A szép Europét, ma már nem Zeusz akarja elrabolni bika képében…

(Az esszé rövidített változata megjelent a Bécsi Napló 2019. július-augusztus-i számában.)

Húsz évvel ezelőtt, Krisztus születésétől számított harmadik évezredünk elején, sőt, már valamivel előtte is, mi Kelet Közép-európai, a valamikori szovjetrendszerben élő naiv emberek, arról folytattunk éjszakákba nyúló eszmecseréket, milyen Európában szeretnénk élni – a nemzetek, az államok vagy a régiók Európájában. Nem jutottunk döntésre, de törésre sem, mert mind a három változat illeszthető volt a jövőről alkotott elképzelésünkbe, hiszen a nemzetnek, az államnak és a térségnek számunkra eredeti értelme szerint volt jelentése. Nem úgy, mint a lelkileg és gondolkodásban is átváltozott nyugaton, ahol szinte mindent eredeti jelentésétől eltérően értelmeztek, legalábbis szerintünk. Olyan mély történelmi gyökerű egységes államiságtudat mint errefelé a Lengyel-, Cseh- Magyar Királyság, Morva Őrgrófság vagy a Horvát fejedelemség révén kialakulhatott, Nyugat Európában nem jöhetett létre, ugyanis a birodalmi rendszer ilyen tudatot nem alakíthatott ki. A felvilágosodás révén kibontakozó liberalizmus libertinizmussá torzult, aminek egyik szörnyszülöttje lett a kommunizmus, ami mostanság globalizmussá fajult. Az értékmegőrzés, amit hagyományosan konzervativizmusnak értelmeztünk, mintha eltűnt volna erről az értéktábláról.

***

Az állam számunkra társadalmi-szervezeti szükségszerűség volt. A térség, az életünk tere, mindannyiunk számára régi érzelmi elkötelezettséget jelentet, például itt a Kárpát-medencében. A nemzet, pedig egyiket sem írta fölül, mindezt sajátos kulturális, tudati és hagyománygyökerű értékkel erősítette meg.

Amikor elérhető lehetőséggé vált számunkra az európai államok együttműködésében való részvétel, nem igazán tudatosítottuk, hogy földrészünk nyugati felén élők szellemileg és erkölcsileg is belerokkantak a francia felvilágosodás határtalanná vált liberalizmusába és kissé elpuhultak a második világháború okozta erkölcsi válságtól való elzárkózásban vagy a saját gyarmatpolitikájuk bűneinek szőnyeg alá söprésébe. Eszerint torzult számukra a hagyomány-elvűség is.

Európa nyugati fele értékrendi válságba jutott, amit leglátványosabban az igazolt, hogy mintegy húsz évvel Európa hatalmi megosztottságát követően nem tudott határozottan válaszolni Daniel Cohn Bendit és bandájának erkölcsileg és kulturálisan züllött anarchizmusára 1968-ban, sőt később sem, mert a zöldpárt jelöltjeként beválasztották őt az Európai Parlamentbe, amely pártnak semmi köze sincs a természethez. Legfeljebb zöld, mert nem piros, de ha pirosnak vallaná magát, akkor kommunista lenne – olyan akárcsak a görögdinnye: kívül zöld, belül vörös. Sajátos, hogy ennek az embernek az európai értékeket felforgató pályafutása, majd a természet zöldjével álcázott legitim politikusi életpályája akkor kezdődött és vált követendővé sokak számára, amikor mi errefelé, az akkori szovjet-övezetben éppen az európai értékeket romboló kommunista totalitarizmus ellen folytattunk küzdelmet. De ezt a küzdelmet ők nem értették, ami azt is jelentheti, hogy a kommunizmussal azonos elvet vallottak, csak másként nevezték.

Sajátos, hogy ezt az akkori nyugati újságírás általánosan úgy értelmezte, hogy a fennálló renddel száll szembe a társadalom, ami már sokszor megtörtént az idők során. Csakhogy nem vették észre, hogy Európa keleti felében a hagyományos európai értékeket védelmezik a kommunizmussal szembe szegülők, a kontinens nyugati felében pedig éppen ezeket a hagyományos értékeket kezdték rombolni. Az 1968-as párizsi zavargások ilyen összefüggésben élnek az emlékezetemben ma is, több mint ötven évvel az események után. Ma is úgy érzem, hogy Párizs utcáin ellenünk, a kommunista elnyomás alatt élőkkel szemben keltek fel. Ez akkor értelmezhetetlen volt. Én akkor kezdtem úgy érezni, hogy Európa kettészakadóban van és végleg a történelem süllyesztőjébe kerülhet Fábry Zoltán nagy álma: a hazánk Európa. De a kommunista hatalmi rend bukásakor, 1990-ben mégis reménykedni kezdtünk.

