Szlovákiának más politikára és más kormányra van szüksége

(Elnöki beszámoló az együttélés IV. Országos kongresszusán, 1993. február 27-én, Komáromban)

Tisztelt Kongresszus! Kedves Vendégeink !

Három évvel ezelőtt rendszerváltozást éltünk meg, néhány héttel ezelőtt pedig egy államfordulatot. Utolsó kongresszusunk óta — el sem mozdulván lakóhelyünkről — egy új állam polgárai lettünk. A velünk együtt élő szlovák nemzet elérte — századunkban immár másodszor –, hogy saját államában éljen. Gratulálnunk kell a szlovák nemzeti pártbeli kollégáinknak: teljesítették pártprogramjukat. Kiharcolták a szlovákság nemzeti szuverenitását, amely immár egyenlő az állam szuverenitásával.

Ez a fordulat nem csupán politikailag teremtett új helyzetet számunkra, hanem alapvetően befolyásolja életünket is. A mi feladatunk itt és most az, hogy ennek a ténynek a vetületében értékeljük az Együttélés eddigi munkáját, politikáját, és megfogalmazzuk további politizálásunk alapelveit, melyeknek az adott történelmi helyzethez kell igazodniuk. Történelmet alakítani csak szervezetten és tudatosan lehet. A mi eszközünk a történelem formálására: mozgalmunk, az Együttélés. Tehát itt és most elsősorban az Együttélést kell ésszerűen átalakítanunk. Szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy a szövetségi állam széthullásával megváltozik a mozgalom belső szerkezete is: szegényebbek leszünk, hiszen lengyel barátaink a határ túloldalán folytatják munkájukat. Köszönjük nekik, hogy kezdettől fogva velünk munkálkodtak, együtt formáltuk mozgalmunkat számottevő politikai erővé.

* * *

Ma kell döntenünk az Együttélés új szervezeti felépítéséről, amely a korábbiakhoz képest több fegyelmet követel, feszesebb struktúrát, a számonkérés lehetőségét. A tervezett változtatások nem véletlenszerűek. Létfeltételeink is szigorúbbak lettek. Gyorsabban ketyeg a történelem órája, ezért nekünk is nagyobb ütemet kell diktálnunk önmagunknak. Meg kell újítani programunkat, nem azért, mert a korábbi elavult vagy beteljesült volna. Az eredeti célkitűzéseink ma is létjogosultak, de tovább kell fejleszteni és bővíteni kell azokat, a gyökeresen új körülményekhez igazítva. Több alapvető kérdéskörben kell elfogadnunk dokumentumot, amelyek az elkövetkező kongresszusig programérvényűek lesznek. Egyik legfontosabb feladatunk a területi önkormányzat és a személyi autonómia alapelveinek meghatározása.

Számadást kell készítenünk arról, hogy mennyiben sikerült átültetnünk célkitűzéseinket a napi politikába, mennyire voltunk naprakészek rövid távú taktikai lépéseinkben, és beigazolódott-e hosszú távú stratégiánk.

Ez az értékelés azért is szükséges, mert mozgalmunk legfontosabb összetartó ereje a program. Összekapcsolja a különböző politikai meggyőződésű, eltérő ideológiákhoz tartozó személyeket, akik az Együttélés támogatói, és a választások alkalmával jelöltjeinkre szavaznak.

* * *

Eddig három kongresszusunk volt. Az alapító kongresszus fogalmazta meg célkitűzéseinket. Az első demokratikus választások eredményeit Losoncon ünnepeltük, majd két évvel ezelőtt Kassán továbbgondoltuk a legfontosabb feladatokat. Ez utóbbira alapoztuk az 1992-es választási programunkat is. Közben megjelent két fontos, programértékű dokumentumunk: 1991. október elején a Merre tart Csehszlovákia? című memorandumunk, amelyben a rendszerváltozás két évét értékeltük, majd 1992 februárjában az önrendelkezési alaptéziseinket /1/ hoztuk nyilvánosságra. Ebben a dokumentumban mondtuk ki, hogy nem vitatjuk a nemzetek önrendelkezési jogát, viszont azt valljuk, hogy az önrendelkezés elve a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségekre is érvényes, amelyeknek tehát joguk van saját önkormányzataikra, autonóm szerveződésekre.

