ellen a Btk. 98. cikkelye 1. bekezdése és 2. bekezdése b/ pontja értelmében a köztársaság felforgatása bűntettében benyújtott vád tárgyalását. Megállapítom, hogy a tárgyaláson megjelent a városi ügyész képviseletében dr. Bartková, a vádlott dr. Duray Miklós, ügyvédje dr. Rampášek, a hivatalos tolmács dr. Jamnický. A büntetőtanács összetétele változatlan. A tárgyalást a nyilvánosság részvételével tartjuk meg. (Šamko közben leült) Vádlott, álljon fel!

ÉN (felálltam és a pulthoz léptem.)

BÍRÓ: Ismeri dr. Sziegel Ferencet?

ÉN: Igen, ismerem. (Nem értettem, miért idézték be Sziegelt. Reméltem, hogy nem ellenem akarják őt felhasználni. Ha ellenem fog vallani – ha tehát hazudni fog – erkölcsileg vége van. Vagy talán valakinek sikerült rávennie a bíróságot, hogy idézze be Sziegelt, mert korábban Sziegelt sikerült meggyőzni arról, hagy köteles elmondani az igazat? Rövidesen kiderül.)

BÍRÓ: Kéretem dr. Sziegel Ferenc tanút! (A teremőr kiszólt az ajtón. Sziegel bejött a tárgyalóterembe. Futólag körbehordozta tekintetét a bent ülőkön, majd a bírói emelvényhez lépett. Formálisan ellenőrizték a személyazonosságát. A tanú és a bíró között az első pillanattól kezdve udvarias, bizalmaskodó hangulat uralkodott. Ezután Sziegel a pult mögé állt.)

NYOLCADIK TANÚ: DR. SZIEGEL PERENC, Szlovákia Kormányhivatala Nemzetiségi Titkárságának vezetője. Ő volt az egyetlen tanú, akit a bíróság idézett be. Kihallgatását nem kérte sem az ügyész, sem a védelem, és a politikai rendőrség sem hallgatta ki. Sziegel vallomása tulaj­donképpen csak a védelmet támogathatta. Helyzetemen ugyanis már nem ronthatott, akármit is mondott volna. Ha azonban vallomása majd mégis befolyásolná az ügyet, ez csak az én javamra szólhat.

BÍRÓ: Kérem a tisztelt tanút, először néhány kérdésemre válaszoljon! Ismeri a vádlottat?

SZIEGEL: Igen, jól ismerjük egymást.

BÍRÓ: Mikor ismerkedtek meg?

SZIEGEL: 1966-tól ismerem Duray Miklóst. (Tévedés: 1965-ben ismerkedtünk meg.) Sokat találkoztunk, beszélgettünk. Én akkor a párt központi bizottságának titkárságán dolgoztam, ő pedig ifjúsági vezető volt. Föllépett a prágai diák-konferencián is, ahol a szervezet egysége mellett emelt szót. (Ez nem így történt. Sziegel arra a prágai főiskolás és egyetemista konferenciára gondolt, amelyet említettem a Kutyaszorító első kötetében. Prágában akkor nem kaptam szót. És főleg nem szándékoztam támogatni az egységes ifjúsági szervezetet. Persze Sziegelnek ez a tévedése a mos­tani tárgyalás szempontjából elhanyagolható volt. Számomra azonban fontos információt jelentett ez a mondat. Azt jelezte, hogy nem akar ellenem tanúskodni. A jelenleg uralkodó politikai erők és hatalmi ideológia szempontjából az egységes ifjúsági szervezet elvi jelentőségű. Aki ugyanis a művileg megteremtett egységet ellenezte, azt az ellenség táborába sorolták; aki védelmezte, azt nem. A vádirat szerint én az ellenséghez tartozom. Sziegel kijelentése ennek az ellenpólusát alkotta. Így a negyedik mondat után világossá vált számomra Sziegel szándéka. Még ha nem is azért hívták őt ide, hogy engem támogasson, és ha vallomásával nem is menthet meg a fegyháztól, mégis a megmentésemre tesz sajátos kísérletet. Vallomásában volt egy további jelzés is: kihagyta az 1968-ban és 69-ben folytatott tevékenységemet. Ha megemlíti, megerősítette volna az ellenem felhozott ideológiai vádakat. A prágai konferencia említése után azonban három évet átugrott.) Kapcsolatom Durayval 1969-ben megszakadt. Azóta csak rendszertelenül találkoztunk. De 1981 őszen véletlenül kétszer is összefutottunk. Ekkor kérdeztem meg tőle, nem tud-e valamilyen bizottságról amely a magyar nemzetiség védelmével foglalkozik. Ekkor ugyanis már hallottam, hogy különböző névtelen levelek, irományok terjednek, és úgy hírlett, hogy Duray Miklós áll a hátterükben. Kérdésemre azt válaszolta, nem tudja, kik terjesztik, de ő is ismeri ezeket a szövegeket, ha nem is biztos, hogy mindegyiket. Mivel nemigen hittem, hogy nem tud erről, ezért igyekeztem neki megmagyarázni, hogy ez nem helyes. Nem kell itt anonim módon föllépni, sem holmi bizottságot alapítani, főleg nem így, feketén. A nemzetiségi probléma megoldása a hivatalos szervek hatáskörébe tartozik. A kormány is foglalkozik vele. Ekkor az utcán beszélgettünk, ami nemigen illik régi ismerősökhöz, meg hát szerettem volna vele huzamosabban elbeszélgetni, ezért meghívtam őt magamhoz a hivatalba. Megígérte, hogy eljön. Nem sokkal később felhívott telefonon és megegyeztünk a pontos időpontban. Közben a kezembe került egy terjedelmes gépírásos anyag a csehszlovákiai magyarok helyzetéről. Ezt a főiskolások körében terjesztették. Amikor Duray feljött az irodámba, megemlítettem neki ezt is. Megmutatni azonban nem tudtam, mert már nem volt nálam. Ekkor mondtam Miklósnak (szlovákul is Miklóst mondott és nem Mikulášt) „ha netán tudod kitől származik ez az anyag, akkor mondd meg neki, hogy ilyen negativista megfogalmazású munkákkal kárt okoz.” (Az 1981 decemberében folytatott beszélgetésünk jellege közmondásszerű volt: lányomnak mon­dom, menyem értsen belőle. Sziegel ugyanis tudta, jobban mondva sejtette, hogy a Bizottság egyik tagja én vagyok, de úgy tett, mintha ezt nem tudná. Viszont én is tudtam, hogy ő is tudja, de úgy tettem, mintha sem ő nem tudná, sem én.) Miklós ekkor megkért mondjam el neki, miről szól ez az anyag. Amire emlékeztem, elmondtam… Erre azt válaszolta, nem tudja, ki írhatta, de ő is foglalkozott hasonló kérdésekkel, és el is mondott egynehány nagyon figyelemre méltó észrevételt, főleg Dél-Szlovákia gaz­dasági helyzetéről. Csodálkoztam, hogy mennyire tájékozott. Említettem neki, hogy a kormány 1973-ban, 1975-ben és 1978-ban is tárgyalt a magyar kisebbséget érintő gazdasági, politikai és iskolaügyi kérdésekről, és elfogadott határozatokat is. Úgy döntött, hogy 1981 és 85 között 15 osztályt nyit magyar „monotípusú” közép- és szakközépiskolában (monotí­pusú iskola: olyan magyar iskola, amelyet még nem vontak össze szlovák iskolával). Ezúttal azonban azt is hangsúlyoztam Miklósnak, hogy bizony néha a kormány elé is kerülnek olyan anyagok, amelyek nem tükrözik híven a valóságot. Hozzátettem – jóakaratúan figyelmeztetve őt – hogy az anonim anyagok pedig a hivatalos politikát állítják be helytelenül. Ebben az országban senki sem akarja erőszakosan asszimilálni a magyarokat. A magyarok helyenkénti sértegetése anyanyelvük miatt, a „Szlovákiában csak szlovákul” jelszó hangoztatása egyedi és helyi jelenség. Orvoslásuk napirenden van. Durayval persze másról is beszélgettünk ez alkalommal. A szakmájáról beszélt, munkahelyi problémákról és egyéb témákról. Megit­tunk három-négy kupica szilvóriumot is. Igaz, Miklós? (És hátrafordult felém.) Persze, munkaidő után (tette hozzá nevetve, így igazolva, hagy betartja az andropovi munkaerkölcsöt).

ÉN: Bizony, finom volt az a szlivovica (- szóéltam visssza Sziegelnek. Ez mindenképpen furcsa helyzet volt. Nem szokás. hogy a bíróság színe előtt a tanú és a vádlott csevegni kezdjen egymással. A bírót is meghökkentette, de csupán szelíden szólt közbe).

BÍRÓ: Kérem a tanút, legyen szíves a bíróság felé fordulni!

SZIEGEL: (Mintha mi sem történt volna. Rövid ideig még engem nézett, én meg őt, majd visszafordult a bírói emelvény felé és úgy folytatta.) Jó hangulatban váltunk el. Miklós szavát adta, hogy nem fejt ki semmilyen tevékenységet és a jövőben sem fog. Felhívtam a figyelmét: ha észrevételeid lesznek a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban, nekem jelentsd! Nálunk ugyanis a kapuk mindenki előtt tárva vannak, és a pártszervekkel közösen minden problémát meg lehel oldani, valamint nyíltan lehet beszélni a nyilvánosság bevonásával is a sajtó útján. Hiszen erre több példát lehetne felhozni.

BÍRÓ: Dr. Sziegel Ön említett egy gépírásos anyagot, amely a főis­kolások körében terjedt és eljutott Önhöz is. Miről szólt az anyag?