***

Biztos vagyok abban, hogy egyetlen megítélés sem abszolútum, de abban sem vagyok biztos, hogy csupán viszonylagos. A tömegvonzás ugyan mindig egyirányú: a nagyobb tömeg felé vonz, de léteznek más irányú kistérségi vonzások is – részérdekek. Ahhoz tragikus változásnak kellene bekövetkeznie, hogy ez a törvényszerűség megváltozzon.

Az emberi társadalom is így épül fel a családtól a nemzetig, ami nem korlátja az egyéni kibontakozásnak, de így jut el az állampolgári közösségig. Ez utóbbi viszonylag új fogalom, de ennek középkori és későbbi elődjét mi magyarok hungarus tudatként éltük meg, aminek sokkal erősebb volt az összetartó ereje, mint a mai liberális alapokon nyugvó állampolgári közjogi kapcsolatnak.

Mostanság úgy tűnik, nincs kiélezett érzéke az embereknek a különbségtételre az állam/polgár és a nemzet között. Ami abban is érzékelhető, hogy mifelénk is meghonosodik a nemzet és az állam összemosása nemzetállammá, ami a politika állatkertjének egyik fogalmi szörnyszülöttje. Hiszen nincs holland, sem belga nemzetállam csak Hollandia és Belgium, ahol frízek, flamandok, vallonok és németek élnek. Mint ahogy a 19. század utolsó harmadában sem volt magyar államnemzet, egy-két légpárnás Andrássy-Eötvös magyar állampolitikusi kettős tudatvilágán kívül, vagy 1918 után sem jött létre sem a csehszlovák, sem a jugoszláv államnemzet, mint ahogy a szovjet nemzet sem és ahogy nem jöhet létre európai nemzet sem, mert Európa a történelmi nemzetek és a független államok nagy otthona, amelyben megférnek egymás mellett olyan különbségek is mint amilyenek megkülönböztetik Ibériát a Baltikumtól ugyanakkor összeköthetik Magyarországot Szlovákiával Romániával, Szerbiával stb. Noha mindez lehetséges a közös Európa-tudatnak a keresztény szellemiségre és a 973-ban I. Ottó által összehívott Quedlinburg-i első európai csúcstalálkozójára alapozva. Azaz létezhet egyetemes Európa, de nincs egységes Európa. Még szerencse. Ezért nincs világnemzet sem és nem lesz egyesült Európa sem, legfeljebb a nemzetek és az államok egyetemessége.

Mégis, lassan öt éve (2015 óta) gyötör bennünket a kétség, jól döntöttünk-e 1998 és 2004 között, hogy a közép-európai térség keleti felének államai tartozzanak az Európai Unióba? A kétség emberi tulajdonság, de csak akkor tudatformáló, ha rendszerben működik. Egyébként rombol.

***

Lehet, hogy meglepő lesz, amit mondok, mert ma már keveseknek jut eszébe: az európai közgondolkodás történelmet formáló változása a reneszánszban indult el. Ebben rejtőzik a reformgondolkodás gyökere is. Csakhogy felvirágzását követően mintegy száz évvel, az abszolutizmus kibontakozásával szakadozni kezdett az újjá ébredés szellemi és értékrendi szövevénye. Az első gyilkos pontja Husz János megégetése volt 1415-ben. Ezt követően az abszolutizmus összes változata, legyen az korai, késői, modern vagy neo- a totalitarizmus egy-egy válfaját testesítette meg.

A sok évszázados abszolutisztikus korszakot a felvilágosodás 18. századi záró harmadában való feltűnése frissítette, ami azonban a reneszánsznak csak torzított utánzata volt. Ezt igazolja a hatalmi politikában a francia forradalom, ami a jakobinizmus miatt társadalmat átalakító gyilkos erőszakossággá fajult, mintegy megvetve alapját a kommunista ideológiának és hatalmi politikának.

Ennek a korszaknak egy sajátos jelensége Napóleon, aki semelyik eszmei áramlathoz sem tartozott, de uralkodni akart, ezért az akkori hatalmi közfelfogás szerint kénytelen volt császárrá koronáztatnia magát és dinasztiát alapítani, mert akkor az európai állampolitikában még a dinasztikus elvek uralkodtak. A dinasztikus elvek szerinti összefogás buktatta meg őt, mint a dinasztikus elv jogtalan bitorlóját.

Ezzel azonban csődöt vallott a dinasztikus kor is.