A rendszerváltozás óhaját mozgalmunk alapítólevelében azzal a jelmondattal fejeztük ki, hogy a demokrácia megteremtése és az emberi jogok tiszteletben tartása érdekében fogunk politizálni. Mi sem volt akkor természetesebb, mintsem zászlónkra írni a demokrácia és az emberi jogok fogalmát, amelyeket a kommunista időszakban mindent megváltó, minden problémát megoldó varázsigeként suttogtunk. A fenti célokért való küzdelem létjogosultságát ma sem vitathatjuk, de a jelszavakból kiábrándult társadalom ma már nem éri be ennyivel.

Tisztában vagyunk azzal — ellentétben sok más politizálgató csoporttal –, hogy a demokrácia bűvös szava nem intézményrendszer, nem minden társadalmi baj elleni orvosság, hanem olyan elvek rendszere, amelyek lassan ivódnak fel gondolkodásunkba, és csak fokozatosan kezdik működtetni a politikai és a társadalmi gépezetet. Az ember nem a születésétől kezdve demokrata, hanem hagyományai teszik azzá. A demokrácia a politikai kultúra része. Ugyanez a helyzet az emberi jogokkal is. A rendszerváltozást vezénylő politikai erők ezt az elvi rendszert is — mint egy tőlük idegen mechanizmust — saját politikai érdekeikhez igyekeztek igazítani.

Paradox helyzetbe kerültünk: gyakorlati politikát kívántunk folytatni, valójában pedig elveket kellett védelmeznünk — sokszor kíméletlen harcban. Szemben az akkori kormánypárttal, amely elvi politizálást hirdetett meg, de az első adódó alkalommal az elveket nagyon is gyakorlatiasan módosította.

* * *

Gondoljunk vissza arra, hogy kezdetben megfogalmaztunk néhány olyan alapvető elvet — a demokrácia eszméjére és az emberi jogok rendszerére támaszkodva –, melyek azóta is vörös fonálként húzódnak végig politikai vonalvezetésünkön.

Az egyenrangúság elérését tekintettük elejétől fogva vezérfonalunknak. A jogilag értelmezhető egyenjogúságnál ez lényegesen többet jelent: az azonosok egyenlőségét, azaz ekvivalenciát. Olyan jogrendet, amely a társadalom különböző csoportjai számára azonos jogokat, esély- és jogegyenlőséget teremt.

A jogok azonos szintű érvényesítésére a klasszikus demokrácia, azaz a többségi elv nem jelent megoldást. Ez ugyanis — mennyiségi súlyának megfelelően — eleve a többséget részesíti előnyben.

Mi a számbeli kisebbség védelmét vállaltuk fel. Emiatt szembekerültünk azokkal, akik a demokráciában nem láttak mást, mint a többség diktatúráját, és a többséghez való csatlakozást tekintették egyedül ésszerűnek.

Ezzel a magatartással szemben fogalmaztuk meg az egyenrangúságot, a kisebbségiek leszavazhatóságának a tiltását, és a saját ügyükben való döntés jogát. Ezen a nyomon haladva jutottunk el a partnerségi, illetve a társi viszonyrendszer megfogalmazásáig, amely kölcsönösséget, reciprocitást feltételez.

* * *

A múlt országa, Csehszlovákia, mint tudjuk, mesterséges államalakulat volt. A politikai propaganda az önrendelkezés elvének győzelmeként tartotta számon. A népfelség joga azonban itt soha nem jutott érvényre. Az itt élő népek egyszer sem szavazhattak, dönthettek arról, hogy valójában kívánják-e ennek az államalakulatnak a létrejöttét, vagy arról, hogyan képzelik el kényszerű és sorsszerű együttélésüket. Kezdettől fogva ez volt Csehszlovákia Achilles-sarka. Ezért fogalmaztuk meg mindjárt a rendszerváltozás elején, hogy tiszteletben kell tartani a népfelségjogot. Ebből az elvből indultunk ki, mikor a parlamentben is kifejtettük, hogy a közvetlen demokrácia útján kell dönteni az államon belüli együttélés módjáról. Azt azonban elvetettük, hogy az ország megszüntetéséről írjanak ki népszavazást — úgy ítéltük meg, hogy egy ilyen szavazás csak növelhetné a káoszt az országban.

