Nyílegyenesen haladunk a kanyarban, vagy kanyargunk a nyílegyenesen?

(Utószó Oriskó Norbert 2020. március 15-én megjelent A természet vadvirága c. Petőfiről szóló könyvéhez)

Pillantások az 1823 és 2023 közötti két évszázad szellemi gyötrődéseire

Oriskó Norbert megkért, hogy vessek papírra néhány mondatot utószóként Petőfiről írt és szerkesztett szűkszavú könyvébe. A kézirat elolvasását követően igent mondtam, nem csak azért, mert megtetszett ennek az informatikában képzett szakembernek a sajátos, érzelmi és értékrendi tájékozottsága Petőfi gondolatvilágában, hanem a költő által a verseiben használt kifejezések számszerűsége okán is. Ez utóbbi alapján akár új, az eddigieknél pontosabb képet is festhetünk Petőfi Sándorról.

Petőfit költőként és szellemi gyökéremberként eddig aligha vizsgálta bárki is abból a szempontból, hányszor említette verseiben a virágot és a hazát. Pedig nem mindegy. Mindkettő a természettel függ össze. A virág a megrendíthetetlen, ugyanakkor a pusztítható természet csodálatos jelensége, a haza a megrendíthető és az elpusztítható ember szellemi, lelki életének tartozéka. A virág tűnik maradandóbbnak, mert van esélye minden évben újra sarjadni. A természet minden évben megadja erre az esélyt. A hazát csak emberi tudatossággal lehet építeni vagy pusztítani, feloldani a nagy határtalanságban – az ember biológiai lényként való egyidejű megváltoztatása nélkül. Ezért a virágot csodálnunk lehet, és kissé irigyelnünk is kell gyökéri és virági létének ezt a harmóniáját, hiszen megmarad eredetisége. A hazát alkotnunk kell az elképzelhető fizikai, szellemi, lelki és időkeretben, de leginkább virágoztatni és sajátosan védeni a pusztítókkal szemben. Haza nélkül nemzet sincs.

Petőfi egy természettudós meggyőződésével vetette papírra huszonegy évesen (1843 december):

„A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;”

A könyvben olvasható kimutatás szerint Petőfi 291-szer írta le a virág szót, ami azt a benyomást kelti, hogy a forradalom és a szabadságharc poétájának tartott költő inkább a természet, mint a társadalmi építmények embere volt – a fenti idézet ugyanis erre utal. Egy biológiát/botanikát tanuló egyetemi hallgatónak aligha jutna eszébe ez az idézett gondolat. Persze, mert nem költő. Addig sem írt le ilyet senki, ami nem azt jelenti, hogy Balassi Bálintnak Petőfit kétszázötven évvel megelőző költői mivoltát kétségbe vonnánk, hiszen az ma, négyszázötven év múltán is a magyar költészet egyik csúcsának minősíthető.

Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!

Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

Néked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.
(Borivóknak való)

Csakhogy Petőfi filozófiailag más. Benne a virágtól a szerelmen át a forradalomig és a szabadságig, a fehéregyházi eltűnéséig a természetszerű építkezés sorrendjében sorakozik fel az élet, az élete. Nem véletlen az 1847-ben írt hatsorosa:

„Szabadság, szerelem,
E kettő kell nekem,
Szerelmemért feláldozom
Az életet,
Szabadságért feláldozom
Szerelmemet.”

Sajátos piramis, amelynek csúcsa a szabadság, alárendeli ennek élete legfontosabb értékét, a szerelmet, amiért az életét is áldozná. A többi érték látszólag a ködbe vesző hétköznap.

A haza vonatkozásában azonban Petőfi sem állt rendíthetetlen talajon. Egyszer azt szavalta „Talpra magyar, hí a haza” (1848), de két évvel korábban még azon az állásponton volt, hogy „Haza csak ott van, hol jog is van, / S a népnek nincs joga.”, pedig ebben a két évben jogi vonatkozásban semmi sem változott Magyarországon. Nehéz eldönteni, hogy toborzott-e vagy lázított Petőfi. Viszont a könyv szerzőjének köszönhetően tudjuk, hogy a haza/hazám meghatározás is a leggyakrabban használt kifejezések közé tartozik verseiben, pedig néha bizonytalan volt a haza értelmezésében, mégis erről szavalt 1848. március 15-én. A haza talán mégis több vagy más, mint a jog. Egy biztos, hogy a haza nem azonosítható semmilyen földrajzi meghatározással és jogilag leírható területtel. Hiszen már a 18. század elején is azt énekeltük himnuszként, hogy „Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél el szegény magyarokról“. Ami akkor fohász volt, Petőfi idején követelménnyé lett.

Petőfi életműve és életpályája azt mutatja, hogy a legtermészetesebbtől, az egyszerű virágtól hogyan lehet eljutni a legbonyolultabbig, a hazáig. Ebben az útkövetésben segít bennünket Oriskó Norbert könyve.
*
Csakhogy ne szakadjunk el a huszonegyedik század valóságától! Nemrég, 2020 januárjában kaptam egy üzenetet egy régi jó ismerősömtől, aki továbbította nekem egy magyarországi egyetemen oktató szakember (T. István) tapasztalatát. Ez a szakember most és az elmúlt néhány évben oktatott Budapesten a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen és a Corvinus Egyetemen. A téma megnevezése az egyetemek kificamult gondolkodásának megfelelően Hungarikumok és örökségmenedzsment címen futott. Az előadásai kapcsán készített néhány felmérést a hallgatók körében a magyar földrajzra, kultúrára, hagyományokra való utalással. Idézek a levélből: „A hallgatók 100 %-a Katona Józsefet jelöli meg a Bánk bán zeneszerzőjeként, összekeveri Petőfi és József Attila arcképét, nem tudja, hol van Tokaj vagy Pannonhalma, A Pál utcai fiúk írójaként Gárdonyi Gézát jelöli be, Szinyei Merse Majális c. festményének címe szerintük a Páneurópai piknik, nem tudják, ki volt Papp László – úszónak vagy kardvívónak tartják, amint megtudják, hogy sportemberről lenne szó. Senki, egyetlen hallgató sem ismeri fel a Rákóczi induló dallamát, hogy Liszt Magyar rapszódiáját vagy akár a Csárdáskirálynő ismert melódiáit ne is említsem. Történelmi tudásuk magyar viszonylatban szintén nulla, mintha soha nem tanulták volna általános vagy középiskolában ezeket az ismereteket, amelyek mind a tananyag részét képezik.”
*
Erről ennyit.
Ezernyolcszázhuszonháromtól kétezerhuszonháromig számítva
ennyire silányultunk?
A virág, a szabadság, a szerelem, a haza már nem jelent semmit?
Vagyunk még, és leszünk-e?
Örülök, hogy van egy Oriskó Norbertünk!

Szomorú kedvteléssel írta

Duray Miklós

2020 januárjának végén