Néhány évvel később a görög szabadságharc tette ki a feltételes kettőspontot: itt kezdődik az újkor. Nem gyarmatokat kell szerezni, nem adófizetői területeket, hanem befolyási övezeteket. Ekkor szabadult fel Görögország az Oszmán uralom alól. Ez volt a vég kezdete, pontosabban: a mába torkolló út kezdete. Ez a Brittek/Angolok sikere volt, anélkül, hogy ezt tudatosították volna.

***

A korábbi dinasztikus politika egyik hatalmi eleme volt az egyes felségterületek koronaterületté foglalása, illetve a gyarmatosítás. Ez utóbbi az európai tengeri hatalmak által korlátlanul zajlott. De nem sokkal a Napoleont megbuktató Szent Szövetség (1815) létrejötte után kiderült, hogy nem tudnak mit kezdeni az Oszmán-Török Birodalommal és annak európai területeivel. Ennek a kétségnek a peremén alakult ki az átmeneti megoldás. Nem a gyarmatosító és a dinasztikus-politika eddigi irányát kell követni, hanem befolyási övezetté kell minősíteni a területeket. Ez jelentette az új hatalmi politika kezdetét Európában.

A korábbi dinasztikus politika, ami a történelmi területi alakulatokat hatalmi vagy adófizetői területté nyilvánította, úgy kezdett megváltozni, hogy az új területeket kinyilatkoztatás nélkül hatalmi befolyási övezetként kezdte kezelni. A 19. század első harmadában elkezdődött hatalompolitikai átalakulás azonban láthatóan nem befolyásolta sem az Orosz Birodalmat, sem a Habsburg Birodalmat. Ők megmaradtak a 18. századi abszolutizmus révületében. Mind a Romanovok, mind a Habsburgok, akiket ma úgy is minősíthetnénk, ők voltak a legalkalmatlanabbak a kor szelleme kihívásának értelmezésére. A baj az, hogy ide sorakozott a magyar felsőosztály jelentős része is, ahelyett, hogy 1867-ben egy modern, a dinasztikus hagyományoktól eltérő Magyarországot kezdett volna építeni. Sajnos, ezt a megoldást egyedül Kossuth tudatosította, akinek a tanácsát elfogadni annyit jelentett volna, mint szembe fordulni Béccsel és a Habsburgokkal.

***

A helyzet azonban 1914-ben, illetve egy-két-három évtizeddel előtte az ismert módon alakult – Nyugat Európában a befolyási övezetek kialakítását előtérbe helyező modern hatalmi uralkodott el. Célponttá vált a Habsburg Birodalom és az Oszmán Birodalom. Ez volt az oka a nagyháború kitörésének.

Ma is úgy tanítják, hogy a Nagy Háború 1914. július 28-án tört ki Ferenc József Szerbiának küldött hadüzenetével. Aki ért a politikai és társadalmi folyamatokhoz, joggal mondhatja, hogy ez szamárság. Mert mi van akkor, ha Ferenc József mégsem írja alá a hadüzenetet Szerbiának? Nem lesz háború? De, lett volna, csak nem tudjuk, hogy mi lett volna a mondvacsinált oka. Sajátos behatároltsága a történészeknek, hogy nem tekintenek az ajtó sarka mögé. Azaz a háború kitörésének az indítékát kell keresni. Ebben az esetben nem lehet ok a trónörökös meggyilkolása. Ez olyan helyzet, hogy a mondatnak akkor is lehet vége, ha nincs odabiggyesztve a pont vagy a felkiáltójel a végére. Mi lett volna, ha Palesztina területét nem nyilvánítják korábban kiemelt területté? Akkor is lett volna Nagy Háború? Franciaország Kelet-középeurópai érdekeltsége úgy alakult volna? Az igaz, hogy a francia hatalmi törekvések akkor Európában csak a Habsburg Monarchia legázolásával érvényesülhettek, de ehhez háború kellett, illetve hadüzenet. Elhiszem a történészeknek, hogy ezek a kérdésfelvetések ellentmondanak a történelemtudomány szempontjainak, de egyetlen történész se mondja, hogy ezek a kérdések ellentmondanak a történelmi események logikai és érdekszerinti felépülésének. Ha egyetértünk ebben, akkor van miről beszélnünk, ha nem, nincs kérdésmegoldó párbeszéd.