Mint a tények mutatják, az ország — Csehszlovákia — alkalmatlan volt a megmaradásra, de ez sem a népfelségjog érvényesítése útján derült ki, hanem a gyakori ormótlan politikai civakodás során vált világossá.

Mások voltak ugyanis a pártérdekek, más a józan nép értékítélete, és a valóság is kettős volt: a szlovák nemzet politikai struktúrája érett volt az állami önállóságra, Szlovákia, gazdasági potenciálját tekintve, viszont alkalmatlan volt a különválásra.

* * *

Köztudomású, hogy kezdettől fogva — mint elkerülhetetlen ténnyel — számoltunk Csehszlovákia megszűnésével, de lehetőségeinkhez képest lassítottuk ezt a folyamatot. A rendszerváltozás okozta megpróbáltatások és az ország megszűnése nyomán várható megrázkódtatást ugyanis túlzott tehernek tartottuk. A kisebbségben élők társadalmi állapotát pedig úgy ítéltük meg, hogy még nincsenek felkészülve arra, hogy egyenlő partnerként vehessenek részt a hatalom elosztásában az új Szlovákiában. Arra sem voltak felvértezve, hogy hatékonyan védekezhessenek a szövetségi állam szétszakadása során törvényszerűen uralomra jutó nemzeti türelmetlenséggel szemben.

Feltételezésünkben nem tévedtünk. A felkészülést pedig idejekorán elkezdtük.

Az Együttélés alapításakor megfogalmaztuk, hogy az önkormányzatokra kell építeni a demokrácia alapjait. Sőt már 1989 decemberében, mikor azzal vádolták a szlovákiai magyarságot, hogy a rendszerváltozás támogatása fejében autonómiát követel, kijelentettük: a nemzetiségi megbékélésnek és a kisebbségben élők jogbiztonságának is az erős helyi önkormányzat az alapja. Enélkül ugyanis semmilyen magasabb szintű rendszer nem működhet demokratikus módon.

Az önkormányzatokkal való rendszeres munkát két évvel ezelőtt kezdtük el, amikor megalakítottuk központi önkormányzati tanácsunkat. Fő célkitűzésünk az önkormányzatok regionális szövetségeinek kialakítása volt azzal a nem titkolt céllal, hogy létrejöjjön egy olyan legitim társadalmi struktúra, amely védelmet teremthet a kormányzati önkénnyel, a politikai kalandorsággal szemben, és keretet biztosít az alulról szervezkedő társadalomnak.

Akkor ugyanis már látható volt, hogy a többpártrendszer viszonyai között is folytatódik a nemzeti kisebbségek elnyomása, diszkriminálása. Ez ellen a Független Magyar Kezdeményezés is tehetetlennek bizonyult, noha beépült a kormányba. Ugyanakkor mi, konstruktív ellenzékiek, sem tudtunk ezzel hatékonyan szembeszállni. Úgy mértük fel a helyzetet, hogy a pártstruktúráktól viszonylag független, a civil társadalom elveit követő önkormányzati szövetségi rendszert kell létrehoznunk. Ezt akkor úgy fogalmaztuk meg, hogy ezen az úton akár hamarabb lehet újraintegrálódni Európába, mint ahogy azt megteheti Csehszlovákia vagy Szlovákia.