SZIEGEL Egy tanulmányszerűség volt. Több fejezetből állt. Az egyes fejezetek témák szerint következtek egymás után. Volt történelmi, gazdasági kérdésekkel, munkaviszonnyal, népesedési kérdésekkel, nyelvhasználattal, egyházakkal foglalkozó fejezete. Természetesen mi ezt az anyagot bemutat­tuk az illetékes szerveknek. Felmerült ezzel kapcsolatban a gyanú, hogy talán egy magyarországi munkacsoport állította össze az anyagot Magyarországon. (Sziegel 1981 decemberéhen még úgy mondta, hogy szerinte nincsenek Csehszlovákiában olyan magyar szakemberek, akik képesek lennének ilyen anyagot megírni, ezért szerinte ezt csak Magyarországon dolgozhatták ki. Nem tudom, hogy komolyan gondolta-­e, amit mondott, vagy csak így akart beugratni, remélve, hogy erre azt válaszolom: dehogy nincs, hiszen én és a barátaim írtuk.) A közügyek és a társadalmi problémák iránti érdeklődést nem ítélhetjük el, de véleményünk szerint ilyen formában nem lehet foglalkozni a kérdéssel. Egyrészt azért, mert negativista anyag volt, másrészt, ha minden üggyel – amit másképpen is meg lehet oldani – a nyilvánosság éle lepnénk, pánik keletkezne. Az illeté­kesek tudnak mindenről, minden problémáról, de ez az ő belső ügyük, és nem tartozik másra.

BÍRÓ: Kérdem a tisztelt tanútól, van-e tudomása valamilyen iskolákra vonatkozó nyelvi átszervezésről?

SZIEGEL: A magyar tanítási nyelvű iskolákra gondol vagy általában az iskolareformra?

BÍRÓ: A magyar iskolákra.

SZIEGEL: Több elképzelés volt az utóbbi időben. Az iskolák összevonásának terve főleg a magyar főiskolások és középiskolások számának emelését célozta meg. További célunk a szlovák nyelv tudásszintjének javítása. Azaz: hogyan elérni, hogy a magyar fiatalok jobban elsajátíthassák a szlovák nyelvet. Ugyanis általában gyenge eredményeket mulatnak fel. Például nem tudnak kielégítően szlovákul a felvételin. Ez probléma. Gond ez a gyerekek, a szülők és a társadalom szempontjából. Ennek a megoldására háromféle javaslat szülelelt az illeté­kes szervek részéről, persze nem egy időben.

– Az iskolaügyi szervek célul tűzték ki a káderhelyzet megjavítását a magyar iskolákban. Ez annyit jelent, hogy jobban képzett pedagógusokkal kell ellátni a magyar iskolákat, és általában emelni kell a szlovák nyelv oktatásának színvonalát.

– Az egyes tantárgyakban – fölég a szaktantárgyakban – be kell vezetni a szlovák nyelvű szakkonverzációt, valamint a szakkifelezések elsajátítását mindkét nyelven, azaz párhuzamosan magyarul és szlovákul.

– A harmadik elképzelés szerint a szlovák nyelvtudás szintjét azzal lehetne emelni, ha a magyar alapiskolák 5. évfolyamától kezdve fokozatosan bevezetnék az egyes tantárgyak szlovák nyelvű oktatását a magyar nyelv és irodalom, történelem és földrajz kivételével.

Ez utóbbi tervezetet is megtárgyalta a kormány nemzetiségi tanácsa, de nem javasolta a bevezetését.

BÍRÓ: Az ön áltat említett harmadik elképzeléssel kapcsolatban kialakult valamilyen széleskörű elutasító állásfoglalás?

SZIEGEL: Tudok róla, hogy többen úgy tekintettek erre a tervezetre, mint a magyar iskolák ellen készülő rendelkezésre. Ezek az emberek azon­ban eltúlozták a kérdést, és nem is voltak megfelelően informálva. Igaz, nem is lehettek, mert ez a terv az iskolaügyi szervek belső ügye volt. Azzal, hogy a kormány levette a napirendről, elvesztette időszerűségét. Tovább nem foglalkoztunk vele.

BÍRÓ: A nemzetiségi tanácsban mikor tárgyaltak erről a tervezetről? Természetesen erre a kérdésre nem köteles válaszolni.

SZIEGEL: Ez nem hivatali titok. Valamikor 1979 januárjában, úgy tizenötödike táján. Ekkor javasolta a tanács a kormánynak, hogy vegye le napirendről ezt a tervezetet. A kormány nemzetiségi tanácsa csupán tanácsadó szerv, tehát nincs döntési joga, csak tanácsadói jogköre.

BÍRÓ: Kapott az Önök hivatala 1979 januárjában tiltakozó levelet az említett tervezet ellen a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának aláírásával?

SZIEGEL: Nem, ilyen levelet nem kapunk. (Sziegel nemleges válasza figyelemre méltó. Bizottságunk 1979. január 5-én keltezett levelét kezdettől fogva titkolta a szlovák kormány. Amikor 1979 júliusában először vitt el a politikai rendőrség, akkor sem firtatták, habár említették. De sokkal figyelemre méltóbb, hogy kihagyták a mostani vádiratból is. Holott az 1982. június 3-ával kezdődött kihallgatások során többször is vallottam erről a többi dokumentummal együtt. Ez a levél a Bizottság második dokumentuma volt. Hiteles értesüléseim szerint a nemzetiségi tanács 1979. január 16-i ülésén a tanács elnöke fölolvasta a levelet, és ezután bontakozott ki a vita, amelynek a végeredménye a magyar iskolák nyelvi átalakítási tervének elutasítása lett. Erről azonban részletesen beszámoltam a Kutyaszorító első kötetében. Sziegel kijelentése nyomán azonban ténybeli ellentmondás keletkezett az én vallomásom és az ő szavai között. Emiatt szembesíteni kellett volna bennünket a bírónak. Erre nem került sor.) De 1981 decemberében tájékoztattam Duray Miklóst, hogy a nemzetiségi tanács annak idején nem javasolta a nyelvi átépítés tervét, és ezért a kormány ezzel tovább nem foglalkozott. Csupán a szlovák nyelv oktatási szintjének emelését tűzte újra napirendre. Jelenleg a magyar nyelv oktatási színvonalának az emeléséről folyik vita.

BÍRÓ: Vannak értesülései a tisztelt tanúnak a magyar nemzetiség diszkriminálásáról, nyelvének, kultúrájának degradálásáról?

SZIEGEL: Igen, ilyen problémák esetenként léteznek. Hozzánk is eljutnak egyedi panaszok. Ezek azonban általában helyi okokra vezethetők vissza. Helyi problémák. A helyi viszonyok, lokális visszaélések függvénye.

BÍRÓ: Csehszlovákiában létezik nemzetiségi alkotmánytörvény. Ön szerint ezt betartják? Hogyan vannak betartva a nemzetiségi törvények?

SZIEGEL: Hát tudja, ezzel is az a helyzet, mint mindennel nálunk. Vannak törvények, előírások, amelyeket vagy betartanak, vagy nem. Ezt nehéz ellenőrizni. A nemzetiségi alkotmánytörvény betartásában is vannak hiányosságok. De hangsúlyozom, ez helyi probléma és megoldható. Csak nehéz megoldani.

BÍRÓ: Az ügyészasszonynak van kérdése a tanúhoz?

ÜGYÉSZ: Nincs.

BÍRÓ: Az ügyvéd úr óhajt kérdést intézni a tanúhoz?

ÜGYVÉD: Igen. Első kérdésem: folyik-e a magyar óvodákban szlovák nyelvű foglalkozás?

SZIEGEL: Igen. Naponta negyed órát szlovákul foglalkoznak a gyerekekkel a szlovák nyelvi készség növelése érdekében. Ez segítséget jelent az alapiskola elsőseinek. De ha valaki akarja, ezt is lehet akár pozitívan, akár negatívan értékelni. Mint mindent.

ÜGYVÉD: Ön azt mondta, hogy Szlovákia Kormánya levette a napirendről a magyar iskolák nyelvi átépítésének tervét, amelyet a nem­zetiségi tanács nem javasolt. Mégis 1981 februárjában a Pravdában meg­jelent egy cikk, amely ezt a tervezetet propagálta. Ön szerint mi ennek a oka?

SZIEGEL: Ezt Bornayová írta, a rimaszombati vegyes típusú gimnázium igazgatója (vegyes típusú: olyan magyar iskola, amelyet már összevontak a szlovákkal). De ez tulajdonkeppen nem újságcikk volt, hanem a járási pártkonferencián elhangzott hozzászólása. Ezt közölte a lap.

ÜGYVÉD: Köszönöm, nincs több kérdésem.

BÍRÓ: Vádlott, álljon fel!

ÉN (Odaálltam Sziegel mellé.)

BÍRÓ: Dr. Sziegel tanú elmondta – amint hallhatta -, annak idején informálta magát, hogy a kormány folyamatosan foglalkozik a nemzetiségi kérdéssel, és ha vannak javaslatai, észrevételei ezzel a kérdéssel kapcsolat­ban, akkor forduljon hozzá, illetve a hivatalához. Ezt Ön nem tette meg. Miért?

ÉN: 1981. november végén, december elején két ízben beszélgettem dr. Sziegel Ferenccel, amint azt a tárgyalás első napján már elmondtam. Ez a két beszélgetés nagy hatással volt rám. Először is tőle tudtam meg, hogy létezik egy monográfia a csehszlovákiai magyar kisebbségről. Elbeszélése alapján jutottam arra a meggyőződésre, hogy ez az én jegyzeteim felhasználásával készülhetett. Azokról a jegyzetekről be­szélek, amelyeket Vámos Vera útján akartam elhelyeztetni a Széchényi Könyvtárban Budapesten.

BÍRÓ: Dr. Sziegel egyetért ezzel?

SZIEGEL: Monográfiáról nem volt szó.

ÉN: Ez terminológiai kérdés. Monográfiának nevezik az olyan munkát, amely egy témát kimerítően tárgyal. A dr. Sziegel áltat ismertetett kéziratos, illetve gépiratos anyag monotematikus volt: a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzete volt a témája.

BÍRÓ: (Sziegelhez) Így megfelel a valóságnak?

SZIEGEL: Igen.

BÍRÓ: (hozzám) Dr. Sziegellel való találkozása után azonban fokozta a tevékenységét, hiszen újabb dokumentum kidolgozásába kezdett.