***

A 19. és a 20. század átmenetének fontos eseménye volt a Nagy Háború, aminek két hatalmi tényezője volt. Az egyik a francia terjeszkedés Kelet-Európa és Balkán felé. Ennek egyik vonzásköre a nyugat-Balkán és a Kárpátok vonulatán kívüli román területek voltak. Ennek útjában állt az Osztrák-Magyar Monarchia. A másik a Brit érdekterület kiterjesztése a Boszporusz és Kis-Ázsia felé, beleértve az 1893 óta másként értelmezett Palesztin területet. A részleteket elhanyagolva. Ennek legnagyobb akadálya az Oszmán-Török Birodalom volt. Ha tehát nincs hadüzenet 1914. július 28-án, akkor lett volna két, négy hét vagy harminc nap múlva. Ebből a szempontból a történelmi időpont semmit sem jelent, ugyanis Nyugat-európai és akkor megfogalmazódó új hatalmi érdek volt ez a háború. De mégsem mindegy, hogy mit nyilvánítanak politikailag a háború okává.

A Nagy Háborúnak nevezett első világháború a történelmi folyamatok függvényeként elkerülhetetlen volt. Egyetlen politikusa a térségnek Tisza István volt, aki látta, hogy a Habsburg Monarchia katonailag nem alkalmas az ilyen hadviselésre. Ő volt ennek az államalakulatnak az utolsó szellemértékű politikusa.

***

Ez az eszmefuttatás kivetíti árnyékát a jelenünkre is, amely már nem ennyire köthető a napi időpontokhoz. Azt azonban lehet követni, melyik hatalmi érdekeltség hol szerez befolyást. Fontos fordulópont a második világháború utáni területi-hatalmi megosztottság, ami összekacsint az elsővel, noha a nyugati érdekeltség Európában mintegy ezer kilométerrel visszahúzódik Oroszország – akkor már Szovjetunió – javára. Ez vitathatatlanul egyértelmű: két részre szakadt a világ, ami helyi háborús konfliktusokban is mérhető. Ez a megosztottság az 1960-as évek vége felé az első világháború által érintett területen két helyen jelenik meg konfliktusként: a közel keleten az arab-izraeli háborúban (1967-ben) és Kelet Közép-Európában (1968-ban) a reform mozgalmak megjelenésében. Ugyanakkor világpolitikai méretben az 1973-ban kezdődő helsinki-folyamat a mérvadó, mert itt csap össze békés keretek között először nyugat és kelet. Akkor még nem sejtettük, hogy ez csak látszólagos összecsapás, az értékrendek harcának álcázva. Lényege a befolyási övezetek határainak az átlépése volt. Ebben a küzdelemben a Szovjetunió alul maradt. Akármennyire is örültünk ennek akkor, ma már tudjuk, itt eresztette csíráját a globalizmus. Ugyanis az 1975-ben aláírt Helsinki Záróokmánynak a harmadik kosara alapján lehetett nemzetközileg elfogadott módon működtetni az ellenőrző csoportokat, az emberjogi aktivisták szervezeteit, az utókonferenciákon nyíltan és a közösen aláírt okmánynak a szellemében bírálni a másik felet, támogatást nyújtani és ösztöndíjakat osztogatni kiszemelt szervezetek által kiszemelt csoportoknak vagy ma 2019-ben a migránsokat mentő hajóknak a sérthetetlenségét biztosítani. Ennek azonban nem a lényegével adódik gond, hanem azzal, hogy mindennel vissza lehet élni. Erre a stratégiára épült kimondatlanul a korábbi csillagháborús terv és a fejlett technológiák kivitelének tilalma a szovjet-blokk államaiba, ami gazdaságilag összeroppantotta a Szovjetuniót. Ebben a térségben mindannyian ezt vártuk. Kérdés, hogy az 1979. december 27-én kitört afganisztáni háború, ami még 2019-ben is tart, kinek volt az érdeke: a Szovjetuniónak vagy egy megnevezetlen titkosszolgálatnak, amelynek érdeke fűződött ahhoz, hogy tőrbe csalja az akkor már roskadozó nagyhatalmat és hosszantartó megoldhatatlan helyzetet teremtsen közép-Ázsia déli részén?

***

Felvetődik egy köztes kérdés. Ha elfogadjuk, hogy az abszolutizmus a totalitarizmusnak egyik módszertani kísérlete volt, akkor a kommunizmus nem volt-e előjátéka a globalizmusnak? Ne felejtsük: 1848 februárjának vége felé megjelenik a kommunista kiáltvány, aminek sok megállapításával akár egyet is érthetünk. De mit kezdhetünk azzal a kinyilatkoztatással: a kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhető el. (a társadalmi rend behelyettesíthető értékrenddel, kultúrával, vallással stb.)