* * *

Az önkormányzatok regionális társulásainak a határokon átnyúló, két vagy több ország területére is kiterjedő formáját a regionális együttműködés leghatékonyabb eszközének tartjuk, mely a leginkább alkalmas Közép-Európa sajátos problémáinak kezelésére. Nem csupán azt a célt hivatott szolgálni, hogy az egymástól államhatárokkal elválasztott nemzetek között helyreálljon az organikus kapcsolatrendszer, hanem ennél sokkal többet is: a határ menti régiók gazdaságilag hátrányos helyzetének megszüntetését. Tehát szervezett lehetőséget teremthet arra, hogy ezek a területek kilépjenek a gazdasági árnyékból és bekapcsolódjanak a nemzetközi kereskedelembe. A nyugat-európai tapasztalatok is azt bizonyítják, hogy egyedül a határok fölötti regionális együttműködés tudja ellensúlyozni az állampolitikának azt a hagyományos megfontolását, miszerint a határ menti területeket nem szükséges bekapcsolni az ország vérkeringésébe. Eszerint az elképzelés szerint az államhatárok közelségében a határőri feladatokon kívül megszűnik minden más felelősség és kötelesség. A végekre jellemző “ahol a madár sem jár” állampolitika 1918 után vált igazán érzékelhetővé, mert a korábbiakhoz képest megnövekedett a határ menti területek nagysága. Az új határ menti területek a virágzásból hanyatlásra jutottak.

A határ menti régiók határokon átnyúló együttműködésében más távlati cél is rejlik: az egyenrangú nemzetek Európájának a megteremtése.

Ehhez az elképzeléshez kötöttük programunknak azt a tételét, hogy a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségek és az anyanemzetük, valamint a velük azonos nemzetiségű, szintén kisebbségben élő közösségeik között intenzív kulturális és társadalmi kapcsolatot kell kiépíteni.

Mi, politikai mozgalomként, természetesen a politikai kapcsolatokra összpontosítottunk. Főleg két ország: Magyarország és Lengyelország irányában. Kormány- és parlamenti kapcsolatokat építettünk ki. E kapcsolatok lényegét a Magyar Köztársaság Kormánya 1992 augusztusában tett nyilatkozatában foglalta össze mindannyiunk számára elfogadhatóan: a magyar kormány azokat az elképzeléseket fogja támogatni a határain kívül élő magyarokat illetően, amelyeket azok legitim képviselői fogalmaznak meg. A legitim képviselők hitelének igazolása valóban kulcskérdés. Ez a kijelentés a mi politizálásunk szempontjából döntő fontosságú volt, mert partneri szintre emelt bennünket, és erősítette politikai alanyiságunkat.

Ezt az álláspontot tekintjük azóta is mérvadónak minden politikai lépésben Magyarország felé, és onnan mifelénk, a pártközi kapcsolatok szervezésében is. Azokat a pártokat tudjuk elfogadni őszinte partnernek, amelyek hasonló alapállásból közelítenek felénk.

* * *

Erős vonzalmunkat az “anya”-nemzethez és igényünket a különböző jellegű kapcsolatok kialakítására természetesnek és törvényszerűnek kell tekinteni. Az emiatt keletkező gyanakvás és gyanúsítgatás beteges megnyilvánulás.

Ugyanakkor természetszerű az az igényünk is, hogy a velünk egy országban élő más nemzetiségűekkel — szlovákokkal, ruszinokkal, ukránokkal, németekkel, lengyelekkel, horvátokkal — rendezett, normálisan működő kapcsolat alakuljon ki. Ezt az óhajunkat is az önkormányzati keretek között képzeljük el: együttélésünk politikai és társadalmi normáit a közös lakóhelyhez fűződő érdekeknek kell kialakítaniuk. Az együttélés napi gyakorlásának alapsejtje legyen a községi autonómia.

Ennek a rövid mondatnak több kulcsszava van: együttélés, önkormányzat, autonómia. Innen lehet visszatérni a már korábban taglalt egyenrangúsághoz is. Már e fogalmak is azt sugallják, hogy a konkrét tartalom csak a napi gyakorlatban, közösségi szinten válhat valóra. Mindezt a mozgalom alapításakor vetettük papírra. Oda azonban csak most jutottunk el, hogy ezeket az értékeket füzérbe tudjuk szedni. Megfogalmazzuk a számbeli kisebbségben élő közösségek önkormányzati és autonómia-rendszerét megalapozó egyenrangú partneri viszony feltételeit.

Ezt az elképzelést abban a politikai memorandumban vetettük papírra, melyet Az elnyomott kisebbségből legyen társnemzet /2/ címmel bocsátottunk általános vitára, és amelyet ezen a kongresszuson kellene ratifikálnunk mozgalmunk dokumentumaként.