ÉN: Nem, ez így nem igaz. Erről már korábban is vallottam, mind a rendőrségen, mind tegnap. Amikor dr. Sziegeltől tudomást szereztem a monográfia létezéséről és az a benyomásom alakult ki, hagy az én jegyzeteim alapján készült, ezt sorrendben a Bizottság 9. dokumentumaként kezdtem számon tartani. Azonban az is kiderült, hogy nem lehet hozzájutni ehhez a munkához. Azt szerettem volna, hogy mások is megismerkedjenek a mo­nográfiában tárgyalt kérdésekkel. Ezért úgy döntöttem, hogy megírom a 10. dokumentumot, amelyben röviden összefoglalom az addigi kilenc dokumen­tum tartalmát. Igaz, hogy elkezdtem írni, de abbahagytam. És ez a dr. Sziegellel folytatott beszélgetéseimnek a következményeként történt.

ÜGYÉSZ (kételkedő fintorral és feltűnően hitetlenkedve csóválni kezdte a fejét, de nem szólt egy szót sem.)

SZIEGEL: Valóban örülök Miklós, hogy nem volt haszontalan az akkori találkozásunk.

ÉN: Meg vagyok győződve, hogy sohasem volt az.

BÍRÓ: Vádlott, üljön le!… Köszönöm a tanúnak, hogy idefáradt. Nem akarjuk tovább feltartani. (Sziegel kiment a teremből, de előtte elköszöntünk egymástól) …Vádlott álljon fel! Az írásba foglalt tanúvallomások ismertétese következik. Beleegyezik, hogy további tanúk vallomását a biztonsági szervek által felvett nyomozási jegyző­könyvekből felolvassuk?

ÉN: Igen.

BÍRÓ: Felkérem dr. Hudák bírót, ismertesse a tanúvallomásokat.

HUDÁK: (kelletlen arccal, de pergő nyelvvel hangosan olvasni kezdte a huszonöt rendőrségi jegyzőkönyvet. Láthatóan szeretett volna minél hamarább túl lenni a tárgyalásnak ezen az unalmas szakaszán. A felolvasásra kerülő jegyzőkönyvek közül tizennyolcat iskolaigazgatók, pedagógusok és az iskolaügy irányításában dolgozó hivatalnokok kihallgatásakor vettek fel. A további hét: barátaim tanúvallomása volt kapcsolatunkról, érdeklődési körömről. Az oktatási ágazatból választott tanúktól kivétel nélkül ugyanazt kérdez­ték:

– megkapták-e 1981 tavaszán a Bizottság aláírásával ellátott „Kedves Szülök, Tisztelt Pedagógusok” címzésű levelet,

– mi a véleményük a levélről,

– miután elolvasták, mit tettek,

– érezhető-e Csehszlovákiában nemzetiségi elnyomás a magyarokkal szemben,

– van-e lehetősége a magyar szülőknek, hogy gyermekeiket magyar iskolába írassák?

A válaszok csaknem azonosak voltak: megkapták a levelet. Miután elolvasták, felháborodtak. Vagy azért, mert valótlannak tekintették a tar­talmát, vagy amiatt, hogy a levél írójában nemzetiségi lázítót, bujtogatót, magyar sovinisztát véltek felfedezni. A levelet miután elolvastak átadták a járási iskolaügyi hivatalnak vagy a járási pártbizottságnak, vagy a biztonsági szerveknek. Nem terjesztették, nem mutatták meg senkinek. Ezután kereken kijelentették, hogy Csehszlovákiában nincs nemzetiségi elnyomás, és minden szülő olyan iskolába írathatja gyermekét, amilyenbe akarja, legyen az szlovák vagy magyar iskola.

Minden egyes tanúvallomás után felálltam, és jegyzőkönyvbe diktáltam a kifogásaimat, melyek leginkább a bizonyítási eljárással voltak kapcsolatosak. A pedagógus tanúk – kis kivétellel – elítélték a Bizottság levelét, valamint valótlannak nyilvánították a benne lévő állítást a magyar iskolák oktatási nyelvének tervezett megváltoztatásáról anélkül, hogy meggyőződtek volna, valóban létezett-e ilyen terv. A levél tartalmát azért ítélték el, mert a nyelvi álépítés tervét a levél írója agyrémének tekintették. Azon a véleményen voltak, hogy a levél szerzője álhírt terjesztett, amivel nemzetiségi viszályt akart szítani. A bíróság előtt megjelent két tanú -dr. Nagy László és dr. Sziegel Ferenc – azonban megerősítette: valóban létezett ilyen terv és a sajtóban legutóbb 1981 februárjában ismét szóba került. Ezért minden tanúvallomás, amely a Bizottság levele tartalmának a hitelét vonta kétségbe és ebből az alapállásból ítélte el a levelet, a vádat ásta alá. A tanúk a levelet elítélő válaszaikkal ugyanis áttételesen a magyar iskolák oktatási nyelvét megváltoztatni szándékozó tervet ítélték el. Mert, ha úgy gondolták, hogy a levél valótlan állításával nemzetiségi ellentéteket akart kiváltani, akkor a hamisnak ítélt állítás bebizonyítása után a bizonyított tény került ilyen megvilágításba. Azaz: az oktatási nyelv megváltoztatásának a terve váltott volna ki a magyarokból szlovákellenes indulatot. Tehát nem a levél írója (a Bizottság) akarta előidézni az érzelmek összecsapását, hanem Szlovákia Iskolaügyi Minisztériumának a tervezete teremtett volna ilyen helyzetet. Mivel a tanúk tájékozatlanul ítélték el a Bizottság dokumentumát, a bizonyított tény folytán saját állításukkal kerültek ellentmondásba. Tehát minden ellenem szóló tanúvallomásnak az ellentéte igaz.

Talán tizenötször álltam fel, és ismételtem meg csaknem szó szerint a fenti szöveget. Esetenként más megjegyzést is fűztem a felolvasott jegyzőkönyvhöz (ezt az egyes tanúvallomások után zárójelben közlöm). A büntetőtanács tagjait az ájulás kerülgette. Šamko bíró egyre mélyebbre süllyedt a székében, csaknem eltűnt a bírói emelvény mögött. A mellettem ülő két börtönőr is szörnyen dühös volt. A fekete szemüveges alig hallható káromkodásokat dörmögött az orra alatt és vérben forgó szemmel nézett rám. Minden alkalommal, mikor Felálltam és a pulthoz léptem, valamelyik őrnek is fel kellett állnia és mellettem ácsorognia, míg vissza nem ültem a vádlottak padjára. A hivatalos közeget tehát dühítettem megjegyzéseimmel, a teremben ülő hallgatóságot pedig untattam. Csak én élveztem, főleg azért, mert az ellenfélnek – ügyésznek, börtönőröknek, bíróságnak – borsot törhettem az orra alá. Eddig terjedhetett apró bosszúm… Szegény Hudáknak azonban olvasnia kellett. Eközben kiszáradt a szája. Nyelve egyre gyakrabban ragadt a szájpadlásához. Emiatt néha nem értettem jól a szavait. Igaz, emlékeztem a szeptember 16-án elolvasott vallomásokra, de azért megkértem, ismételje meg a szöveget. Akik velem szemben ültek a tárgyalóteremben, az ügyvédem és a tolmács kivételével, ellenségeim voltak, mert a hatalom szolgálatában álltak. A hatalom engem nem kímélt. Miért kíméltem volna én a hatalom embereit?

A kérdésekre a tanúk részéről adott válaszok összhangban álltak a politikai rendőrség és politikai felettesének, a párt főideológusának az elvárásával. A jegyzőkönyvek szövegéből nem lehetett megállapítani, hogy előre olyan alanyokat választottak-e tanúkent, akik hajlandók voltak teljesí­teni ezt az elvárást, vagy a vallomást lejegyző titkosrendőrök nem írtak le ettől eltérő véleményt. Az előre elkészített konstrukcióból kilógó nézetek és adatok – gondolom – csak a kihallgató rendőrök tudatlanságának vagy figyelmetlenségének köszönhetően kerültek a jegyzőkönyvbe. Dr. Hudák segédbíró jóvoltából azonban ezekből is elsikkadt néhány, mert rövidítve olvasta fel a tanúvallomásokat, melyeket részben még szeptember 16-án, a nyomozási anyag ismertetésekor, részben a felolvasáskor sikerült rögzítenem:

Benko Gabriel, az Érsekújvári Járási Nemzeti Bizottság Iskolaügyi Osztályának vezetője. Két alapiskola igazgatója értesítette őt, hogy 1981 májusában „kártékony” tartalmú levelet kaptak. A tanú elmondta, hogy a járásban 29 alapiskola működik, ebből 11 önálló magyar iskola, 2 pedig vegyes típusú. A 8 alsó tagozatos iskola közül 2 magyar (alsó tagozat: az alapiskola első négy osztálya – a régi elemi).

(1970-ben a járás lakosainak 45,4%-a – több mint 67 ezer személy ­vallotta magát magyar anyanyelvűnek. A nemzetiségi arányból arra lehet következtetni, hogy a jelenlegi körülmények között a járásban kb. négy magyar iskolával van kevesebb a szükségesnél.)

Lindovský Štefan mérnök, az Érsekújvári Elektrotechnikai Szakközépiskola igazgatója. Lehet, hogy nem értette a titkosrendőrök kérdését, vagy úgy tett, mintha nem értene, esetleg a rendőr nem fogta fel az igazgató válaszát, mert a levéllel kapcsolatban azt válaszolta: „a mi iskolánkban ilyen tények nem léteznek”.

Zelinka Jozef, a Galántai Gimnázium igazgatója. Azt nyilatkozta, hogy a levél eltorzítja a valóságot, és tartalma felháborítja őt (Kérdésem: az háborítja fel őt, amiről a levél szól, vagy az, hogy erről szól?)

Antal Béla, a Párkányi Gimnázium igazgatója. Vallomása szerint „a levél szerzője azt a célt követte, hogy kölcsönösen összeveszejtse és összeharagítsa a magyar és a szlovák nemzetiségűeket.” Majd elmondta, iskolájukban az osztályok száma attól függően változik, hogy hányan jelentkeznek fölvételire. Példaként felhozta, hogy az 1981/82-es tanévben 2 magyar és 1 szlovák első osztály nyílt. Az 1982/83-as évben 1 magyar és 2 szlovák osztály. (Ha fordítva történt volna, meggyőzőbb lett volna a példa. Az igazgató azonban tájékozatlanságáról, esetleg a butaságáról tett tanúbizonyságot. A középiskolákban ugyanis az osztályok számát a Kerületi Nemzeti Bizottság Iskolaügyi Osztálya engedélyezi függetlenül a jelentkezők számától. Egyúttal megszabja a felvehető diákok létszámát, a fiúk és lányok számarányát. A diákok száma lakóhelyi illetőség szerint is engedélyezés alá esik. Ha ezt egy gimnázium igazgatója nem tudja, akkor nem való igazgatónak. Ha úgy tesz, mintha nem tudná – akkor minősítse őt mindenki a maga értékrendje szerint – szerintem gazember.)

