A Trianonhoz vezető út – a Széchenyi Társaság és a SZAKC közös előadássorozatának martosi állomása

Duray Miklós és Gubík László (Fotó: Szalai Erika)

A SZAKC péntek délutáni tanácsülését követően került sor tagszervezetünkkel, a Széchenyi Társasággal közösen indított „Versailles 100 év távlatából” című előadássorozat második előadására, melyről Gubík László elmondta, a trianoni békediktátumot és annak egyes momentumait taglalja. Martoson, június 11-én, ennek második állomásán Anka László, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár történésze tartott előadást „A Trianonhoz vezető út” címmel, melyet Duray Miklós bevezető előadása előzött meg.

Szemereki Zoltán, a Széchenyi Társaság újonnan megválasztott elnöke, egyben a program kezdeményezője az előadást megelőzően elmondta, az együttműködést erősítendő, Gubík Lászlót is megválasztották a budapesti székhelyű társaság elnökségi tagjává. Elmondta, az előadássorozat mottója, a Versailles 100 év távlatából lényege, hogy a békediktátum nem volt béke. A sorozat Felvidék több településén is megvalósul, amely végül magyarországi helyszíneken, Sopronban és Sátoraljaújhelyen ér véget. „Nemcsak történelmi ismereteket szeretnénk közvetíteni, de megoldásokat is keresni, hogy mit tehetünk és mit üzen nekünk ez a történelmi szituáció” – mutatott rá.

Szemereki  Zoltán (Fotó: Szalai Erika)

Duray Miklósnak, a SZAKC tiszteletbeli elnökének bevezető előadása a fehérhegyi csatától a Nagy Háború kitöréséig vezető útról szólt. A Magyar Királyság sosem volt a német-római birodalom része, de évszázadokon keresztül az volt a magyar király, aki a Német-római Birodalom császára is – szögezte le Duray. „Ez a kettősség azért állhatott fenn, mert a Magyar Királyság sohasem veszítette el a jogalanyiságát” – vélekedett. Megjegyezte, a Cseh Királyság viszont már 1620-ban elveszítette jogalanyiságát: nem koronáztak többé cseh királyt és nem volt többé cseh törvényhozás. A nemzeti törekvések – román, szerb, részben a szlovák és horvát törekvésekkel szemben a magyar nemzeti törekvés célja az volt, hogy visszaállítsák a királyság jogalanyiságát – húzta alá.

A Magyar Királyság és Habsburg Birodalom között kialakult jogviszony értelmében a külügy, hadügy és pénzügy közös volt, emellett a császárt magyar királlyá is megkoronázták. „Ezt a célt szerették volna elérni már 1848 tájékán is a csehek, majd 1871-ben a dualizmust trializmussá alakítani, de nem sikerült. „Ettől kezdve a cseh politikai irányzat két irányba szakadt, melynek következtében hatalmi érdekek befolyása alá került” – vélekedett. Duray szerint ritkán helyezzük be azt a néhány évet, ami sorsunkat megbélyegezte, egy olyan világtörténeti folyamatba, amiből utólagosan pontosan ki lehet olvasni, hogyan jutottunk el a világháborúhoz, s annak igazságtalan lezárásához, Trianonhoz.

Duray Miklós előadás közben (Fotó: Szalai Erika)

Anka László történész előadásában rámutatott, az a szövetségi rendszer, melyet Bismarck az 1870-es években kiépített, a fiatal II. Vilmos császár uralkodása alatt bomladozni kezd. Így alakul ki az antant és a központi hatalmak szövetségi rendszere, amelyek az 1910-es évekre megmérkőznek egymással. A velünk szemben álló szövetség létszáma, gazdasági teljesítőképessége, hadserege jóval nagyobb és erősebb volt, mint a központi hatalmak, ahová Magyarország is tartozott. „Egy kedvezőtlen szövetségi konstrukcióban mentünk bele ebbe a világháborúba” – fogalmazott.

Magyarország helye az Osztrák-Magyar Monarchiában

A közvetlen előzményekről szólva megjegyezte, 1848/1849 tapasztalata vezetett el a kiegyezéshez azon a deáki vonalon, amely abból indult ki, hogy adott a több évszázados Habsburg-magyar együttlét. Hozzátette, a Magyar Királyság több nemzetiségű ország lévén az osztrák császárral való kiegyezést nemcsak a magyarok, de a nemzetiségek is keresték. Az 1867-es kiegyezésnek köszönhetően a magyarok megőrizték szupremáciájukat – ez volt a legprosperálóbb korszaka a magyar történelemnek.

Belpolitikai problémaként említette, hogy ebben az időben egész Európa fegyverkezik. Lakosságarányosan, gazdasági teljesítőképességüket tekintve minden nagyhatalom sokkal többet költött hadseregfejlesztésre, mint a Monarchia. A hadseregreformok elmaradtak, a véderőviták elhúzódtak 1889-től egészen 1913-ig, csak ekkor engedte meg Ferenc József, hogy a magyar honvédség a gyalogság és a lovasság mellett tüzérséget alakítson. Tehát Magyarország hátrányból indult katonai szempontból is.