A három évvel ezelőtt megfogalmazott alapelvek egyike az, hogy ki kell alakítani a kisebbség-többség viszonyának normatív kölcsönösségi rendszerét. Ez a viszony azonban a helyi vagy a regionális arányoktól függjön. Az országos többség ugyanis helyileg lehet kisebbség is. A kapcsolatrendszer működését jogi normákkal kell szabályozni, amelyek a partneri viszony társadalmi feltételeinek a kialakulása nélkül csak akadozva működhetnek. Ezért arra kell törekedni, hogy ez a viszony a társnemzeti kapcsolatrendszer kialakulásához vezessen. Ez tulajdonképpen egy óhaj, amelynek a teljesüléséhez törvényekkel szegélyezett út vezet.

Annak ellenére, hogy ezt az elképzelést mozgalmunk megalapításakor már megfogalmaztuk, sokak számára mégis újszerűen hatott, és fogadtatása nem egyértelmű. Főleg azok körében nem, akik helyzetünk megoldását csak a korábbi kisebbségi sémák szerint tudták elképzelni. Az elmúlt negyven évben ahhoz szoktunk hozzá, hogy észrevétlenül, a közegbe simulva próbáljunk helyet fészkelni magunknak, kikönyökölni posztokat és pozíciókat. Ettől a gondolkodásmódtól és magatartási formától nehéz megszabadulni.

Ma azt kell tudatosítanunk, hogy az elmúlt évtizedek megalkuvásokkal teli próbálkozásai a kisebbségi jogok biztosítására nem vezettek sikerre, és az utóbbi három év hasonló erőfeszítései a többpártrendszer feltételei között ugyancsak eredménytelennek mondhatók. Sorsunk alakulása ma is a többségiek jó vagy rossz szándékától függ.

Az adott új helyzetben, amikor a szlovák nemzet élni tud önrendelkezési jogával, az eddigi törekvésektől eltérő és a kölcsönösségen alapuló megoldás elfogadtatását kell célul tűznünk: meg kell teremtenünk intézményesített egyenrangúságunkat a többségi nemzettel.

A megfogalmazott politikai cél az együtt élő nemzetek, nemzetrészek, nemzeti közösségek közötti egyenrangú, partneri viszony kialakítása. Ezt a kapcsolatrendszert — egy költői kifejezéssel — társnemzeti viszonyként határoztuk meg.

Hogyan kell értelmezni a társnemzeti viszonyt?

Ha egy nemzet vagy egy nemzetrész politikailag, illetve jogilag meghatározható keretek között egyenrangú, partneri közösségben él egy másik nemzettel vagy nemzetrésszel, társnemzeti viszony alakul ki közöttük.

A hagyományos kulturális jellemzőket, a történelmi múlt összetartó erejét, amely a nemzetrészt az anyanemzettel összekapcsolja, nem kérdőjelezzük meg. A nemzetet államhatároktól függetlenül tekintjük egyetemesnek.

A történelmileg és kulturálisan egyetemes nemzetnek az “anya”-országon kívül élő része olyan nemzeti közösségnek tekinthető, amelynek élete egy más nemzet mindennapi életével fűződik össze. Főleg abban az esetben érvényes ez, ha e nemzetrésznek, nemzeti közösségnek van saját településszerkezete és önálló társadalmi, politikai struktúrája.

E nemzeti közösség a saját településein többnyire szám szerinti többséget alkot. De abban az esetben is, ha időközben szám szerinti kisebbségbe szorult, őrzi több évszázados településszerkezetét vagy több évszázadra visszanyúló eredetének emlékét. Településeinek egyik jellemzője, hogy az a lakosság, amely az ország területén nemzeti többséget, itt többnyire — szám szerinti — kisebbséget alkot, és sok esetben az elmúlt évtizedekben települt be.