Zuzák Vojtech, a Galántai Járási Nemzeti Bizottság Iskolaügyi Osztályának vezetője. Felsorolta, hogy Pered, Felsőszeli, Alsószeli, Dió­szeg, Kajal, Vága, Pozsonyvezekény, Királyrév, Nádszeg, Negyed, Fél, Nagymácséd. Vágkirályfa, Galánta, Szelőce. Vághosszúfalu, Deáki, Nagyfödémes, Vágsellye és Nemeskosút magyar iskolaiból szolgáltatták be a „Kedves Szülök, Tisztelt Pedagógusok” címzésű levelet. Két iskolából önkéntesen (gondolom: Vágkirályfáról és Galántáról), a többiből felszólításra tettek eleget e kötelezettségüknek. A tanú elmondta, hogy a járásban összesen 75 alapiskola működik, ebből 20 magyar. A 7 kisegítő iskolából 1 a magyar tanítási nyelvű, 1972-82 között a szlovák diákok létszáma 270-nel, a magyar diákok létszáma 1553-mal csökkent 1972-ben a járás szlovák iskoláiba 991 magyar nemzetiségű tanuló járt, 1982-ben 1957-re emelkedett a létszámuk. A járásban 1982-ben 6648 óvodás volt, 1931 járt magyar óvodába. (Hudák bíró ezeket az adatokat nem olvasta fel. Emiatt figyelmeztettem őt, és kifogásoltam, hogy tudatosan elhallgatja a magyar kisebbség hátrányos megkülönböztetését bizonyító tényeket. Majd kiegészítettem további adatokkal a tanúvallomást. A Galántai járásban 1970-ben a lakosság 46,6%-a volt magyar – csaknem 63 ezer lélek. A szlovák iskolákban tanuló magyar nemzetiségű diákok létszámának gyors emelkedése a kevés magyar iskolával magyarázható. A szükségestől ­hozzávetőlegesen – 8 magyar iskolával van kevesebb a járásban. Más forrásból tudom, hogy a járás magyar nemzetiségű munkavállalóinak kb. a fele az 1970-es években lakóhelyétől 50 km-nél nagyobb távolságra ingázott. Az ipari munkahelyek 80%-a a magyar etnikum területén kívül található a járásban.)

Kmeť Ladislav, a Lévai Járási Nemzeti Bizottság Iskolaügyi Osztályának vezetője. Nem mondott véleményt az „inkriminált” levélről. Felsorolta, hogy az ipolysági, oroszkai, csatai, palásti, ipolyszakállosi és garamsallói iskolából jelentették hivatalukba az említett levelet. Vallomásában kommentár nélkül közöl néhány adatot a járás iskolaügyének állapotáról. 1982-ben 81 alapiskola működött. Ebből 21 volt magyar és 3 alsó tagozatos iskolában magyarul is oktattak. 214 óvodai osztályból csak 39 volt magyar. (Ezeket az adatokat aligha kell bonyolult számítással kiértékelni. 1970-ben a járás lakosainak 38.5%-a magyar anyanyelvű volt – ez több mint 46 ezer lelek. Magyar nemzetiségűnek 43 ezer vallotta magát. 1980-ra nem csupán a magyarok aránya csökkent, hanem lélekszámuk is 2435-tel! Erre az egyik lehetséges magyarázat a fokozott asszimiláció, amelynek oka részben a járás iskolaügyi viszonyaiban található. Hiszen jelenleg is kb. 30 óvodai osztállyal és 6 magyar iskolával van kevesebb a szükségesnél.)

Kiss Ernő a Somorjai Általános Iskola igazgatója. Vallomását nem jegyeztem fel – a ügy szempontjából valószínüleg semleges volt a vallomása.

Csomor Lajos, a Dunarzerdahelyi Járási Nemzeti Bizottság Iskolaügyi Osztályának vezetője. Meglepően válaszolt a kihallgató ávós kérdésére: az említett levelet először 1982. június 30-án látta (nyilván kihallgatása alkalmával). Az iskolák igazgatói nem jelentették, hogy 1981 tavaszán kaptak ilyen levelet (pedig kellett kapniuk). Csomor Lajos röviden felvázolta a járás iskolaügyének helyzetét: 1982-ben 29 alapiskolából 22 volt magyar, a 42 alsó tagozatú iskolából 28 volt magyar. A járásban működött 11 kisegítő iskola, ebből 8-ban oktattak magyarul. A „Kedves Szülök, Tisztelt Pedagógusok” címzésű levélről nem mondott véleményt. (Az én megjegyzésem is rövid volt. Felhívtam a bíróság figyelmet, hogy még a Dunaszerdahelyi járásban is, ahol a lakosság 89%-a magyar, a szükségesnél kevesebb a magyar iskola. Erre a nemzetiségi összetételből lehet következtetni, valamint az élve születési adatokból, amely az 1970-es években fölülmúlta a szlovákiai átlagot. A járásban a magyar nemzetiségű gyerekek 40%-a nem jár magyar iskolába. Ez annak az iskolapolitikának a következménye, amelyet korábban is bíráltam. Az 1970-es évek közepén ugyanis Szlovákia Iskolaügyi Minisztériumában úgy döntöttek, hogy a Dunaszerdahelyi járásban a szlovák és a magyar iskolába járó gyerekek arányát azonos szintre kell hozni. Ez a csehszlovákiai magyarság előre ter­vezett elnemzetietlenítése.)

Török László, az egyik dunaszerdahelyi alapiskola igazgatója. Vallomását nem jegyeztem fel – valószínüleg hasonló okból mint Kiss Ernőét..

Cabánek Emil, a Komáromi Járási Nemzeti Bizottság Iskolaügyi Osztályának vezetője. Vallomásából csak az adatokat jegyeztem meg. A járásban 1982-ben 59 alapiskola működött. Nem említette, hagy ebből hány a magyar iskola. A 73 óvoda közül 29 tisztán magyar, további 24 vegyes nyelvű intézmény volt.

Jóba Mihály mérnök, a Tornaljai Mezőgazdasági Műszaki Középis­kola igazgatója. Tanúvallomása megfelelt a hatalmi szervek elvárásénak. A Bizottság levelében kifogásoltakról, azaz: a magyar iskolák oktatási nyelvének szlovákra változtatásáról nem tudott. Ennek ellenére úgy vélekedett, hogy ez valótlan állítás. (A politikai rendőrség nyomozója Jóbát 1982 nyarán hallgatta ki. Vallomása – a peremmel kapcsolatosan kihallgatott pedagógusok véleményének zömével összhangban – egy szociológiailag jellemző magatartásról tanúskodott. A kelet-középeurópai totalitá­rius rendszerekben, de fokozottan az itt élő nemzeti kisebbségek körében megérlelődött „bölcsesség”-ről szólt, amely szerint a megmaradás, illetve a létező és a megszerzett értékek, valamint a nemzet megmentése kizárólag a hatalommal, illetve a többséggel való feltétel nélküli együttműködés, behódolás réven lehetséges. Igaz, hogy ez történelmileg nem teljesen téves meggyőződés, itt azonban annyira fetisizálódott a hatalommal való együttműködés magatartása vagy a hatalomnak nem ellentmondó vélemény hangoztatása, hogy azokat, akik nem így viselkedtek, gyakran őrültnek tekintették és kitagadták a társadalomból. A pedagógusok tanúvallomásának többsége szintén ezt a magatartást példázta. Jóba, illetve a vágkirályfai iskolaigazgató – Nagy József – számítása azonban nem jött be. Az 1980-as évek közepén nemcsak igazgatói állásukat vesztették el, amiért senkinek sem kellett bánkódnia, rajtuk kívül, de ezzel összefüggésben megszüntették iskolájukat is – ez azonban már sok száz magyar fiatalt és családot érintett. Az iskolák megvédésére egyikük sem tett egy lépést sem. Ezt a fejtegetésemet azonban nem mondtam el a bíróság előtt, hiszen akkor még nem tudhattam a két iskola megszüntetéséről.)

Gyömbér Béla, a Tornaljai Gimnázium igazgatója. A „Kedves Szülök, Tisztelt Pedagógusok” címzésű levelet tartalma miatt nacionalista kirohanásnak nevezte — így bélyegezve meg a levél íróját.

Lenner Egon, a Rimaszombati Šrobár utcai alapiskola igazgatója. Amikor Lenner elolvasta a kérdéses levelet, segédrendőrként viselkedett: azonnal értesítette a biztonsági szerveket. A levélről az volt a véleménye, hogy: „szélsőséges beállítottságú a nemzetiségek együttélésével szem­ben”.