Anka László (Fotó: Szalai Erika)

Nemzetiségi kérdések kapcsán rámutatott, hogy a török megszállást követő népességpusztítás miatt az addigi egységes magyar területekre más nemzetiségeket kellett betelepíteni, így vált soknemzetiségű országgá. 1780-as évekre az ország lakosságának 70 százaléka nem vallotta magát magyar nemzetiségűnek, 1880-ra a magyarok aránya elérte a 45 százalékot. A magyar népesség számának folyamatos növekedése következtében 1910-re már a lakosság több mint fele magyar volt – Horvátországot leszámítva. Idővel asszimilálódtak a nemzetiségek, főleg a szlovákok, zsidók és németek, ám bizonyos régiókból kiszorultak a magyarok. Hangsúlyozta, a 19. és 20. század fordulóján a jobb élet reményében magas volt a kivándorlás, ez is hozzásegített ahhoz, hogy az etnikai viszonyok a magyarok számára kedvezően alakultak, de a katonák számát is csökkentette így. Mintegy 2,4 millió ember hagyta el a Magyar Királyság területét, ebből közel kétmillió ember sosem tért vissza az országba.

1910-1914 között elveszítettük a propagandaháborút

Anka László rámutatott: az első világháború az első propagandaháború is volt egyben. Minden ország sajtója lelkesített, másrészt ellenségképeket gyártottak. A propaganda célja egyben az is volt, hogy a semleges országokat megnyerje ki-ki saját nemzetének, tehát az új szövetségek szerzése is cél volt. Ebben a központi hatalmak nagyon lemaradtak – magyarázta. Semmit nem tettek azért, hogy az USA németellenes közvéleményét megnyerjék maguknak, a Monarchia diplomáciája lemaradt. Az Amerikai Egyesült Államokat viszont fellelkesítette a propaganda az antant oldalán. Míg 1917-ig Németországnak ötmillió dollár hitelt adtak, addig az angoloknak és franciáknak több mint 1600 millió dollárt. Mivel ezt a hitelt kamatostul vissza akarták kapni, nem kérdés, melyik oldalon léptek be a háborúba – jegyezte meg a történész.

Villámháború helyett elhúzódó anyag- és tömegháború

Világossá vált, hogy az bírja tovább ezt a háborút, akinek több embere van, aki gazdaságilag fejlettebb, aki több hitelt tud szerezni, akinek sűrűbb a vasúthálózata, akinek nagyobb élelmiszertermelő területei vannak, és mindazt a feszültséget, ami a polgárok számára jelent, jobban bírják – magyarázta. 1917-ben érkezett el a fordulópont. Ekkor Oroszország kilépett a háborúból, ám az USA belépett. A magyarok érzik, hogy nem tudják ellensúlyozni ezt az erőt, nincs újabb bevethető erőforrás, innentől kezdődik a lejtő – jegyezte meg Anka. Bár a Caporettonál szerzett hadizsákmány újabb két hónapra volt elegendő, a háborús évekre jellemző hideg évszakok is megpecsételték a háború kimenetelét. 1918. június 5-re virradóra Magyarország keleti részén elfagyott a termés – hívta fel a figyelmet Anka, aki szerint ez véglegesen megpecsételte a sorsunkat: a lakosság éhezett, a háborúban legyengült, lefogyott, 40-50 kilós férfiak harcoltak, cipelték a hátizsákot, fegyvert. 1918-19 telén a hadsereg szétesett.

Traumák a magyar társadalomban 1914-1919

A világháború során komoly traumák érték a magyar társadalmat – hangsúlyozta. A szabadságjogokat szűkítették, megjelent a sajtócenzúra, kirobbantak a nemzeti feszültségek. A férfihiány miatt kialakult munkaerőhiány arra kényszerítette a nőket, hogy munkába lépjenek, így a tradicionális családmodell is megszűnt. Terjedt a prostitúció, súlyosbodott a nyersanyaghiány a gyárakban, ezért 1917-től a tiltás ellenére szaporodtak a sztrájkok, jelezve, mekkora volt a kétségbeesés.

A katonai lázadások során a Monarchia hadseregéből a négy év alatt összesen 600 ezer ember dezertált, akik vagy az ellenséghez csatlakoztak (csehek, románok, szerbek), vagy elbujdostak – s folyamatosan fosztogattak.

Ezáltal tovább gyengült a front, hiszen a fosztogatók ellen is védekezni kellett. Terjedt a spanyolnátha-járvány, megtizedelve a lakosságot. A háború miatt tömegek menekültek el szülőföldjükről, amelyek ellátására, befogadására nem volt terv. A románok elől Erdélyből menekülő több százezer embert és állataikat nem tudták elszállásolni, élelmezni. Majd következett a vörösterror, a román megszállás, végül a fehérterror. „Azért fontos, hogy beszéljünk ezekről a traumákról, hogy megértsük, miért nem akart 1918 őszén tovább harcolni a hadsereg, miért szerveződik 1919-ben olyan lassan Horthy alatt a nemzeti hadsereg, a Tanácsköztársaság idején.

A háború végén katonáink eldobták a fegyvert, szervezetten özönlöttek haza. Mindenkinek elege lett a háborúból. 1920-ra a magyar társadalom békét akart. Bármi áron” – hangsúlyozta.

101 év távlatából

1919 februárja és májusa között Magyarország új határai már megszülettek, úgy, hogy ott sem voltunk a tárgyalásokon – mutatott rá. Az 1920. június 4-én aláírt békediktátumhoz az előzőekben kötött titkos szerződések, illetve a csehek igényeinek kielégítése vezetett.
Emlékeztetett, az 1920. január 16-ai nemzetgyűlési választáson induló pártok és politikusok azzal kampányoltak, hogy bármilyen békefeltételt el kell fogadni. Azt vallották, hogy az elcsatolandó területeket majd gazdasági és kulturális értelemben integrálják a későbbiekben, ám ez csak 2010 után indult el. „Valószínűleg ez a jövő, ebben kell bízni és kitartani” – zárta előadását Anka László.

(Szalai Erika/Felvidék.ma)