Az egyenrangú partneri viszony kialakításának óhajával tehát a társnemzeti kapcsolatrendszer megteremtésével egy időben kerül napirendre egy további kérdés, amely kimondatlanul is folyamatosan jelen volt közöttünk már korábban is. Ez pedig: Hogyan határozzuk meg önmagunkat? Amikor Csehszlovákia megalakult, mások döntöttek helyettünk arról, hogy kisebbség legyünk. Ennek kezdettől fogva mennyiségi és pejoratív jelentése volt. Idővel főleg a minőségi értelmezés került előtérbe. Ezért a kisebbség kifejezés használatát pontosítani kell. Ez főként a “nemzetiségi kisebbség” kifejezésre vonatkozik, mely nem csupán értelmileg zavaros, de nem fordítható le a nyugat-európai nyelvekre sem.

A kisebbség kifejezésnek legyen kizárólag mennyiségi tartalma. Minden olyan sugalmazás, mely minőségi értékítéletet rejt magában, helytelen és sértő, sőt megbélyegző. Főleg, amikor ezt a kifejezést használják ott is, ahol a nemzeti közösség őslakos, a más ország területén élő anyanemzettel összefüggő, de államhatárral elválasztott területen lakik, illetve a saját lakóterületén többségi nemzeti közösséget alkot. A nemzeti közösségeknek történelmileg kialakult sajátosságai vannak: őshonosok, egységes településszerkezetben élnek, saját társadalmi és politikai struktúrájuk van, fejlett a nemzeti azonosságtudatuk és sok esetben regionális méretben szám szerinti többséget alkotnak.

A nemzeti közösségre vonatkoztatva a kisebbség kifejezést gyakran a politikai pluralizmus működési elve szerint értelmezik: a kisebbség köteles elfogadni a többség akaratát. Ez az értelmezés a nemzeti közösségek esetében a másodrendű állampolgári státushoz vezet. A kisebbség kifejezésnek ilyen értelmezése olyan másságot határoz meg, ami eleve korlátozott jogokat jelent. A nemzeti közösségek esetében a kisebbség kifejezésnek csak mennyiségi tartalma lehet.

Ebből az okfejtésből mindannyiunk számára világos, hogy magunkat nemzeti közösségként határozzuk meg. A kisebbség kifejezést csakis akkor használjuk, amikor arányosságot fejezünk ki. Az ország területén többségben élő nemzettel való kapcsolatunkat pedig ennek megfelelően — előre jelezve az életünkben óhajtott minőségi változásokat — társnemzeti kapcsolatként jelöljük: a magyarság Szlovákiában élő része a szlovákokkal társnemzeti kapcsolatban élő magyar nemzeti közösség. Ennek megfelelően követeljük jogi státusunk kialakítását.

* * *

Az Együttélés eddigi tevékenységében egyforma súllyal volt jelen a helyi és a parlamenti politizálás mellett a külügyi tevékenység is. Főleg az elmúlt félévben kerültek erőteljesen előtérbe a külkapcsolatok. Egyrészt a nemzetközi pártkapcsolatok szorgalmazásával, aminek eredményeként az Együttélést megfigyelői státusba felvették a Liberális Internacionáléba. Ugyanez az Európai Demokratikus Unióba nem sikerült, de a politikai erőviszonyok átalakulásával ezt sem tartjuk kizártnak. Téves ugyanis az a nézet, hogy e két nemzetközi szervezetbe való bekapcsolódás kizárja egymást. Mozgalmunk jellegéből adódik ugyanis, hogy több politikai irányzatot is magába foglal, és politizálásunkban egyforma súllyal kap helyet mind a liberális, mind a konzervatív értékrend.

A múlt évben váltunk az Európai Népcsoportok Föderalisztikus Uniójának rendes tagjává, és a közép-európai “kisebbségi” magyar politikai szervezetekkel együtt közös képviselőnk van az elnökségben is. Ennek a kapcsolatnak egyik mérhető eredménye a szervezet küldöttségének múlt év decemberében tett látogatása Szlovákiában, melynek nyomán jelentés készült a szlovákiai magyarság helyzetéről. Ez a jelentés az Európa Tanács asztalára került.