Bornayová Marta, a Rimaszombati Gimnázium igazgatója. Mintha csak Lenner tanítványa volna (vagy Lenner Bornayová neveltje?), a levelet elolvasása után ugyanis azonnal átadta az államvédelmi hatóságnak. Azaz, mégsem azonnal. Tanúvallomásából kiderült, hogy hiába olvasta el, állítólag nem értette. A levél magyarul volt írva. Ezért Bachniaková nevű kolléganőjét kérte meg, fordítsa le szlovákra. Tanúvallomásából az is kiderült, hogy a pozsonyi Pravdában 1981. február 20-án az ő neve alatt megjelent cikk eredetileg a pár nappal korábban tartott pártkonferen­cián elmondott felszólalása volt. Ezután kérték fel, hogy felszólalásának „értékes” témáját írja meg a központi pártsajtónak. (Bormayová tanúvallomása sok mindenre rávilágít. Leginkább a párt és a pártszervek által szervezett magyarellenes aknamunkára. Az igazgatónő a felszólalá­sában és cikkében azzal a javaslattal lépett fel, amelyet 1979 januárjában a kormány nemzetiségi tanácsában kipattant vita után levettek a napirendről. Ez a magyar iskolák oktatási nyelve megváltoztatásának terve volt. Figyelemre méltó mozzanat, hogy Bornayová 1981. februári megnyilat­kozása előtt két hónappal, 1980. december 3-án ülésezett Szlovákia iskolaügyi miniszterének kollégiuma, ahol ismét szóba került ez az egy évvel korábban félretett terv. Ez alkalommal azonban sokkal nagyobb titok­tartás övezte a kérdést, mint korábban. A kollégium tagjai az ülés végével nem vihették magukkal az erre vonatkozó iratokat. Ilyen hátérrel Bor­nayovát az előretolt hadoszlop képviselőjének kell tekinteni, aki felszólalásában „a nép őszinte óhaját” tolmácsolta. Igaz, minden az úgy­mond „internacionalista” párt szervezésében. Figyelemre méltó az is, hogy ezt a javaslatot ő, mint szlovák pedagógus tette, aki már korábban hírhedtté vált magyarellenességéről – például: magyar könyvek elégetésére tett javaslatot. A hivatalos nemzetiségi politikára jellemző, hogy Bornayová ­vegyes típusú gimnázium igazgatója létére – nem tud magyarul. Ez abból derült ki, hogy az említett levelet le kellett fordíttatnia szlovákra. Felháborító, hogy Szlovákiában, ráadásul a magyar kisebbség által lakott területen egy olyan iskolának az igazgatója nem tud magyarul, amelynek rengeteg a magyar diákja, és amelyben magyarul is oktatnak. Ezek után azon sem lehet csodálkozni, hogy sok magyar elkeseredésében nem az asszimilálódást választja, hanem utálattal fordul a szlovákok és a szlovák nyelv felé.)

Kancel Jozef (vagy József?) mérnök, a Nagykaposi Mezőgazdasági Műszaki Középiskola igazgatója. Ő sem tudott a magyar iskolák oktatási nyelvének tervezett megváltoztatásáról. Az erre figyelmeztető levelet azon­ban nem ítélte el. Inkább azon csodálkozott, miért ne tanulhatna mindenki a saját anyanyelven.

Urbán Lajos, a Nagykaposi Kilencéves Alapiskola pedagógusa. Tanúvallomását nem jegyeztem fel.

Balázs Ágnes, a Kassai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola és Gimnázium pedagógusa. Tanúvallomásában több kategorikus kijelentés volt: „Alapjában nem értek egyet azzal, hogy ilyen dolgokat terjesszenek… nem értek egyet a levél tartalmával… nem látok okot arra, hogy a magyar tanítási nyelvű iskolákban ne tanítsanak szlovákul is.”

Figuš Tibor nyugdíjas, a Kassai Közgazdasági Szakközépiskola volt igazgatója. Tanúvallomásában több heves, ľudák (szlovák fasiszta párt tagja a második világháború idején) szellemű kirohanást intézett a levél ellen. A vele felvett jegyzőkönyvben szerepel az a kitétel, hogy a levél írója az „ifjú nemzedék sírásója”.

A felolvasott tizennyolc jegyzőkönyvet azzal a céllal vette fel a politikai rendőrség, hogy bizonyítsa elvetemültségemet. Ép ésszel azonban érthetetlen, hogy miért kellett felolvasni ezeket a tanúvallomá­sokat, miután célzatosságuk értelmetlenné vált. Nagy László és Sziegel Ferenc a bíróság előtt bizonyította: valóban létezett egy hivatalos tervezet a magyar iskolák oktatási nyelvének szlovákra változtatására. E két tanú vallomása után az összes többi tanúvallomást eldobhatták volna. Hacsak nem azt volt a felsőbb parancs, hogy a bizonyítási eljárás objektív eredményétől függetlenül kell elítélniük. Ebben az esetben valóban végig kellett játszani a „pártatlan bíróság” komédiáját.

A pernek volt egy további szépséghibája. Az összesen huszonegy pedagógus kihallgatása és tanúvallomása egyetlen levél ürügyén történt. Ezt a levelet a bíróság nem ismertette, holott a terhelő bizonyítékokat illik bemutatni. Azáltal, hogy a bírósági tárgyalásom jegyzőkönyvét nyilvánosságra hozom, az olvasó is a tárgyalóteremben ülő közönség részévé válik. Így utólagosan – nem hivatalos keretek között – pótolni lehet a bírói mulasztást. Az inkriminált lével alapján az olvasó döntse el esküdtszéki felelősséggel: lázított a levél vagy sem!

 

„Kedves Szülők, Tisztelt Pedagógusok!

A Csehszlovákiai Magvar Kisebbség Jogvédő Bizottsága szól Önökhöz. Bizottságunk 1978-ban alakult a magyar iskolák védelmezésére. Mint köztudott, abban az évben olyan döntés volt születőben a Szlovák Szocialista Köztársaság kormányának Iskolaügyi Miniszté­riumában, mely a magyar iskolák 5. osztályától kezdődően szlovákra változtatta volna a természettudományi szak- és választott tantárgyak oktatási nyelvét. Ennek következtében jelentősen csökkent volna a magyar nyelvű oktatás aránya az alapiskolák 5-9 osztályában, a gimnáziumok­ban és szakközépiskolákban, valamint a szakmunkástanuló-intéze­tekben.

A tervezet kidolgozása után rövid idővel, a tiltakozások és az általános felháborodás hatására, a minisztérium levette napirendről a kérdés iratait. 1978 őszén azonban mégis újra tárgyalta, azzal az álszent indoklással, hogy így akarja „hozzásegíteni”‘ a magyar fiatalokat a továbbtanuláshoz és érvényesüléshez. 1979 januárjában azonban ismét sokan tiltakoztak, többek között Bizottságunk is, aminek következtében újból levették a napirendről a javaslatot. Ám 1980 decem­berében az Iskolaügyi Minisztérium kollégiuma megint tárgyalni kezdte a tervet, s ezt kővétően 1981. február 14-én a Pravda olvasói levelek rovatá­ban megjelent a rimaszombati gimnázium igazgatónőjének levele, amelyben – az Iskolaügyi Minisztérium elképzelésével összhangban – ­javasolja a magyar iskolák oktatási nyelvének szlovákra változtatását „a magyar munkás- és parasztgyerekek érdekében”.

Szinte történelmi kuriózumként hat, hogy az anyanyelvi oktatás védelmében kell síkra szállni a huszadik század vége felé, amikor a co­meniusi elvek már régóta ismertek, és Európa civilizált országaiban be is tarják őket. Az ellenük elkövetett kihágásokat pedig elsősorban az államhatalom igyekszik jóvátenni. A comeniusi elvek tükröződnek az ENSZ talaján elfogadott nemzetközi egyezményekben, „Az oktatásban alkalmazott megkülönböztetés elleni küzdelemre vonatkozó egyezmény”-ben, valamint „A gyermek jogaira vonatkozó nyilatkozat”-ban. Alig egy évvel ezelőtt a nemzetközi gyermekév alkalmából számtalanszor hallot­tuk, hogy a legelnyomottabb kisebbség a gyermek, mert a felnőttek érdekharcai olyan körülményeket kényszerítenek rá, amelyek ellen nincs módja védekezni – esetünkben a kisebbségi nemzet gyermekeiről von szó.

Az ember természeti joga, hogy tudatának és személyi önállósá­gának, valamint döntési képességének teljes kibontakozásáig a számára legsajátosabb közegben – anyanyelvének közegében – nevelkedjék. Ha a felnőttek megfosztják ettől a jogától az ifjú embert, erőszakot követnek el rajta, ami ellen minden becsületes embernek fel kell emelnie szavát, tekintet nélkül nemzetiségére, vallására vagy faji eredetére. A tizenkilencedik század folyamán Kelet-Közép-Európában minden nemzet ­- magyarok, szlovákok, csehek, lengyelek, románok stb. – megvívták harcukat nemzeti nyelvükért, kultúrájukért és önállóságukért, hogy felépíthessék nemzeti civilizációjukat. Viszont később ez a civilizáció, hatalmi lehetőségeinél fogva, ismét olyan helyzetet teremtett, mintha elfelejtette volna a saját jogaiért folytatott harcot. Ez a feledékenység Szlovákiában mind a mai napig tart.

Az alkotmány kimondja ugyan a Szlovákiában élő csaknem 600 000 főnyi őslakos magyarság jogegyenlőségét a többi nemzettel, ez azonban csak akkor válhat valóra, ha a legalapvetőbb jogát anyanyelvén gyakorolhatja. Sajnos, már évek óta egyre erősödnek azok a jelek, amelyek arra mutatnak, hogy e jogok gyakorlása a csehszlovákiai magyarok számára mind szűkebb határok közé szorul. Amennyiben a magyar iskolákban a jelzett módon megváltozatják az oktatás nyelvét, az évenként mintegy 55-60 000 magyar fiatalt érintene egyszerre, akiknek anyanyelve rövidesen „konyhanyelvvé” degradálódna.

Kedves Szülők, Tisztelt Pedagógusok! Levelünkkel arra kívánjuk felhívni figyelmüket, hogy a fennen hangoztatott „jó szándék” köntösében milyen veszély fenyegeti a Csehszlovákiában élő magyarok nemzeti nyelvét, kultúráját és jogait. Joguk és kötelességük is, hogy megvédjék gyermekeiket és tanulóikat. Állampolgári joguk és kötelességük is, hogy tiltakozzanak az alkotmányban kinyilvánított jogegyenlőség megsértése ellen.