Ezek olyan kérdések, amelyek az idő multával a feledés homályába vesznek, hacsak a körülmények nem elevenítik fel a megélt múltat. Mindez nem jutott volna eszembe, ha 2014-2015-ben nem indult volna el az Európai Unió országai felé egy eddig, sohasem tapasztalt migráns áradat, aminek előzménye a 2011 tavaszán kirobbantott ún. arab tavasz volt. Sajátos, hogy ez a forradalomnak nem nevezhető mészárlási hullám elsősorban a Földközi tenger déli partja mentén fekvő, államilag konszolidáld arab államokban, vagy ezt a partvidéket könnyen megközelíthető államokban uralkodott el. Máig nem tudni milyen céllal, hiszen semmilyen pozitívan értékelhető eredményt nem hozott – mint ahogy a korábban lezajlott proletár forradalmak sem – csakhogy azok korábbi, hatalmi erővel vagy közmegegyezéssel kialakított életviszonyokat borította fel, de átmenetileg működőképes rendszereket hoztak létre.

Egy biztos, hogy az arab tavasznak a térségben gyökerező semmilyen racionális okát eddig senki nem fogalmazta meg. Azt viszont tapasztaljuk, hogy ebből a térségből, de egyre inkább más, ehhez hasonló etnikai és vallási gyökerű területről is – Pakisztántól Marokkóig – évente több százezer migránst szerveznek az embercsempésznek nevezett bandák Európába. Sajátos, hogy ezeknek a beszervezett embereknek csak elhanyagolható része menekült, azok többsége ugyanis ott marad szülőföldje közelében, hogy hazamehessen, ha ez lehetségessé válik. De máig nem tudjuk kik állnak az arab terroristák mögött. Az Iszlám Állam? Ezt ki működteti?

Az összeesküvési elméletektől távol tartva magam, nem tudom megkerülni a kérdés felvetését: miért kell Európába szállítani az európai kultúrától teljesen idegen embereket és miért kell rákényszeríteni európai államok kormányait, hogy őket eltartsák, hiszen ebből a pénzből a szülőföldjükön meg lehetne teremti a megélhetésük feltételeit. Arról nem is beszélve, hogy én a havi, sőt az éves jövedelmemből sohasem tudnám kifizetni azt a díjat, amit ki kell fizetniük az embercsempészeknek az idejövetelükért. Ha ennyi pénzük van, akkor nem lehetnek megélhetési gondjaik. Ha nincs ennyi pénzük, kitől kapják és mi célból.

A fantáziadús magyarázatokra okot adó anyagi vonatkozásokat mellőzve számomra a legsúlyosabb kérdés: az Európai Unió tagállamai miért nem abban értenek egyet, hogy mindenki a saját szülőföldjén boldoguljon, tehát azok is, akik valamilyen okból úgy döntenek, hogy a számukra idegen kultúrájú Európába jöjjenek. Ezeket az embereket miért nem arra ösztökélik, hogy otthon maradjanak? És miért a Visegrádi Négyek országait ostorozzák, mert más véleményen vannak és elutasítják az illegális migrációt. A migrációnak csak egyetlen oka fogadható el: az életet mentő menekülés. Ami most zajlik az terrorizmus.

***

Mindez felveti az Európai Unió jövőjével kapcsolatos kérdéseket is. Jelen esetben nem abban a szerkezeti összefüggésben, amiben húsz évvel ezelőtt elmélkedtünk erről, de attól mégsem távol. Az Európai Unió tagállamai egy részének hasonló a véleménye a migrációról. Ez pillanatnyilag a Visegrádi Négyekre vonatkoztatva egyértelmű, de ehhez hasonló Ausztria, Horvátország, Szlovénia és Olaszország álláspontja is, még ha ezt másként fogalmazzák meg. Ez már egy régió, mégpedig államok régiója, amiben nemzetek élnek, államhatárokon átívelően. Ezen érdemes elgondolkozni. Talán ebbe az irányba kellene fejleszteni az Európai Unió belső kapcsolatrendszerét és nem az európai egyesült államok eszméjének elhintésére vagy a Visegrádi Négyek együttműködésének a szétverésére. Ez utóbbira sajnos lehet számítani, ami az európai együttműködés végének a kezdetét vagy az eredendő quedlinburgi Európa-eszmének a végét jelentheti. Azaz a keresztény Európa szétesését. De legyünk hívők: van és marad keresztény Európa, ezt mi zsidó és keresztény hagyományú emberek is reméljük. Egyébként hogyan tudnánk megőrizni ezt az örökséget. Nyugat Európának ez már nem érdeke, de lehet, hogy már száz évvel ezelőtt sem volt érdeke, egyébként a Nagy Háborút lezáró békerendszert nem így alakították volna.