Mozgalmunk képviselői több látogatást tettek az ENSZ képviseleteknél, az Európa Tanácsban, az Európai Közösségben és az Európa Parlamentben. Nem kis erőfeszítésbe került, hogy intenzív tárgyalásokra kerüljön sor több nyugat-európai ország kormányzati személyiségeivel, külügyi szakembereivel. Ezeknek az utaknak az eredményei legképletesebben Vladimír Meèiar kormányfő szavaival érzékeltethetők: Az elmúlt hónapokban a magyar lobbi eredményes munkát fejtett ki.

Az igazsághoz tartozik az is, hogy a múlt évi választások óta a nemzetközi érdeklődés középpontjába kerültünk. Naponta látogatják meg irodánkat külföldi — elsősorban az Európai Közösség országaiból érkező — politikusok, szakemberek, újságírók.

Beszélgetéseink során igyekszünk megértetni: ma Szlovákiában a nemzeti demagógia veszélyezteti a törékeny demokráciát. A nemzeti kisebbségek, elsősorban a magyar nemzeti közösség helyzetének alakulása fokmérője lehet a szlovák demokráciának. Szűklátókörűnek bizonyulna politizálásunk, ha nem hívnánk fel a figyelmet arra, hogy a szlovák kormányzatnak ez a politikája ezúttal nemcsak a magyarokat fogja sújtani, hanem katasztrófát hozhat az egész szlovák nemzetre is. Parlamenti politizálásunk súlypontját az adja, hogy a szlovák parlamentben a kis létszámú — peremhelyzetben lévő — demokratikus ellenzék részeként hallatjuk a hangunkat, és hívjuk fel a figyelmet az egész társadalmat fenyegető jelenségekre.

Szavainkra itthon a kormánykörök ingerülten reagálnak. Vagy — mint azt az alkotmánytervezetről folytatott vita is bizonyítja – az itthon tett javaslatainkat a szlovák politikai erők sorra visszautasítják, figyelmen kívül hagyják. Ezért vagyunk kénytelenek nemzetközi fórumokat használni véleményünk kifejtésére, jogos és alapvető követeléseink tolmácsolására.

A kormány által diktált politikai irányvonal alapjaiban téves, ezen még jobbítani sem lehet. Bennünket ennek a politikának az alakulása miatt nem terhel felelősség. Más politikára, más kormányra van szüksége Szlovákiának. A szlovák kormány által teremtett politikai helyzettől mi teljességgel elhatároljuk magunkat.

Lehetőségünk van-e a jelenlegi helyzet befolyásolására? Gyakorlatilag nincs, hiszen a parlamenti választásokon érvényesült többségi választói akaratot tiszteletben kell tartanunk.

Nekünk ma más feladatunk van.

Szlovákia első alkotmánya alkalmatlan egy demokratikus rendszer és a társadalmi megbékélés megalapozására. Tehát az alkotmány megváltoztatására kell törekednünk. Ehhez érdemes és kell is nemzetközi támogatást keresni. Segítségül hívhatjuk például az Európa Tanácsot. Az alkotmány megváltoztatása ugyanis Szlovákia összes állampolgárának érdeke.

Történelemformáló helyzetben vagyunk. A közép-európai új kiegyezési és békerendszer alapjainak megteremtésére van lehetőségünk. De el is játszhatjuk ezt az esélyt. A mai szlovák kormány konfrontációs politikai gyakorlata nem az új európai értékrend befogadására nyit teret. Ezzel szemben a mi megoldásunk jövőbe mutató modellt kínál: Közép-Európa legyen az itt élő népek partneri, társnemzeti viszonyon alapuló közössége. Ez az Együttélés alapeszméje.

Tisztelt Kongresszus, Vendégeink, Kedves Barátaim!

Sikeres tanácskozást kívánok, és köszönöm vendégeinknek, hogy eljöttek közénk, és velünk együtt gondolkodva segítenek nekünk tovább munkálni programunkat. Szükségünk van egymásra, szükségünk van minden velünk azonosan vagy hasonlóan gondolkodó emberre, szükségünk van az érdekazonosak szövetkezésére.

Jegyzetek

  1. Lásd:Az Együttélés az önrendelkezésről. In: Duray Miklós: Önrendelkezési kísérleteink. 101 -105. p.
  2. Lásd: Duray Miklós: Önrendelkezési kísérleteink. 113-146. p.