1981. április

A Bizottság”

 

A levelet – melyet a Jogvédő Bizottság dokumentumkötetében 7. dokumentumként tartunk nyilván – 1981 májusában kb. 500 példányban adtuk postára. Ez ugyanennyi postai küldeményt jelentett. Ebből 450 példányt küldtünk a magyar iskolák igazgatóinak és a szülői munkaközösségeknek. A többit magánszemélyeknek címeztük. Nem ellenő­rizhető, hogy mindenki megkapta-e a küldeményt, de valószínűleg a címzettek túlnyomó többségének kézbesítette a posta. Az államvédelmi hatóságnak 85 iskola adta át a levelet. Mivel a legtöbb iskolába két levelet küldtünk (az igazgatóknak és a szülőknek) ez legfeljebb 170 beszolgáltatott példányt jelenthet. A maradék kb. 300 példány egy részét a címzettek valószínűleg ijedtükben azonnal megsemmisítették. De még így is feltehetőleg több mint 200 példány maradt forgalomban, sőt, lehet, hogy tovább sokszorosították a szöveget. Az ilyen „földalatti” kiadványoknak ugyanis bizonyíthatóan ez a sorsa. Tudomásom van róla, hogy több helyen terjesztették, némely iskolában a faliújságra is kitették. Ennek alapján úgy ítélem meg, hogy a csehszlovákiai magyarságnak kb. 20%-a elébe megy a hatalom elvárásainak és hajlandó bármikor szolgálatába állni, a magyar kisebbség fele azonban akcióképes, ha kap értelmes (és nem spekulatív) programot.

Dr. Hudák a pedagógusok tanúvallomásainak felolvasása után a bará­taimmal felvett jegyzőkönyveket ismertette. Ezek nem tartalmaztak sem­milyen terhelő bizonyítékot ellenem:

Grendel Lajos író, a Madách Könyv- és Lapkiadó szerkesztője. Megismerkedésünk körülményeiről és irodalmi érdeklődésemről vallott. Elmondta, hogy olvasta elbeszéléseimet és meséim kéziratát. Jónak találta az írásokat és a kiadatásukra biztatott. Nem tudja, miért nem fogadtam meg a javaslatát.

Koncsol László író, irodalomkritikus. Az 1960-as években ismert meg geológusként és kezdő íróként. Nem tudja, hogy az utóbbi időben miért nem publikálok. Arról nem tudott, hogy foglalkozom a kisebbségi kérdéssel.

Németh Imre jogász, a Szlovák Filharmónia Énekkarának rendes tagja. A képzőművészethez fűződő érdeklődésemet említette. Valamint azt, hogy Dúdor István barátom képkiállítását 1981 őszén Érsekújvárott én ren­deztem. Ebben ő közvetítői szerepet játszott. (Emiatt többször beszéltünk telefonon. Németh Imre akkor még a Csemadokban dolgozott népzenei szakelőadóként. A kiállítással kapcsolatos egyik beszélgetésünket visszajátszotta a lehallgatóberendezés.)

Petőcz Károlyné Sárszögi Csilla, akkor még a Népművelődési Intézet Nemzetiségi Osztályának szakelőadója. (A Nemzetiségi Osztályt 1983. március 1-jén megszüntették). Két évtizedes barátságunkról és szépirodalmi vonzalmaimról vallott. Rendszertelenül találkozunk. Ilyenkor az amatőr művészeti mozgalomról szoktunk beszélgetni – mondta Csilla.

Gyurgyik László, akkor még egyetemista, szociológushallgató a po­zsonyi Comenius Egyetem Bölcsészeti Karán. Megismerkedésünket említette, melyre a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klubban került sor egy geológiai előadásom alkalmával. A klubtevékenységről szoktunk beszélgetni.

Dr. Vadkerty Katalin kandidátus, történész, akkor még a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főmunkatársa. Többször kereszttűzbe vette őt miattam a politikai rendőrség. A mun­kahelyén azzal fenyegettek, hogy elbocsátják. Az ávósok pedig azzal próbálták zsarolni, hogy letartóztatják, ha nem vall ellenem. Ezért nem csodálkozom, hagy az ő tanúvallomásában volt a legtöbb aktualizálható adat velem kapcsolatban. Megemlítette pl., hogy egyik találkozásunk alkalmával elpanaszoltam neki: a házkutatás alkalmával a rendőrség elvitte az 1982-ben esedékes amerikai körutamra készített előadásom vázlatát. A politikai rendőrség kérdésére, hogy egyetért-e a nemzeti kisebbség védelmére kifejtett tevékenységemmel, azt válaszolta: nem ért egyet a Jogvédő Bizottság tevékenységével, mert hivatalos úton is nyílik lehetőség a helyzet jobbítására. (Vadkerty Katalint azonnal nyugdíjazták, amint elérte a nyugdíjas kort. Tudományos dolgozóknál ez nem szokás.)

Dr Popély Gyula kandidátus, történész, a Szakszervezetek Központi Iskolájának szakelőadója. Korábban, csakúgy mint Vadkerty Kató, a történettudományiban dolgozott. Helyzete is hasonló volt. Emiatt hagyta ott kutatói állását. A politikai rendőrség folyamatosan zaklatta a velem tar­tott kapcsolata miatt. Letartóztatással is fenyegették. Tanúvallomásában semlegesen nyilatkozott rólam. Tudta, hogy írok elbeszéléseket és meséket. Tőlem hallott arról, hogy Dél-Szlovákia ásványvizeiről akarok könyvet írni, ez azonban az egyetemen tanult szakmám – fűzte hozzá Popély.

A feleségemmel felvett jegyzőkönyv lett volna az utolsó, ő azonban még a rendőrségen visszautasította a vallomástételt. Vele együtt 35 tanút sorakoztatott volna fel a vád és a bíróság.

A harmincötödik tanú – Fodor Zoltán -, akit a bíróság is beidézett, az írásba foglalt vallomások ismertetésének végéig nem érkezett meg. A bíró ezért olvasni kezdte Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága Marxista-Leninista Intézetének „szakvéleményét”. Az eredeti szöveg két helyen lelhető fel: a pozsonyi városi bíróságon az 1T 24/82-es ügyviteli szám alatt és a marxisra intézet levéltárában. Mivel én csak olvashattam a rólam készített véleményt, ezért csak kivonatosan ismer­tethetem az ellenem felsorakoztatott súlyos ideológiai és politikai vádakat:

A marxista-leninista intézet véleményezésének a bevezetőjében azt a családi, társadalmi és politikai hátteret taglalta, amely ideológiailag befolyásolta tevékenységemet. Kitért arra, hogy olyan családból származom, amely a múlt – azaz a kapitalista társadalmi rendszer – minden előnyét élvezte. A szocializmus győzelmével azonban családunk elvesztette kiváltságos helyzetét. Ez motiválta szocialistaellenes és államellenes beállítottságomat és vezetett bűntettem elköveté­sére, mely a valóság tényeinek durva elferdítésen alapult. Az általam készített dokumentumok mind a társadalmi és államrenddel, mind a magyar kisebbséggel kapcsolatban teljességgel megalapozatlan, konstruált és rosszindulatúan interpretált nézeteket, valamint soviniszta, revizionista, szocialistaellenes és államellenes állításokat tartalmaznak. A véleményezés szerint ezzel az volt a célom, hogy egymásra uszítsam a szlovákokat és a magyar kisebbséget, valamint nacionalista indulatokat szítsak. Ezzel a tevé­kenységemmel megtámadtam a szocialista társadalom alapjait, ami azzal is bizonyítható, hagy konkrétan a szövetkezetesítés szocialista programját is támadtam. A jelen valóságának durva bírálatával és hamis fénybe állításával tulaj­donkeppen a csehszlovák szocialista államrendet támadtam meg. Nyílt támadást intéztem a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Alkotmánya ellen, holott ez teremti meg az összes jogi feltételt a magyar kisebbség min­den jogának biztosítására. Ezen belül támadtam az ország alkotmányos egységét, az alkotmányban rögzített alapvető társadalmi elveket és a köztársaság nemzetközi érdekeit. A mai államjogi helyzettel szemben előtérbe helyeztem a burzsoá Csehszlovákiában érvényben lévő csehszlová­kizmus elvét. Állításom, hogy a Szlovákiában élő magyarságot a magyarországi magyar etnikum szerves folytatásaként kell tekinteni, az államhatárok burkolt revíziójának tekinthető, ami az 1938-as politikai határok jogosságának elismerését rejti magában. Ez a revizionista és irredenta eszméket hordozó állítás a horthysta ideológiához áll a legközelebb. Min­dez bizonyítja, hogy különféle külföldi és emigráns körökkel fenntartott kapcsolataim közvetlenül befolyásoltak szocialistaellenes és államellenes magatartásom kialakításában. A dokumentumok tartalma megfelel a burzsoá nacionalizmus irányvonalának, melyet a csehszlovákiai magyar kisebbség soraiban lévő egyes nacionalisták terjesztenek. A dokumentumok nyelvezete ugyancsak ezt tükrözi. A terminológiát azonban nem csupán átveszem tőlük, hanem célzatosan még tovább élezem a Csehszlovák Szocialista Köztársaság ellen. A dokumentumokban rosszin­dulatú, tendenciózus nézeteket vallok a magyar nemzetiség állítólagos lik­vidálásáról. Általában kiötlöttnek tekintendő a magyar kisebbség iskolaügyéről alkotott konstrukcióm is. Minden állításom durván torzítja a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban élő magyarság fejlődése folyamán elért eredményeket. A valóság azonban állításaimnak pont az ellenkezőjét bizonyítja. A kommunista párt győzelmével 1948-tól ugrásszerűen megnőtt a magyar iskolák és más magyar kulturális intézmények száma, a magyar iskolák mind minőségileg, mind mennyiségileg magas szinten vannak. Csehszlovákiában az iskolákban a kisebbségi nyelvhasználat egyenesen nagyvonalú elbírálásban részesül. Azóta a magyar nyelv és a magyar kultúra Csehszlovákiában – állításaimmal ellentélben – nem elhalóban van, hanem széles körben fejlődik és virágzik. Ezt bizonyítják a Csemadok különféle kulturális rendezvényei, a magyar dolgozók megfelelő százalékarányú képviselete a politikai életben, a magyar nemzetiségű diákok és dolgozók tanulmányi és munkasikerei, a magyar kisebbség népesedési mutatói, hiszen létszáma 1950-től 86 ezerrel gyarapodott. A véleményezés végül így összegezi tevékenységemet:

1) A dokumentumok egyértelműen és célzatosan torzított adatokat tar­talmaznak a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban élő magyar nem­zetiség helyzetéről;

2) Demagóg tartalmukkal és a tények hamis interpretálásával képesek negatívan hatni a magyar nemzetiségű állampolgárok kevésbe fejlett rétegeire és szocialistaellenes nacionalista hangulatot, valamint viszonyulást válthatnak ki;

3) A szocializmus elleni tevékenységgel együtt a dokumentumok a külföldi antikommunista és emigráns központok kezére játszhatnak főleg annak a hamis képzetnek a keltésével, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban létezik ellenállás Csehszlovákia Kommunista Pártjának nemzetiségi politikájával szemben és, hogy a szocialista államban hiányzik a nemzetiségi kérdés reális megoldása.

A szöveg felolvasása után Šamko bíró hozzam fordult.

BÍRÓ: Vádlott, álljon fel! (Felálltam) Óhajt állást foglalni az intézet véleményezésével kapcsolatban?

ÉN: Igen.

BÍRÓ: Akkor beszéljen!

ÉN: Mindenekelőtt a véleményezésnek arról az állításáról kell szólnom, amely azzal vádol, hogy a dokumentumokban elferdített tényeket közöltem és hamisan mutattam be a magyar kisebbség életét. Ki kell jelen­tenem: ez nem igaz. Sem az előkészítő eljárás folyamán, sem a vádiratban tételesen nem voltak megcáfolva az adatok és a tények. Csupán azt a szub­jektív megállapítást közölték, hogy a dokumentumok a tényeket elferdítik. Ugyanez vonatkozik a marxista-leninista intézet állásfoglalására is. A szak­vélemény nem értékeli tényszerűen a dokumentumokat, nem cáfolja a felsorolt adatokat és nem ellenppontozza számításaim eredményeit, csupán mind­ezt elutasítja. Annak ellenére, hogy mindeddig adekvát módon senki sem rendítette meg a felsorolt tények hitelességét. A tárgyalás folyamán sem cáfolta meg senki. Sőt ellenkezőleg. A felolvasott jegyzőkönyvekben levő adatok – főleg a bíró Úr által elhallgatott részekben – engem igazoltak. Az intézet elutasító véleménye – cáfoló tények híján – a szubjektív ítélkezés hangnemében íródott.

A párt kutatóintézete vádat kohol ellenem, mert állítólag támadtam a szocialista társadalmi és államrendet, a köztársaság önállóságát és alkotmányos egységet. Ezt vissza kell utasítanom. A dokumentumokban a nemzetiségi politika megvalósítását bíráltam a Csehszlovákiában élő magyar kisebbség tényleges helyzete alapján. Hangsúlyoznom kell, az előbb kihallgatott dr. Sziegel Ferenc is igazolta vallomásában, hogy gyakori eset a törvénysértés és a magyar kisebbség ellen intézett támadások. Amint az előbb említettem: a felsorolt tényeket és adatokat eddig senki sem cáfolta meg. Ezért az intézet vádja is csupán azon a kimondottan szubjektív és nem bizonyított állításon alapul, hogy állítólag durván meghamisítottam a tényeket. Csakhogy éppen ennek az állításnak a bizonyítatlansága fordítja visszájára a párt központi bizottsága marxista-leninista intézetében dolgozó munkatársak ferde fantáziájának szüleményét. A dokumentumok ugyanis nem támadták sem a köztársaság önállóságát, sem alkotmányos rendjét, sem társadalmi és államrendjét. A dokumentumokkal az állami és pártvezetés szerveihez, valamint vezető személyiségeihez fordultam figyelmeztetve őket a nemzetiségi politika hiányosságaira, követelve az ország magyar kisebbségének helyzetén való javítást. Nem akarom feltenni a szónoki kérdést, hogy mindeddig miért nem bizonyították – fehéren feketén – állításaim valótlanságát. A választ ugyanis nem kell keresni: állításaim és adataim hitelesek (ha kellemetlenek is). De akkor miért lennének államellenesek? A bírált tények valósak. Az igazság nem támadó jellegű, habár azok számára agresszívnak tűnhet, akik nem szokták meg a nyíltságot. Az igazság kimondása – még ha kellemetlenül is hangzik ­- pozitív megnyilvánulás. A jóakarat jele. Sőt, esetemben kizárólag védelmi jellegű. Csupán remélem: nem arról akarnak meggyőzni, hogy a szlovákok és a magyar kisebbség között az ellentét olyannyira áthidalhatatlan, hogy mindaz ami a magyar kisebbség számára szükséges egészséges fejlődéséhez, az ve­szélybe sodorja az ország társadalmi és államrendjét. Remélem, tudja a Tisztelt Bíróság, hogy ez mit jelentene, ha így lenne? Elismerem, a dokumentumok nyelvezetét lehet bírálni, azonban ez sem a büntetőtanácsra tartozik, hanem egy tudományos, szakmai opponensi bizottságra.

A szakvélemény további vádként rója fel, hogy támadást intéztem a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Alkotmányában rögzített alapvető társadalmi elvek ellen, sőt magát az alkotmányt is támadtam, valamint megsértettem a köztársaság nemzetközi érdekeit. Ezt ugyancsak vissza kell utasítanom. A vádiratból ki tudom következtetni, hogy az intézet a 3. és az 5. dokumentumra céloz. Csakhogy a 3. dokumentum minden pontja a csehszlovák alkotmány három alaptörvényéből indul ki: az 1960/100-as, az 1968/143-as és az 1968/144-es alkotmánytörvényből. Ezek alapján követeli a magyar kisebbség helyzetének javítását és az ún. nemzetiségi alkotmánytörvény teljesítését. Az 5. dokumentum a nemzetközi egyezségokmányok és a helsinki Záróokmány alapján vizsgálja a magyar kisebbség helyzetét. Ezeket a nemzetközi dokumentumokat Csehszlovákia hivatalos képviselője aláírta, és az ország törvényhozó szerve ratifikálta. Az 5. dokumentumban rámutattam, hogy a nemzetközi okmányokban rögzített elvek nem épültek be az ország törvényeibe és nem tükröződnek vissza a nemzetiségi politikában. Ennek bírálata azonban az alkotmánnyal rám rótt állampolgári kötelességem, és nem támadás az alkotmány ellen. Ráadásul állásfoglalásomban a magyar kisebbség önvédelme is megnyilvánult. Elsősorban azokkal szemben, akik jogkörüknél és hatalmi helyzetüknél fogva torzítani kívánják a nemzetiségi politikában fellelhető néhány pozitív vonást. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem: a nemzetközi egyezségokmányokat aláíró államok szerződő felek. Tehát joguk van kölcsönösen ismerni az okmányokban rögzített elvek betartását. Ezért az erre vonatkozó közléseket nem lehet a köztársaság nemzetközi érdekeit sértő cselekedetnek tekinteni. Csehszlovákia törvényei nem szabályozzák, hagy kinek nincs joga a törvényességet az országban figyelemmel követni. Az sem mellékes szempont, hogy az 5. dokumentum megírására csak akkor került sor, miután az állam vezető szervei a 3. dokumentumra nem törvényes úton válaszoltak, hanem bevetették erőszakintézményüket. A 3. és az 5. dokumentum közzététele között egy év telt el. Ebben az időben a nemzetiségi politikát szinte kizárólag a titkosrendőrség gyakorolta.

Felháborítónak tartom az intézet véleményezésében a magyar iskolákkal és a magyar nyelvvel kapcsolatos kijelentéseket. Tény, hogy az 1950-es években fejlődésnek indult a magyar kisebbség iskolaügye. De mihez kell viszonyítani a fejlődést? 1945 tavaszán a csehszlovák hatóságok betiltottak minden magyar intézményt. Emiatt 1949-ig egy magyar iskola sem működhetett az országban. Ezután akár egy iskola megnyitását is ugrásszerű fejlődésnek lehetne tekinteni. A marxista-leninista intézet a lenini nemzetiségi politikára hivatkozik. Szerinte ez teljes mértékben érvényesül Csehszlovákiában. Attól tartok, hogy a véleményezés szerzője nincs tisztában ezzel a kérdéssel. A lenini nemzetiségi politikának ugyanis egyértelmű alapelve a kisebbségi többletjogok biztosítása. Ennek kapcsán még emlékeztetnem kell Leninnek arra az írására, amelyben a nagy nemzet nacionalizmusát bírálja. Ezek tükrében groteszknek, sőt inkább felháborítónak tartom a véleményezésben azt a kitételt, hogy a magyar iskolaügy Szlovákiában kimondottan nagyvonalúan van megoldva. Milyen nagyvonalúság az, hogy például 1978-ban a 15-19 évesek korosztályába tartozó magyar fiataloknak csak a 35%-a tanulhatott anyanyelvén. A véleményezés szerzője – aki marxistának és leninistának tekinti magát – ­vagy nem ismeri ezt a témát, vagy sejtelme sincs arról, hogy melyek a lenini nemzetiségi politika alapelvei. Lehet azonban, hogy sem erről sem arról sincs fogalma.

A dokumentumokban az iskolaügyről és az anyanyelv használatáról előadott tényekkel szemben támasztott kétségekről el kell mondanom, hogy a magyar iskolák hiányával függ össze a magyar nyelv elsorvadása, konyhanyelvvé válása. A véleményezés készítője nyilván nem ismeri az ezzel kapcsolatos szakirodalmat. Nem az általános elméleti munkákra gon­dolok. Ezek ismeretét fel sem tételezem a szerzőnél. Elérhetőbb publikációkra szerelnék utalni. A pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészkarának magyar tanszékén ezzel a kérdéssel ketten is foglalkoztak. Dr. Deme László és dr. Jakab István, akik cikkeikben éppen a magyar kisebbség anya­nyelve sorvadásának egyes fokozatairól számoltak be.

Az intézet véleményezése burzsoá nacionalistának bélyegez. Ezzel a megítéléssel nem tudok vitába szállni, mert nem tudom, hogy tulajdonképpen mit jelent ez. De éppen most, pár nappal ezelőtt, január 10-én, dr. Gustáv Husák köztársasági elnök születésének hetvenedik évfordulója alkalmából említették a sajtóban, hogy az 1950-es évek elején a burzsoá nacionalizmus hamis vádjával állították őt bíróság elé és ítéltek el igazságtalanul. Mivel a burzsoá nacionalizmus nem tisztázott fogalom, sőt nem is jogi meghatá­rozás, valamint több köztiszteletben álló szlovák személyiséget ezzel a váddal hurcollak meg, ezért elutasítom, hogy a bíróság előtt engem így minősítsenek. Tiltakozom ez ellen a minősítés ellen!

A véleményezésben, de több tanúvallomásban is sovinisztának nevez­nek. Sovinisztának azonban azt kell tekinteni, aki más nemzetet gyűlöl, aki más nemzet tagjaitól megtagadja a teljes jogú nemzeti lét jogát, aki másoktól elvitatja azt a jogot, amely őt megilleti. Ezzel szemben, aki saját és sorstársai teljes jogú nemzeti létéért és emberi jogaiért küzd, az legfeljebb nacionalistának tekinthető – sensu latissimo. Azaz: nemzeti elvűnek. De én inkább jogelvűnek vagy demokratának nevezném. Emlékeztetnem kell: aki jogot véd, az patrióta. Az állampolgárok jogbiztonsága és nemzeti létük biz­tonsága mélyíti a hazafiságot. Hiánya: aláássa.

(Mikor ezeket a szavakat mondtam, megzördült a tárgyalóterem ajtaja. A bejáratnál álló teremőr egy szőke nőt bocsátott be, aki azonnal a bírói emelvényhez sietett és valamit suttogott dr. Šamko fülébe. Én eközben elhallgattam. Ezt követően a bíró türelmetlenkedni kezdett és sürgetőleg megszakított.)

BÍRÓ: Befejezte?

ÉN: Még nem.

BÍRÓ: Akkor folytassa. (De láttam, hogy már alig figyeli a szavaimat. Izgett-mozgott a székén és kezével úgy támaszkodott az asztalra, mintha bármelyik pillanatban fel akarna ugrani.)

ÉN: Ezzel kapcsolatban még egyszer le kell szögeznem: a magyar iskolák léte alkotmányos jog, valamint alapvető emberi jog és nem udvariassági gesztus. A hiányzó és a megszüntetett iskolák az alkotmányos jog és az emberi jogok megsértését bizonyítják.

A Marxista-Leninista Intézet szakvéleménye – ha egyáltalán lehet ezt annak nevezni – a dokumentumokat és a tevékenységemet ideológiailag értékeli. Ilyen alapon mond ítéletet anélkül, hogy figyelembe venné a tényeket. Azzal vádol, hogy eltorzítottam a valóságot és meghamisítottam a tényeket. Ezt így csupán akkor lehetne felvetni, ha a dokumen­tumokban feltárt helyzet megvizsgálására szakbizottságot állítottak volna fel – egy pártatlan bizottságot. Ennek hiányában a véleményezés minden állítását rosszindulatúnak lehet tekinteni. Személyemhez is kizárólag így vi­szonyul. Hiszen az úgynevezett államellenes magatartásom okát családunk állítólagos kiváltságos helyzetének elvesztesével magyarázza. Kérdezem a Tisztelt bíróságot egy proletár gyerekek elemi iskolájában tanító anyának és egy kis állami hivatalnok apának melyik társadalmi rendszerben lehetett kiváltságos helyzete?

Tisztek Bíróság! Szlovákia Kommunista Partja Központi Bizottsága Marxista-Leninista Intézete szakvéleményének minden mondata rosszhi­szemű. Velem és a magyar kisebbséggel szemben ellenséges álláspontot képvisel. Arra törekszik, hogy ideológiai vádakkal megtévessze és ellenem hangolja a Tisztelt Bíróságot. Ezért követelem, nyilvánítsák elfogultnak a véleményezést és semmisítsék meg.

BÍRÓ: Befejezte?

ÉN: Igen.

BÍRÓ: És most mit akar?

ÉN: Kérem állásfoglalásom jegyzőkönyvezését!

BÍRÓ: Üljön le! (Röviden diktált néhány mondatot a jegyzőkönyvet vezető gépírónőnek, majd a publikumhoz fordulva folytatta.) Szünetet ren­delek el.

A bíró bejelentését követően szinte egyszerre álltunk fel: a büntető­tanács, az ügyész, az ügyvédem, a publikum, én és az őrzőim. Hátrafor­dulhattam anélkül, hogy figyelmeztettek volna emiatt. Láttam kivonulni a mögöttem ülő sorból a feleségemet és a nővéremet. Könnyes volt a szemük és szipogtak. Nem értettem, hogy miért. Hiszen a szünetet nem az ítélethirdetés miatt rendelték el. De azt én sem tudtam, hogy mi volt az oka a tárgyalás váratlan megszakításának. Nem állt össze bennem a kép: nem érzékeltem az összefüggést a bíró fülébe valamit súgó nő megjelenése és a hirtelen elrendelt szünet között. Azt viszont érzékeltem, hogy a bíró nem figyelt a szavaimra és ezért a jegyzőkönyvből lényeges mondatok kimaradtak.

Őreim kivezettek a teremből. Balra fordultunk. Az L alakban megtörő folyosó rövidebb szára felé, ahol a tárgyalás első napjának reggelén várakoztam. A tárgyalási szünetekben nem itt szokták várakoztatni a vizsgálatisokat, hanem egy erre a célra kijelölt kis helyiségben. Ennek a kulcsát azonban most nem találták. Ezért leültettek egy padra a folyosón az illemhelyek közelében. Hirtelen szörnyű vizelhetnékem támadt. Az őrök nem akartak elkísérni a WC-re. Várjam meg, míg visszamegyek a cellába­ mondták. „Nem bírom tovább tartani. Ha nem mehetek most, bepisálok” – válaszoltam. A szemüveges őröm valamit érthetetlenül morgott az orra alatt és elment. De kisvártatva visszajött, és megpróbálta kinyitni a toalett ajtaját. Zárva volt. Újból elment valahová. Közben a padom felé ténferegtek a folyosó másik részében várakozó barátaim. Többször elsétáltak előttem, sokatmondóan pillantva felém. Nem értettem pontos jelentését szemük villanásának, csak sejtettem, hogy a tárgyalás utolsó szakaszával függhet össze. Közben visszajött a szemüveges smasszer. Kulcsot tartott a kezében. Kinyitotta a WC-ajtót, benézett, majd a másik őröm és felém intett – „lehet pisálni!” Beszorítottak a klozet fülkéjébe, mintha attól tartanának, hogy ezt az alkalmat fogom kihasználni a menekülésre. A WC-ajtót félig nyitva hagyták. A folyosón arra settenkedő barátaim biztosan hallották lószerű vizelésemet. Megkönnyebbültem, már másra is tudtam figyelni mint az ürítésre. Most kezdtem csak tudatosítani, hogy milyen hirtelen szakították félbe a tárgyalást. A smasszerek egymás között sut­togtak. Hallottam, amint a szemüveges mondta a magyarnak: „el fogják napolni, meglátod. Ilyenkor mindig elnapolják.”

Talán fel órát ültünk a folyosón. A két bíró: Šamko és Hudák gondterhelten közlekedtek a tárgyalóterem és a városi bíróság elnökének irodája között. Nagy volt a sürgés-forgás. A bírósági alkalmazottak furcsán néztek rám, amikor elhaladtak mellettem. Aztán véget ért a szünet. „Most mi lesz? Elnapolják vagy folytatják a tárgyalást?” Ismét megtelt a tárgyalóterem. Ismét leültem a vádlottak padjára. Ismét bevonult a büntető­tanács. Šamko egy füzetet tartott a kezében. A szemüveges őr pedig ismét megjegyezte: „ugye mondtam, hogy elnapoljak.”

BÍRÓ: A városi bíróság 1983. február 1-én megtartott zárt ülésén úgy döntött, hogy a dr. Duray Miklós ellen a köztársaság felforgatásának bűntette vádjában folytatott tárgyalást elnapolja az alábbi okokkal: a tárgyaláson halaszthatatlan munkahelyi kötelezettsége miatt nem jelenhetett meg Fodor Zoltán tanú, Szlovákia Iskolaügyi Minisztériuma Nemzetiségi Iskolák Főosztályának vezetője. Kihallgatása az ítélet meghozatala szem­pontjából nélkülözhetetlen. Továbbá a nyomozás során nem lett felfedve a 9. dokumentumra vonatkozó összes bizonyíték. A nyomozószervek az említett dokumentumot nem csatolták a perirathoz. Ezt pótolandóan a bíróság a biztonsági szervektől kérni fogja az anyag kiadását… Amennyiben az ügyész asszonynak és az ügyvéd úrnak megfelel a február 11-i időpont, a tárgyalást az említett napon reggel fél kilenckor folytathatjuk. (Mind dr. Bartková, mind dr. Rampášek igennel válaszolt.) Ezzel a tárgyalást berekesztem.

Mindannyian felálltunk. A hallgatóság tódult kifelé. Őreim elhanyagolták a biztonsági előírásokat. Igaz, a T-láncot rácsavarták a csuklómra, de a publikummal egyszerre vezettek kifelé a teremből, és siettek velem a folyosón a börtönajtó felé. Ügyvédem egy golyósirónt akart a kezembe nyomni, mert az enyémből kifogyott a töltet. A smasszerek nem akarták engedni, de végül beleegyeztek, hogy megkaphassam a tollat. Megálltunk a páncélajtónál. A feleségem és Béla bácsi továbbhaladtak. Bementek az irodába. A feleségem az ajtónyílásból intett búcsút. Addig állt ott, amíg nem tűntem el az átjáró torkában.

Miután visszavittek a börtönbe, a szemüveges smasszer rábízott a magyar őrre, hogy vezessen az öltözőbe. Menetközben egyikünk sem szólt egy szót sem. Az öltözőben szintén kettesben voltunk, de a magyar őr ott is hallgatott. Visszaöltöztem a barna melegítőbe. Közben mondtam neki egy­-két közhelyet, természetesen szlovákul. Dicsértem pszichikai álló­képességét, hogy türelemmel elviseli a tárgyalásokat, holott gyakran kell részt vennie ilyen, számára unalmas eseményen. Említettem, hogy milyen veszélyes foglalkozást űz, hiszen nem minden rab békeszerető. Nem vála­szolt. Csak rám mordult szlovákul: „ha már átöltözött, igyekezzen vissza a cellába!” Egészen az ajtóig kísért. Ott megköszöntem türelmét és fáradozását. Erre sem válaszolt. De ha mondott is volna valamit, aligha hallottam volna, mert bezárult mögöttem a cellaajtó. Délután kettő lehetett.